A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

Székely Szabolcs: A CSIGA, AKI NEM TALÁLT HAZA - 4. rész

– verses elbeszélés –

2021. december 23. - MÁV Szimfonikus Zenekar

szekely_szabolcs_2_cmihaela_chintoiu.jpg

Székely Szabolcs [Fotó: Mihaela Chintoiu]

 

NEGYEDIK FEJEZET – AMNÉZIA


„Hölgyek-urak, helló! Helló srácok-lányok!
Brutálisan vidám, szép estét kívánok,
ez itt a Park TV, üdv a Singing Birds-ben,
Csucsu vagyok, a csíz, konferálni jöttem,

én leszek ma este itt a házigazda,
mindjárt jól be lesz a zsűri is mutatva,
hanem előbb lássuk, kik mérik ma össze
tehetségük roppant méretét, menőzve!

Színpadra szólítok először egy csigát,
a csigák legesleg-muzsikusabbikát,
első versenyzőnk egy utcazenész: Dömper.
Dömper, mondom. Hol van? Eljött, vagy nem jött el?

Nem jött el! Nem jött el! Így betojt a gyáva!
Ne is vesztegessünk több szót a csigára!
Értem a fújolást, megértem a füttyöt,
hanem, közönségünk, jöjjenek a tücskök…”

Ezt álmodja Dömper – de a show véget ér.
Sötétség zuhan rá. Aztán sűrű, fehér
fény öleli körül, és mintha a mennybe,
Dömpert látjuk menni, felfelé lépdelve,

láthatatlan lépcsőn, lebegve és könnyen,
mintha el is tűnne a ragyogó ködben,
el is tűnne mindjárt – ha ekkor hirtelen
magához nem térne a parkban, odalenn:

vizet köhög fel, és véget ér az álma,
sajgó puhatestben ébred tudatára,
ahogy félájultan kinyitja a szemét
a vizes flaszteren lágyan terülve szét.

Ahogy lázálmából magához tér lassan,
megérti, a vihar véget ért. A parkban
a fáradt esővíz százfelé csordogál –
ő pedig egyben van. Habár mindene fáj.

Mintha a fejében dúlna még a vihar,
odabent cikázna villámlásaival,
zúg a halántéka, és szakad, és sajog,
kerítésnek, kőnek dobálták a habok –

hogyan is élte túl? Bárcsak időm volna
elmesélni, miként csavarodott sorsa
mostanáig, amíg elvonult az árvíz –
egy a fontos: hogy él. Fel is kelne máris,

ahogy eszébe jut a Singing Birds, a show,
hogy őt várja ma a tehetségkutató,
indulna is egyből, de aztán halálra
váltan észbe kap – jaj, hol van a gitárja?

A gitár! A gitár! Kapkodja a fejét,
a pocsolyák között riadtan nézve szét,
virágágyást pásztáz, bokor alá néz be,
„Emlékezz, emlékezz!” ismétli kétségbe

esve önmagának, „hol hagytad el, Dömper?!”
Viharral harcolva, küzdve vízözönnel
hol csavarhatta ki kezéből a hullám,
fel-alá dobálva öntudatlan útján –

így tipródik, mikor pár lépésre onnan
megtalálja egy kő mellett… darabokban.
Bezúzva, széttörve gitár és gitártok.
Dömper odakúszik. Felvesz pár szilánkot,

nézi, hogy lifeg a gitártestről a nyak,
nézi az elpattant, tekergő húrokat:
hintázva csillan meg rajtuk az esőcsepp
– csigaujjak többé nem pendítik őket.

Aztán, hogy ocsúdna fel az első sokkból,
máris a közelgő fellépésre gondol,
énekes-gitáros a gitárja nélkül –
hogy fog így zenélni? Dömper beleszédül,

aztán észbe kap. Van tartalékgitárja!
Otthon tartja. Hol is? Ja igen, az ágya
melletti szekrényben, ott áll betámasztva,
mint akinek szinte nincs is semmi haszna,

mint akinek sorsa csak örökös pótlék,
utcazenéléshez használva se volt még,
végszükség-esetre tartogatta Dömpi,
szóval, most pont jól jön. Dömper el is dönti,

gyorsan hazaugrik, felkapja hangszerét –
az esti fellépés így nincsen veszve még.
El is indul rögtön, megy is hazafelé,
amikor egyszerre, mintha maga elé

mondaná zavartan és szórakozottan:
„Hazamegyek, rendben. Na, de az meg hol van?”
Lelassít, és megáll. „Hát ez fura nagyon.
Hirtelen nem jut az eszembe, hol lakom.

Na jó, ez egy rossz vicc.” Felnevet kínjában.
„Tényleg nem emlékszem, hogy hol van a házam?”
Csak röhögne magán eleinte, tényleg,
aztán végigveszi, sorban, életének

tényeit egyenként, magát vizsgáztatva –
és hát emlékezik minden más adatra:
„Dömper vagyok, csiga. Amúgy utcazenész.
Szakmai méltatás, babér, elismerés,

ennyi csak a vágyam, plusz közönségsiker”
– sorolja, egyszóval, ha emlékezni kell,
emlékszik mindenre, ami neki számít.
„Már csak tudnom kéne az utat hazáig.

De hogy felejthettem el? Mi ez az egész?
Sosem volt régebben gond az emlékezés!
Emlékszem, korábban, olyan nem létezett
hogy így cserben hagyjon, jaj, az emlékezet,

hogy hazaindulni melyik a jó irány –
vagy rosszul emlékszem? Volt már amnéziám?”
Amnézia. Jaj ne. Alig, hogy kimondja,
feje belefájdul. Mi lesz vele, hogyha

tényleg soha többé haza már nem talál –
fellépés se lesz, ha nincs meg a pótgitár.
Amíg ezen szorong, látja, kicsit messzebb
a vizes talajból előmerészkednek

a szorgos giliszták, vidáman nyüzsögnek,
rózsaszín burjánzás tölti meg a földet.
Dömper – mostanra tanácstalan végképp –
úgy dönt, a gilisztasereg segítségét

kéri, hátha lesz egy jó ötletük mindjárt,
és a hazaútján útbaigazítják.
Dömper be is számol, mi lenne a gondja,
hanem amint végez, a csúszómászókra

egyszerre tör rá a röhögés, de rögtön –
derűsen nyihogva gurulnak a földön.
„Jahaj, ez hatalmas!” „Nem tudja, hol lakik!”
„Figyu, varázsgomba lesz a probléma itt!

Szerintem véletlen varázsgombát evett,
és most be van tépve!” „Vagy még az is lehet,
hogy a sok megerjedt vadkörtéből habzsolt,
becuppantott néhány mámorító vackort,

az okozhat ilyen memóriagondot!”
„Viccen kívül, csigusz, én csak annyit mondok,
józanodj ki gyorsan, aztán minden jó lesz.”
„De várjatok, mi van, ha ez csak egy hómlesz?

Ne tartsatok nagyon kukacoskodónak,
de azért szólhatnánk, hogy most mást ne mondjak,
például, talán, az illetékeseknek:
a hatóságoknak szólhatnánk esetleg.”

„Nyugodjatok már le! És ha hajléktalan?
Attól állatszámba vehetjük még, ha van,
ha nincs lakása!” „Ja! Ő is csak egy állat!”
„Tényleg? Szuper! Akkor lakjon, mondjuk, nálad!”

Dömper közbe szólna. „Bocs, de van otthonom
elvileg, csak hol van? Szóval ezt nem tudom” –
mondaná, de meg sem hallják a giliszták,
most már csak egymással veszekednek inkább,

ügyet se vetnek rá. Dömper megy is tovább,
megtalálni el sem veszített otthonát,
„Hát, pedig elveszett. Van, és nincsen mégsem,
amiről nem tudok: megáll a levésben,

nekem, legalábbis, mintha nem is lenne.
Létezik-e ami nem jut az eszembe?”
Ezen gondolkodik Dömper, mindhiába –
mostantól ő a park hontalan csigája,

ha eszébe nem jut mégis valahogyan,
hol van a csigaház, melyben otthona van.
Közben, ahogyan most céltalan mendegél,
látja, hogy egy tölgyfa aljában egy egér

bőszen panaszkodik, vadul zsörtölődik,
nem is veszi észre az érkező Dömpit,
azon bosszankodik egyre, hogy miért nem
olvasható jól a címzett a levélen,

amit kezében tart – most veszi csak észre
jó csigánk, amint a közelébe érve
megnézheti jobban, hogy az egér nem más:
Bajusz bácsi. A park jól ismeri: postás.

„Vigye el az ördög, lehetőleg még ma,
aki képtelen rá, hogy a borítékra
pontosan írja föl, kicsoda a címzett!
Levelet így mégis, hogyan kézbesítsek?

Házszámnak miért a harmadik nagy tölgyet
tüntették fel, hogyha nem is a bögölynek
szánták, ahogy látom, inkább a bagolynak?
Mázli, hogy ismerem az összes lakókat.”

De ez, ahogy hallja, hogyan mérgelődik
a park postása, most felvidítja Dömpit:
Mindenki lakhelyét ismeri Bajusz bá?
Talán akkor az ő címét is meg tudná

mondani. Hangosan odaköszön neki. 
„Jó napot, Bajusz bá!” De az lepisszegi:
„Észnél vagy, kiscsiga? Kicsit csendesebben!
Azt akarod, hogy a bagoly felébredjen,

és megegyen engem? Röhej, hogy a liget
még veszélyességi pótlékot sem fizet
ezért a munkáért. Egy postás ennyit ér!
– így zsémbel Dömpernek, dohogva az egér.

Dömpi végre rátér, mi nyomja a lelkét,
hogy lett a házából elfelejtett emlék,
Bajusz bá azonban ingatja a fejét:
„Nem teljesen kizárt az, hogy segítenék,

ha tudnék, nem vagyok szőrös szívű állat,
megszoktam azt is, hogy folyton kihasználnak,
csakhogy, barátom, egy bökkenő van ám itt:
mikor kaptál postán utoljára bármit,

levelet, csomagot, vagy egy sárga csekket?
Már csak az öregek, azok leveleznek,
küldeménnyel már csak öregekhez járok,
őket ismerem, és szerintem belátod,

nem tudhatom minden e-mailező állat
lakcímét a parkban. Például te nálad
sem voltam még soha, egyszóval naná, hogy
fogalmam sincsen, hogy hol van a lakásod.”

Dömper csalódottan sóhajt fel, de aztán
el is szomorodik Bajusz bá haragján,
zsémbes, öreg postás, totál ellenséges,
unja, utálja a munkát, amit végez,

fel is ajánlja, hogy elénekel neki
egy dalt, ami Bajusz bát érdekelheti.
Kiégés elleni, hatásos szerzemény.
„Hogyha kéri, rögtön el is éneklem én.”

„Csak azt ne, csak azt ne! Könyörgöm, semmiképp!
Jó fej zenészekkel volt dolgom épp elég.
Nyávogásukba a fülem belefásul –
jobban bírom én a csendet. Ráadásul

mindenki a Varró Dániel dalát, a
„Mért üres a postaláda mostanába?”
kezdetűt dalolja nekem, mer’ az vicces!
Nem énekelsz? Eskü, pont azzal segítesz.”

Erre Dömpi már csak széttárja a kezét,
zenegyűlölővel nem hozta össze még
a sorsa. Távozik, ott hagyja a frusztrált,
mufurc, zsörtölődő, házsártos Bajusz bát.

Délelőttbe fordul lassanként a reggel,
nem takarózik már paplanfellegekkel
az égbolt se többé, a felhők oszlanak.
Fényét a ligetre csorgatja már a Nap,

miközben figyeli, merre halad csigánk,
tétován keresve magának útirányt,
amikor egyszer csak, a semmiből szinte,
két száguldó rendőr mellette lassít le.

Nem tévedés: sünök. A park rendőrei.
Ők szokták parkot renddel megtölteni,
sünegyenruhában sündörögnek büszkén,
nem egy bűnöző már fennakadt a tüskén.

„Jó napot kívánok, szolgálunk és védünk!”
Dömper is illendőn köszönti a két sünt,
(Sándor az egyikük, mutatja a rendjel
az egyenruháján, hogy főtörzsőrmester,

hadnagy a másik sün, a neve Sarolta,
járőrözni együtt szoktak ők gyakorta.)
„Személyit és lakcímkártyát kérünk gyorsan,
nem is rabolnánk az idejét, azonban

úticélját, azt még árulja el nekünk!”
Dömper megszeppenve nézi Sándort, a sünt.
„Tudhatnám okát az igazoltatásnak?”
„Milyen kíváncsi itt valaki, no lám, csak,

ne tessék aggódni, rutinellenőrzés.”
Dömper tétovázik. Saroltára fölnéz,
hátha ő kevésbé szúrós szívű fajta –
húzná az időt, de nincsen foganatja.

„Jött egy lakossági bejelentés nemrég,
ami felkeltette a sünök figyelmét,
tudomást szereztünk egy éti csigáról,
aki bejelentett lakhelyet hiányol,

és varázsgombával való visszaélést
is gyanúsítunk a célszemélyre nézvést,
egyszóval, gondolom, önnek is világos,
elég okunk van az igazoltatáshoz.

Dömper jó nagyot nyel, de aztán lapítva
elmondja, otthon van az összes papírja.
Azt meg, hogy hol lakik – hát, elfelejtette.
A két rendőr zordan összenéz felette.

Sándor bosszankodik. „Sarolta, szerintem
bolondnak nézésnek esete áll itt fenn,
egy komoly hatóság nem vehet benne részt.
Foganatosítsunk végre intézkedést!”

Sarolta egyetért. „Egyetértek, Sándor!
elég a süntisztek kigúnyolásából!”
Eszközöljünk végre őrizetbe vételt!”
Dömper hitetlenül kérdezi, „azért, mert

nem tudom hol lakom?” „Valószínű, inkább,
hogy az ilyet tiltott csavargásnak hívják,
kitoloncolás lesz jogos büntetése.”
Kattan is a bilincs Dömperünk szemére.

Jó csigánk kocsányos két szeme bilincsben –
viszik már a sünök, nincs, aki segítsen.
Mi lesz veled, Dömper? Készül az ítélet. 
Szabadulásod lesz vagy száműzetésed?


Székely Szabolcs (1983, Budapest) költő. Legutóbbi kötete A beszélgetés története címmel jelent meg (2021, Magvető).

A bejegyzés trackback címe:

https://mavzenekar.blog.hu/api/trackback/id/tr2816791768

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása