A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

Székely Szabolcs: A CSIGA, AKI NEM TALÁLT HAZA - 8. rész

- verses elbeszélés -

2022. április 29. - MÁV Szimfonikus Zenekar

szekely_szabolcs_2_cmihaela_chintoiu.jpgSzékely Szabolcs [Fotó: Mihaela Chintoiu]

NYOLCADIK FEJEZET – A MEGVILÁGOSODÁS

„Fejed búbjától a hasadig, egészen
alámerülsz most a lassú süllyedésben,
elernyedsz, ellazulsz, puhatested pulzál,
érzed, a testedben nincsen semmi súly már” –

így vezeti Jung a hipnózisba Dömpit,
az idők kezdete előtti időkig,
mintha csak a semmi közepén lebegne,
mintha a semmi is ringatózna benne,

így vezeti Dömpit Jung a hipnózisba,
a létezés előtti létezésbe, vissza,
mintha csak a semmi közepén ringana,
mintha a semmibe érkezne meg – haza,

mintha itt, a csöndben ölelné a háza,
mintha csak ruhaként öltené magára
az érzést, hogy otthon van, hazajutott végre –
mit látna most Dömper, hogyha körbenézne?

„Hazaértem” – mondja. „Látom a házamat.
Fölém tornyosulnak a boltíves falak,
látom az ágyamat, látom a szekrényem,
vibrálnak a tárgyak bent a lámpafényben.”

„Nagyon jó.” – felel Jung. „Odabent vagy tehát.
Most keresd meg, kérlek, a házad ajtaját,
lépj ki a küszöbön, és kívülről nézd meg.
Mit látsz a ház körül? Mesélj róla, kérlek!”

Dömper szeme előtt a film pereg tovább,
megszólalni mégis képtelen most, szavát
se hallani, csendben gyorsul szívverése,
beszélne, de nem tud hangot adni mégse.

Szaporán veszi a levegőt is. Jung vár.
Nézi, ahogy csigánk csukott szeme ugrál,
mintha csak álmodna, zihál izgatottan –
teste remeg, szíve össze-vissza dobban,

majdnem el is ájul. Jung eldönti, jobb, ha
a hipnózisból most Dömpert visszahozza,
egy, kettő, és három – Dömper szeme rebben,
és magához is tér a vakondüregben.

Jung heverőjén most csalódottan ül föl,
felidézi, látta a házát – belülről,
de amint az ajtón előlépett volna,
képtelen volt rá, bent maradt, begubózva,

igen, begubózva, ez volt az érzése,
kéri Jungot, hogy ne nevesse ki mégse,
úgy érezte, mintha a háza, a teste,
nem is tudja, mintha… összenőve lenne.

„Összenőve? Furcsa.” – Jung ezen tűnődik,
talán az elméje tréfálja meg Dömpit,
talán csak így üzen a tudattalanja,
hogy a szíve mélyén össze van ragadva

a hellyel, amelyik biztonságot nyújthat.
Dömper zaklatottan kérdi, van-e Jungnak
ötlete, hogy mégis, mit csináljon akkor,
mert dumálhatnak itt a tudattalanról,

de ő jobb szeretne inkább hazamenni;
csakhogy Jung szerint ezt megfejteni senki
nem tudja Dömperen kívül, csak ő maga –
ő tudhatja, mit súg a tudatalattija.

Rákérdez, máskor is előfordult-e már,
hogy ezt-azt elfelejt, elveszít, nem talál,
Dömper pedig bólint – mondják, elég szétszórt,
problémája ebből sajnos épp elég volt,

nehéz figyelnie arra, amit csinál,
akárhol jár, fejben már máshol kóricál,
mondták mások is már, hogy soha nincs jelen –
hogy nyugton maradni valahogy képtelen.

Jung elgondolkodik: a parkban, nem vitás,
népbetegség lett a hiperaktivitás,
Dömpernek is – igaz, hogy ő pont egy csiga –
nem ártana talán kicsit lassulnia,

otthon lennie az itt-ben és a most-ban,
az amire vágyunk, gyakran éppen ott van
velünk, ahol vagyunk, nem máshol és máskor.
„Hát akkor ennyit a hazatalálásról” –

sóhajt fel most Dömper, búsan konstatálva,
egy beszélgetéstől nem lesz meg a háza,
nem lesz meg a hangszer, a tartalékgitár,
és a Singing Birds-ben nem fog fellépni már.

Jung, látva, hogy Dömper most letörten hallgat,
felajánl még néhány hipnózis-alkalmat,
„Tudom, most is egy gyors megoldást szeretnél,
de az önismeret lassabb munka ennél,

nem hozhat áttörést egyetlen alkalom” –
Dömper legyint. „Mindegy. De azért kösz nagyon!”
Jung rákérdez végül, hogy Dömpernek nincs-e
ismerőse, mondjuk, aki megsegítse,

aki egyszerűen tudja, hol a háza.
Nincs egy jó barátja? Nincs egy csigatársa?
Csend ereszkedik most a vakondüregre.
Dömper mosolyog. „Hát persze, hogyne lenne!”

Csöpi jut eszébe. Vajon merre járhat,
mióta hajnalban egymástól elváltak?
Ő a Nagy Platánhoz indult el, a show-ba,
de Csöpiről semmit nem hallott azóta.

Még el se búcsúztak – így emlékszik Dömpi –
Csöpi talán nem is akart elköszönni,
indult a dolgára ő is – na de merre?
Egyáltalán, gondol néha még Dömperre?

Eszébe jut, mondjuk, mikor dudorászgat?
Ír-e dalt? És ha ír, megmutatja… másnak?” –
Erre gondol Dömpi, most már csalódottan.
„Van barátom, persze – de nem tudom, hol van.” –

mondja végül Jungnak. „Hajnalonta, mikor
zenélni kezdek, a galagonyabokor
aljában, ott szoktunk találkozni mindig.
Csöpi segíthetne. Csak hát Csöpi nincs itt.”

Jung sajnálkozik, de Dömper csak rálegyint –
nem Jung hibája, hogy kudarcot vall megint,
nem rajta múlik, hogy nem lesz meg a háza.
„Kösz a segítséget. Vagy, hogy megpróbálta.”

Jung felviszi Dömpert a vakondtúrásig,
onnan már kitalál egyedül is – mászik,
amíg ki nem ér a felszínre, a fényre;
mélyvörös napkorong vakít a szemébe.

A nap lemenőben. Esteledik lassan.
Dömper egymagában áll az alkonyatban,
híre-hamva sincs már a dühös tömegnek,
a tüntetők mind-mind régen hazamentek –

a nagyrét üres már. Azaz nem egészen.
Fürge ólálkodik a környéken, éppen
most szúrja ki Dömper, meglepetten szól rá.
A gyík zavarba jön, odasurran hozzá.

Dömper el sem hiszi – hogy talált rá Fürge?
A gyík először csak hebeg szemlesütve,
hát ez a szakmája, detektív, ugyebár,
mindig kinyomozza, az ügyfél merre jár.

„Na, és? Mit tudott meg? Beszéljen már végre,
meglett a házam? Az Isten szerelmére,
kiderítette, hogy hol lakom?” – faggatja
Dömper a gyíkot, de nincsen foganatja

semmi sürgetésnek, Fürge hímez-hámoz.
„Hát, alkalmaztam az ilyenkor szokásos
nyomozati módszert, és utána néztem
alaposan, merre járt a célszemélyem,

igyekeztem mindent kinyomozni róla” –
magyarázza a park magánnyomozója.
„A célszemély – Dömper, hogy megnevezzem őt –
egy motivációs trénerhez ment előbb,

de az imádkozó sáska után egyből
lerohanta vagy egy féltucat sünrendőr,
őrizetbe vették volna, csakhogy éppen
arra járt Kóbor, és elhozta, egészen

ide, a rétre, a demonstrációra.
Dömpernek Jungnál is volt valami dolga,
az imént jött fel a terapeutától –
szóval ennyit tudtam meg eddig magáról.”

Fürge elhallgat, és – lesüti a szemét.
Dömper megszólalna most, de előtte még,
csak, hogy megnyugodjon, vesz egy nagy levegőt.
Ez volt a nyomozás? Fürge… követte őt?

A gyík zaklatott. Hát, mi mást is tett volna?
Hát ez a módszere. Hát nem ez a dolga?
Igen, követte őt, igyekezett, hátha
kideríti, merre van a csiga háza,

de az tény, hogy sajnos nem járt eredménnyel.
„Viszont, ha gondolja, én nem adnám még fel” –
folytatná, de Dömper szavába vág: „Tényleg
köszönöm, de inkább hagyjuk az egészet.”

Dömpi nem is tudja, sírjon, vagy nevessen.
Fürge összeomlik. Elkeseredetten
csapkodja a farkát. „Próbáltam, de mégsem…
Úgy tűnik, hogy ehhez sincsen tehetségem.

Úgy tűnik, ebben is kudarcot vallottam” –
Fürge leroskadva mondja, zaklatottan,
egy csomó szakmában kipróbálta magát,
volt már sportoló és színész, és így tovább,

végzett mindenféle magas rendű munkát –
egyik se ment neki, felmondott, kirúgták,
és bár most egyéni vállalkozása van –
holnapra már ez is becsődöl biztosan.

Bevallja, egyébként végzettsége szerint
betegápoló. És abban jó is. De mint
Dömper talán rájött, ennél többet remélt:
sikert, meg karriert, szóval… elismerést.

Dömper nagyot sóhajt – elég jól érti ezt.
Megesik a szíve a gyíkon, dalba kezd,
E dúr, Fisz moll, D dúr, és aztán egy A dúr:
Fürgének énekli ezt vigasztalásul.

BALLADA A NAGYRAVÁGYÁSRÓL

A nagyravágyás rossz bohóc,
szíved vihogva rágja,
éjjel álmatlan forgolódsz,
és tervezgetsz, hiába,
mert azt hitetné el veled,
rajtad múlnak a dolgok,
de nagyravágyó tervedet
kineveti a sorsod.

A nagyravágyás kerge fény,
fel-le járkál a szívben,
én, hogyha újrakezdeném,
zenész lennék szerintem
újra és újra és újra, csak
sikert – azt mért akartam?
Meghallotta a célomat
sorsom – s nevetett rajtam.

A nagyravágyás nem haver,
én vagyok rá a példa.
Ma reggel úgy indultam el,
be fogok futni még ma.
De hát a Singing Birds helyett
tessék, eddig jutottam –
a nagyravágyó terveket
te is nevesd ki gyorsan.

Nem fogok zenélni így
az esti show-ban, tényleg.
Rosszkedvű leszek és irigy,
amíg mások zenélnek.
Nem is lesz ennek más oka:
a nagyravágyás, mondom.
Parányi élet záloga:
nagyobbra vágyni folyton.

Ajánlás

Most útjaink elválnak itt,
Fürge, vigyázz magadra!
Ha tudná szíved vágyait
sorsod – nevetne rajta.

Dömper elbúcsúzik. Hová megy, és miért?
Nem tudja már ő sem, nem ismer semmi célt,
A szökőkút felé araszolgat tovább,
mintha könnyű terhet – cipelve önmagát.

A nap most süllyed el, túl a horizonton.
Utolsó sugarát elküldi a folyton
fecsegő haboknak, ezt bámulja Dömper,
hogyan zuhog alá, aztán hogyan tör fel

újra és újra a szökőkút hűs vize,
nem tud megpihenni egy pillanatra se,
kajla szorgalommal, fáradhatatlanul
újra csak fellövell, és megint visszahull.

A medence mellett alvó hajléktalan.
Ki tudja, miféle csúnya-szép álma van.
Öntudatlansága olcsó esti ünnep –
teste pokróc alatt emelkedik, süllyed.

Őszülő, bozontos feje alatt párna:
egyetlen vagyona, kopott hátizsákja,
azon alszik mindig, így védi másnapig
embernyi holmiját, filléres tárgyait.

Kislány érkezik most egy piros rolleren.
Átszáguld a téren, és máris ott terem
Dömper mellett, aztán már gördül is tovább –
megáll, végigugrál egy ugróiskolát,

visszaszáll, újra hajt, siklik körbe-körbe,
magával versenyez, mintha kergetőzne,
fárad, megáll újra – kezd megéhezni, hát
táskájából kivesz egy kakaós csigát.

Enni kezdené, de észreveszi most, hogy
kicsit arrébb tőle hajléktalan hortyog.
Elgondolkodik – majd odalopakodik
a szuszogó lényhez, a szomszédos padig,

odateszi mellé, óvatosan, persze,
nem akarja, hogy az alvót felébressze,
mégis, a férfi most magához tér rögtön.
A kislány nem tudja, gyorsan merre szökjön,

ijedten iszkolna, de aztán látva, hogy
a bácsi nem bántja, inkább bocsánatot
kér tőle, amiért felébresztette őt.
A férfi meglátja most az ételt, előbb

megköszöni halkan, aztán rámosolyog.
A kislány erőt gyűjt. „Ne félj, nem harapok!”
Szóba elegyednek. „A bácsi hol lakik?”
„Tegnap egy híd alatt aludtam el – ma itt,

vagy végső esetben ott a krízisotthon –
drukkolj, hogy ma éjjel senki meg ne lopjon!
Nincsen semmim, csupán ez a hátizsákom –
ebben hordom minden holmim és hiányom.

Egyébként nem is baj, hogy felébresztettél,
ha megint feltámad éjjel a hideg szél,
jobb lesz ma mégis az átmeneti szállón.
Szóval, kösz a kaját. Minden jót, kislányom.”

Felkel, hátizsákját felveszi, és indul.
Ahogy eltűnik a szökőkúton is túl,
Dömper most elmereng a hajléktalanon.
„Úgy élni, mint ő, az milyen lehet vajon?

Sehol sem lakni, és mégis, szinte bárhol,
nem is álmodozni hazatalálásról,
állandó lakcímről, egy pontról a térben –
ahol azt mondhatom, végre hazaértem,

hogy az egész világ otthonom is, nem is,
mindenem, amim van – utam bármerre visz –
az egy hátizsákban mindig velem legyen,
hátamon hordozzam az egész életem.”

Hátamon hordozzam az egész életem –
ismétli meg Dömper, tűnődve most ezen.
„Az itt-ben és a most-ban” – hogyan is mondta Jung?
„Az, amire vágyunk, ott van, ahol vagyunk.”

Ahogy ezt kimondja, könnyű szellő támad,
sodródó falevél érinti csigánkat,
– ilyenek az őszi, hűvös koraesték –
épp csak megsimítja Dömper puhatestét,

mégis, mintha éles áramütés érné,
a felismerésé, a megérkezésé,
mert az érintéstől Dömper beleborzong,
– hogyan is mondjam el – megérzi az otthont.

És hogy az hol is van? Áruljam el végre?
Haragotokat a hátam közepére
sem kívánom, kedves, kitartó olvasók –
szóval, mesém, kérlek, hogy gyorsan folytatódj,

ne titkold tovább, hogy hol van Dömpi háza,
volt-e értelme, vagy végül tök hiába
indult el ma reggel – hogy mi lesz a show-val,
eljut-e Dömper a Singing Birds-be, ó jaj,

fel tud-e lépni, mint énekes-gitáros?
Kegyes lesz-e sorsa végre a csigához?
Én sem tudom még, de drukkolhatunk ennek.
Gyertek, olvasóim! Vár a végkifejlet.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mavzenekar.blog.hu/api/trackback/id/tr2217819877

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása