A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

Lackfi János: LUMBÁGÓS CASANOVA ÉS A TÖBBIEK

Lackfi János szereti a zenét, és mint afféle írónak, mindig eszébe jut valami. A MÁV Szimfonikusok felkérésére havonta a zene és a zenekar ihlette írásait olvashatja itt a nagyérdemű. A szereplők és a történetek a képzelet szülöttei. Leginkább.

2019. június 25. - MÁV Szimfonikus Zenekar

            Kitti a könyvtárba lépve rászólt Eszterre:
            - Halkítsd le, kiesnek az ablaküvegek!
            - Nem lenne csoda, már a gitt is összeszáradt, télen meg emlékszel, hogy süvít be a szél! Le se kell vegyük a polcról az orosz irodalmat, bejön a sztyepp a réseken.
            - Már megint ezt a Jenkinst nyomatod, tisztára, mint egy rockrajongó. Mit tud ez a szimfonikus angol lord? Mintha filmzenéket írna soha el nem készülő filmekhez.
            Eszter méltatlankodott:
            - Nem angol, velszi. De lordnak lord. Ne idétlenkedj, ez teremtő muzsika! Világot alkot, visszhangja van, végtelen terek sokszorozódnak, mintha egy kastély termeinek sorát járnád, a szobák mind ugyanolyanok, még sincs köztük két egyforma.
            - Hű, kora reggel kipakoltad az Ezo-magazin példányait? Fél szekér bölcsesség kávézás előtt... Apropó, forró víz?
            - Undok vagy. Tényleg igyál kávét. Mintha nem egy kastélyban élnénk itt...
            - Kastélynak könyvtár, könyvtárnak kastély. Ötven kilométer esőcsatorna, egy falunyi tetőfelület folyton beázó antik cseréppel, kifűthetetlen belmagasságokkal. Kísértetkastély. Azt hiszem, a Bochkovich grófék nem erről álmodtak...
            - Figyelj, most jön a kedvencem, üstdobok, kórus, rezesek: mintha vízesés szakadna a nyakadba, és felnéznél a szédítő magasba, a robogó fellegekre, az izzó napra...
            Kitti bosszúsan fújtatott:
            - A napra lehet nézni, de veled ma reggel beszélni... Hallgasd a zenédet, ha egyszer ez a partidrog. Megyek, megnézem a kávét.
            Eszter sejtelmes mosollyal megállította kolléganőjét:
            - Itt járt a púpos, képzeld, megműtötték a szemét lézeresen, újra szemüveg nélkül olvas. Egy mázsa szerelmes regényt vitt, azt mondta, pár nap múlva jön.
            - Micsoda? Átnyergelt a láv sztorikra? De hiszen az nyugdíjas mamáknak való...
            - Azt mondta, megunta a sok felfedezős meg túlélős baromságot. Változnak az emberek.
            - Vigyázz vele azért, tudod, milyen az öreg. Figyeld a kezét!
            - Ó, nem próbált udvarolni, zsémbelt, hogy fáj a dereka a front miatt.
            Kitti felkacagott, szemlátomást élvezte a témát:
            - Ne tessék, egy lumbágós Casanova! Jaj, tegnap bejött a szép Kárásziné, elkezdte érdekelni a filozófia...
            Eszter összeráncolta a szemöldökét:
            - Nem túl meredek váltás ez a szakácskönyvek után?
            - Azt mondta, fokhagymadinsztelés közben elgondolkodott az élet értelmén, és rájött, hogy mostantól csak ezzel akar foglalkozni. Kezdi Platónnal meg Augustinussal. Legalább lesz kis anyagmozgás, ezeket minden leltározásnál úgy kell megmenteni a kárhozattól.
            Kitti felvillanyozódott:
            - Nem is meséltem, hogy felbukkant a széparcú Zsolti. Úgy bizony! A városba szakadt egyetemista! Megújította az olvasójegyét, mert itt, a szüleinél parkolgat vizsgaidőszakban. Vitt a történelmi szakkönyvekből, de egy-két humoros vackot is. Unja magát a szerencsétlen.
            - Te bezzeg elszórakoztatnád?
            - Menj már, az régi történet, gyerekek voltunk.
            - Elpirultál!
            Kitti elfordult, és kinézett az ablakon. Odakinn a postás tolta biciklijét.
            - Hol az a kávé? Muszáj engem szívatni?
            Eszter odaszaladt hozzá és átölelte. Együtt bámulták a Bandi postást, amint becsönget a szemben lakó nénihez.
            - Ne haragudj már, te bolond! Csak olyan bunkón reagáltál a zenémre, gondoltam, beléd csípek, ahol tudom, hogy fáj. Rettentően szeretlek! Főnyeremény vagy nekem, mióta Znamenáknét sikerült nyugdíjba paterolni. Valaki, akivel együtt álmodozhatok. Aki veszi a lapot. Akivel együtt repülhetek a képzelet mezőin.
            - Ó, te Csehov-drámából szökött Mása! Szeretlek én is. Már csak egy harmadik nővér hiányzik, úgy teljes lenne a bolondokháza. Tudod, hogy ezt a Feri-gyereket is beírattam?
            - Ne hülyéskedj, a postást? Le fogunk bukni!
            - Ugyan már, egy csomó krimit a nyakába sóztam. Imádja a skandináv bűnügyeket.
            - Ha te mondod. Mert én már többször álmodtam, hogy kijön Kázmár a megyeiből, és mindent tud...
            Ebben a pillanatban, mintha egy ócska amerikai komédia ikszedik jelenetét látnánk, tárult az ajtó, és Kázmér állt a küszöbön.
            - Hölgyeim, remélem, zavarok!
            A két fiatal könyvtárosnő ijedten rebbent széjjel. Kázmér nem feszélyezte magát, fél fenékkel leült egy asztal tetejére.
            - Gyors leszek, mert a polgármesterrel van találkozóm. Nagyon büszke vagyok magukra, a rátermettségükre, a sok színes gyerekprogramra, baba-mama körre, akvarisztikára, diáktáborokra, mindenre, ami itt zajlik. Nem véletlenül kaptak megyei kitüntetést, nem véletlenül kérem, hogy segítsenek tippeket adni a bátortalanabb megyei könyvtárosoknak. De... Most jön a feketeleves. Mondják, minek hiszik magukat, Úristennek? Azonnal álljanak le! Mindent tudok. Én se most jöttem le a falvédőről. Ez a holt lelkek-sztori, ez nagyon gáz. A temetőből gyűjteni fiktív olvasókat? Megőrültek? Normális, hogy rettegnek a bezáratás rémétől, tudom, hogy sorra halnak ki az olvasók, a gyerekek nemigen jönnek, rettentő gazdaságtalan az épület. De ez nem megoldás. Higgyék el, dolgozunk rajta, lesz felújítás EUs pénzből, talán egy kis sulikönyvtár-részleget is sikerül kibuliznom. De most átléptek egy újabb határt ezzel a postás-üggyel. Ne szórakozzanak velem, hogy hat évet húztam itt le a Znamenákné keze alatt, ismerem a falut, mint a tenyeremet. Feri és az olvasás! Ha valami szemfüles újságíró megszimatolja, hogy ötvenes alkoholisták személyi adatait másoljuk be illegálisan az olvasói nyilvántartásba, csak mert jóban vannak Terikével a városházáról, hát akkor nekünk lőttek! Nem fogom tartani a hátamat. Tüntessék el a nyomokat, de gyorsan! Végeztem!
            Kázmér mögött csattant az ajtó. Eszter fásultan szólalt meg.
            - Meg se kínáltuk.
            Kitti gépiesen tette hozzá:
            - Majd kap kávét a polginál.
            Az ajtó újra kitárult. Kázmér gunyorosan odavetette:
            - Halkítsák le a zenét, tíz perc múlva nyitás! Mi ez, Jenkins? Az egész nyugdíjas-kommandó az ablakban csüng, hogy lássák, mit buliznak már megint azok a rosszcsont könyvtáros lányok!

levagottful_42.jpg

Lackfi János [Fotó: Molnár Mihály]

Az ördög aranyhegedűse

„Az egyik legbriliánsabb és legmuzikálisabb hegedűművész” – mondta róla Yehudi Menuhin. Június 6-án és 8-án koncertezik zenekarunkkal Alexander Markov, akit a közönségünk már jól ismerhet. Ezúttal egy olyan hegedűversenyt mutat be, amivel legutóbb 10 éve állt az együttessel a színpadon. A „jubileumi” visszatérés alkalmából kérdeztük.

alexander_markov1_c_pavel_antonov.jpg

Alexander Markov [Foto: Pavel Antonov]

Csajkovszkij Hegedűversenyét játssza a MÁV Szimfonikus Zenekarral – pont úgy, mint ahogyan 10 éve is. Emlékszik még erre az előadásra?

Köszönöm az emlékeztetőt, jól elrepült az idő! Remélem, hogy most is örömmel fogadja majd a közönség ezt a szép hegedűversenyt, optimista vagyok az este kimenetelét illetően – mondja nevetve. De természetesen nagyon izgatott vagyok és alig várom, hogy eljátszhassam.

Mi változott ezek alatt az évek alatt?

Ez az évtized szerencsére csodálatos és eseménydús volt számomra, telis tele koncertekkel és kreatív projektekkel. Ha a műhöz való hozzáállásomról kell beszélnem, mindig igyekszem benne új dolgokat felfedezni, hiszen ez egy olyan hegedűverseny, amely fiatal koromtól fogva elkísér és velem van. Csak úgy maradhat friss és érdekes az interpretációm, ha igyekszem magamat megújítani, de közben szabad és hiteles maradok. A kihívás az, hogy objektivitásra kell törekedni és fel kell ismerni, ha valamelyik ötlet jó, és azt is, amelyik annyira nem. Több szólistatársam elköveti azt a hibát, hogy tudatosan igyekeznek újítani a stílusukon, hogy érettebbnek tűnjenek. De sokszor a manírok nélküli, személyiségükből fakadó fiatalkori játékuk sokkal megnyerőbb, mint a jól megkomponált későbbi. Igyekszem erre odafigyelni – úgy, hogy közben azért ne zárjak be egy ajtót sem.

Mit jelent az Ön számára évről évre visszatérni Budapestre?

Mindig nagyon lelkesen várom a visszatérés pillanatát. Budapest az egyik kedvenc városom, mert nagyon szép, építészetileg különleges, és a klasszikus zenei élet valami fantasztikus itt! A közönséggel egyetemben. Ha valami nosztalgiával tölt el, az az, hogy mindenhol bele lehet botlani a különböző hangversenyek és programok plakátjaiba. Ezt már nem sok országban tapasztalom, mert a különböző promóciók mind online zajlanak, és ettől olyan mechanikussá válik a mi érzelmekkel teli hivatásunk. Itt viszont mindig melegséggel tölt el, ha véletlenül „összetalálkozom” ily módon a kedves kollégákkal, ismerősökkel. A város forgatagába is remekül beleillenek ezek a hirdetések. Egyébként pedig mindig találok valami újat, amit megnézhetek, csak legyen rá időm. Legutóbbi látogatásom alkalmával a Bartók Béla Emlékházat, valamint Liszt Ferenc zongoráját tekintettem meg.    

Emlékszem egy koncertre, 5 évvel ezelőttről, amikor a ráadást egy arany elektromos hegedűn játszotta, lézerkardként pirosan világító vonóval. Számíthatunk „az eszközök” újbóli felbukkanására?

Jó lenne! Attól függ, hogy lesz-e elég időnk, hogy próbáljunk az akcióra egy kicsit. Mindig nagy élmény számomra elővenni ezeket nagyszínpadon, és tetszik a gondolat, hogy valami frisset, újat és igazán mai értelemben vett szórakozást nyújthatok a közönségemnek. Ez az a produkció, ami a fiatalokat is be szokta vonzani a koncertjeimre. Ha a menetrendünkbe ez most nem férne bele, a pénteki hegedűkurzuson azért be akarom mutatni őket... mindenképpen nálam lesznek, mert a Budapest utáni állomásomon szükségem lesz rájuk.

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

Lackfi János: A ZENE MINDENKIÉ, SZÓVAL AZ ENYÉM IS

Lackfi János szereti a zenét, és mint afféle írónak, mindig eszébe jut valami. A MÁV Szimfonikusok felkérésére havonta a zene és a zenekar ihlette írásait olvashatja itt a nagyérdemű. A szereplők és a történetek a képzelet szülöttei. Leginkább.

            A zene a fejemben, amikor ültem a nagyszobában, forgott az a nyavalyás lemezjátszó, gálgámócsái dállámok és gyárákjátékok, de nem Galgamácsán voltam, Vankóné Dudás Juli néninél, hanem a Pasaréten. És lehetett volna kinn a kertben göndör gilisztakakikat bizgerálni. És lehetett volna háromkerekű biciklizni. És lehetett volna lepotyogott, kővé száradt minifügékkel játszani. És hervadó, illatos magnólia-szirmokat keresgélni. Vagy a szobámban mesélni a Dzsó nevű majomnak, melynek fityegett a gombszeme. Ehelyett anyámnak azt mondták, muzikális vagyok, így ott maradtam bezárva ezzel a pruszlikos, pufiszoknyás gyereksereggel meg a nénijükkel, akik forgolódtak, tapsoltak, topogtak, menj ki, menj ki, bárányka, jönnek a pandúrok, csivirintem, csavarintom szomszédasszony kontyát, én is fogok rózsafával tüzelni. Azóta se láttam pandúrt, csak filmen, szomszédaim kontyát ritkán csavargattam, fűtöttem bükkel, tölggyel, meggyel, fenyővel, de rózsafával életemben sosem. Viszont a bartóki modell a könnyeimen keresztül agyamba ivódott, velem teszik majd sírba.
            A zene a fejemben, amikor felvételiztem a Magyar Rádió Gyerekkórusába, de valahogy idegen volt az egész helyzet. Vonzott a siker, viszont beijedtem, és szándékosan elrontottam a zongoradallam visszaéneklését, mellé énekeltem, ahogy az ember mellé lötyögteti a kávét, a bort vagy a szörpöt. Persze talán csak utólag fésülöm így a kudarcot, hogy az én döntésem volt, mégiscsak pozitívabban jövök ki belőle. Az biztos, hogy félelmetesnek tűnt, megyünk majd külföldre sokan, gyerekek, ez volt anyámék álma, nem értettem az álmukat, ők meg az én álmomat, nem volt álmom, csak félelmem, rémálmaim voltak, de nem tudtam, mitől. Nem akartam elmenni sehova, nem tudtam, mi a külföld, várólistára tettek, de persze senki sem betegedett le, akkoriban az emberek még a holt gyereküket is kiküldték volna utazni koporsóban, ma el vagyunk kényeztetve. Maradt a kudarc kicsi íze, és a titkos elégtétel, hogy én győztem, akkor is, ha látszatra vesztettem.

            A zene a fejemben, amikor fújtuk önfeledten, testünkből kirepülve, hogy vágtass a szélben, szabadságunk csak te védd meg, meg hogy sok amúri partizán. Klári néninél a nosztalgikus regiszterek, finom, rokokó hölgy, kékespuha ősz hajjal, rokokó ráncokkal, teniszlabdányi konttyal, bús kuviklárma száll a szélben, reccsen az ég a kőrisfán, régi mesékre emlékszel-e még. Évek múlva visszatévedtem, kábéfelnőtt, fiatal fejjel az Éneklő Ifjúság versenyre, döbbenten hallgattam a pirosnyakkendős kórusok sipákolását. Kérdeztem egykori énektanárunkat: Úristen, mi is ennyire hamisak voltunk? Bizony, kincsem, bólogatott, talán még hamisabbak is, ó, régi szép idők!
            A zene a fejemben, amikor a könyvtáros Gabi néni megkérdezte az újabb öt-hat lovagregényért beslisszoló kis pupákot, aki voltam: na, öcsi, tartasz-e már a két szólamú invencióknál? És nem tartottam sosem, ezt be kellett ismernem, hazudhattam volna, de féltem, lejátszatja velem Gabi néni az invenciókat, ott, a könyves pultnál, és a kezemre koppint a kávés kiskanállal, ha mellé ütök. Nem is tudtam volna máshová ütni, mint mellé, hiszen fogalmam se volt az invenciókról. Soha nem jutottam el odáig, Gabi néni mindig győztes maradt, mert ő azoknál hagyta abba a zongorázást. Hat évig zongoráztam, ötöt bármikor letagadhatnék belőle. Nyolc tanárom volt, dobáltak egymásnak, mint a forró krumplit, egyiket szerettem, másikba szerelmes voltam, a harmadikat utáltam, mint egy művészi lucernatáblába tévedt tehenet. De megmaradtak a végtelen skálázások, Czerny és társai, meg hogy összespórolt ötvenfilléreimből fagyizni hívtam a fehér térdzoknis, piros nyakkendős lányokat zongoravizsga után, kétségkívül a zongorázásnak ez a lovagias oldala dobogtatta meg leginkább a szívemet.
            A zene a fejemben, amikor a Bartók-féle Gyermekeknek felfedte titkait, és beleharaptam a modernizmus keserűcsokijába. És éreztem, hogy édes ez is, csak másképp. És hogy milyen jól esik elcsempíteni kicsit a ritmust, megtördelni a színeket, kidörzsölni az ízeket, hogy ez igenis menő, épp annyira, mint Cziffra Liszt-rapszódiáit hallgatni. Mert az volt ám a harci Liszt, a hetyke, a mélységesen keserű, a meditatív, álmodozó, kurucos, romantisch. Aki dacol a történelemmel, az árvízzel, a csaplárosnék izzó tekintetével. És a bárónőkre is ráfanyalodik. Szabad a munkatáborban is, és ha zenélni kell a foglár uraknak, addig kínozza vadászkesztyűben a kőhordástól elfacsarodott ujjait, míg nem repülnek a klaviatúra felett, akár a madarak. Magyarnak cigány, cigánynak francia, franciának magyar. Így érdemes.
            A zene a fejemben, amikor autóval mentünk valahová, én már kamaszosan fejben elkülönülve a családtól, aminek jelképe saját fülzeném lett, rémronda narancssárga vattás fülhallgatóval, daráltam a kazettákat oda-vissza, másfél órás régizenés brandenburgi koncsertók, füstölő vonókkal, Mozart-divertimentók, meg már időnként Deep Purple vagy Sex Pistols. A zene azóta is táj a fejemben, szaladó bokrok, átlózó barázdák, fésűfogakként nyíló-záródó fasorok, szaladó nyulak, szaladó autók, szaladó házak, lemaradó, bámész emberek, haptákban álló templomtornyok. És Brüsszelbe is úgy mentünk ki fél év ösztöndíjra, hogy először a zenéket szedtem össze, amik majd Brüsszelt jelentik, mert hát hogyan másképp. A Casals-féle Barch-gordonka szemerkélő eső, pisilő kisfiú szobra a ködben, kínzóeszközökkel felszerelt apostolszobrok a katedrális oszlopain, mélybarna Kwaak keserűsége. Gigli szívtépő dalai fanyar tekert cigik, melyeket a tetőre kiülve szíttam az éjszakai város felett. És az egész alatt ott zakatol a Golden Gate gospelje, Józsué ledönti Jerikó falait, bugivugizva kerüli meg hétszer, mert az igazi biblikumot halál-laza feketék csinálják rongylábbal, az Úristen csettint egyet, Armageddon, égszakadás és földindulás és cunami és földrengés és dögvész és pusztulat és ember embernek farkasa, de kisvártatva elindul a többszólamú mennyei dicsőítés, hogy egy, és két, és hár, és: "Az Úr szavára porba hull Jerikóóó, Jerikóóó, Jerikóóó, / áldunk téged, és imádunk, Fennvalóó, Fennvalóó, Halleluja!".

molnar_mihaly4.jpgLackfi János [Fotó: Molnár Mihály]

Lackfi János: HALLATLAN MAGASSÁGOK

Lackfi János szereti a zenét, és mint afféle írónak, mindig eszébe jut valami. A MÁV Szimfonikusok felkérésére havonta a zene és a zenekar ihlette írásait olvashatja itt a nagyérdemű. A szereplők és a történetek a képzelet szülöttei. Leginkább.

             Zenészcsaládba szeretnék újjászületni, mert nincs az az ármányos hatalom, amely ezt a szabad művészetet korlátok közé szoríthatná, hiszen egy írónál elég, ha megfúrjuk, ellehetetlenítjük, szétzúzzuk a külföldi kapcsolatokat, és máris minden szó illedelmesen megtorpan a határokon. Továbbá műveket lefordítani kisebbfajta vagyon, ezért aztán amely szerzőkbe az állami kultúrpolitika milliókat fektet be, jó kiadóra találnak odakinn, s az, ha már invesztál valakibe, onnantól fut a pénze után, és le se fütyüli az irodalmi szegénylegényeket.
            A zene viszont mentes minden nyelvi korláttól, ismeretes az anekdota a cigányprímásról, ki Angliában járva, egy koncert után bekéredzkedett Benny Goodman öltözőjébe, a szving koronázatlan királya fogadta, de a derék magyar romától csak pár dadogó angol szóra futotta. Ám gondolt egy merészet, elővette a klarinétját, és fújt a mesternek pár futamot, mire Goodman is felkapta a maga hangszerét, és vígan duetteztek, pompásan megértették egymást. A következő koncerten már közönség előtt is együtt játszottak, tartalmas zenei barátságuk akadálytalanul kiépülhetett a bugyuta szavak birodalmán messze túl. A zene magáért beszél, a zenét nem kell lefordítani, Brahms magyar táncot ír, Liszt cigány románcot, Mozart török indulót. A zenészek nemzetközi kasztjában a kevésbé előkelő származás nemhogy nem hátrány, de még kimondottan előny is, hamisítatlan tájjellegű zamat, egzotizmus, vadító, színpompás sajátosság.
            Épp ebből az okból születek majd olyan családba, ahol a húgom észbontóan fuvolázik az egyik szobában, a nővérem eltökélten gordonkázik a nappaliban, bátyám vadul zongorázik a Zeneakadémián, öcsém meg tehetségesen tubázik a kamrában, miközben anyám szemmel tartja a készülő levest, és szolfézs-dolgozatokat javít az abroszon. Apám természetesen repülőn ül, célpontja Hongkong, Sydney vagy Tbiliszi, esetleg a világ valamely jelentősebb koncerttermében vezényli a róla elnevezett szimfonikus zenekart, ha meg véletlenségből otthon időzik, Japánból érkezett zeneszerző vendégével társalog angolul, kedves szavak kíséretében elbúcsúzik a minket német szóra tanító osztrák hölgytől, majd sűrű elnézések közepette elintéz egy villámtelefont párizsi impresszáriójával franciául.
            Mondanom sem kell, hogy a hegedű iránti elképesztő fogékonyságomat már óvódás koromban felfedezik, negyedes, feles majd háromnegyedes hangszer után egy kiváló és karitatív zenészkolléga jóvoltából (ugyan, kérlek, ne butáskodjatok, nálam csak porosodik, fogadjátok el!) egy milliókat érő Stradivari-másolaton gyakorolhatok. Az, hogy gyakorlok, valójában nem is kifejezés, egyszerűen megszállottja leszek a muzsikának, zsigereimből fakadnak a trillák, szívemből az érzések, ujjbegyeimből a technikai virtuozitás, és a zenetanulók többségével ellentétben már zsenge gyerekkoromtól kezdve képtelen vagyok Bach papában vén perverzet látni, aki zongorának nézi a hegedűt, és azt hiszi, lehet rajta akkordmeneteket fogni. Számomra Bach maga a muzsika és a muzsika a maga teljességében Bach, nyilatkozom tizenkét és fél évesen a The Sunday Telegraph riporterének a Carnegie Hallban adott nagysikerű koncertem után, a rám jellemző szerénységgel megjegyezve, hogy köszönettel tartozom első kamarapartnereimnek, Edit nővéremnek és Csaba bátyámnak, akik amúgy szintén a világot járják, csak nem csodagyerekként, hanem csodafelnőttként.
            Tizennégy éves koromra szakmunkásbajszot növesztenék, pattanásaimtól pedig a legelhivatottabb kozmetikusok próbálnának megszabadítani világszerte, ám a hormonális változások is kedvezően hatnának játékomra, mert egyszeriben megérnék Csajkovszkij őrült nehéz technikai felkészültséget igénylő pravoszláv mélabújára, és belekóstolnék Bartók absztrakt szenvedélyességébe, amely különösen autentikusan hangzik egy fiatal magyar művész tálalásában.
            Tizenöt évesen mindent elérnék, tucatnyi versenygyőzelemmel a tarsolyomban teljesen kiégnék, és a számomra Monacóban bérelt villa teraszán szürcsölném bánatosan egymás után a tajvani inasom által elkészített, csökkentett alkoholtartalmú koktélokat. Egy neves nemzetközi coach segédletével másznék ki úgy érzelmi, mint művészi válságomból, melynek aztán egészen leheletfinom Debussy-interpretációkat köszönhetnék, és a Beethoven-játékom is eddig nem ismert ízekkel, színekkel telítődne. Régi és új Bach-partitáimat pedig aztán nem is lehetne egy lapon említeni. Apám vezényelné a zenekart azon az estén, amikor a Berlini Filharmónia nagytermében soha nem hallott magasságokba emelném Mendelssohn hegedűversenyét. Amikor egy újságíró feltenné azt a hülye kérdést, mit kezdenék az életemmel, ha nem lehetnék hegedűművész, általános csodálkozás és mélyértelmű hümmögés közepette azt felelném, hogy író lennék, aki mindezt papírra vetheti.

molnar_mihaly.jpgLackfi János [Fotó: Molnár Mihály]

Lackfi János: SZÍNTISZTA ROMANTIKA

Lackfi János szereti a zenét, és mint afféle írónak, mindig eszébe jut valami. A MÁV Szimfonikusok felkérésére havonta a zene és a zenekar ihlette írásait olvashatja itt a nagyérdemű. A szereplők és a történetek a képzelet szülöttei. Leginkább.

            (Andante - Allegro con anima) Lamartine a tó partján sétálgatott, és visszagondolt holt kedvesének viaszfehér arcára, cseresznyeszín ajkára! Ó, mennyit csónakáztak ezen a tavon! Könny szökött a szemébe, előkapta belső zsebéből a jókora libatollat, megnyálazta, és lázasan írni kezdett egy árkus papirosra. Ó, az evezők csobbanása! Ó, a fények siklása a vízen! Ó, a hattyúk harmonikus vonulása! Ó, az alkony bíbor nyálkái a pecsétes égbolton!
            Nem jó, még valaki azt gondolná, orgia utáni, lehányt, foltos abroszról értekezik. Ráadásul az egész tatyót ki kell pakolni, tintatartó, porzó, itatós, nem úgy megy az, hogy toll elő, aztán üsd, vágd, nem anyád! Alphonse, szedd össze magadat! Muszáj hangulatba jönni, mert Labrutier már írja a cikket a tó partján születő halhatatlan költeményről. Labrutier jó haver, és pontosan tudja, mit jelent ez a vers neki. Nem kevesebbet, mint az életét. Ha sikerül megfelelő hírverést csapni a vers körül, akkor felszöknek a kötetek eladási számai. És akkor talán az a vén uzsorás is ad egy kis haladékot. Ráadásul ha ma este is kártyázni megy, akkor a deficit növekszik tovább. Akkora szerencséje sose lesz többé, mint két éve! Hej, mennyit nyert össze akkor!
            (Andante cantabile, con alcuna licenza) Lamartine sajnos saját szemével látta az Hachette és Társa raktárában tornyosulni a felvágatlan példányokat. A nyomdász meg is fenyegette, hogy ő ugyan nem lacafacázik, zúzdába küldi az egészet, kár ezért a jó minőségű papírért, istenkísértés hagyni, hogy a nyakára penészedjen, miközben Cocquelicot kötetét megint újra kellett nyomni. Apropó, Lamartine úr nem akarna vidám dalokat írni? Mindig ez a sanyargás, sehol egy pajkos menüett, egy kibomlott szalagcsokor, egy rózsás boka? Olyan illusztrátorok vannak, hogy mind a tíz körmét megnyalja az ember! Telefirkálgatnák zsenge, lenge lánykákkal az oldalakat, kész a siker...
            Lamartine ráförmedt az idiótára: hát maga nem olvasott Schopenhauert? Hát nem fáj magának az élet? Nem szégyelli a rücskös pofáját?
            Nem, mondta Hachette és Társa, ő a tőzsdei közlönyt olvassa, és attól fáj neki az élet. Muszáj, hogy menjenek azok a nyavalyás értékpapírok, máskülönben se pénz, se semmi. Nem ismer jó bukmékert véletlenül Lamartine úr?
            Lamartine úr pulykavörös lett, és üvöltve, fuldokolva rugdosta vissza saját üzletébe Hachette urat: Maga gúnyt űz belőlem, mocskos állat? Ezzel az undorító bukméker-szöveggel jön? Kinyírom! Felaprítom gyújtósnak! Elharapom a torkát!
            Két termetes nyomdászlegénynek kellett kipofoznia a romantika fejedelmét a cég raktárépületéből. Leporolta zöld bársony zsakettjét, és méltatlankodva, sziszegve, sántikálva indult hazafelé. Féltéglát hajított a csúfolódó utcakölykök közé. Hogy szült volna helyettetek az anyátok rinocéroszt! Akadt volna belé az az egy szarva!
            Való igaz, Lamartine úr nem bírta a bukmékereket. A halhatatlan kedves jutott eszébe róluk, amint a tavon csónakázik vele, és nem győzi őt szapulni.
            (Valse. Allegro moderato) Alphonse, te félkegyelmű, te dilis költő, hát hogy fogod te azt az átkozott evezőt? Mint a szűzlány a megmondom én, micsodát... Normális vagy? Mindjárt kiborítasz! Sőt, már most kiborítottál teljesen, cseppet sem hiányzik, hogy még a csónakból is. Ha elázik az haute-couture-ruhám, tudod, mit kapsz apámtól? Szárított fügét a hátsódba, de kosárszámra! Egy vagyonba fájt, mert apám kockáztat a tőzsdén, míg te a debil alexandrinusaid szótagjait számolgatod. És hiába ajánlott neked állást, normális embernek valót, csak fennhéjáztál tovább. Hogy majd a magasságos király évjáradékkal jutalmaz. Nem pont ezért a kötetedért, hanem a következőért. Aha, ezt beléd, nem évjáradékot! Figyelsz te rám egyáltalán? Lefröcsköltél, idióta! Pedig most jártam friseurnél, van fogalmad róla, mit el nem kér egy ilyen arcátlan pasas manapság! Na, ő egy művész! Ő tényleg az! Dolgozik egész nap, mint az igavonó barom, sütővasakkal, fésűkkel, kencékkel, kefékkel. Meg is lehet nézni a műveit. Szánalom, tényleg szánalom vagy! Vedd tudomásul, utoljára ülök veled egy csónakban.

            (Finale. Andante maestoso) Alphonse-ba ekkor hasított bele a felismerés, hogy milyen jó is lenne Claudine-t egyszeriben tényleg befordítani a vízbe. Kész a tragikus tényállás. A romantika érzelmi zaklatottsága! A költő elveszíti hőn imádott kedvesét, ezt az oly észbontóan ifjonti, alig kifeslett rózsabimbót. Feslett perszóna! Emlékmű az olthatatlan szerelemnek, egy év távlatából. Egy év, ez nagyon jó! Négy évszak! Hó, avar, rügyek, gyümölcsök, pazar! Mint a kártyajátékban az ászok. Tényleg, a kártyatartozást is ki kell fizetni. Mily nemes indítéka a viharzó kebelnek! Ó, Ámor, megsebzettél örökre! Lelkem jegyese immár fellegek közt szálldos, emléke ott libeg a kéklő firmamentumon! Megcsal, látom a kéjsóvár szájtartásából, nem vagyok én hülye, tényleg megcsal azzal a kis bukmékerrel. Halhatatlan költemény egy nagyon is halandó lánykáról. A viharfelhők épp kapóra jönnek. Hajótörés nélkül nincs romantika. Lamartine kiszabadította az egyik evezőt a villájából, és hunyorogva próbálta becélozni a buta kis gömbölyű homlokot.
            Francba, szemüveget kéne hordania, de hogy áll a szemüveg egy romantikus költőnek?

molnar_mihaly8.jpg

Lackfi János [Fotó: Molnár Mihály]

"Az unortodox fúziós cigányzene a saját találmányom" - interjú Roby Lakatossal

Március 7-én és 9-én Roby Lakatos és együttese lesznek a MÁV Szimfonikusok vendégei

roby_lakatos_c_lajtos_istvan.jpg

Roby Lakatos [Fotó: Lajtos István]

Tudna mesélni a koncert műsorának összeállításáról?

Két okból választottuk a most műsorra tűzött műveket. Egyrészt még sosem játszottam ezeket a darabokat Magyarországon úgy, hogy szimfonikus zenekar „kísért” volna! Másrészt viszont, ez az összeállítás számomra és Csaba Péter számára is ismerős, hiszen a Lyoni Filharmonikusokkal ugyanezt a programot már előadtuk együtt Franciaországban.

Honnan eredeztethető saját kialakult, egyéni stílusa és ehhez hogyan párosítható egy alapvetően klasszikus repertoárt játszó együttes?

Az unortodox fúziós cigányzene a saját találmányom. A ’80-as évek második felétől kezdtem el kialakítani, mikor barátaim alkotta kis zenekarommal kikerültem Belgiumba. Először 3 hónapra kaptunk szerződést, majd a sikerünk nyomán azt többször megújították. Ezután Brüsszelben találtuk magunkat egy akkor újonnan nyílt zenés klubban, a Les Ateliers de la Grand Ile-ben. Itt tizenkét évig játszottam és az idő múlásával beérett saját stílusom, ami a klasszikus zene, a cigányzene és a jazz ötvözetéből áll. Mivel a klasszikus zene is alapját képezi, így teljes mértékben érvényesül és előadható szimfonikus zenekarral. Érdekesség, hogy az eddigi lemezeim anyagának mindegyikéhez készítettünk nagyzenekari átiratot is, így ha adódik a lehetőség, bármit választhatnék közülük szimfonikus együttessel történő előadásra.

Mennyire jellemző karrierére ez a fajta együttműködés?

Rendkívül fontosnak tartom pályafutásom zenekari hangversenyeit, melyeket többnyire nagy koncerttermekben rendeznek, vagy klasszikus zenei fesztiválok keretein belül valósulhatnak meg. Kis túlzással Amerikától Japánig minden fontos és ismert szimfonikus zenekarral játszhattam már, és dolgozhattam igazán nagynevű karmesterekkel, klasszikus zenészekkel. Annak pedig külön örülök, hogy első ízben léphetek fel itthon a MÁV Szimfonikus Zenekarral!

Jelenleg milyen hangszeren játszik?

Cremonai hegedűm van, amit Leonidas Rafaelian készített nekem névre szólóan. Rafaelianról érdemes tudni, hogy jelenleg ő az egyik legnagyobb mestere a szakmának, „az élő Stradivari maga”. Athéni származású, és brácsaművészként kezdte a pályafutását – sokáig játszott például a Miskolci Szimfonikus Zenekarban. 1991-ben költözött Olaszországba, ahol megtanulta a hangszerkészítés csínját-bínját. Olyan művészeknek készített hegedűket, mint Maxim Vengerov, Shlomo Mintz, Vadim Repin, Zakhar Bron vagy Vladimir Spivakov, de Rostropovichnak is épített egy nagyszerű gordonkát.

Mennyit koncertezik itthon, s mennyit külföldön ebben és az elkövetkezendő években?

34 éve Belgiumban élek. Az utóbbi egy évben tartózkodom csak többet Magyarországon, ezért az elkövetkezendő időkben szeretnék többet játszani itthon, mintegy „behozni a lemaradást”. Mivel a menedzsmentem külföldi, ezért a kinti koncertekben biztosan nem lesz hiány. Áprilisban Amerikába utazom majd, aztán Kínába, Japánba... Most viszont az elkövetkezendő előadásokra koncentrálok, remélem, minél többen eljönnek meghallgatni minket!

 

Az interjút készítette: Hörömpöli Anna

Lackfi János: FÉLTÉKENYSÉG

Lackfi János szereti a zenét, és mint afféle írónak, mindig eszébe jut valami. A MÁV Szimfonikusok felkérésére havonta a zene és a zenekar ihlette írásait olvashatja itt a nagyérdemű. A szereplők és a történetek a képzelet szülöttei. Leginkább.

            A férfiak féltékenyek a telefonokra. A telefonok érzékien tapadnak a női fülre, akár óceánjáró hajók falára a kagylók. A hallójáraton keresztül valami zsibbasztó zselével, valami kábító anyaggal áraszthatják el a nő szervezetét, mert álmatag, táncos léptekkel jár a lakásban, fura kacagásokat, hümmögéseket, dudorászásokat hallat. Hangja átszellemült, mintha csak egy másik, titokzatos asszony lenne, akivel a férfi még sosem találkozott.
            (Húzza Piazzolla mester, a lélek szakad belé, mint egy rissz-rossz nejlonszatyor, amit annyi minden éles, sarkos cipelnivalóval megrakodtak, ilyen szatyrokkal van tele a tenger, keringőznek, mint szintetikus medúzák. A lélek szintetikus medúza, kering az óceánban, hogy a rosseb egye meg... Csak a zene vigasztal, Musica, női név, olyan, mintha muslincát mondanánk, körbelibegi szakadatlan az erjedő lélek présházait.)
            Amennyire a kósza hangmintákból kivehető, a női telefonokban elhangzó történetek irgalmatlan mélységekből érkeznek, valósággal felforgatják az egész világot. "Nem fogod kitalálni... Teljesen kivoltam... Hát ilyen tényleg nincs... Egészen hihetetlen... Eszméletlen, nem is tudom, mit képzelt... Akkor döbbentem le igazán... Majd meghaltam a rémülettől... Megfagyott bennem a vér..."
            (Rimszkij-Korszakov dongója nem hagy békét, ki a fülön, be az agyba, végigdarálja magát a tekervényeken, belerezeg minden sejtünk, menj már innen, elhessenthetetlen, erőszakos, életveszélyes, gyilkos egy dög, végtelenítve van, lennie kell egy fészeknek valahol a közelben. Ezt a Korszakov nevet meg a férfi sosem értette, hogy hívhatnak így valakit, jó, hogy nem Kormányablakov, eszem megáll, ezek az oroszok.)
            A férfi sehogy sem tudja kiverni a fejéből a gondolatot, hogy ezek a telefonok bizony róla szólnak, a leírhatatlan borzalmak és meglepetések tárháza részben az ő viselkedése. Úgy érezte magát, mint egy élő kísérleti patkány, mely megpillantja magát kibelezve, kifeszítve, latin nyelvű címkékkel teletűzdelve a boncasztalon. Ezt a balsejtelmét aligha oszthatja meg kedvesével a két telefon közötti szünetben, mert a gyanút egy könnyed kézmozdulat összeesküvés-elméletté silányítja.
            (Amúgy felülről fúj az őszi szél, már két este el nem jöttél, a szerelem sötét verem, tényleg csak tapogatózik az ember idelenn, a férfi nem tudja, miért ilyen fontosak neki ezek a telefonok, miért nem képes vállat vonni, telefonál, hát telefonál, de ő nem, ő az idegszálait tépdesi ki egyenként, tövestül. Tapogatózik idelenn, a sötét veremben, sötét kamrában, a szerelem csillagközi fekete lyuk.)
            "Jaj, mert ti férfiak mindig azt hiszitek, pont rólatok van szó. Mintha annyira érdekesek volnátok. Holott van nekünk bajunk nélkületek is épp elég!"
            További faggatózásra, nevezetesen hogy miről beszélgettetek Nórával, Edittel, Karolinával, Lilivel ennyit és ilyen szenvedélyesen, vállvonás a szabatos válasz. Hát, mindig ugyanaz, Nórának ott az anyukája, akit gondoz, Editnek az immunbeteg kislánya, Karolinának a kamaszfia, nem bír vele, Lili meg egyszerűen nem bírja már társaság és minőségi szórakozás nélkül azon az Isten háta mögötti tanyán, ahol a férje baromi jól érzi magát, mint városban született hamisítatlan divatparaszt.
            (Az első magyar tánc mindig olyan, mintha a férfi lélekölő futás után egy magaslatra érkezne, és tüdeje megtelne elképzelhetetlenül friss levegővel, tekintete pedig a mámorító kilátással, így aztán hőlégballonként dülöngélne odafönn. Hogy lehet egy zenében ennyi buborék? Brahmsot kérek. Simát vagy bubisat?)
            A férfi próbált időnként bosszút állni, felhívogatta haverjait, disznó vicceket meséltek egymásnak, kitárgyalták a német, az angol és a spanyol bajnokság állását, az aktuális berúgásokat, majd átdumálták, hol kocsmáznak, fociznak, kit költöztetnek legközelebb, és letették. Ránézett a telefon időkijelzőjére: a beszélgetés pontosan két perc harmincnyolc másodpercig tartott. Még mindig volt negyed órája a meccsközvetítés kezdetéig. A szomszéd szobából egy sohavégetnemérős telefonbeszélgetés foszlányai hallatszottak át. Mintha egy dél-amerikai sorozatot nézne valaki. Megöllek, te édes nyomorult gyönyörűség, megőrjítesz, te mocskos állat, te sunyi, alattomos féreg, gyere, ölelj át izzó szerelemben, rohadj meg a neved napján, nem bírok élni nélküled, soha többé ne lássalak, kivágom az emlékedet is magamból, mint egy fekélyt, fojts meg és temess magadba, tüzes gleccser, csodás versenyparipám, te undorító meztelencsiga.
            (Ide lépek, oda lépek, elég párat fordulni egy leánnyal, máris érzi az ember, kiféle-miféle, körülöttünk zuborognak a pendelyek, a gatyák, dobbannak a csizmák, a szívek. Én csak egyet hallok, egyet látok, összes porcikája zakatol a kezem között, tudom, hozzám való-e vagy akkor lássam, amikor a hátam közepét. A Bartók Bélu meg a malacbandájával csak reszeli-reszeli kegyetlenül a sarokban.)
            Nyilván az érzelmi bizonytalanság hatása alatt, a férfi egyszer azt álmodta, hogy egy imbolygó kupac tetején ül, mindenféle tárgyak, korsók, étkészletek, komódok, ruhaneműk, varrógépek, habverők, hajszárítók és egyebek közt, melyeket hatalmas, keleti szövésű kendővel kötöttek batyuvá. Az irdatlan motyót a nő cipelte fején, utánozhatatlanul kecses tánclépésekkel, és az utca végén már a szakadék is felrémlett, ahová, a férfi álmában pontosan tudta, ezzel a sok hasznavehetetlen tárggyal együtt majd őt is lehajítják.

molnar_mihaly8.jpg

Lackfi János [Fotó: Molnár Mihály]

"A legnagyobb hatással a darab egésze van rám" - Zalai Antalt kérdeztük Beethoven Hegedűversenyéről

Január 31-én, valamint február 2-án Beethoven Hegedűversenyét játssza Zalai Antal a MÁV Szimfonikusokkal.

antalzalai15.jpg

Zalai Antal [Fotó:n/a]

 

Mit jelent számodra Beethoven hegedűversenye?

Felülmúlhatatlan alkotás a hegedűverseny műfajában, amelynek előadása nagy kihívás bármely hegedűs számára. A mű időtlen tökéletessége folytán eszményi interpretációja nem létezik, de épp az ilyen remekművek előadásának életen át tartó csiszolása adja a választ a kérdésre, hogy valaki miért a zenét választotta hivatásául.

Mikor tanultad és játszottad először?

Növendék-koromban tanultam, több alkalommal is elővettem, de zenekari koncert szólistájaként idáig csak négyszer játszottam. Az ezt megelőző alkalom 2016 júliusában volt, Kocsis Zoltán vezényletével. Ez számomra nemcsak a közös munka élménye miatt emlékezetes, hanem mert ez volt az utolsó találkozásom vele.

A darab általam ideálisnak gondolt megszólaltatása eddig nem ment keresztül nagyobb változásokon – ezt próbálom a lehető legmagasabb színvonalon megvalósítani a gyakorlatban.

Technikailag miben nehéz, miben kevésbé nehéz?

Mivel a szólóhegedű minden megszólalásakor jelentős előtérben van a versenymű folyamán, nincs ami néha "takarja", ezért a tiszta intonációra nagy szükség van, emellett a szép, éneklő hegedűhangra is, aminek azonban nem szabad eltérnie a klasszikus stílustól.

Az első tételben viszonylag sokáig kell várakoznod az első belépésedig. Mik szoktak a zenekari bevezetés alatt a fejedben járni, hogyan fókuszálsz és koncentrálsz?

Bár önmagában hosszúnak tekinthető a zenekari bevezetés, a mű terjedelmét, arányait figyelembe véve tökéletes a hossza. Természetesen a darab számomra sem a hegedű belépésnél kezdődik, hanem az induló, jellegzetes üstdobütésekkel. Nem játszom, de hallgatom a zenekart és figyelem a karmestert, hogy bekapcsolódásom a zenei folyamatba előkészített és természetes legyen.

Melyik a kedvenc részed, témád, dallamod a műben – ha van ilyen?

Nem igazán tudok részeket kiemelni, mert a legnagyobb hatással a darab egésze van rám. A harmadik tétel ismert rondó-témája mindig nagy örömet okoz, akár hallgatom, akár játszom.

 

Szerkesztette: Hörömpöli Anna

Daniel Boico Haydnről és Beethovenről

Január 31-én, valamint február 2-án Haydn, Mozart és Beethoven műveit játssza a Zenekar Daniel Boico vezényletével és Zalai Antal hegedűművész közreműködésével.

2019_01_31-lukacs_hegeduberlet-web2.jpg

Milyen körülmények között keletkezett A lakatlan sziget című Haydn-opera?

Mint tudjuk, Haydn sok-sok éven keresztül élt és alkotott Eszterházán (mai Fertőd), az Esterházy-hercegek szolgálatában. Közel harminc évig tartózkodott az udvarban, udvari zeneszerzőként. 1779-ben írta A lakatlan sziget című operáját, amely tizedik alkotása volt a műfajban. Mivel a hercegek szerették az operát és el is várták, hogy Haydn komponáljon egyet minden évben, a zeneszerzőnek nem kellett aggódnia a közönség és a siker miatt – nyugodtan kísérletezhetett velük kedvére.

A koncert első műsorszáma az opera nyitánya lesz. Mit kell tudnunk róla?

A nyitány „Sturm und Drang” stílusban íródott, ami a XVIII. század közepétől a végéig nagyon népszerű volt – szabad érzelmi kifejezést tett lehetővé a színes és energikus zenekari hangszerelésnek köszönhetően. A szövegkönyv Pietro Metastasio munkája. Az operát nemcsak stílusában, de történetében is meghatározza a „Sturm und Drang”, hiszen férjről és feleségről szól, akiket 13 hosszú évre elválaszt egy vihar, ami megszakította tengeri utazásukat. A kalózok elrabolják a férjet és szolgasorba taszítják, a feleség és lánytestvére pedig egyedül maradnak egy lakatlan szigeten. A nyitány középső része úgy hangzik, mintha valaki egy palotában táncolna vacsorát követően. Számomra ez kissé komikus, hiszen az egész cselekmény a szigeten játszódik. Talán valaki jobb életről álmodik?

Hogyan illeszkedik a nyitány a koncertműsorba?

A program műsorába nem én választottam be a nyitányt, de mégis nagyon örülök neki, hogy vezényelhetem. Zenei „forradalmisága” nagyon jól kapcsolódik a program többi részéhez – Mozarthoz és Beethovenhez, akiknek Haydn barátja és mentora volt. Úgy gondolom, hogy kellemes meglepetést okozhatunk ezzel a zenével a közönségnek, akik tagjai valószínűleg soha nem találkoztak magával az operával.

A szünet előtti műsorszám Beethoven hegedűversenye lesz, Zalai Antal szólójával.

Így van. Beethoven 1806-ban írta egyetlen versenyművét szóló hegedűre és zenekarra. Előtte már több rövidebb művet is komponált erre az összeállításra, valamint a hegedű-zongora párosra, és több szimfóniája is elkészült már. Korábbi műveinek ismerete révén megállapíthatjuk, hogy a hegedűverseny valahol a két műfaj között helyezkedik el, fúzió a szóló és a zenekari hangzás megvalósítása között.

Mennyire illeszkedik a mű Beethoven munkásságába?

Az első tétel önmagában hosszabb, mint egyes Haydn- és Mozart-szimfóniák! Ráadásul a mű végig kimondottan szép, melodikus és többnyire békés, örömteli természetközeli zene – nem az a stílus, amit az akkori közönség a tűzzel fűtött Beethoventől várt. Mivel Beethoven maga is vonós hangszeren játszott, komponálása hegedűre magabiztos és hangszerhez illő. Azon viszont mindig gondolkodtam, hogy vajon miért írta a szóló szólamot hosszú részeken keresztül magasabb regiszterekbe? Talán azért, mert ebben az időben már kezdte elveszíteni a hallását, és ezek olyan tartományok voltak, melyeket még jobban ki tudott venni?

Mivel ez a mű Beethoven egyetlen nagy hegedűversenye, ezért mondhatjuk azt, hogy meghatározó az egész műfajra és zenetörténetre nézve. Amit még érdekesnek találok: a darab egy olyan hegedűművésznek (Franz Clement) íródott, aki maga jó barátja volt a szerzőnek, és nemcsak hogy ismerte stílusát, de vezényelte is a műveit. Ez mindenképp könnyebbé tehette számára a darab értelmezését. A premier mégsem volt sikeres, úgy tartják, hogy Beethoven egészen a bemutató koncert dátumáig dolgozott a versenyművön, így a szólistának a színpadon kellett azt blattolnia. Később, 1844-ben egy „ismeretlen nevű” 12 éves kissrác (Joachim József) előadása élesztette újra a művet, a mely azóta töretlen népszerűségű. (A koncerten Mendelssohn vezényelt, és a Londoni Filharmonikusok játszottak.)


Az interjút készítette: Hörömpöli Anna

Lackfi János: KOCKÁZATOK, MELLÉKHATÁSOK

Lackfi János szereti a zenét, és mint afféle írónak, mindig eszébe jut valami. A MÁV Szimfonikusok felkérésére havonta a zene és a zenekar ihlette írásait olvashatja itt a nagyérdemű. A szereplők és a történetek a képzelet szülöttei. Leginkább.

            Régen lemondtam volna magamról, és átengedem testemet a feltartóztathatatlan pocakosodásnak, ha Ő nem létezik. Nem is ekkora Ővel kéne írni, akkora Ő nincs a karakterkészletben. Egész estét betöltő Ő lenne csak alkalmas, hogy érzékeltessem tökéletességét. Tökéletes alakját, tökéletes haját, tökéletes arcvonásait.
            A lefogyással anyám piszkált folyton. Nézzek magamra, milyen nőt találok így, ez egy nyugdíjas könyvelő puhány testalkata. A férfi legyen acélos. Mondtam, kockázatkezelő vagyok, nem is akármilyen cégnél, ez kell a mai lányoknak, biztonság. De azért elmentem a legjobb sportboltba és olyan futócuccot vettem, akár az olimpián is indulhatnék. Sarokba szorítottam magam, mostantól futok a pénzem után.
            A zene nem kérdéses, Mozart kettősverseny, Vengerovval. Micsoda energia, micsoda dinamit! Én már rég kidőltem, a zene még mindig tovább vonszol. Anyám szerint mai zenére mozogjak, ez tipikusan a nagyanyám ízlése. Hacsak nem nyolcvan pluszos csajszira vágyom. Vicces. Neki biztosan.
            Ettől tartottam, a Szigetkörön rám tört a sulis Cooper-körök szenvedése. Szúrás az oldalamban, izzadás, minden ízületem nyikorog. Leállok, és kész. Minek ez a kutyakomédia? Egyetlen porcikám se kívánja! Nem vagyok én mazochista! És a méregdrága, rikító futószerkó? Ott a Vatera, ha ügyesen hirdetem, minimalizálható a veszteség. De mit szól ez a sok fújtató, vérprofi futó? Mintha érdekelné őket önmagukon kívül bármi más! Szimulálhatok sérülést. Meghúzódott. Szevasz.
            Ekkor jött a jelenés. Vengerov cizellált futamaival párhuzamosan. Megelőzött Ő, hatalmas, fodrozódó, vörös sörény, gazellatermet, kimondhatatlan ringatózás. Gyorsítottam, hogy minél később tűnjön el a látómezőmből. Pillanatra a profilját is láttam, tisztára topmodell!
            Mire végigküzdöttem magam a második, na jó, a harmadik Mozarton is, természetesen sehol se láttam a lányt. Nem volt ott a sok levezető, lazító, fújtató futó közt. Viszont a mérlegre állva, a menzai somlói galuskát elutasítva, kínjaim közepette csak ő lebegett előttem. Bömbölt a lakásban Mozart Vengerovval, és Ő futott a ritmus ívein! Anyám hozott kaját, és látva a megmaradt múltkorit, csodálkozva kérdezte, szerelmes vagyok-e. Futok, anyám, futok, mondtam. Te mondtad, hogy fussak. Az jó, fürkészett gyanakodva.
            Féltem a másnaptól, de igyekeztem pontosan ugyanakkor menni, az Allegro maestosonak szinte ugyanannál a taktusainál, hopp, az őzike megelőzött, és engedte, hogy pár másodpercig kiélvezzem tökéletes teste látványát. Maestoso! Esattamente! Felséges! Elérhetetlen cél, hogy gömbformán esztergált popsijára rátapadva akárcsak az övét megközelítő tempóval fussam a Szigetkört. Ám a napi fél perces találkozás mindent megér. Azóta a neten fellelhető szépségek közt is hasonlókat keresek. Szegény ember vízzel főz.
            Próbáltam cselezni, előbb érkezni, hátha végignézhetem, ahogy melegít, ahogy hangolódik, ahogy szemét lehunyva koncentrál, ahogy vizet iszik kulacsából, és kiköpi a földre, száll az ezüstös permet, vízgyöngyök peregnek szájából... Végtelen bemelegítést imitáltam, azt hittem már, nem is jön. Kocogva érkezett, minden további rákészülés nélkül elindította mobilos stopperét, nekivágott a gumírozott futófelületnek. Nyújtópózba merevedve bámultam utána, még kevesebbet kaptam belőle, mint amúgy.
            A pálya végén is próbáltam elcsípni, feltételezve, hogy fél óra és negyven perc közötti idővel számolhatok. Ahogy közeledett a Presto ütemeire, azzal a leggiccsesebb amerikai film szerelmi jelenete sem versenghet. Csak nem én voltam a cél. Nyúztam tovább a céltalan lazítást, ő takarékos mozdulatokkal nyújtott pár percig, majd sétálva indult a villamos felé. Igyekeztem észrevétlenül követni, de ötven méter után sarkon fordult, és egyenesen felém indult. Megállt előttem, szigorú arcot vágott. Belém fagyott a szusz. Elképzelhetetlenül gyönyörű volt.
            Másnap nem jött. Harmadnap sem. Negyednap sem. Mindannyiszor kínok közt vergődtem magam végig a pályán. Packáztam a sorssal, ahelyett, hogy beértem volna azzal a kicsivel, ami adatott! Az Andantén elsírtam magam. Ráadásul a főnököm felelősségre vont pár félrenézett tétel miatt. Anyám rám vágta az ajtót, főzzön nekem a radai rosseb, ha mindent meghagyok.
            Ha Őt elvesztem, minden elveszett. Persze meg se szereztem. Így még durvább elveszíteni. Elcsíptem két futó szörnyülködő megjegyzéseit, izgatottan kerestem rá a mobilomon, izzadságom bemaszatolta a képernyőt. Megtámadtak egy futó nőt a Margitszigeten. Jelenleg kórházban van, nem tért eszméletére, állapota válságos. Az elkövető elmenekült.
            Miattam állt át az estére? Hiszen eddig délután futott. Felelős vagyok az egészért? És ha meglátogatnám? Mégis, mint kicsoda? Mint szigeti futó? Mint potenciális támadó?
            Mozart tartotta bennem a lelket. Meg a megszokás. Napi vezeklésem, napi kínzatásom. Vengerov méter hosszú varrótűvel fércelgette műtéti sebemet, mely újra meg újra felszakadt. Anyám nem jelentkezett, egy hete nem hívtam. A főnök berendelt keddre.
            És akkor dobpergés, rezesbanda, varázslat! Mikor már nem is hittem benne. Egyik nap lazán megelőzött, mint aki soha el sem tűnt. Gazellamozgása, még kecsesebb. Arcán nyoma sincs sérülésnek. Már amennyire láthattam. Emberfeletti erőfeszítéssel próbáltam a nyomában maradni, mindhiába.
            Zakatolni kezdett a vérem, mikor pár perc múlva megláttam a pálya mellett görnyedezni. Akkor mégis...
            - Segíthetek?
            - Á, csak ez a rohadt köhögés, visszamaradt a betegségből.
            - Úgy örülök... - tört fel belőlem a hála.
            - A köhögésnek? - nézett rám furcsálkodva.
            Zavaromban tovább futottam, de mire utolért és lehagyott, valami megváltozott. Már nem tudtam felhőtlenül csodálni távolodó alakját. Sipító hangja visszhangzott a fejemben. Ő sem tökéletes.

levagottful_42.jpg

Lackfi János [Fotó: Molnár Mihály]