A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

Székely Szabolcs: A CSIGA, AKI NEM TALÁLT HAZA - 6. rész

- verses elbeszélés -

2022. március 10. - MÁV Szimfonikus Zenekar

szekely_szabolcs_2_cmihaela_chintoiu.jpgSzékely Szabolcs [Fotó: Mihaela Chintoiu]

HATODIK FEJEZET –  FÜRGE ÉS AZ IMÁDKOZÓ SÁSKA

Üdv, kedves állatok! Elköltöztem innen.
Vakondtúrás, Nagyrét – ez most már a címem.
Klienseit ott is szeretettel várja:
Jung, a vakond – a park terapeutája.

Dömper olvassa épp felsóhajtva ezt, itt,
doktor Jung előző lakhelyén, a cetlit
az elhagyott vakondtúrásra kitűzve –
és amint az írást búsan kibetűzte,

fáradtan körülnéz. Innen hogyan tovább?
Mire elérné a vakond új otthonát
a szökőkút mögött a nagyrét közepén,
rá is esteledik, így tűnődik szegény,

nincs értelme oda elvándorolnia.
Ha ki is gyógyítja Jung az amnézia
gyötrelméből, addig véget is ér a show,
hiába lesz meg így az eltűnt házikó,

hiába lesz meg így benne a pótgitár,
inkább élethosszig hontalan kóricál,
ha a Singing Birds-ben fel nem léphet este –
minek menjen haza fáradt csigateste?

Dömper fel is adná – már-már arra gondol,
azt se bánná, hogyha rátalálna Kóbor,
a csavargó tacskó, a park hírhedt ebe,
hogyha kell, a sorsát Kóbor végezze be,

csigák és más apró állatok vadásza –
már-már erre gondol, mégiscsak parázva
egy kicsit, hogy ezt most elképzeli jobban,
felszívódni végleg egy tacskógyomorban,

fel is gyorsul erre Dömper szívverése,
meggondolja magát. „Na jó, hát ezt mégse
mondtam ám komolyan, inkább visszaszívom”
– így rágódik Dömper elméleti síkon,

amikor egyszer csak rossz érzése támad.
Mint mikor beléd vág, hogy jönnek utánad,
bevillan, nem tudod miből, de megérzed,
hogy lépteid mögött ismeretlen léptek

szaporáznak, szóval, hogy követ valaki –
„Mi van, ha Kóbor az?” – rettegve mondja ki.
„Bakker, hogy lehettem ekkora egy állat,
hogy magamnak kutyatámadást kívánjak?”

Meg se fordul, viszont teleszkópos szemét
visszabandzsítja most, riadtan nézve szét
maga mögött, kit lát, ki surran utána? –
de Kóbor, a liget rettegett kutyája

nincs sehol. Csupán egy négylábú, pikkelyes,
fémesen csillogó hüllő – egy gyík neszez
mögötte. Dömper, hogy fenevadnak hitte,
felnevet – szívéről mázsás kő esik le.

Ahogy utoléri Dömpert most a gyík, a
szemét – a sajátját – lágyan megnyalintja,
aztán, ahogy illik, ráköszön Dömpire.
„Üdv! A nevem Fürge. A parkban többnyire

magánnyomozóként ismernek, már akik
használják a cégem szolgáltatásait,
vagyis hát egyéni vállalkozó volnék,
elszánt, és tettre kész, még ha nem is oly rég

vagyok a szakmában, szóval… pontosabban,
most kezdem a munkát” – jegyzi meg zavartan.
Dömper csendben várja, hogy mi sül ki ebből –
Fürge folytatja. „De miért kerestem föl?

Miért is traktálom, miért az önreklám? –
ha ezen tűnődik, miért van önnek rám
szüksége, megértem, jogos a dilemma.
De hát a detektívmunka az ilyen ma:

egy magánnyomozó, ha magától nem lép,
hogy maga találja meg az új kliensét,
várhat mindörökké, várhat mindhiába.
Az egész detektívszakma ezt csinálja,

vagy, hát legalábbis, az én módszerem ez:
kinyomozom, ki az, akinek érdemes
kinyomoznom ezt-azt – ehhez kell jó szimat –
szóval ezennel a szolgálataimat

felajánlanám most, például, magának,
akit, megtudtam, a Singing Birds-be várnak,
a Park TV látja ma este vendégül:
egy szó mint száz, tehát versenyezni készül,

akkor meg, gondolom, nyerni is szeretne,
és hát jó esélye akkor volna erre,
ha utána járnék, mit szeret a zsűri,
milyen dallal tudna előttük kitűnni,

vagy kinyomozhatnék, hogy most mást ne mondjak –
hasonló bennfentes információkat.”
Dömper közbeszól a gyík szavába vágva –
fontosabb neki a verseny tisztasága,

ha előnyhöz jutna ilyen eszközökkel,
nem is ízlene a győzelem. De Dömper
el is gondolkodik – talán kitalálod,
eközben mi jár a fejében, naná, hogy

felveti Fürgének, volna azért itt egy
kinyomozni való, amiben segíthet.
Össze is foglalja, miért nem emlékszik
arra, hogy hol lakik, elmeséli végig

a vihart, hogy talán agyrázkódás érte,
és van egy gitárja, hazamenni érte
mégse tud, nem tudja, merre van a háza –
Szóval, ha felkérné Fürgét nyomozásra,

akkor már inkább a házát kutassa fel.
„Persze, a megbízás díja is érdekel” –
teszi hozzá Dömper, egy kissé aggódva,
de a gyík csak legyint: „Majd a végén” – mondja,

„ha sikerrel jártam – kezdő detektívként
amúgy is, leginkább azt remélem, hírét
viszi a munkámnak, így fut fel az üzlet.”
Nem is tartóztatja tovább Dömperünket

Fürge, elbúcsúzik. „Amint kinyomoztam,
merre van a háza, felkeresem nyomban,
ne féljen, meg fogom tudni, hogy merre jár –
különben nem lennék detektív, ugyebár.”

Hogy végül a gyíkkal szétválnak útjaik,
Dömper eltűnődik – és nem is tudja, mit
gondoljon Fürgéről. Meggyőző volt, részben,
közben meg egy kicsit, olyan… szerencsétlen.

Kár ezen rágódni, eldől nemsokára,
sikeres-e Fürge magánnyomozása,
Dömper úgy dönt, addig céltalan kolbászol,
és ha célja nincsen – csak úgy, megszokásból.

Így éri el lassan a halastó mellett
az aprócska tisztást – épp ott gyülekeznek
a tücskök, a hangyák, más egyéb rovarhad,
micsoda csődület! Oda ne rohanjak!

Vagy hát, miért is ne – erre gondol csigánk,
most, hogy úgysem talál magának jobb irányt,
odaverődik egy katicabogárhoz,
rákérdez, mi ez a nem éppen szokásos,

váratlan tumultus. A katica biccent.
„Maradj itt, meglátod, máris értesz mindent,
nem mindennapi a közösségünk, tényleg”
– adja át magát a bősz lelkendezésnek.

„Közösség vagyunk, mert az ügyünk is közös” –
állítja, miközben izgatottan köröz
Dömper körül, csigánk kocsányszeme pedig
– úgy elszédül – majdnem összetekeredik.

„Mi egy család vagyunk, egymás lelki társa
azóta, hogy mind az imádkozó sáska
tanácsai szerint éljük életünket.”
„Ajjaj, ezek elég megszállottnak tűnnek” –

erre gondol Dömper. A katica sandít.
„Ha esetleg attól félnél egy fikarcnyit,
hogy mi szekta volnánk, gyorsan leszögezem,
szó sincs ilyesmiről” – mondja, mert Dömperen

észrevette, hogy pont ilyesmin rágódik.
„Ezt csak neked mondom – amúgy, hogy mások mit
gondolnak rólunk, az minket hidegen hagy.
Fogadd el olyannak magad, amilyen vagy,

anélkül, hogy másnak próbálsz megfelelni,
érd el a célod, és legyél boldog. Ennyi!” –
a katica szerint ez a siker kulcsa.
„Hát ez érdekes, meg… kicsit talán furcsa” –

mondja erre Dömper, a katica viszont
közli, nem kell neki semmit elhinni, pont
most fog fellépni az imádkozó sáska,
minden önfejlesztő állat messiása,

a motivációs trénerek trénere,
a Mester – egyébként ez a művészneve –
minden kérdésedre tudja majd a választ,
közöttünk szellemi otthonra találhatsz,

mondja a katica, és csak nem is sejti,
ez az, ami Dömpit kezdi érdekelni,
hátha guru tényleg, hátha tud valamit –

elővarázsolja, hogy ő hol is lakik.

Amint ilyesfélén gondolkodik Dömper,
hangos bevonulózene dübörög fel,
felbukkan a Mester – egy buckára szökken,
körötte a tömeg hullámzó körökben

köszönti őt, ujjong, tapsviharban tör ki.
„Szinte mint egy rocksztár” – erre gondol Dömpi.
Extázisban tombol a tücsök, a hangya –
ám ekkor a Mester mikrofont ragadva

megszólal. Elcsitul a rovarsereglet.
„Sziasztok! Ma milyen nap is van?” „A legszebb!” –
zúgja a tömeg a sáskának válaszul.
„Pontosan! Higgyétek el, bennem hála gyúl

minden áldott reggel azért, hogy ma van ma –
Minden nap csodaként tekintek magamra!
Hálás vagyok érte, hogy egy állat vagyok!
Hadd halljam!” – kiált, és a tömeg zúgja, hogy:

„Hálás vagyok érte, hogy egy állat vagyok!”
„Ez az! Energikus, csodálatos napot
kívánok magunknak! Olyan jó így együtt,
azok között, akik soha nem feledjük,

hogy a célunkat csak nagyon akarni kell.
Ha egyszer bevonzod, nem hagy el a siker!
Ti tudjátok, lehet belőletek bármi!
Csupán álmodni kell, aztán megcsinálni!

Színpadra szólítok először egy lepkét,
elmeséli mindjárt, hogyan is élt nemrég,
míg az önfejlesztés útjára nem lépett,
kérek egy hatalmas tapsot a lepkének!”

Ováció, vastaps. A buckára röppen
gyönyörű szárnyakkal, pompás színözönben
egy büszke pillangó. „Köszönöm a tapsot!
Annyira megható! Nagyszerűek vagytok!

Szeretném neked is megköszönni, Mester,
hogy te hittél bennem – emlékszem, hogy egyszer,
régen, úgy éreztem, nekem lenni nem jó,
nem is voltam semmi, csak egy tömzsi hernyó,

bebábozódva, és szinte már halottan,
te bíztattál engem, hogy higgyek magamban,
legyen egy álmom, ne féljek semmitől sem,
akár pillangó is lehet majd belőlem!

Ezt először talán el se hittem, aztán
a hangoskönyveid hallgattam tucatszám,
és így hinni kezdtem – ugye, hihetetlen?
Csúnya kis hernyóból tényleg lepke lettem!”

Most, hogy a taps újra tombolva felharsan,
Dömper a katicát kérdezi meg halkan:
„Meggyőző volt tényleg, de azért érdekes.
A hernyó, ha felnő, mindenképp lepke lesz,

akár hisz magában, akár nem. Nem így van?”
„Kár, hogy ezt így látod, ilyen negatívan” –
mondja a katica, kissé megvetően.
„Szerencsére vagyunk, és hát egyre többen,

akik tudjuk, hogy a kezünkben a sorsunk.”
Dömper eltűnődik, hátha nem is lózung,
hátha nem csak üres szemfényvesztés mindez –
hátha a megoldás neki is a hit lesz.

Éppen ekkor szól az imádkozó sáska
ismét a tömeghez, végre valahára
szeretne felkérni egy önként jelentkezőt
aki elég bátor, hogy közönség előtt

bizonyítsa be, hogy nincsen lehetetlen.
Dömper meg is lódul, átvág a tömegben,
arra gondol, nincsen vesztenivalója,
így hág a buckára, futva-araszolva,

fújtatva áll meg a Mester mellett Dömpi.
A sáska nagyot néz, nem győz meglepődni,
hogy az önfejlesztő rovarsokaságból
pont egy ismeretlen csiga lett a bátor.

Elmondatja szépen Dömperrel a sáska,
mit akar elérni, mi a titkos álma –
Dömper így össze is foglalja most gyorsan,
csak tudni szeretné, hogy a háza hol van,

volt egy gitárja, de nem emlékszik arra,
hogy a viharba’ is veszett a viharba,
amnéziája van – otthon a pótgitár.
Egyszóval jó lenne hazatalálni már.

„Álljunk meg egy szóra” – szól közbe a Mester
a fejét ingatva, komor tekintettel.
„Látjátok, ilyen az, ha valaki sorsa
alakulásáért a sorsát okolja!

A körülményeket hibáztatni persze
egyszerűnek tűnik, kifogást keresve
ez is balszerencsét, meg vihart emleget –
hát így célba érni, látjátok, nem lehet!”

Megkéri Dömpert az imádkozó sáska,
segítő mantrákat mondjon most utána.
„Szeretem magam” és „a célom elérem”,
és „amire vágyom, legyen most aképpen”.

Dömper szorgalmasan elismétel mindent,
de mikor a Mester rákérdez, hogy itt, bent,
a szívében tényleg, őszintén, igazán
érzi-e, hogy képes változtatni magán,

bevallja, nem érez semmi változást még –
a Mester azt mondja elmarasztalásképp:
„Energiavámpír – pont ezekre mondják!
Kérve-kéretlenül elmondja a gondját,

segítséged kéri – akár ez a csiga,
neki kéne magát megváltoztatnia,
de hát túl negatív, sohasem fejlődik!” –
azzal a buckáról elbocsátja Dömpit.

Dömper elkullog a füttyszó közepette
„Elrettentő példa is kell néha, nemde?”
– szól a Mester, és a tömeghez fordulva
lelkesítő, vidám beszédbe kezd újra.

Elmondja, megy tovább a műsor, hiszen még
felhívná a kedves rovarnép figyelmét,
hogy a könyveire csapjanak le gyorsan –
megvásárolhatók, és most akciósan.

Eközben Dömperünk már távolabb lépdel.
„Hát, az önfejlesztés sem járt eredménnyel” –
gondolja magában, és már nevet magán,
nem fog hazajutni soha többé talán,

valahogy mégis, most csalódott, de közben –
bizakodik. Miben? Nem tudja már ő sem.
De hát pont ilyennek ismerjük a reményt:
mikor reménytelen – akkor fészkel belénk.

Csalfa, vak, remény! Jaj, Dömper, ha sejtenéd,
miféle fenevad ugrik mindjárt eléd,
nem is reménykednél, nem is bizakodnál,
őrült csaholását most te is hallod már,

hallod morgását a megvadult kutyának,
igen, Kóbor vágtat messziről, utánad,
mégiscsak rád talált, jön feléd a tacskó.
Morgása rémisztő! Szeme vérfagyasztó!

A bejegyzés trackback címe:

https://mavzenekar.blog.hu/api/trackback/id/tr9917777522

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása