A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

"A legnagyobb hatással a darab egésze van rám" - Zalai Antalt kérdeztük Beethoven Hegedűversenyéről

Január 31-én, valamint február 2-án Beethoven Hegedűversenyét játssza Zalai Antal a MÁV Szimfonikusokkal.

2019. január 30. - MÁV Szimfonikus Zenekar

antalzalai15.jpg

Zalai Antal [Fotó:n/a]

 

Mit jelent számodra Beethoven hegedűversenye?

Felülmúlhatatlan alkotás a hegedűverseny műfajában, amelynek előadása nagy kihívás bármely hegedűs számára. A mű időtlen tökéletessége folytán eszményi interpretációja nem létezik, de épp az ilyen remekművek előadásának életen át tartó csiszolása adja a választ a kérdésre, hogy valaki miért a zenét választotta hivatásául.

Mikor tanultad és játszottad először?

Növendék-koromban tanultam, több alkalommal is elővettem, de zenekari koncert szólistájaként idáig csak négyszer játszottam. Az ezt megelőző alkalom 2016 júliusában volt, Kocsis Zoltán vezényletével. Ez számomra nemcsak a közös munka élménye miatt emlékezetes, hanem mert ez volt az utolsó találkozásom vele.

A darab általam ideálisnak gondolt megszólaltatása eddig nem ment keresztül nagyobb változásokon – ezt próbálom a lehető legmagasabb színvonalon megvalósítani a gyakorlatban.

Technikailag miben nehéz, miben kevésbé nehéz?

Mivel a szólóhegedű minden megszólalásakor jelentős előtérben van a versenymű folyamán, nincs ami néha "takarja", ezért a tiszta intonációra nagy szükség van, emellett a szép, éneklő hegedűhangra is, aminek azonban nem szabad eltérnie a klasszikus stílustól.

Az első tételben viszonylag sokáig kell várakoznod az első belépésedig. Mik szoktak a zenekari bevezetés alatt a fejedben járni, hogyan fókuszálsz és koncentrálsz?

Bár önmagában hosszúnak tekinthető a zenekari bevezetés, a mű terjedelmét, arányait figyelembe véve tökéletes a hossza. Természetesen a darab számomra sem a hegedű belépésnél kezdődik, hanem az induló, jellegzetes üstdobütésekkel. Nem játszom, de hallgatom a zenekart és figyelem a karmestert, hogy bekapcsolódásom a zenei folyamatba előkészített és természetes legyen.

Melyik a kedvenc részed, témád, dallamod a műben – ha van ilyen?

Nem igazán tudok részeket kiemelni, mert a legnagyobb hatással a darab egésze van rám. A harmadik tétel ismert rondó-témája mindig nagy örömet okoz, akár hallgatom, akár játszom.

 

Szerkesztette: Hörömpöli Anna

Daniel Boico Haydnről és Beethovenről

Január 31-én, valamint február 2-án Haydn, Mozart és Beethoven műveit játssza a Zenekar Daniel Boico vezényletével és Zalai Antal hegedűművész közreműködésével.

2019_01_31-lukacs_hegeduberlet-web2.jpg

Milyen körülmények között keletkezett A lakatlan sziget című Haydn-opera?

Mint tudjuk, Haydn sok-sok éven keresztül élt és alkotott Eszterházán (mai Fertőd), az Esterházy-hercegek szolgálatában. Közel harminc évig tartózkodott az udvarban, udvari zeneszerzőként. 1779-ben írta A lakatlan sziget című operáját, amely tizedik alkotása volt a műfajban. Mivel a hercegek szerették az operát és el is várták, hogy Haydn komponáljon egyet minden évben, a zeneszerzőnek nem kellett aggódnia a közönség és a siker miatt – nyugodtan kísérletezhetett velük kedvére.

A koncert első műsorszáma az opera nyitánya lesz. Mit kell tudnunk róla?

A nyitány „Sturm und Drang” stílusban íródott, ami a XVIII. század közepétől a végéig nagyon népszerű volt – szabad érzelmi kifejezést tett lehetővé a színes és energikus zenekari hangszerelésnek köszönhetően. A szövegkönyv Pietro Metastasio munkája. Az operát nemcsak stílusában, de történetében is meghatározza a „Sturm und Drang”, hiszen férjről és feleségről szól, akiket 13 hosszú évre elválaszt egy vihar, ami megszakította tengeri utazásukat. A kalózok elrabolják a férjet és szolgasorba taszítják, a feleség és lánytestvére pedig egyedül maradnak egy lakatlan szigeten. A nyitány középső része úgy hangzik, mintha valaki egy palotában táncolna vacsorát követően. Számomra ez kissé komikus, hiszen az egész cselekmény a szigeten játszódik. Talán valaki jobb életről álmodik?

Hogyan illeszkedik a nyitány a koncertműsorba?

A program műsorába nem én választottam be a nyitányt, de mégis nagyon örülök neki, hogy vezényelhetem. Zenei „forradalmisága” nagyon jól kapcsolódik a program többi részéhez – Mozarthoz és Beethovenhez, akiknek Haydn barátja és mentora volt. Úgy gondolom, hogy kellemes meglepetést okozhatunk ezzel a zenével a közönségnek, akik tagjai valószínűleg soha nem találkoztak magával az operával.

A szünet előtti műsorszám Beethoven hegedűversenye lesz, Zalai Antal szólójával.

Így van. Beethoven 1806-ban írta egyetlen versenyművét szóló hegedűre és zenekarra. Előtte már több rövidebb művet is komponált erre az összeállításra, valamint a hegedű-zongora párosra, és több szimfóniája is elkészült már. Korábbi műveinek ismerete révén megállapíthatjuk, hogy a hegedűverseny valahol a két műfaj között helyezkedik el, fúzió a szóló és a zenekari hangzás megvalósítása között.

Mennyire illeszkedik a mű Beethoven munkásságába?

Az első tétel önmagában hosszabb, mint egyes Haydn- és Mozart-szimfóniák! Ráadásul a mű végig kimondottan szép, melodikus és többnyire békés, örömteli természetközeli zene – nem az a stílus, amit az akkori közönség a tűzzel fűtött Beethoventől várt. Mivel Beethoven maga is vonós hangszeren játszott, komponálása hegedűre magabiztos és hangszerhez illő. Azon viszont mindig gondolkodtam, hogy vajon miért írta a szóló szólamot hosszú részeken keresztül magasabb regiszterekbe? Talán azért, mert ebben az időben már kezdte elveszíteni a hallását, és ezek olyan tartományok voltak, melyeket még jobban ki tudott venni?

Mivel ez a mű Beethoven egyetlen nagy hegedűversenye, ezért mondhatjuk azt, hogy meghatározó az egész műfajra és zenetörténetre nézve. Amit még érdekesnek találok: a darab egy olyan hegedűművésznek (Franz Clement) íródott, aki maga jó barátja volt a szerzőnek, és nemcsak hogy ismerte stílusát, de vezényelte is a műveit. Ez mindenképp könnyebbé tehette számára a darab értelmezését. A premier mégsem volt sikeres, úgy tartják, hogy Beethoven egészen a bemutató koncert dátumáig dolgozott a versenyművön, így a szólistának a színpadon kellett azt blattolnia. Később, 1844-ben egy „ismeretlen nevű” 12 éves kissrác (Joachim József) előadása élesztette újra a művet, a mely azóta töretlen népszerűségű. (A koncerten Mendelssohn vezényelt, és a Londoni Filharmonikusok játszottak.)


Az interjút készítette: Hörömpöli Anna

Lackfi János: KOCKÁZATOK, MELLÉKHATÁSOK

Lackfi János szereti a zenét, és mint afféle írónak, mindig eszébe jut valami. A MÁV Szimfonikusok felkérésére havonta a zene és a zenekar ihlette írásait olvashatja itt a nagyérdemű. A szereplők és a történetek a képzelet szülöttei. Leginkább.

            Régen lemondtam volna magamról, és átengedem testemet a feltartóztathatatlan pocakosodásnak, ha Ő nem létezik. Nem is ekkora Ővel kéne írni, akkora Ő nincs a karakterkészletben. Egész estét betöltő Ő lenne csak alkalmas, hogy érzékeltessem tökéletességét. Tökéletes alakját, tökéletes haját, tökéletes arcvonásait.
            A lefogyással anyám piszkált folyton. Nézzek magamra, milyen nőt találok így, ez egy nyugdíjas könyvelő puhány testalkata. A férfi legyen acélos. Mondtam, kockázatkezelő vagyok, nem is akármilyen cégnél, ez kell a mai lányoknak, biztonság. De azért elmentem a legjobb sportboltba és olyan futócuccot vettem, akár az olimpián is indulhatnék. Sarokba szorítottam magam, mostantól futok a pénzem után.
            A zene nem kérdéses, Mozart kettősverseny, Vengerovval. Micsoda energia, micsoda dinamit! Én már rég kidőltem, a zene még mindig tovább vonszol. Anyám szerint mai zenére mozogjak, ez tipikusan a nagyanyám ízlése. Hacsak nem nyolcvan pluszos csajszira vágyom. Vicces. Neki biztosan.
            Ettől tartottam, a Szigetkörön rám tört a sulis Cooper-körök szenvedése. Szúrás az oldalamban, izzadás, minden ízületem nyikorog. Leállok, és kész. Minek ez a kutyakomédia? Egyetlen porcikám se kívánja! Nem vagyok én mazochista! És a méregdrága, rikító futószerkó? Ott a Vatera, ha ügyesen hirdetem, minimalizálható a veszteség. De mit szól ez a sok fújtató, vérprofi futó? Mintha érdekelné őket önmagukon kívül bármi más! Szimulálhatok sérülést. Meghúzódott. Szevasz.
            Ekkor jött a jelenés. Vengerov cizellált futamaival párhuzamosan. Megelőzött Ő, hatalmas, fodrozódó, vörös sörény, gazellatermet, kimondhatatlan ringatózás. Gyorsítottam, hogy minél később tűnjön el a látómezőmből. Pillanatra a profilját is láttam, tisztára topmodell!
            Mire végigküzdöttem magam a második, na jó, a harmadik Mozarton is, természetesen sehol se láttam a lányt. Nem volt ott a sok levezető, lazító, fújtató futó közt. Viszont a mérlegre állva, a menzai somlói galuskát elutasítva, kínjaim közepette csak ő lebegett előttem. Bömbölt a lakásban Mozart Vengerovval, és Ő futott a ritmus ívein! Anyám hozott kaját, és látva a megmaradt múltkorit, csodálkozva kérdezte, szerelmes vagyok-e. Futok, anyám, futok, mondtam. Te mondtad, hogy fussak. Az jó, fürkészett gyanakodva.
            Féltem a másnaptól, de igyekeztem pontosan ugyanakkor menni, az Allegro maestosonak szinte ugyanannál a taktusainál, hopp, az őzike megelőzött, és engedte, hogy pár másodpercig kiélvezzem tökéletes teste látványát. Maestoso! Esattamente! Felséges! Elérhetetlen cél, hogy gömbformán esztergált popsijára rátapadva akárcsak az övét megközelítő tempóval fussam a Szigetkört. Ám a napi fél perces találkozás mindent megér. Azóta a neten fellelhető szépségek közt is hasonlókat keresek. Szegény ember vízzel főz.
            Próbáltam cselezni, előbb érkezni, hátha végignézhetem, ahogy melegít, ahogy hangolódik, ahogy szemét lehunyva koncentrál, ahogy vizet iszik kulacsából, és kiköpi a földre, száll az ezüstös permet, vízgyöngyök peregnek szájából... Végtelen bemelegítést imitáltam, azt hittem már, nem is jön. Kocogva érkezett, minden további rákészülés nélkül elindította mobilos stopperét, nekivágott a gumírozott futófelületnek. Nyújtópózba merevedve bámultam utána, még kevesebbet kaptam belőle, mint amúgy.
            A pálya végén is próbáltam elcsípni, feltételezve, hogy fél óra és negyven perc közötti idővel számolhatok. Ahogy közeledett a Presto ütemeire, azzal a leggiccsesebb amerikai film szerelmi jelenete sem versenghet. Csak nem én voltam a cél. Nyúztam tovább a céltalan lazítást, ő takarékos mozdulatokkal nyújtott pár percig, majd sétálva indult a villamos felé. Igyekeztem észrevétlenül követni, de ötven méter után sarkon fordult, és egyenesen felém indult. Megállt előttem, szigorú arcot vágott. Belém fagyott a szusz. Elképzelhetetlenül gyönyörű volt.
            Másnap nem jött. Harmadnap sem. Negyednap sem. Mindannyiszor kínok közt vergődtem magam végig a pályán. Packáztam a sorssal, ahelyett, hogy beértem volna azzal a kicsivel, ami adatott! Az Andantén elsírtam magam. Ráadásul a főnököm felelősségre vont pár félrenézett tétel miatt. Anyám rám vágta az ajtót, főzzön nekem a radai rosseb, ha mindent meghagyok.
            Ha Őt elvesztem, minden elveszett. Persze meg se szereztem. Így még durvább elveszíteni. Elcsíptem két futó szörnyülködő megjegyzéseit, izgatottan kerestem rá a mobilomon, izzadságom bemaszatolta a képernyőt. Megtámadtak egy futó nőt a Margitszigeten. Jelenleg kórházban van, nem tért eszméletére, állapota válságos. Az elkövető elmenekült.
            Miattam állt át az estére? Hiszen eddig délután futott. Felelős vagyok az egészért? És ha meglátogatnám? Mégis, mint kicsoda? Mint szigeti futó? Mint potenciális támadó?
            Mozart tartotta bennem a lelket. Meg a megszokás. Napi vezeklésem, napi kínzatásom. Vengerov méter hosszú varrótűvel fércelgette műtéti sebemet, mely újra meg újra felszakadt. Anyám nem jelentkezett, egy hete nem hívtam. A főnök berendelt keddre.
            És akkor dobpergés, rezesbanda, varázslat! Mikor már nem is hittem benne. Egyik nap lazán megelőzött, mint aki soha el sem tűnt. Gazellamozgása, még kecsesebb. Arcán nyoma sincs sérülésnek. Már amennyire láthattam. Emberfeletti erőfeszítéssel próbáltam a nyomában maradni, mindhiába.
            Zakatolni kezdett a vérem, mikor pár perc múlva megláttam a pálya mellett görnyedezni. Akkor mégis...
            - Segíthetek?
            - Á, csak ez a rohadt köhögés, visszamaradt a betegségből.
            - Úgy örülök... - tört fel belőlem a hála.
            - A köhögésnek? - nézett rám furcsálkodva.
            Zavaromban tovább futottam, de mire utolért és lehagyott, valami megváltozott. Már nem tudtam felhőtlenül csodálni távolodó alakját. Sipító hangja visszhangzott a fejemben. Ő sem tökéletes.

molnar_mihaly8.jpg

Lackfi János [Fotó: Molnár Mihály]

Lackfi János: HERÉLŐBICSAK, TEJLOPÁS, VILÁGHÁBORÚ

Lackfi János szereti a zenét és mint afféle írónak, mindig eszébe jut valami. A MÁV Szimfonikusok felkérésére havonta a zene és a zenekar ihlette írásait olvashatja itt a nagyérdemű. A szereplők és a történetek a képzelet szülöttei. Leginkább.

            Allegro molto. Vettem nagyapámnak egy koncertjegyet. Pontosabban kettőt, egyet neki, egyet nekem. Mint a régi szép időkben. Csak akkor ő szerezte be az ajándék-bérletet. MÁV-zenekar, de ne kalauzokra meg masinisztákra gondoljatok, ezek tök profi zenészek, rendes hangszerekkel, minden. Komoly dolog lesz ez, belehallgattam, Brahms haydnkodik egy kicsit. Mintha Haydn brahmskodna. Időutazás.
            Nagyapám kiskorától fogva különc figura volt. Alig tizenkét évesen rálőtt Ferenc Ferdinánd trónörökösre, és ezzel kirobbantotta az első világháborút. Jellemző az is, hogy a merényletért nem őt tartóztatták le, hanem Gavrilo Principet, így alkalma nyílt, hogy meg is nyerje az általa kirobbantott háborút. Saját szememmel láttam az aláírását a békeszerződésen. Persze a hivatalos változatokon már nem szerepel, azt kibulizta, nem szerette a nyilvánosságot, mert óriási összegű részvényei voltak, szénbányák, vasgyárak és gabonatrösztök sorsát intézte egyetlen csettintéssel.
            Scherzo. Allegro non troppo. Nagyapám koncert közben időnként megvakargatta a haja tövét, szinte szikrázott, úgy sercegett, egyszer egy mufurc öregasszony rá is szólt. Nem mondom meg, mit sziszegett válaszképpen a vén betyár.
            A háború után némiképp unatkozott, pipájából atomfelhőket pöfögtetett, és atommagot hasított baltával a fészerben. Kitalálta, hogy minden olyan relatív, majd átengedte ezt a gondolatot egy Einstein nevű vigécnek, mert rettentően megesett a szíve a nyomorán. Ilyen rendes ember volt a nagyapám. Arra is rájött, hogy ha forró vízzel mossa ki a poharát, nem kap gyermekágyi lázat, ami amúgy nem csoda, mert nagyapám egyetlen egyszer se szült. Az ilyesmit elintézte helyette nagyanyám, nagyapámtól elég volt egy pajzán gondolat, és máris új kiskatona fogant nagyanyám szíve alatt.
            Adagio non troppo. Jók a tételközi csendek, tele megkönnyebbüléssel és feszültséggel. Mint a távvezeték drótjainak önfeledt hullámzása és titkos veszélyessége. Halálra sütik, aki nem vigyáz. Elektromos vihar előtti csend.
            Nagyapám épp a körmét vágta borotvaéles herélőbicsakjával, mikor eldöntötte, kirobbantja a második világháborút is. Ne árválkodjon olyan egyedül az első a történelemkönyvek lapjain. Ha kitörte, hadd vigye, nagyapám kicsit sajnálta Drezda házait, a gázkamrákat és Hirosimát, úgy érezte, hogy elvetette némiképp a sulykot, de hát az is bolond, ki visszanéz, ő se gyötörte magát a kelleténél jobban hasztalan lelkifurdalásokkal.
            Menuetto I-II. Nagyapám jól befészkeli majd magát a lassú tétel dunyhájába, de annál nagyobb kedvvel várja a táncos bolondozást. Mint mikor felkelés után szikrát vet mindenfelé a nap, bágyadtan szemléljük, és nagyon nem akarózik kikászálódni a paplan alól.
            Nagyapám az aranycsapatot a kredencen tartotta, és mindig mindenkit megvert velük akkor is, amikor a fiúk jó része már a rothadó Nyugaton focizott. Kitalált ezt-azt, golyóstollat, Rubik-kockát, majd szokásos nagyvonalúságának engedve könnyűszerrel túl is adott rajtuk. Fejében megvolt egy-két aranylelőhely és olajkút terve, mikor kirúgták a tejgyárból, mondván hogy többszöri felszólítás ellenére vödörszám hordja haza a tejszínt, melyet aztán stikában árusít a környéken. Az igaztalanság teljesen felháborította nagyapámat, hiszen ő mindig kannában hordta haza a szajrét, a vödrös megoldás egyáltalán nem rá vallott. Úgy tett, mint aki beletörődött kudarcába, meggybort készített és disznót vágott, továbbá az egész környéket ellátta kiszuperált mosógépmotorból és babakocsikerekekből összetákolt fűnyírókkal.
            Scherzo. Allegro. Indul a mandula, nagyapám fészkelődik majd a széken, halkan topogja a ritmust. A mufurc néni az ötödik cukorkát bontja ki. Lézerkarddal már ötször aktív szénné aprítottam.
            Az ezermesterkedés csak fedőtevékenység volt, nagyapám éjszakánként Holdra szállt a kert végébe kávédarálóból épített űrrakétán, és szondákat felbocsátva elsőként elemezte a Mars felszínének ásványi összetételét. Kész forgatókönyve volt a Szíriuszon létesítendő emberi kolóniákra vonatkozólag.
            Rondo. Allegro. Nagy franc ez a Brahms, és már ilyen fiatalon, morogja majd a bajsza alatt az öreg, egy fogpiszkálót fog rágcsálni, csak úgy, a zene íze végett.
            Mikor már nagyon unta a banánt, úgy közgazdaságtanilag, mint világpolitikailag megbuktatta a rendszert, privatizálta a tejgyárat, majd összehajtogatta, és föltette a stelázsi tetejére. Mikor nagyapám egyik holdutazásáról többé nem tért vissza, megtaláltuk az üzemet, de akkor már hasznavehetetlen volt minden, a gyártósor, a megkövült hektónyi tejek, a csontvázzá száradt bocikák. Kegyeletből a mai napig őrzöm a tejgyárat, meg kell még lennie valahol. Találkozunk, nagyapa, írd fel a koncert dátumát! Boldog Karácsonyt addig is!

molnar_mihaly8.jpg

Lackfi János [Fotó: Molnár Mihály]

Orosz virtus

Orosz estünkön, december 6-án 19:00 órakor a Zeneakadémia Nagytermében ad a Zenekar ünnepi hangulatú hangversenyt. Arszentij Tkacsenkoval, az est fiatal karmesterével készült interjúnkat olvashatják.

arsenty_tkachenko_002.jpg

Arszentij Tkacsenko [Fotó: n/a]

A koncert első műsorszáma Prokofjev Lieutenant Kijé szvitjéből a Trojka című tétel lesz. Mit kell tudni erről a darabról?

A Lieutenant Kijé az első olyan mű, amit Prokofjev a filmes világ számára komponált (Kizsé hadnagy, 1934-es szovjet film). Mégsem érzem azt, hogy a zene kizárólagos felhasználású lenne – ez egy független, önmagában is élvezhető alkotás. Ezt alátámasztja, hogy a koncerteken játszott zenekari szvit hangszerelése sokban eltér a háttérzeneként használt verziótól, azt külön, utólag alkotta meg a mester. Persze annyira kifejező dallamokról beszélünk, hogy a szimfonikus verzió könnyedén elő tudja idézni képzeletünkben a filmes képeket és a történetet anélkül is, hogy pontosan ismernénk azt.

Mit jelent a „trojka”, és miért ez a tétel került most műsorra?

A trojka ősi orosz fogatolási módszer: három különböző jármódú lovat fognak be egy kocsi vagy szán elé. A középső üget, a két szélső pedig galoppozik - így együtt nagy sebesség elérésére képesek. Az ilyen fogatolású szánok nagyon gyakran megfordultak a különböző korabeli ünnepélyeken, karácsony és újév táján. Mivel december 6-án lesz a koncertünk a Zeneakadémián, úgy gondoltam, hogy ezzel a darabbal rögtön beszánkázhatunk a közelgő ünnepekbe, és jó hangulatot varázsolhatunk vele a koncert további részére!

Ez talán nem lesz nehéz feladat, hiszen Rahmanyinov második zongoraversenye követi...

Nos, igen. Ez a zongoraverseny egyike a legjátszottabb műveknek. Egyértelműen kihívás a színpadra állítása, de emellett a legnagyobb öröm is, hiszen átélhetjük együtt ezt a muzsikát, ami sokat mesél nekünk a szerelemről és bizonyos belső, emberi gondolatokról, tapasztalásokról. S ahogyan ezt teszi... Én (is) beleszerettem! Ezúttal Alexander Ghindin tolmácsolásában élvezhetjük majd, és természetesen minden muzsikus szívét-lelkét bele fogja tenni az előadásba.

A koncertet záró Diótörőt pedig senkinek nem kell bemutatni. Mely tételeket hallhatjuk majd?

Sokat gondolkodtam a történet ívén, s hogy mely tételeket emelném be a „saját” szvitembe. Nem árulok el minden részletet, de azt bizton állíthatom, hogy a legkedveltebb dallamok felcsendülnek majd. Az elején hamar karácsonyi hangulatba kerülünk (1. felvonás, 3. tétel: Marche et petit galop des enfants), aztán az óra elüti az éjfelet, és belecsöppenünk a varázsvilágba. Hallhatjuk a harcot az Egérkirállyal, aztán ahogy a Diótörő átváltozik herceggé. Ezután következnek a híres táncok – többek között a csokoládétündéré, vagy az olyan ismert dallamok, mint a Virágkeringő és a Pas de Deux. A történet végén pedig együtt térünk vissza a valóságba (Valse Finale et Apotheose).

 

Az interjút készítette: Hörömpöli Anna

Lackfi János: PECÁSOK GATYÁBAN

Lackfi János szereti a zenét és mint afféle írónak, mindig eszébe jut valami. A MÁV Szimfonikusok felkérésére havonta a zene és a zenekar ihlette írásait olvashatja itt a nagyérdemű. A szereplők és a történetek a képzelet szülöttei. Leginkább.

 

            A Melbourne-i öböl gyalázatosan csúnya. Elhagyatott, szemetes, a lecsúszott lakosság rettenetes viskókban húzza meg magát. A kocsik szétrohadnak, az ócsma házakat gyakorlatilag úgy dobják utánad nulla dollárért, csak vidd. Nem éri meg ide jönni, kivéve, ha az emberi nyomorúság legmélyebb bugyraiban szeretnétek vájkálni, fiúk.
            Ezt vigyorogva mondta nekünk Robert, idegenbe szakadt hazánkfia, a jótékonyságáról is ismert ügyvéd, miközben a fish and chipset ropogtattuk a világoskék-fehér matróz-színekben tüntető, fakorlátos kis kikötői vendéglő teraszán. Fúj a szél, kezdődik a tavasz így november tájékán, már hazai az eper, érik a mangó, lassan ki lehet főzni kisüstinek is. A konty alá való ágyas mangópálesznek nincs párja.
            A víz áttetsző fátyla alatt kristályosan kiabálnak harsányzöld moszatok, vérvörös sziklarétegek, citromsárga homok. Konok pecások lógatják a zsineget, a kikötőt építő narancsszín daru hajbókol, a motorcsónakok ringatóznak. Fenn a domboldalban egymást licitálják túl az extravagáns üvegpaloták és a "federális" stílusban pompázó, cizellált öntöttvas rácsukat villogtató békebeli villák. Az egyik ilyen fatornyos, takaros, több emeletes kastélyka állami elmeszanatóriumként funkcionál, itt tengődnek s eszik a társadalombiztosítás keserű kenyerét a türkiz tengeröböl távlataira bambuló ápoltak. Földi siralomvölgy, de tényleg!
            Robert tud élni, kertjében a citrom és a narancs mellett megterem a pöszméte és az áfonya. Meggyfája is van, angol felesége remek meggylevesekkel lepi meg. Szívott egyet a vékony cigarettáján, élvezi az életet, de vigyáz az egészségre. Abból csak egy van ugyanis.
            Felesége-lánya, akik a könyvelését intézik, mindig dorgálják, miért nem kér többet a szolgálataiért. Ő az egyetlen, aki kettős licenccel bír, innen is, onnan is diplomás, éppúgy belelát a magyar és az ausztrál jog útvesztőibe. Mérhetné magát aranyárban. Nemrégiben egy több mint egymilliárd forintnyi dollárra rúgó sydney-i örökség felett bábáskodott, de a szabott munkadíjánál nem akart mohóbb lenni. Minek? Kenje a hajára? Egyen kaviárt homárral? Gyermekei jól keresnek, a sírba minek vinne gyémántköveket. Verset szaval, kórusban énekel, pecázik. Igaz, családja nevet rajta, mert kifogni nem szereti a halat, csak lesni-várni. Síkos, undok, elszökik, ha horogra akad, Robert nem tudja, mit kezdjen vele. Halat fogtam, szabadítson meg tőle valaki! Ellenben susogó habok, fényjáték, elmerülés a létezés gyönyörében, az igen! Csúszós halaktól mentesen.
            Boldog ember. Nem kerülne többe depressziósnak lenni, eret vágni, de minek? Minket is diszkréten vendégel, rongyrázás nélkül, mint mondja, azért szereti ezt a városkát, mert nincs felkapva, szolid, kedves, gyönyörű mégis a tenger. Mint anyám régi ismerőse, felajánlotta, hogy pár embert körbeautóztat a zenekarból. Lássunk világot! Ha már ide csöppentünk, a saját talpunk alá. Tényleg fejjel lefelé jár itt minden ember, s ha nem vigyáznak, lepottyannak a semmibe. Őrület!
            A fellépés jól sikerült, de ha azt hisszük, hogy abban a hatalmas, dugig telt Melbourne-i színházteremben több volt két-három magyarnál, hát tévedünk. Magyar zenekar jöhet ide, játszhat hazai zenét, otthoni ízeket, felőlük le van fütyülve. Pedig Robert hirdette a neten, a helyi magyar újságban. Mindenki bekuckózik a kis wifije mellé, azt annyi. Nehéz kenyér a szervezés, annyi biztos.
            A közönségünk mind helyi volt, élvezték Mozartot, Brahmsot, Lisztet, Bartókot, Kodályt. Egy lassan ötmilliós nagyváros fiai. Lehettünk volna bárhol a világ körül, de most itt voltunk, éppen itt. Vastaps a záró Kodálynak, röpke ráadás, odatettük keményen. Öltöző csak a lányoknak, a miénket úgy oldották meg, hogy a színpad végében leeresztett függöny mögött lehetett átvedleni. Berendezték rendesen, gyümölcs, ásványvizek, működött a dolog. Csak a zsinórpadláson történt egy kis félreértés. A taps elcsitult, mi bevonultunk hátra, majomszerkó le, ott álltunk ingben-gatyában. Mikor is a technikus nem a színpad függönyét ereszti le, hanem a miénket húzza fel. És a szedelőzködő közönség szeme előtt ott áll pár tucat gyönyörű magyar férfi egy szál alsóban. Újra kitört a vastaps, azt hiszem, ekkora sikerünk még nem volt. Talán nem is lesz.

molnar_mihaly8.jpg

Lackfi János [Fotó: Molnár Mihály]

Vonó és karmesteri pálca

November 24-én közönségünk különleges koncertnek lehet szem- és fültanúja: az Olasz Kultúrintézetben közkedvelt, örökzöld dallamok csendülnek fel Kokas Katalin, Kokas Dóra és Kelemen Barnabás tolmácsolásában. A műsorba Katalin és Barnabás adnak szóbeli bepillantást.

kokas-kelemen.jpg

Kokas Katalin, Kelemen Barnabás [Fotó: Emmer László]

Mióta koncerteznek együtt a MÁV Szimfonikus Zenekarral?

Kelemen Barnabás: Büszkén mondhatjuk, hogy a kapcsolatunk a MÁV Szimfonikus Zenekarral több évtizedes! Én 20 éve játszottam velük először, pont a most is előadásra kerülő Brahms Kettősverseny volt műsoron. Katit pedig a Szigeti József Hegedűverseny megnyerése (2002) után hívták rendszeresen szólistának. Számomra különleges, hogy a budapesti zenekarok közül ez az együttes kért fel először dirigálni, és nagyon örülök, hogy Beethoven VII. szimfóniáját elsőként velük adhatjuk elő!

Milyen szempontok szerint állították össze a műsort?

Kelemen Barnabás: A műsor összeállításakor a legfontosabb szerepet a zeneszerzők nevének kezdőbetűje játszotta. (...) Gondolhatnánk ezt is, de természetesen más megfontolásból alakult így a repertoár. :) Az idők során számos koncerten adtuk már elő a „legszebb vonós kettősversenyeket”. A mostani viszont számunkra is igazán különleges lesz, mert megszólalhat az a Bach d-moll csembalóverseny, melynek mi készítettük el az átiratát hegedűre és csellóra. A „sima” hegedűváltozatból nagyon hiányzik a csembaló „balkeze”, az pedig tökéletesen játszható gordonkán! Ezért alkottuk meg ezt az átiratot, hogy így is megszólalhasson a remekmű Brahms csodálatos kettősversenye mellett. És csak úgy, mint az eddigi műveket, Beethoven VII. szimfóniáját sem lehet megunni, nem lehet elég jól megismerni!

Mikor játszották először Dórával Brahms Kettősversenyét?

Kokas Katalin: Közel 10 éve játszottuk először húgommal ezt a mesterművet, és többször léptünk vele színpadra úgy, hogy Barnabás vezényelte. Számunkra ez egy csodálatos érzés, és nagyon örülünk, hogy így “hármasban” a MÁV Szimfonikus Zenekarral adhatjuk elő először Budapesten!

Dórával szinte azóta kamarázunk, hogy elkezdett csellózni (négy éves kora óta). Tulajdonképpen már akkor elkezdtünk vonósnégyesezni, amit hivatalosan 10 éve alapítottunk és egészítettünk ki négyfős formációvá. Felejthetetlen öröm volt az első öt év és szomorú volt elengedni onnan Dórát.

kokas_dora_c_kondella_misi.jpg

Kokas Dóra [Fotó: Kondella Misi]

Mi inspirálta arra, hogy karmesterként is kipróbálja magát?

Kelemen Barnabás: Már kottaolvasás előtt is próbáltam vezényelni olyan „könnyű” kis darabokat, mint a Bartók Zene [Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára – a szerk.] és a Divertimento, melyeket aztán a partitúrát tanulmányozva már nyolc éves koromban igyekeztem “tökéletesíteni”.

Ezután a fertődi kastélyban kb. 15 éve két Haydn szimfóniát dirigáltam, mely koncerten ott volt Petrovics Emil és Szokolay Sándor is. Mindkettőjüknek nagyon tetszett az előadás, és meghatóan fontosnak tartották, hogy vegyem komolyan a vezénylést. Visszanézve a hangversenyről készült felvételt persze egyértelmű volt, hogy nagyon sokat kell tanulnom ahhoz, hogy jó karmesternek mondhassanak. Ezért öt éven át magánúton tanultam a vezénylés csínyját-bínját a két finn karmester guru, Leif Segerstam és Jorma Panula felejthetetlen óráin.

Semmit nem hallok, hallgatok és képzelek másként egy beethoveni zongoraszonátában vagy vonósnégyesben, mint ahogyan a szerző a szimfóniáiban is építkezik. Épphogy a kamaraműveiben alkalmazom a szimfóniáiból merített építkezést!

Végezetül egy személyes kérdés: a gyermekeik vagy más családtagjaik is meghallgatják majd a koncertet?

Kelemen Barnabás: Tudomásom szerint minden Budapesten tartózkodó közeli családtagom szándékozik ott lenni a hangversenyen. :)

 

 

Az interjút készítette: Hörömpöli Anna

Lackfi János: EGY CIPŐBEN

Lackfi János szereti a zenét és mint afféle írónak, mindig eszébe jut valami. A MÁV Szimfonikusok felkérésére havonta a zene és a zenekar ihlette írásait olvashatja itt a nagyérdemű. A szereplők és a történetek a képzelet szülöttei. Leginkább.

            A repülőn a whisky-szakosztály nagyban osztotta az észt.
            Mind régiek a zenekarnál, többször jártak már Japánban, most legfőbb gondjuk, hogy a gésákkal vajon toratorát vagy funefunét játsszanak majd.
            Tudnivaló, hogy nem, ezek egyáltalán nem prostik. Persze izgi masszázsok is akadnak a szigetországban, az más tészta.
            Tudnivaló, hogy Japánban hazudni nem érdemes, mert levágják a kisujjadat, ha pedig az ivóvízhálózatot szennyezed vagy elsüllyesztesz egy hajót, azért meg halálbüntetés is kiszabható.
            Tudnivaló, hogy a cipőt vendéglőkben, templomokban meg múzeumokban le kell venni, vécézéshez pedig külön papucs jár.
            Tudnivaló, hogy egy japán sosem fog neked nemet mondani, irtó kínosnak érezné. Inkább hosszan elbeszélget veled, az a helyzet, ő még előbb átgondolja, tízes skálán mennyire tűnik lehetségesnek a kérésed teljesítése, már amennyiben mindenképpen ragaszkodsz hozzá, és nem látod semmiképpen módját, hogy más megoldást keress a problémára, melynek kapcsán felvetetted neki ezt a dilemmát, amelyre nem is tudja, mit válaszoljon hirtelen. Ha mindebből a magad felszínes európai módján azt a következtetést vonod le, hogy ezek szerint ő nem árul öngyújtót, nagyon megkönnyebbül.
            Kocsival jöttek értünk, hoztak-vittek, tolmácsunk, Kavaszaki vagy Nagaszaki (nem tudtuk megjegyezni), folyton jött velünk, hajlongva fordított és mosolygott rendületlenül. Kedves népek a japánok, de persze turnényi időre minden nép kedves, a díszlet mögé látni meg lehetetlen.
            Tettük volna fel a kérdést, hogy tényleg annyi kamasz lesz itt öngyilkos, olyan állatiak az iskolai és otthoni elvárások? Vagy hogy tényleg földön kúszva kell-e a főnöktől bocsánatot kérni, s akár meg is üthet, le is köphet, olyan merev a hierarchia?
            Pazar épületek, remek sushi-bárok, patinás templomok, no meg főleg próba, gyakorlás, koncertteremből próbaterembe, próbateremből koncertterembe. Tolmácsunk egyszer esett ki a szerepéből. Kérdeztük, tényleg ennyire szeretik a japánok a komolyzenét? Elképesztőek ezek a teltházak... Elnevette magát, és közölte, ki nem hagynák, hogy ennyi nagyorrút lássanak egy rakáson. Aztán nagyon sokszor, hajlongva bocsánatot kért. A csellószólamból Zolit, mert szőke és kékszemű, lépten-nyomon megállították utcán, hotelben, vendéglőben, és szelfiket akartak vele csinálni. "Bradu Pitu" - mondogatták, bár Brad Pittre legfeljebb a haja színében emlékeztetett.
            Mikor azonban volt egy délelőttünk vásárolni, és nagy lelkesen nekivágtunk az utcáknak, leesett, hogy náhány Shell-, Coca-cola-, Sony- vagy Jack Daniels-feliraton kívül itt aztán az égvilágon semmi sem igazít útba. Az utcatáblák és fényreklámok olvashatatlanok, az első sarkon elborít a közlekedési káosz, a sikító pánik. Ha eltévedsz, az életben nem találsz vissza többé. Mégis mit magyaráznál nekik? Hogy a hoteled neve az ékezetes kisszék plusz rojtos végű L-betű plusz kisablak plusz háztető plusz fogasok plusz tetőantenna? Ha meg kiejted, az egyáltalán nem hasonlít arra, ahogy ők mondanák.
            Szerencsére szembejött Pista lelkesen, hogy nézzük csak, száz méterre talált egy fura boltot, művirágot árulnak, ajándéktárgyakat meg szöveteket, de semmi pénzért remek fekete fellépő-cipőket lehet venni. Vele mentünk, és tényleg, mindenki bevásárolt, forgolódtunk, próbálgattunk, a tulaj zavart képpel toporgott körülöttünk. Fel is vettük az új cipőket, itt a hotel a közelben, legalább bejáratjuk egy kicsit. Viszont ahogy kiléptünk, nyakunkba szakadt az eső, eszelősen rohantunk a szállásig, de így is bőrig áztunk. Döbbenten vettük észre, hogy a cipők festéke már ennyi idő alatt megfolyt, a talpak szétmállanak. Ez meg mi a fene?
            Tolmácsunk, Okazaki (vagy mégis inkább Nagaszaki?), elszürkült arccal bámult ránk.
            - Halott emberek cipője nem jó jel! - magyarázta dadogva - Japánban nagyon tiszteljük halottakat, külön kapnak cipőt utolsó útra. Nem vicces élő embernek halott cipőt felvenni. Halott emberek vagytok. Úristen!
            Csuromvizesen röhögtünk: halott emberek vagyunk, de örültünk, hogy élünk.

molnar_mihaly8.jpg

Lackfi János [Fotó: Molnár Mihály]

"Hit, remény, szerelem" - Brahms Német requiem című művét Sztanyiszlav Kocsanovszkij vezényli

2018. november 2-án 19:00 órakor a Zeneakadémia Nagytermében csendül fel Brahms Német requiemje. A szólisták Horti Lilla (szoprán) és Szegedi Csaba (bariton) lesznek, a MÁV Szimfonikus Zenekart és a Kodály Kórus Debrecent Sztanyiszlav Kocsanovszkij vezényli. A koncertet élőben közvetíti a Bartók Rádió.

Az alábbiakban az est karmesterével készült interjúnkat olvashatják.

stanislav_kochanovsky_c_daniil_rabovsky.jpgSztanyiszlav Kocsanovszkij [Fotó: Daniil Rabovsky]

 

Mesélnél kicsit az eddigi magyarországi élményeidről?

Hogyne! Háromszor jártam eddig az országban: kétszer az Óbudai Danubia Zenekarral koncerteztem (2016-ban és 2018-ban), a kettő között pedig Ligeti Requiemjét és Kodály Psalmus Hungaricusát próbáltam a Nemzeti Énekkarral és kiváló szólistákkal. Minden ittlétemre szívesen emlékszem vissza. Budapest számomra első látásra szerelem volt! Az összes estémet a városban kószálva töltöttem. Az egyik kedvenc sétacélpontom a Duna melletti villamosvonal lett, a pesti oldalon.


A MÁV Szimfonikus Zenekarral pedig ez lesz az első együttműködésed.

Így van, és már nagyon várom! Tavaly kaptam a kedves megkeresést, és ezzel együtt a javaslatot, hogy Brahms Német requiemjét adjuk elő. Be kell vallanom, hogy a mű a kívánságlistám legelején állt amúgy is, ezért külön boldog vagyok, hogy vezényelhetem! Bár kórusban megannyiszor énekeltem már egészen gyerekkoromtól kezdve, ez most számomra is egy „első” lesz – dirigensként, Budapesten.

 

Ha három szóval kellene jellemezned Brahms Requiemjét, mik lennének azok?

Hit, remény, szerelem...

 

És több szóval?

Szerintem érdekes tudni, hogy:

  • A Német requiem volt Brahms első igazi nagy sikere.
  • Semelyik másik művének komponálása nem tartott ennyire hosszú ideig. (Tíz év alatt készült el.)
  • Nemcsak a megírása tartott sokáig – maga a mű is hosszúra sikeredett, ez munkásságának leghosszabb darabja.
  • Brahms maga választott szövegéül idézeteket a Lutheránus Bibliából, ám egyik kiválasztott részlet sem tartalmazza Jézus nevét. (Ő maga ateista volt. Bár megpróbált hinni Istenben, egyszerűen képtelen volt rá.)


Hasonlítható a mű bármely másik, ismertebb requiemhez?

Brahms az egyik olyan zeneszerző, akit véletlenül sem lehet összekeverni mással. A zenei nyelvezete teljesen egyedülálló, és csakis hozzá tartozik.


Milyen szemlélettel fogod vezetni a próbákat?

Szerintem Brahms összes művét kamarazeneként kell értelmezni és előadni, még akkor is, mikor teljes, nagy létszámú zenekart és kórust használt. Minden résztvevő előadónak éreznie kell az összefonódást, a kamarazenei szellemet. És ez nem könnyű. Ezt az irányt igyekszem majd segíteni, és kreálni egy nagy, kerek egészet!

Sok szeretettel várok mindenkit a koncertre, felejthetetlen élményben lesz részük!  

 

Készítette, szerkesztette: Hörömpöli Anna

Mahler: Rückert dalok - Meláth Andreával

melath_andrea0.jpg

Meláth Andrea [Fotó: n/a]

 

Mahler Rückert-dalciklusát énekli nemsokára a MÁV Szimfonikus Zenekarral. Melyik Mahlert hallhatjuk itt, a haláltól rettegőt, vagy a boldog, szerelmest?

A mű születése 1901-1902 közé tehető, Mahler ebben az időszakban karmesteri pályafutásának csúcsán állt. Ekkor ismerte meg Alma Maria Schindlert is, akit 1902-ben felségül vett. Még ebben az évben megszületett első lánya, Maria Anna. Mondhatjuk azt, hogy Mahler élete legszebb korszakát élte a mű keletkezésének idején. Véleményem szerint a boldog és szerelmes Mahlert hallhatjuk, hiszen a halál közeli életérzés vagy az elmúlás egy olyan zseniális ember tudatában, alkotói világában, mint Mahler, az örömteli élet túlvilági boldogságban való kiteljesedése. 

Mit kell tudni a dalok tematikájáról?

A dalok, mint azt a cím is jelzi, Friedrich Rückert válogatott verseinek megzenésítései. A Kindertotenlieder dalciklus mellett Mahler még öt verset zenésített meg a nagy német lírikustól. Zongorakíséretet mind az öt dalhoz írt, ám zenekari kíséretet csak négyhez ezek közül. A „Liebst du um Schönheit” zenekari változata nem Mahlertől származik, hanem Max Putman, egy Lipcsében élő karmester készítette a Kahnt kiadó megbízásából.

A ciklus egyes elemei között nincsen összefüggés. A dalok a költő és a zeneszerző rokon életérzését, érzésvilágát tükrözik, egyes szám első személyben íródtak és rendkívül személyes hangvételűek. Megtalálható bennük az egyszerű strófikus dalformától a virtuóz nyelvjátékon át a nagyszabású zenekari hangzású, súlyos eszmei mondanivalójú műig a mesteri kompozíció minden formája. A már korábban említett „Liebst du um Schönheit” című dalt Alma születésnapjára írta, ajándékképp.

Mi legnagyobb kihívás a mű előadásakor?

A Rückert-dalok 20 perces előadásakor egy énekes számára a dalok hangulatának azonnali és legautentikusabb megszólaltatása a kihívás. Könnyebb dolgunk van, ha a dalciklus dalai között kapcsolat van, hiszen akkor egy úton folyik a zenei és érzelmi építkezés. Itt, mivel semmilyen kapcsolat nincs a versek között, építkezésről szó sem lehet, minden dalhoz különböző karakter és hangulat szükségeltetik. Számomra ennél a dalciklusnál olyan ez, mint egy impresszionista képtárban való tárlatvezetés. Azért sem áll ez távol tőlem, mert a legkedvesebb korszakom mind zenében, mind képzőművészetben a huszadik század első felének impresszionista világa.

Említette, hogy a darabot zenekari- és zongorakísérettel is elő szokták adni. Melyik verzió illik jobban a műhöz?

Teljesen más a dalciklust zongorával előadni, az sokkal intimebb, befelé fordulóbb. A zenekari változat viszont számomra sokkal több színt ad, a különböző hangszerek változatossága miatt. Minden hangszer más karaktert, más hangszínt elevenít meg. Hallgatva őket, ezekkel a karakterekkel én magam is tudok játszani, végtelen inspirációt jelentenek. Nekem, mint előadónak a hangszínekkel való játék a legnagyobb kihívás, minden esetben, de ennél a dalciklusnál különösen. Úgy érzem, ezzel lehet a dalok önálló voltát, egyedi karaktereit a legautentikusabban megfesteni.

Mennyire áll közel Önhöz Mahler világa?

Mahler az egyik kedvenc zeneszerzőm. Lelkivilága, látásmódja nagyon közel áll hozzám. Nagy öröm számomra, hogy minden zenekari dalciklusát volt szerencsém énekelni. A „Dal a Földről” c. művének előadása egy operaelőadással is felér, kiváltképp, ha egy Richard Strauss operával hasonlítom össze. Hangzásviláguk nagyon hasonló, csak míg Mahler számomra a konkrét mélységeket és magasságokat feszegeti, addig R. Strauss a kiszámíthatatlan csapongás zseniális úttörője.

Sajnos nem sűrűn hallhatja a közönség Mahler dalciklusait (inkább szimfóniái kerülnek műsorra, érthető módon), de ezek közül is, azt hiszem a Rückert-dalok szólalnak meg a legritkábban. Mindenképp meghatározó élmény lehet a hallgató számára, különösen a dalok sokszínűsége és különböző karakterei miatt. 

Hatalmas megtiszteltetés és öröm a MÁV Szimfonikus Zenekarral és kiváló karmesterükkel, Csaba Péterrel való közös munka, nagyon várom!

 

Készítette és szerkesztette: Hörömpöli Anna