A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

Székely Szabolcs: A CSIGA, AKI NEM TALÁLT HAZA - 9. rész

- verses elbeszélés -

2022. június 08. - MÁV Szimfonikus Zenekar

 

szekely_szabolcs_1_c_mihaela_chintoiu.jpgSzékely Szabolcs [Fotó: Mihaela Chintoiu]

KILENCEDIK FEJEZET – SINGING BIRDS

Hogyan is mondjam el – hogy mint az öregek,
akik keresnek egy eltűnt szemüveget,
hiába kutatják órákig mindenütt,
pedig szemük előtt van a szemüvegük,

ott van az orrukon, nem találják mégse –
így volt Dömperrel a hazaérkezése.
Hogyan is mondjam el – de kell-e mondanom?
Hisz te végig tudtad, kitartó olvasóm,

Dömperre vártunk, hogy végre kitalálja,
hogy most is vele van eltűnt csigaháza,
hogy az egész napos csatangolásán át
mindvégig a hátán cipelte a házát,

ahogy azelőtt is, születése óta
ő volt otthonának örök hordozója.
Milyen amnézia, milyen balszerencse
kell, hogy egy csiga ezt, pont ezt elfelejtse –

Dömper így tűnődik hazaérkezésén.
„A házam itt volt a hátam mögött, és én
megkerültem érte a világot” – mondja
immár odabentről, a házba gubózva,

most, mikor a parkot elönti az este,
úgy húzódik vissza fáradt puhateste,
teleszkópos szeme utoljára jön be.
„Szia, otthon!” – mondja, kicsordul a könnye,

ahogy körbenéz most csöppnyi kis lakhelyén.
„Arra vágyakozni, ami már az enyém,
nem hittem volna, hogy ezt tanulom tőled –
de azért légy szíves, ne vessz már el többet!” –

szól Dömper, miközben az ágyára huppan,
elfáradva, persze, a nagy hazaútban,
kocsányos két szemét éppen csak lecsukja,
amikor észbe kap – hirtelen ocsúdva

a szekrényhez ugrik, ajtaját kitárja,
tokjában ott áll a tartalékgitárja.
Hiszen ezért akart hazajutni gyorsan,
hátha fel tud lépni még az esti show-ban –

mennyi is az idő? A nagy falióra,
látja, most kattan át éppen este nyolcra,
de ez a kattanás – akár egy gongütés,
csupán egy pillanat, mégis, ólomnehéz –

Dömper most érti meg, hogy akkor ennyi volt,
mégis lekéste a tehetségkutatót,
hiszen a Singing Birds most kezdődik éppen –
zajlik már a show a Nagy Platán tövében.

„Hát akkor ez eldőlt. Ez most már így marad.
Nem fogunk zenélni énekesmadarak
előtt a színpadon – senki nem fedez fel,
nem álmodunk többé zenészkarrierrel,

sikerrel, hírnévvel leszámolunk végleg,
nem kezdődik új – csak megy tovább – az élet.”
Dömper felsóhajtva körbenéz, és leül.
Hogyan is kell élni felfedezetlenül,

ezen gondolkodik. „Most mit is csináljunk?
Éljünk a jelennek, nyilván, mondaná Jung”
– így bíztatja magát szomorúan Dömper.
„Főzhetnénk egy teát, ezzel az erővel,

levendulateát! Príma esti program,
Folytatni a régi-új életet, jól van,
megy ez Dömpikém, mint a karikacsapás.
este egy jó tea, nem is kell semmi más –

így cseveg magával. „Jól megleszünk együtt,
a Singing Birds-öt meg szépen elfelejtjük.
Ezzel meg is volnánk – lefőztük a teát.
Öt perc máris eltelt. És most? Hogyan tovább?”

Szeme épp a tévékészülékre téved.
„Nahát, a Park TV műsora megy, tényleg!
Belenézhetnék egy pillanatra, mondjuk,
mint akinek nem is fáj a szíve, pont úgy,

mint aki nem is lesz irigy és féltékeny –
mint aki nem bánja, hogy nincs a tévében.
Távirányítóért nyúl, nyomkodja gombját,
váltogatják egymást az állatcsatornák:

mókus-vitaműsor, rókák híradója,
fészektanácsokat osztogató gólya,
vidra-hokimeccs és embermesés rajzfilm –
végül a Park TV adására kattint.

„…Singing Birds, Singing Birds, énekelj tovább,
az egyetlent, ki győz, emeld a parkon át,
Singing Birds, Singing Birds, legyél madárdalom,
a csillagok közé repíts a szárnyadon!”

– így ér véget épp a főcímdal, miközben
a Nagy Platánt látjuk, színes fényözönben,
reflektorok tánca körbe-körbe pásztáz,
vastaps, ováció, dübörgés, skandálás

tölti be a teret, a közönség tombol,
bevonulózene dől a hangszórókból,
mikor egy csíz röppen a színpadra éppen –
stroboszkópok sűrű villanófényében.

„Hölgyek-urak, helló! Helló srácok-lányok!
Brutálisan vidám, szép estét kívánok!
Ez itt a Park TV, üdv a Singing Birds-ben,
Csucsu vagyok, a csíz, konferálni jöttem,

én leszek ma este itt a házigazda –
legyen először a zsűri bemutatva!
Itt van velünk Flóra, a sztárfülemüle –
tehetségkutató nem futhat nélküle!

Közöttünk van Tangó, a táncos vörösbegy –
musicalszínészként ismerős önöknek!
És itt van Sámán is, a sármány, a rocker,
reméljük, az UFO-k nem rabolják most el!”

Felröhög a zsűri, Csucsu is felnyerít.
„De vicces gyerek vagy, a büdös mindenit!” –
mondja Sámán, aki azért lett most celeb –
szokott, állítólag, látni űrlényeket.

„De hát ne is tépjem tovább itt a csőröm” –
szól Csucsu – „Aminek jönnie kell, jöjjön,
kezdődjön végre az előválogató –
kit repít csillagok közé az esti show?

Lehet, hogy ez éppen Bence lesz, a cincér!
Nagy tapsot Bencének! Bencikém, segítsél
már nekünk, és mondd el, mi a civil munkád?”
Színpadra lép egy borz. „Borz vagyok leginkább,

egyébként pincérként dolgozom civilben.”
Csucsu a papírját fürkészi. „Szerintem
akkor ezt benéztem! Bocsánat, barátom!
Cincér vagy pincér vagy, nem mindegy, belátom!”

– így vihog fel Csucsu. „És, izgulsz már, kis borz?
Mondjál már magadról néhány szót, na, mit szólsz?!”
Bence lámpalázas. „Világéletemben
szerettem a zenét, mindig énekeltem,

de azért amikor ide elhívtatok,
bizonytalan voltam, anyukám bíztatott,
hogy elég jó vagyok, próbáljak szerencsét…”
„Igaza volt! Bence, nem lesz nálad bencébb

versenyző ma, ennyit ígérhetek, becsszó!
Izgulni meg nem kell – ez csak egy szupershow!” –
– nyihog megint Csucsu. „A lényeg, hogy itt vagy!
Kápráztass el minket! Tiéd is a színpad!”

Csucsu elröppen, a nézőtér elnémul.
A Nagy Platán köré bársonyos sötét hull,
nem világít, csupán egyetlen spotlámpa,
Bence áll a fényben – így kezd a nótába.

Bús, drámai sanzon. Bence hangja reszket.
„Úgy szeretlek, ahogy csak borzok szeretnek” –
énekli, átélve gyönyört és fájdalmat,
szívével követné dallamát a dalnak,

és bár szíve szárnyal – hangja megbicsaklik,
önfeledten csúszkál hamistól a falsig.
Néhány taktus után összenéz a zsűri.
„Hallod ezt Sámánka?! Ez nem egyszerű, mi?!” –

ezt visítja Flóra, miközben a dal még
be sem fejeződött. „Hát én belehalnék,
ha ez a borz nekem szerelmet vallana!”
„Borzalmas a borzok magánya, trallala!” –

utánozzák Bencét a zsűriből, de Bence
mintha egy másik világban lebegne,
fel se fogja – mígnem véget ér az ének.
Gyenge taps. A nézők halkan nevetgélnek.

Csucsu röppen vissza. „Felkérném a zsűrit,
akármilyen nehéz feladatnak tűnik,
értékeljék ezt a produkciót” – mondja.
„Neked hogy tetszett az előadás, Flóra?”

„Őszintén? Áruld el Bence, ez most komoly?
Tényleg énekesi pályán gondolkozol?
Ebbe belefájdult fülemüle-fülem –
értékeljétek ezt szerintem nélkülem!”

Sámán következik. „Egyetértek, Flóra,
hát, ez penetráns volt, kár beszélni róla!”
„Jaj, olyanok vagytok!” – így csattan fel Tangó.
„Nem volt ez rossz, még ha nem is volt olyan jó!

Juttassuk már tovább! Megmondhatja bárki,
jó, ha egy versenyző érzelmeket vált ki,
még ha szánalmat is!” A közönség fújol –
Bence borzarca már szinte ég a gúnytól

most, mikor a zsűri kiszavazza végre.
„Bence, hát úgy tűnik, neked itt a vége –
viszont, kedves nézők, mi folytatjuk máris,
maradjanak velünk a reklám után is!”

Dömper letaglózva ül a tévé előtt.
Erre vágyott, tényleg? Ezt a vetélkedőt
akarta elérni, ezt a kupac trágyát?
Behívnak egy borzot, csak, hogy megalázzák?

Mi ez a halántékszaggatóan tahó,
kínos ripacskodás? Tehetségkutató?
Idétlen bohócok vihognak egymáson.
Ezeknek zenélni? Ez volt a nagy álom?

Így háborog Dömpi, mikor a tévében
Csucsu folytatja a konferálást éppen:
„Kedves nézők, sajnos nem mindenki jött el –
hiába hívtuk meg, nem futott be Dömper,

a park utcazenész, csavargó csigája,
pedig ő igazi tehetség, hiába,
úgy tűnik, hogy neki nem való a sztárlét.”
Dömper biccent. „Én sem gondolom ezt másképp.”

„…következzen tehát helyette egy bolha…!”
Dömper sóhajt – és a tévét kikapcsolja.
Kikapcsolja, aztán… ül csak leforrázva.
Súlyos csend telepszik a csöpp csigaházra.

Bámul maga elé – nevessen, vagy sírjon?
Bárcsak lenne szavam, olvasóm, leírnom,
mit érez most Dömper, milyen ürességet –
mint aki álmodott, és aztán felébredt,

mint aki felébredt, és nem tudja hol van,
mint aki egész volt – és most darabokban,
egy széttört tükörben meglátja önmagát,
azt, aki küszködött egy egész napon át,

azt, akinek célja, útja volt és terve,
mintha az egésznek lett volna értelme,
és mint aki végre megérti, a vágya
nem volt más, csupán a sorsa délibábja.

„De hát önmagamnál kell-e jobb önmagam,
akinek sorsomnál sajátabb sorsa van?
Miért nem volt elég saját csigasorsom?” –
tűnődik az eltűnt galagonyabokron,

ahol hajnalonta végigzenélgetett
egész mostanáig egy egész életet.
Volt alatta föld, és volt felette égbolt,
volt nála egy gitár, és ez épp elég volt –

miért nem volt elég? Miért nem volt elég,
hogy mégis elhagyta a régi életét –
tűnődik Dömper az apró csigaházban.
„Hol van, aki voltam – és Csöpi, a társam?”

Szíve belesajdul, ahogy ezt kimondja.
„Hol van az egyetlen, aki hajnalonta
rám várt a bokornál, aki számított rám,
akinek mindig volt egy jó szava hozzám,

hol van az egyetlen, aki velem akart
csigazenét írni, hogy csigazenekart
alapítsunk, csak a zenéért magáért,
hol van, aki velem beszélgetni ráért,

véletlenül mindig volt ideje énrám,
vitatkozni, vagy csak úgy hallgatni némán,
hosszan röhögni, vagy csellengeni éppen –
aki tőlem kért, és adott, hogyha kértem,

akinek jó voltam úgy, amilyen voltam,
örökké izgágán és mindig szétszórtan,
aki, míg velem volt, nem is vettem észre,
olyan volt, mint a test szorgos szívverése,

csak amikor megáll, tűnik fel hiánya.
Hát, hiányzol, Csöpi. És most már hiába,
messze vándoroltam, többé ne várj engem –
remélem találsz új barátot helyettem.”

Dömper előveszi a hangszerét – játszik.
Egyik akkordmenet után jön a másik,
dallam a dallamra – így improvizálgat,
mintha saját lelke lenne a gitárnak,

mintha nem ő volna, aki rajta penget,
nem is veszi észre az órát, a percet,
mintha az idő is most szűnne meg éppen,
mintha feloldódott volna zenében –

mikor odakintről furcsa hangokat hall.
Leteszi a gitárt. Késő este van, jaj,
ki neszez ilyenkor a sűrű avarban?
Megint kaparászás szűrődik be halkan,

Dömper nem is tudja, kimerészkedjen-e,
végül mégis úgy dönt, nincs mitől félnie,
kidugja a házból teleszkópos szemét –
és mintha álmodna, mert fel sem fogja még,

kit lát a sötétben, száján hang se jön ki.
Csöpi áll előtte. „Na, hát helló, Dömpi” –
szeme ragyog. Dömper a nyakába ugrik.
Perc telik el így, vagy egy félóra múlik,

lógnak csak egymáson összecsimpaszkodva,
megszólalnának, de nem kell, hogy kimondja
egyikük sem, amit tudnak mind a ketten –
így ölelik egymást, hosszú néma csendben.

„Jaj, Csöpi, ha tudnád…” – kezdené el Dömpi,
hogy ostobaság volt tőle idejönni,
hogy a Singing Birds-be el se jutott végül,
és hogy nem is bánja – szinte beleszédül,

miért vágyott másra, sikerre, hírnévre,
elveszett, de újra megtalálta végre,
azt, ami kell neki, azt, aki épp elég –
akivel le tudná élni az életét.

Csöpi el sem hiszi, amit hall. „Na, egy frászt!
Szépen megöregszünk? Támogatjuk egymást?
Majd ha itt a nyugdíj, visszatérünk erre –
de most készülj össze, méghozzá sietve,

önsajnáltatásra nincs idő, Dömperem,
ma este rock and roll lesz, és te jössz velem,
csodára készülünk ezen az éjszakán.
Van egy tervem. Nyomás! Irány a Nagy Platán.”

A bejegyzés trackback címe:

https://mavzenekar.blog.hu/api/trackback/id/tr1417851467

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása