A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

Székely Szabolcs: A CSIGA, AKI NEM TALÁLT HAZA - 2. rész

– verses elbeszélés –

2021. október 20. - MÁV Szimfonikus Zenekar

 szekely_szabolcs_2_cmihaela_chintoiu.jpgSzékely Szabolcs [Fotó: Mihaela Chintoiu]

 

MÁSODIK FEJEZET – DÖMPER ÚTNAK INDUL

 

Mikor a pirkadat érinti a parkot,
szemeteseiben műanyag palackok
remegve koccannak, zizzennek egymáshoz,
mikor körös-körül ébredez a város;

mikor csak gyenge szél mozdítja a hintát,
lendülne, de épp csak megnyikordul inkább;
mikor a csúszda is pirosan körözve
gyerekzsivaj nélkül tekereg a földre;

mikor a viharvert homokozó várja,
hogy vödrét, lapátját fogják be munkára,
folytassa a várat, mit elkezdett tegnap
a nyakig sárfoltos, visongó gyerekhad;

szóval mikor még a játszótér is kihalt,
és úgy tűnik, kihalt körülötte a park,
a szökőkút mögött a rőt hársfaliget
nem ültet padjain bácsikat, néniket,

egymásnak mutatott unokafotókon
lelkendezni, közben meghatódni folyton;
mikor a ligetnek ahány zeg-zuga van,
mind elhagyatott még, szerelmespártalan;

szóval, így hajnalban, mikor azt mondanád,
nincs a ligetben egy élő lélek, na, hát
olyankor, barátom, a lombok tetején,
hol először villan meg ilyenkor a fény,

és a fűben, sűrű avarban, odalenn,
és a kettő közt, az ág-bogak végtelen
országában, benn a föld alatt, és tovább:
most is eleven az embertelen világ.

Az eleven világ, túl az embereken,
hová el nem érhet emberi figyelem,
túl az állatvilág látható világán,
a láthatatlanban kibomlik a látvány:

ott az észrevétlen állatbirodalom.
Nem láthatod soha, és én sem láthatom,
mint titkos város a városban, épp olyan,
mégis emberarca – és emberhangja van.

(És itt most egy hosszas részletezés jönne
a park állatait egyenként köszöntve,
de basszus, olvasóm, én itt elakadtam.
Soroljam fel most a felsorolhatatlan

állatfajok színe-javát egytől egyig?
Kétszáz éve éljen, akinek ez tetszik!
Számoljam madarak, rovarok seregét?
De szorgos a kis pók? Hogy fütyül a veréb?

Jópofáskodjak, hogy milyenek a baglyok, 
és a többi állat, kik lakják a parkot?
Részletezze, kinek van hozzá idege,
milyen a gyurgyalag meg a széncinege.)

Dolgoznak és lusták, szeretnek és félnek,
pont olyanok, mint az emberek – de tényleg: 
álmatlan alszanak, ébren álmodoznak,
remélnek, aggódnak, mit hoz majd a holnap,

élnek és meghalnak. Folytassam még? Máskor.
Szűkítsük filmünket most a nagytotálból,
zoomoljunk rá inkább főcsigánkra egyből,
hadd meséljek végre hősömről, Dömperről.

(Dömper. Milyen név ez? Fiú-e vagy lány-e?
Miért is titkolnám, kimondom én, pláne,
hogy a szent Természet alkot ily csodákat:
szóval a csiga, az… kétivarú állat.

Na, de erről ennyit.) Csigánk tehát Dömper.
Ma reggel is, ahogy minden reggel, fölkel,
mosakszik, és máris útnak indul, siet.
Vagyis, hogy sietne – tapadómirigyek

vonszolják lassacskán tömzsi csigatestét.
De hogy a mesémbe nehogy hiba essék,
hozzáteszem gyorsan: csak a teste lomha.
Szíve, mint madárraj, ezer vágya, gondja

röptetné sebesen útján Dömperünket,
szegényt, akit sorsa csigatesttel büntet –
dolgára szaladva most is így araszol,
az ivókútnál, a galagonyabokor

aljában, ahol így hajnalban egy tucat
madár gyűlik össze, enyhítve szomjukat
a kút vizéből most aprókat hörpintve:
itt áll meg jó csigánk. Munka vár Dömpinkre.

Munka? Az hát, munka. Dömpinek a legszebb.
Nem ül irodában, nincsen fején headset,
nem fárasztja üzem, építkezés, kassza,
havi fix munkabért nem kap így, panaszra

nincsen oka mégse. Nincsen gondja másra:
álló nap zenélni az ő hivatása.
Így telik percre perc, óra után óra,
ő a burjánzó park zenészcsavargója.

Szóval ott áll Dömper, gitárral kezében,
hangszerét hangolja üggyel-bajjal éppen,
(üggyel-bajjal, persze: eléggé komplikált
csigavégtagokkal pengetni egy gitárt –

szinte lehetetlen, tenném hozzá rögtön,
mázli, hogy csigánkat mesébe kell szőnöm,
egy mesében pedig bármi megtörténhet.
Például az is, hogy csigaeleséget

dobjanak Dömpernek akiket hangja
elvarázsol egy szép, múló pillanatra:
fűszál, levél, gyümölcs gyűlik Dömper előtt,
ezzel fizetnek a szálló-járókelők.

Most is épp egy mókus dob neki egy vackort
gitárja tokjába.) Dömper, hogy behangolt,
belekezd a bluesba. Izé, vagyis jazzbe.
Mégis inkább bluesba? Melyikkel is kezdje,

tipródik – amúgy is, hol a pengetője?
Az előbb még itt volt, ki lopta el tőle?
Nem lopta el senki, most is ott van nála,
a húrokba tűzve végre megtalálja.

CSIGABLUES

Jaj, miért, hogy csiga vagyok, (pam-param-papam-parampa)
lassan telnek el a napok, (pam-param-papam-parampa)
én vagyok a toronyóra (pamm)
mutatója.

Mutatóból is a kisebb, (pam-param-papam-parampa)
körbemutatja a nincset, (pam-param-papam-parampa)
megállva is araszol (pamm)
semmikor, sehol.

Szívem másodpercmutató, (pam-param-papam-parampa)
megállás nélkül zakatol, (pam-param-papam-parampa)
olyat zakatol a lélek, (pam-param-papam-parampa)
szeretném, (pamm)
ha szeretnétek.

Mire az utolsó sorát kiénekli,
már kisebb csapat gyűlt össze ott. Mindenki
tapsol és bravózgat, (összenéznek: nahát!
egészen jól nyomja!) Aztán mennek tovább

a sünök, a gyíkok, vagy éppen a hangyák
akik az imént a csigabluest hallgatták,
szóval nem mondhatjuk őt sikertelennek.
Dömper tök jó zenész. Dömper mégis szenved.

Miért húzza szívét földig súlyos bánat?
Hiába díjazza őt a többi állat,
ő most is az ivókút felé tekintget,
ahol – emlékeztek – verebek és pintyek,

rigók és a többi énekesmadarak
épp szomjukat oltják. Ó, minden pillanat,
amit zenészcsigánk közelükben tölt el,
menny és pokol neki. Így sóhajt fel Dömper:

„Gébicsek, sármányok, szopránok és altok,
Miért, hogy éntőlem oly messze szárnyaltok,
mint sártól az égbolt? Fülemülék, fecskék,
hej, ha én is, én is köztetek lehetnék!

Kórusotokba, ha bevennétek engem,
örök nyugtalanság nem lakna szívemben –  
de az én zenémre ti csak nem is tojtok.”
Dömper maga elé ilyesfélét mondott –

(és az jöhetne most, hogy éppen a dolgát
végzi ott egy veréb, szóval, hogy letojták
igenis, de hát ez olcsó poén lenne) –
csak a csendes közöny csordogál Dömperre.

Még, hogy közöny! Dehogy. Pár lépésre onnan
Csöpi hallgatja őt, kit elmulasztottam
bemutatni nektek, ezért mostanáig
elő se mert jönni. Már ebből is látszik,

tolakodónak őt sosem mondanátok:
szerényen húzza csak a csillogó nyákot
amerre araszol – tudom, kitaláltad:
Dömper és Csöpi, ők ketten csigatársak,vagy, hát jó barátok. Két magányos éti,

aki egymást szinte félszóból is érti,
mondanám, de inkább Csöpi az, ki Dömper
közelében minél hosszabb időt tölt el,

meglátogatni őt: neki van rá gondja,
ő hallgatja Dömper énekét rajongva,
szíve érte lobban – folytatnom kell-e még?
Le se veszi róla teleszkópos szemét.

„Helló, Csöpi, hát te?” – ott állt most is éppen
Csöppünk, egy nagyobb kő mögött, fedezékben,
amíg Dömper játszott, de az észrevette
ahogy a kő mögött pulzált puhateste

a dal ritmusára. „Minden oké, Csöppem?”
Csöpi zavarba jön. „Persze, ma is jöttem,
ahogy tudtam, szóval… épp csak erre jártam.)
Te, ez a csigablues tízből tizes nálam!”

És megint elhallgat – de aztán szorongva
előadja mégis, ami szívét nyomja.
„Dömper, figyelj, azt a számot, amit tegnap
írtam, és átküldtem … izé, meghallgattad?”

Dömper – aki közben egy új dalba kezdett,
oda sem figyelve szólózgat, riffelget –
fejéhez kap: „basszus, nem is válaszoltam?
Meghallgattam, persze!” „Tényleg…?” „Nagyon ott van!

Figyelj már, Csöpikém, gondoltam is arra,
jelentkezhetnél a tücsökzenekarba!”
Dömper persze viccel, Csöpi viszont rögtön…
alig bírja ki, hogy el ne vörösödjön

bánatában. Hiszen – mostanra világos –
Csöpi maga is ért csöppet a gitárhoz,
de csak Dömper tudja, hogy barátja titkon
arra vágyik: vele bandát alapítson.

Dömper bánja is már az iménti ronda
beszólását (sokszor van is ebből gondja,
folyton figyelmetlen, tudjuk, előbb jár a
szája, mint az esze), mégis, a barátja

vigasztalja Dömpert: „oké, tiszta sor már,
velem jammelgetni miért vágyakoznál?
Tudom, a te szíved magasabbra szárnyal – 
én meg sosem leszek… énekesmadárraj.”

Dömper áll csak szótlan, szíve elszorulva,
sajnálja Csöpit, de közben az a durva,
hogy Csöpi a titkos vágyát kitalálta:
állatvilág-hír a dédelgetett álma.

Mégis, hogy Csöpi most távolodna tőle,
a lelkifurdalás kiszakad belőle,
utánaszól Dömper: „várj már, Csöpi, légyszi!
Csöpi megáll, Dömpert – az meg Csöpit nézi.

Így állnak egy percig, mintha óra telne,
Csöpi lemondóan, mégis reménykedve:
meggondolja magát Dömper? Na, és akkor?
Vele ne zenéljen senki sajnálatból!

Hanem amint Dömper tétovázva ott áll,
észreveszi, hogy egy feketerigó száll
egy közeli ágról, és őhozzá éppen.
Hírnökként ismerik ezen a vidéken

Schwartzot, aki maga is: énekesmadár,
szinte én is hallom, máris hogy kalapál
csigánk szíve, amint hozzá ereszkedvén
megkérdi: „Dömperhez van, ugye, szerencsém,

a park ismeretlen hobbizenészéhez?”
Dömper meglepődik, izgatott – és mérges.
„Én hobbizenész, én? Hát a nénikédet!”
– ez volt a legelső gondolata tényleg,

de aztán csak annyit válaszol, hogy „Igen.
Dömper vagyok, zenész. Maradjunk ennyiben.”
„Szuper, Dömpikém, na, mondom akkor, mi van.
A Park TV küldött, maradjunk annyiban,

hobbizenészeket keresnek, és téged
a műsorukba mint szupertehetséget
a Singing Birds előválogatójára
meghívnának, hogyha mégse derogálna.”

Dömper szóhoz se jut. Hogy a Singing Birds-öt
meghallotta, teste belecsigabőrzött,
a szupershow, melynek minden szériáját
a park állatai hetente úgy várják,

mint a mannát, mint a megváltást, de tényleg
(magot, humuszt, prédát, és cirkuszt a népnek
– szól a jelszó, tudjuk, évezredek óta)
„Dömpikém, ha nem jössz, komplett idióta

vagy, azt ugye tudod?” – teszi hozzá Schwartz még,
Dömpert izgalmában kiveri a tajték,
hogy a Nagy Tehetségkutató behívta –
aranybetűkkel lesz sorskönyvébe írva

ez a nap, ha este felléphet a showban.
„Ja, és persze élő műsor lesz! Na jól van,
akkor este várunk a Nagy Platán mellett.”
Schwartz azzal elröppen. Felhők kerekednek

a liget felett az októberi égre,
visszhangot ver rajtuk Dömper szívverése,
most, mikor a hajnalt felváltja a reggel,
Dömper könnybe lábadt, kocsányos szemekkel

áll csak mozdulatlan, földbe gyökerezve:
hiszi is meg nem is, hogy ilyen szerencse
éri egy nap őt is. Aztán észbe kapna:
hogyha el nem indul most lélekszakadva,

oda sem ér estig, hiszen a Nagy Platán
ott magasodik, pont a park túloldalán,
egy napi járóföld – akkor mire várna?
Tokjába bepattan máris a gitárja,

felkapja és indul, csoszogva fut tova,
szívében zsibbasztó reménnyel, mit soha
nem érzett még Dömper – felvirrad a napja –
felcsap az út pora mögötte magasra.

Aztán, ahogy lassan visszaszáll a porköd,
beteríti csöndben a tétova Csöppöt,
magánya, mint könnyű fátyol, hull rá a por,
az ivókútnál, a galagonyabokor

aljában, ahol még búcsút se vett Dömper,
úgy hagyta faképnél, tőle nem köszönt el,
Csöpi néz csak csöndben Dömper után messze,
egyetlen barátját szívéből eresztve.

„Minden jót, Dömpikém” – suttogja sóhajtva,
Dömper boldogsága sose múlna rajta,
Csöpi is elindul, ki tudja merre tart –
körötte a reggelt köszönti már a park.

 


Székely Szabolcs (1983, Budapest) költő. Legutóbbi kötete A beszélgetés története címmel jelent meg (2021, Magvető)

A bejegyzés trackback címe:

https://mavzenekar.blog.hu/api/trackback/id/tr4216728996

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása