A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

Székely Szabolcs: A CSIGA, AKI NEM TALÁLT HAZA - 3. rész

– verses elbeszélés –

2021. december 02. - MÁV Szimfonikus Zenekar

szekely_szabolcs_1_c_mihaela_chintoiu.jpg

Székely Szabolcs [Fotó: Mihaela Chintoiu]

 

HARMADIK FEJEZET – SZUPERCELLA

 

„Hahó, Csiga csoport! Indulás, de rögtön!
Mindenki ügyesen párba rendeződjön,
indulunk vissza az óvodába máris.
Hadd ne kelljen külön kérnem Bandikát is!

„Klári néni, úgy volt, kint leszünk a játszón
ma egész délelőtt!” „Épp ezt magyarázom
ötödször, kisfiam, kérlek, ne őrjíts meg,
változott a helyzet, bemondták a hírek...”

Mit mondtak a hírek? Mi volt ilyen fontos?
Miért siet vissza a csigacsoportos
gyerekhad hirtelen? Dömper hallgatózna
– éppen a közelben araszol szuszogva –

csakhogy Klári néni mondatának vége
belekapaszkodik a feltámadt szélbe,
és messze száll. Dömper így csak annyit lát, hogy
Klári néni buzgón vezényelve tátog.

És most, hogy a kölykök kézen fogva lépnek,
mások is elhagyják a ligetvidéket,
az ilyenkor reggel szokásos társaság:
kutyasétáltatók, babakocsis mamák,

csak nemrég érkeztek, de ők is sietve
elmenekülnek most. „Ezeket mi lelte?”
– így csodálkozik egy pillanatra Dömpi,
mégsincs kedve ezen hosszasan tűnődni,

más az, amin csigánk buzgón spekulálgat:
mit játsszon este az énekesmadárhad
és a többi zenész előtt majd a showban,
mit énekeljen, ha a színpadra toppan,

hogyan kell toppanni, gyorsan, mint egy rocksztár,
hogy szerez jópontot a sárgarigóknál,
rogyasztott térdekkel a mikrofon előtt
hogy lehetne még a gerléknél is menőbb,

egyáltalán, hogy jut el a Singing Birds-ig,
Dömper gondterhelten ezen tépelődik,
amikor egyszer csak szemből a meleg szél
újult erőre kap – hirtelen feleszmél.

„Azta, milyen ősz ez? Szinte nyár lehetne.
Nem is emlékszem én ilyen októberre,
hogy fújhatnak ilyen sivatagi szelek,
meg ez is, milyen már, hogy… besötétedett.”

Hogy besötétedett. Ejha. Le is lassít,
tétovázva megy még, épp csak egy arasznyit,
és aztán meg is áll. Erősödik a szél.
Dömper csodálkozva azt veszi észre: fél.

Kocsányszeme lobog. Fél hát, hogyne félne,
feltekint a sűrű októberi égre,
sötétszürke felhő tornyosul magasra,
ágaskodva, büszkén tekint le a parkra.

(Forgó feláramlás nyújtogatja tornyát:
mezociklon, ahogy a tudósok mondják,
kavargó, alacsony légnyomású rendszer,
labilis légköri paraméterekkel.)

És mint mikor kötött pulóvert veszel le,
pólód csiklandozza szikrázva, sercegve,
porszemmel a porszem, végig a parkon át
zizegve játszik most elektrosztatikát.

Dömper konstatálja: hát, itt vihar készül.
Fusson menedékbe? Begubózzon? Végül
úgy dönt, ennyitől a világ össze nem dől,
nem fog lecsúszni a zenészkarrierről

egy kis zápor miatt. Nekifeszül bátran
a szembeszélnek, mely most búgócsigásan
örvénylik körötte: porvihart keringet.
Lobogó szemében az elszánt tekintet

csak a jövőt nézi, csak az estét látja,
odaérni a Park TV műsorába,
befutni ma estig, befutni örökre –
erről álmodozik, amikor fölötte

megnyílik a nagy ég, és az első villám
átvillan a parkon, ragyogóan, tisztán,
félelmetesen – egyszóval gyönyörűen,
megremeg a föld, és visszhangzik az űrben,

és villámlik újra, és újra, és újra,
mintha pislákoló, öreg lámpa gyúlna
régi, romos házban most a liget fölött,
dübörög az ég, és dörög, megint dörög.

De Dömper azért is folytatja az útját:
mintha a fotósok máris őt vakuznák
a vörös szőnyegen, mintha ott vonulna,
mintha rajongók közt vezetne az útja,

mintha a morajlás nem égzengés lenne,
máris beugrana szinte a tömegbe,
csápoló közönség adja kézről-kézre:
az ő dübörgésük az ég dübörgése.

Hanem amint Dömper elszántan araszol,
észreveszi, a szél újságpapírt sodor:
felkapja, röpteti, táncoltatja szépen –
aztán elengedi. Alázuhan, éppen

Dömpert takarja be a reggeli újság.
Ó, ha az emberi betűket tanulnák
a csigák a csigaiskolában, akkor
el tudná olvasni, mondjuk, a címlapról,

hogy a térségünkben egyre többször ádáz
viharok várhatók, extrém időjárás,
villámárvíz, orkán egész évben lehet.
Főcím: klímaválság. Alcím: megérkezett.

Dömper, ahogy mászna ki az újság alól,
Koppanást hall. Megint koppanást. Mi dobol
odakint? Meglesné, de amint kinézne,
méretes jégdió zuhan a fejére,

azaz csak zuhanna. Időben az újság
alá bújik vissza, nehogy összezúzzák
az égből zúduló jéglabdák a testét –
van úgy, hogy életet ment egy nyomdatermék.

Aztán a jégverés amikor alábbhagy,
Dömper ilyesféle szókat mond magának:
„máris éppen elég időt vesztegettem,
inkább én vesszek el, semmint, hogy elvesszen 

életem esélye – nyomás tovább Dömpi!”
(Szokása volt néha így megkettőződni,
magát szólítani meg, mintha csak ketten
élnének egy másik Dömperrel egy testben.

El is gondolkodott ezen néhanapján:
„ki ez a másik én, kinek gondja van rám,
aki beszél hozzám, kihez én beszélek,
lehet-e valaki én nálam is énebb?”

Írt is erről egy dalt, éppen a napokban…
na, de most már így is messze kalandoztam –
majd máskor elmondom.) Kövessük most Dömpert,
aki már arrébb jár, ott, a jégeső vert

ösvény távolabbi pontján szlalomozgat,
kerülgetve nála nagyobb jéggolyókat,
gitárját tokjában hóna alá rejtve
a Nagy Platán felé araszolgat egyre.

És most, hogy a szél is, mintha alább hagyna,
Dömpinek jókedve lesz egy pillanatra,
igaz, hogy hűvös lett, de talán vége, és
ennyi volt az egész – csak egy kis jégverés.

Jaj, pedig ha tudná! Épp most szedi össze
erejét az égbolt sötéten körözve,
hogy lecsapjon újra. Az első esőcsepp
éppen Dömper mellett éri el a földet,

ahogy becsapódik, arrébb kúszna nyomban,
de máris egy újabb vízibomba robban
mellette, és még egy, és utána még egy –
pedig odafentről mintha csak egy plédet

lebbentene az ég, így indul a zápor,
mintha csak viccelne istenigazából,
mintha azt játszaná éppen a pillanat,
nem szakad szét az ég, inkább egyben marad, 

aztán, mintha mégis ehhez volna kedve,
egyszerre hasad fel, a földre eresztve
a tengert, mit eddig felhőiben tartott
egyszerre árasztja el az egész parkot, 

egyszerre támad fel a forgószél ismét,
bokrokat, lombokat dühödten szakít, tép, 
törnek le a gallyak, dőlnek le az ágak,
sorompót csapva le útjára csigánknak. 

Pedig szegény, már ha akarna, se tudna
tovább csúszni-mászni, nincs már gyalogútja,
most, hogy a zivatar nem csak felülről ver,
oldalról, szemből is bőven kapja Dömper, 

már a víz sodorja, felkapja a hullám,
mintha folyó vinné már szeszélyes útján.
Ám ekkor, mintha csak szerencséje volna,
mintha az özönvíz gondoskodna róla, 

mintha csupán azért kapná fel egy percre,
hogy a még pusztítóbb dagálytól megmentse,
úgy sodorja a víz, mintha irgalomból:
a játszó melletti domboldalon landol 

hangszerével együtt. Úgy ér földet, lágyan
a vad égzengésben, a vad villámlásban,
mintha vigyázó kéz tenné le a dombra –
mintha saját csigaőrangyala volna. 

Kifúj és felsóhajt. Ez aztán a mázli,
ne próbálja senki utána csinálni,
erre gondol, innét, habár kerülővel,
mégis eljut majd a Nagy Platánig. Dömper 

azzal fel is kelne, indulna is tüstént,
látva a domboldal tetején az ösvényt,
a murvás úton, bár esőben és szélben –
sikerülni fog, hogy estig odaérjen. 

Hanem ekkor, amint már éppen indulna,
segélykiáltást hall. Megtorpan, és újra:
„segítség! segítség!” – talán képzelődik?
Menne is, de aztán megállítja Dömpit 

a lelkifurdalás. Körbenéz, és látja,
odalent, ahol az imént a víz árja
még őt hányta egyre – egy kő feketéllik,
azon pillant meg egy fázó szöcskebébit. 

Ijedten kuporgó, apró, árva szöcske
nézi, hogy az árvíz hogy nő körülötte,
ide menekült csak egy perccel korábban,
menekülne tovább, de halálra váltan

reszket csak egyhelyben, mozdulni képtelen –
mit tehetne – nincsen elképzelése sem.
Mit tehetne – Dömper szintén dilemmázik:
„Szegény kicsi szöcske! Jó, hát jól elázik, 

biztos megtalálják a szülei mindjárt,
segítenek rajta, vagy ha nem, hát így járt.
Miért én segítsek, van még több tucatnyi
állat a közelben, jó példát mutatni, 

biztosan, még ha most hirtelen egyet se
látok, akinek a figyelmét felkeltse
ez a kétségkívül hátrányos helyzetű
rovar. De hát basszus, szúnyog, darázs, tetű: 

mind az ő rokona – ízeltlábú fajta!
Hát akkor miért pont én segítsek rajta?
De tényleg, miért is nekem kelljen éppen
kockáztatnom a Park TV-s szereplésem?” 

Így monologizál Dömper maga elé,
aztán el is indul. Elindul… lefelé.
Leereszkedik a domboldalon Dömpi,
segíteni a kis szöcskének megszökni 

a sziklaszigetről, hol az árvíz rabja,
hol a víz úgy jön fel egyre magasabbra,
hogy mindjárt elnyeli – Dömper kiabálva,
bíztatja a szöcskét, végre valahára 

ugorjon, nincs idő késlekedni tovább,
az árvíz már így is nyaldossa potrohát.
A szegény kis állat kőbe gyökerezve
áll csak, és bár Dömper ösztökéli egyre,

hogy ugorjon, másképp nem úszhatja ezt meg –
de ettől a csöppség csak még jobban reszket.
Dömper észbe is kap – „minek ordibálok?
amúgy is parázik szegényke, naná, hogy

csak még jobban lefagy, hogyha üvöltözöm!
Jobb ötletem is van – mit nekem vízözön,
villámlás, égzengés, szélvihar mit nekem!
Egy dal mindig segít. Van is rá ihletem.”

SZÖCSKEBÍZTATÓ

kicsi szöcske kicsi szöcske
jön a nagy víz körbe-körbe
szökkenj át a szárazföldre
kicsi szöcske kicsi szöcske 

ne félj nem hagylak magadra
átlendítelek a partra
ügyes szöcske vagy te tökre
kicsi szöcske kicsi szöcske

szorítsad meg két szememet
két szemem mint két kötelet
odadobom mindjárt neked
szorítsad meg két szememet

És így is történik. Dömper teleszkópos
szemét átdobja a kőre a lurkóhoz,
az megragadja, és Dömpi, mint egy cowboy
lasszómozdulattal kirántja a bajból.

„Köszi, csiga bácsi!” – mondja az apróság  
hálásan, és mint ki jól végezte dolgát,
kettőt-hármat szökken, el is tűnik pikk-pakk –
Dömper meg csak áll, mint akit lebácsiztak.

Azzal nekiindul ő is, elcsigázva,
a domb tetejére vissza csúszna-mászna,
erőlködik, szegény, próbálkozik, ó jaj,
dagonyázni tud csak, sáros a domboldal,

nyálkás, vizes, csúszós, fáradt puhateste
a vad zivatarban kapaszkodna egyre,
mikor véletlenül – csak egy rossz mozdulat –
egyensúlyát veszti, kaparná a sarat,

kaparná, hiába, csigánk tehetetlen,
visszacsusszan, és lent, a szilaj vizekben
alábukik. Hányja, dobálja a hullám,
mintha egy vidámpark rossz hullámvasútján

fel-le zakatolna – ha levegőt venne,
vizet nyel, őt meg a vad víz nyeli egyre,
nekivágja kőhöz, kitépett facsonkhoz,
jaj, hol van a csigaőrangyal, ki gondos

kezével korábban védelmébe vette?
Csigánk nincs magánál. A habok felette
összecsapnak, süllyed, sodródik a mélyben.
Jaj, Dömper, mi vár rád? Mindjárt elmesélem.

 

Székely Szabolcs (1983, Budapest) költő. Legutóbbi kötete A beszélgetés története címmel jelent meg (2021, Magvető).

A bejegyzés trackback címe:

https://mavzenekar.blog.hu/api/trackback/id/tr5316770698

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása