A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

Szabó T. Anna: CSUKOTT SZEM, NYITOTT FÜL

2020. február 04. - MÁV Szimfonikus Zenekar

             Nemrégen régi barátnőmnek, Eszéki Erzsébetnek meséltem erről a MÁV-zenekaros cikksorozatról, ő pedig lelkesen csatlakozott a beszélgetéshez azzal, hogy mennyire várja a zenekar februári közös hangversenyét Maxim Vengerovval. Ő már régebben megismerte személyesen ezt a  rendkívüli művészt, akivel a kétezres években különleges interjút készíthetett: az egymást váltó újságíróknak csak öt percet engedélyeztek az elfoglalt hegedűs feszesen betáblázott  idejéből, ő mégis megtízszerezett időt és egy vidám hangulatú beszélgetést kapott tőle ajándékba – mégpedig azért, mert oroszul zajlott a beszélgetés, és Vengerov nagyra értékelte a gesztust: régóta Nyugat-Európában él, de nagyon fontosak számára a gyökerei.

            A hegedűművész többek közt azt is elmesélte neki, hogy mennyi mindent kipróbált életében, karmesterkedik, tanít, és különféle előadásmódokat tanul; játszott barokk hegedűn is, sőt, a barokk zene hatásának engedve szokta játszani Beethovent, aki ebből a zenei közegből is inspirálódott. Arról is beszélt, hogyan alakult ki meghatározóan fontos zenei élet szibériai szülővárosában, Novoszibirszkben, az oda száműzött, majd oda telepedett remek zenetanároknak köszönhetően, olyannyira, hogy még a háború idején is két koncertterem működött hősiesen a városban.

            A beszélgetés fő témája azonban az inspiráció mellett az improvizáció volt, hiszen Vengerov a klasszikus művek előadása közben is megenged magának ilyen rövid epizódokat, vagy éppen a ráadásban enged játékos hajlamának; mindig nagy élmény a közönségnek, ha a zenekarok boldogan követik ebbe a vad kalandba. Gyermekkorában Oroszországban nem tanulhatott improvizációt, a klasszikus hegedűsöknél ez nem volt része a tanmenetek, de ő mindig a párbeszéd lehetőségét kereste a kötött művekben is, úgyhogy sokat tanult a dszessztől, és hagyta, hogy ez is hasson a művészetére. Egy későbbi, második interjúban azután ezt még részletesebben kifejtette, hosszan beszélt arról, milyen kemény munka az improvizáció, milyen különleges feszültséget teremt az egymásra figyelés, és azt is elmondta, hogy magyar zenészektől is példát vett ezen a téren.

            Magam is azt gondolom, hogy a kötöttség és a szabadság egyensúlya a legizgalmasabb a művészetben, a hagyomány és az újítás, a közösség és az egyéniség viszonya. Csodálatos tapasztalataim voltak ezen a téren, klasszikusokból inspirálódó dzsessz-zenészekkel, és dzsesszből inspirálódó klasszikus zenészekkel. Oláh Kálmánnal, Juhász Gáborral és Barcza Horváth Józseffel  többször is volt alkalmam zenei-költészeti párbeszédet folytatni (éppen Eszéki Erzsébet közvetítő közbenjárásának a segítségével), improvizáltunk egyszer egy ősi indiai kolostorban a Kalákával, de legtöbbet talán Dés Andrással játszottunk-improvizáltunk együtt gyermek- és felnőtt koncerteken, ez mindkettőnket megihletett, én verset ajánlottam neki, ő zenét nekem. Két örökké emlékezetes momentumot emelnék ki a sokból: az egyikben egy haraggal terhes, visszafojtott feszültségtől izzó szöveget olvastam, erre András úgy reagált, hogy elő sem vette a ritmushangszereket a zsákjából, hanem a táska zárt terében rögtönzött velük a robbanásig fokozódó zenét; egy másik esetben pedig Rohmann Ditta értékes csellóját cserkészte be muzsikálás közben, és használta ütőhangszernek – líra és epika, finomság és durvaság, erő és gyöngédség, női és féfi energia feszült párbeszédét teremtették meg ezzel ketten.

            Pár napja éppen Juhász Gáborral léptünk fel, csukott szemmel hallgattam a jól ismert, elemeiben mégis új, finom improvizációkkal dúsított zenét, amikor egyszerre ráébredtem – nem, nem arra, hogy a színpadon ülök a közönség előtt, és a mellettem ülő Lackfi Jánossal együtt ringatózom látványosan a dallamokon, ez még nem zavart volna –, ráébredtem, hogy nyitott szemmel kellene néznem az előadást, ha már olyan szerencsés lehetek, hogy éppen a közelemben zajlik, és nézhetem munka közben a művészt. Gyorsan kinyitottam a szemem – és láttam, hogy Gábor is csukott szemmel, ringatózva játszik (ahogy szokott), teljesen belemerül az előadásba, eggyé válik ritmussal és érzelemmel.

            A csukott és a nyitott szem, a nyitott fül és a nyitott szív jutott eszembe ismét, amikor a MÁV-zenekaros koncert-élményekre készülve Vengerov előadását néztem a neten: ő is ilyen belefeledkezéssel, teljes odaadással, szorosra zárt szemmel játszik, csak a karmesterre pillantva oda időnként – de közben érezhetően egész lényével figyel nemcsak a zenére, hanem a többiekre, a zenekarra is, ráhangolódva műre és közösségre egyaránt. Nyilván a közönségre is, de ezt csak akkor döntheti el az ember, ha személyesen is része egy ilyen ritka közös élménynek. Szerencsés az, aki megteheti – aki pedig lemarad erről, azt még számtalan élmény várja, Mladen Tarbuktól Henry Chengig, Bartóktól Dvořákig. Köszönet érte!

anna_kep_cseresznye_felnez.jpg

Szabó T. Anna [Fotó: Dragomán György]

A bejegyzés trackback címe:

https://mavzenekar.blog.hu/api/trackback/id/tr3915454540

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása