A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

Lackfi János: HALLATLAN MAGASSÁGOK

Lackfi János szereti a zenét, és mint afféle írónak, mindig eszébe jut valami. A MÁV Szimfonikusok felkérésére havonta a zene és a zenekar ihlette írásait olvashatja itt a nagyérdemű. A szereplők és a történetek a képzelet szülöttei. Leginkább.

2019. április 18. - MÁV Szimfonikus Zenekar

             Zenészcsaládba szeretnék újjászületni, mert nincs az az ármányos hatalom, amely ezt a szabad művészetet korlátok közé szoríthatná, hiszen egy írónál elég, ha megfúrjuk, ellehetetlenítjük, szétzúzzuk a külföldi kapcsolatokat, és máris minden szó illedelmesen megtorpan a határokon. Továbbá műveket lefordítani kisebbfajta vagyon, ezért aztán amely szerzőkbe az állami kultúrpolitika milliókat fektet be, jó kiadóra találnak odakinn, s az, ha már invesztál valakibe, onnantól fut a pénze után, és le se fütyüli az irodalmi szegénylegényeket.
            A zene viszont mentes minden nyelvi korláttól, ismeretes az anekdota a cigányprímásról, ki Angliában járva, egy koncert után bekéredzkedett Benny Goodman öltözőjébe, a szving koronázatlan királya fogadta, de a derék magyar romától csak pár dadogó angol szóra futotta. Ám gondolt egy merészet, elővette a klarinétját, és fújt a mesternek pár futamot, mire Goodman is felkapta a maga hangszerét, és vígan duetteztek, pompásan megértették egymást. A következő koncerten már közönség előtt is együtt játszottak, tartalmas zenei barátságuk akadálytalanul kiépülhetett a bugyuta szavak birodalmán messze túl. A zene magáért beszél, a zenét nem kell lefordítani, Brahms magyar táncot ír, Liszt cigány románcot, Mozart török indulót. A zenészek nemzetközi kasztjában a kevésbé előkelő származás nemhogy nem hátrány, de még kimondottan előny is, hamisítatlan tájjellegű zamat, egzotizmus, vadító, színpompás sajátosság.
            Épp ebből az okból születek majd olyan családba, ahol a húgom észbontóan fuvolázik az egyik szobában, a nővérem eltökélten gordonkázik a nappaliban, bátyám vadul zongorázik a Zeneakadémián, öcsém meg tehetségesen tubázik a kamrában, miközben anyám szemmel tartja a készülő levest, és szolfézs-dolgozatokat javít az abroszon. Apám természetesen repülőn ül, célpontja Hongkong, Sydney vagy Tbiliszi, esetleg a világ valamely jelentősebb koncerttermében vezényli a róla elnevezett szimfonikus zenekart, ha meg véletlenségből otthon időzik, Japánból érkezett zeneszerző vendégével társalog angolul, kedves szavak kíséretében elbúcsúzik a minket német szóra tanító osztrák hölgytől, majd sűrű elnézések közepette elintéz egy villámtelefont párizsi impresszáriójával franciául.
            Mondanom sem kell, hogy a hegedű iránti elképesztő fogékonyságomat már óvódás koromban felfedezik, negyedes, feles majd háromnegyedes hangszer után egy kiváló és karitatív zenészkolléga jóvoltából (ugyan, kérlek, ne butáskodjatok, nálam csak porosodik, fogadjátok el!) egy milliókat érő Stradivari-másolaton gyakorolhatok. Az, hogy gyakorlok, valójában nem is kifejezés, egyszerűen megszállottja leszek a muzsikának, zsigereimből fakadnak a trillák, szívemből az érzések, ujjbegyeimből a technikai virtuozitás, és a zenetanulók többségével ellentétben már zsenge gyerekkoromtól kezdve képtelen vagyok Bach papában vén perverzet látni, aki zongorának nézi a hegedűt, és azt hiszi, lehet rajta akkordmeneteket fogni. Számomra Bach maga a muzsika és a muzsika a maga teljességében Bach, nyilatkozom tizenkét és fél évesen a The Sunday Telegraph riporterének a Carnegie Hallban adott nagysikerű koncertem után, a rám jellemző szerénységgel megjegyezve, hogy köszönettel tartozom első kamarapartnereimnek, Edit nővéremnek és Csaba bátyámnak, akik amúgy szintén a világot járják, csak nem csodagyerekként, hanem csodafelnőttként.
            Tizennégy éves koromra szakmunkásbajszot növesztenék, pattanásaimtól pedig a legelhivatottabb kozmetikusok próbálnának megszabadítani világszerte, ám a hormonális változások is kedvezően hatnának játékomra, mert egyszeriben megérnék Csajkovszkij őrült nehéz technikai felkészültséget igénylő pravoszláv mélabújára, és belekóstolnék Bartók absztrakt szenvedélyességébe, amely különösen autentikusan hangzik egy fiatal magyar művész tálalásában.
            Tizenöt évesen mindent elérnék, tucatnyi versenygyőzelemmel a tarsolyomban teljesen kiégnék, és a számomra Monacóban bérelt villa teraszán szürcsölném bánatosan egymás után a tajvani inasom által elkészített, csökkentett alkoholtartalmú koktélokat. Egy neves nemzetközi coach segédletével másznék ki úgy érzelmi, mint művészi válságomból, melynek aztán egészen leheletfinom Debussy-interpretációkat köszönhetnék, és a Beethoven-játékom is eddig nem ismert ízekkel, színekkel telítődne. Régi és új Bach-partitáimat pedig aztán nem is lehetne egy lapon említeni. Apám vezényelné a zenekart azon az estén, amikor a Berlini Filharmónia nagytermében soha nem hallott magasságokba emelném Mendelssohn hegedűversenyét. Amikor egy újságíró feltenné azt a hülye kérdést, mit kezdenék az életemmel, ha nem lehetnék hegedűművész, általános csodálkozás és mélyértelmű hümmögés közepette azt felelném, hogy író lennék, aki mindezt papírra vetheti.

molnar_mihaly.jpgLackfi János [Fotó: Molnár Mihály]

Lackfi János: SZÍNTISZTA ROMANTIKA

Lackfi János szereti a zenét, és mint afféle írónak, mindig eszébe jut valami. A MÁV Szimfonikusok felkérésére havonta a zene és a zenekar ihlette írásait olvashatja itt a nagyérdemű. A szereplők és a történetek a képzelet szülöttei. Leginkább.

            (Andante - Allegro con anima) Lamartine a tó partján sétálgatott, és visszagondolt holt kedvesének viaszfehér arcára, cseresznyeszín ajkára! Ó, mennyit csónakáztak ezen a tavon! Könny szökött a szemébe, előkapta belső zsebéből a jókora libatollat, megnyálazta, és lázasan írni kezdett egy árkus papirosra. Ó, az evezők csobbanása! Ó, a fények siklása a vízen! Ó, a hattyúk harmonikus vonulása! Ó, az alkony bíbor nyálkái a pecsétes égbolton!
            Nem jó, még valaki azt gondolná, orgia utáni, lehányt, foltos abroszról értekezik. Ráadásul az egész tatyót ki kell pakolni, tintatartó, porzó, itatós, nem úgy megy az, hogy toll elő, aztán üsd, vágd, nem anyád! Alphonse, szedd össze magadat! Muszáj hangulatba jönni, mert Labrutier már írja a cikket a tó partján születő halhatatlan költeményről. Labrutier jó haver, és pontosan tudja, mit jelent ez a vers neki. Nem kevesebbet, mint az életét. Ha sikerül megfelelő hírverést csapni a vers körül, akkor felszöknek a kötetek eladási számai. És akkor talán az a vén uzsorás is ad egy kis haladékot. Ráadásul ha ma este is kártyázni megy, akkor a deficit növekszik tovább. Akkora szerencséje sose lesz többé, mint két éve! Hej, mennyit nyert össze akkor!
            (Andante cantabile, con alcuna licenza) Lamartine sajnos saját szemével látta az Hachette és Társa raktárában tornyosulni a felvágatlan példányokat. A nyomdász meg is fenyegette, hogy ő ugyan nem lacafacázik, zúzdába küldi az egészet, kár ezért a jó minőségű papírért, istenkísértés hagyni, hogy a nyakára penészedjen, miközben Cocquelicot kötetét megint újra kellett nyomni. Apropó, Lamartine úr nem akarna vidám dalokat írni? Mindig ez a sanyargás, sehol egy pajkos menüett, egy kibomlott szalagcsokor, egy rózsás boka? Olyan illusztrátorok vannak, hogy mind a tíz körmét megnyalja az ember! Telefirkálgatnák zsenge, lenge lánykákkal az oldalakat, kész a siker...
            Lamartine ráförmedt az idiótára: hát maga nem olvasott Schopenhauert? Hát nem fáj magának az élet? Nem szégyelli a rücskös pofáját?
            Nem, mondta Hachette és Társa, ő a tőzsdei közlönyt olvassa, és attól fáj neki az élet. Muszáj, hogy menjenek azok a nyavalyás értékpapírok, máskülönben se pénz, se semmi. Nem ismer jó bukmékert véletlenül Lamartine úr?
            Lamartine úr pulykavörös lett, és üvöltve, fuldokolva rugdosta vissza saját üzletébe Hachette urat: Maga gúnyt űz belőlem, mocskos állat? Ezzel az undorító bukméker-szöveggel jön? Kinyírom! Felaprítom gyújtósnak! Elharapom a torkát!
            Két termetes nyomdászlegénynek kellett kipofoznia a romantika fejedelmét a cég raktárépületéből. Leporolta zöld bársony zsakettjét, és méltatlankodva, sziszegve, sántikálva indult hazafelé. Féltéglát hajított a csúfolódó utcakölykök közé. Hogy szült volna helyettetek az anyátok rinocéroszt! Akadt volna belé az az egy szarva!
            Való igaz, Lamartine úr nem bírta a bukmékereket. A halhatatlan kedves jutott eszébe róluk, amint a tavon csónakázik vele, és nem győzi őt szapulni.
            (Valse. Allegro moderato) Alphonse, te félkegyelmű, te dilis költő, hát hogy fogod te azt az átkozott evezőt? Mint a szűzlány a megmondom én, micsodát... Normális vagy? Mindjárt kiborítasz! Sőt, már most kiborítottál teljesen, cseppet sem hiányzik, hogy még a csónakból is. Ha elázik az haute-couture-ruhám, tudod, mit kapsz apámtól? Szárított fügét a hátsódba, de kosárszámra! Egy vagyonba fájt, mert apám kockáztat a tőzsdén, míg te a debil alexandrinusaid szótagjait számolgatod. És hiába ajánlott neked állást, normális embernek valót, csak fennhéjáztál tovább. Hogy majd a magasságos király évjáradékkal jutalmaz. Nem pont ezért a kötetedért, hanem a következőért. Aha, ezt beléd, nem évjáradékot! Figyelsz te rám egyáltalán? Lefröcsköltél, idióta! Pedig most jártam friseurnél, van fogalmad róla, mit el nem kér egy ilyen arcátlan pasas manapság! Na, ő egy művész! Ő tényleg az! Dolgozik egész nap, mint az igavonó barom, sütővasakkal, fésűkkel, kencékkel, kefékkel. Meg is lehet nézni a műveit. Szánalom, tényleg szánalom vagy! Vedd tudomásul, utoljára ülök veled egy csónakban.

            (Finale. Andante maestoso) Alphonse-ba ekkor hasított bele a felismerés, hogy milyen jó is lenne Claudine-t egyszeriben tényleg befordítani a vízbe. Kész a tragikus tényállás. A romantika érzelmi zaklatottsága! A költő elveszíti hőn imádott kedvesét, ezt az oly észbontóan ifjonti, alig kifeslett rózsabimbót. Feslett perszóna! Emlékmű az olthatatlan szerelemnek, egy év távlatából. Egy év, ez nagyon jó! Négy évszak! Hó, avar, rügyek, gyümölcsök, pazar! Mint a kártyajátékban az ászok. Tényleg, a kártyatartozást is ki kell fizetni. Mily nemes indítéka a viharzó kebelnek! Ó, Ámor, megsebzettél örökre! Lelkem jegyese immár fellegek közt szálldos, emléke ott libeg a kéklő firmamentumon! Megcsal, látom a kéjsóvár szájtartásából, nem vagyok én hülye, tényleg megcsal azzal a kis bukmékerrel. Halhatatlan költemény egy nagyon is halandó lánykáról. A viharfelhők épp kapóra jönnek. Hajótörés nélkül nincs romantika. Lamartine kiszabadította az egyik evezőt a villájából, és hunyorogva próbálta becélozni a buta kis gömbölyű homlokot.
            Francba, szemüveget kéne hordania, de hogy áll a szemüveg egy romantikus költőnek?

molnar_mihaly8.jpg

Lackfi János [Fotó: Molnár Mihály]

"Az unortodox fúziós cigányzene a saját találmányom" - interjú Roby Lakatossal

Március 7-én és 9-én Roby Lakatos és együttese lesznek a MÁV Szimfonikusok vendégei

roby_lakatos_c_lajtos_istvan.jpg

Roby Lakatos [Fotó: Lajtos István]

Tudna mesélni a koncert műsorának összeállításáról?

Két okból választottuk a most műsorra tűzött műveket. Egyrészt még sosem játszottam ezeket a darabokat Magyarországon úgy, hogy szimfonikus zenekar „kísért” volna! Másrészt viszont, ez az összeállítás számomra és Csaba Péter számára is ismerős, hiszen a Lyoni Filharmonikusokkal ugyanezt a programot már előadtuk együtt Franciaországban.

Honnan eredeztethető saját kialakult, egyéni stílusa és ehhez hogyan párosítható egy alapvetően klasszikus repertoárt játszó együttes?

Az unortodox fúziós cigányzene a saját találmányom. A ’80-as évek második felétől kezdtem el kialakítani, mikor barátaim alkotta kis zenekarommal kikerültem Belgiumba. Először 3 hónapra kaptunk szerződést, majd a sikerünk nyomán azt többször megújították. Ezután Brüsszelben találtuk magunkat egy akkor újonnan nyílt zenés klubban, a Les Ateliers de la Grand Ile-ben. Itt tizenkét évig játszottam és az idő múlásával beérett saját stílusom, ami a klasszikus zene, a cigányzene és a jazz ötvözetéből áll. Mivel a klasszikus zene is alapját képezi, így teljes mértékben érvényesül és előadható szimfonikus zenekarral. Érdekesség, hogy az eddigi lemezeim anyagának mindegyikéhez készítettünk nagyzenekari átiratot is, így ha adódik a lehetőség, bármit választhatnék közülük szimfonikus együttessel történő előadásra.

Mennyire jellemző karrierére ez a fajta együttműködés?

Rendkívül fontosnak tartom pályafutásom zenekari hangversenyeit, melyeket többnyire nagy koncerttermekben rendeznek, vagy klasszikus zenei fesztiválok keretein belül valósulhatnak meg. Kis túlzással Amerikától Japánig minden fontos és ismert szimfonikus zenekarral játszhattam már, és dolgozhattam igazán nagynevű karmesterekkel, klasszikus zenészekkel. Annak pedig külön örülök, hogy első ízben léphetek fel itthon a MÁV Szimfonikus Zenekarral!

Jelenleg milyen hangszeren játszik?

Cremonai hegedűm van, amit Leonidas Rafaelian készített nekem névre szólóan. Rafaelianról érdemes tudni, hogy jelenleg ő az egyik legnagyobb mestere a szakmának, „az élő Stradivari maga”. Athéni származású, és brácsaművészként kezdte a pályafutását – sokáig játszott például a Miskolci Szimfonikus Zenekarban. 1991-ben költözött Olaszországba, ahol megtanulta a hangszerkészítés csínját-bínját. Olyan művészeknek készített hegedűket, mint Maxim Vengerov, Shlomo Mintz, Vadim Repin, Zakhar Bron vagy Vladimir Spivakov, de Rostropovichnak is épített egy nagyszerű gordonkát.

Mennyit koncertezik itthon, s mennyit külföldön ebben és az elkövetkezendő években?

34 éve Belgiumban élek. Az utóbbi egy évben tartózkodom csak többet Magyarországon, ezért az elkövetkezendő időkben szeretnék többet játszani itthon, mintegy „behozni a lemaradást”. Mivel a menedzsmentem külföldi, ezért a kinti koncertekben biztosan nem lesz hiány. Áprilisban Amerikába utazom majd, aztán Kínába, Japánba... Most viszont az elkövetkezendő előadásokra koncentrálok, remélem, minél többen eljönnek meghallgatni minket!

 

Az interjút készítette: Hörömpöli Anna

Lackfi János: FÉLTÉKENYSÉG

Lackfi János szereti a zenét, és mint afféle írónak, mindig eszébe jut valami. A MÁV Szimfonikusok felkérésére havonta a zene és a zenekar ihlette írásait olvashatja itt a nagyérdemű. A szereplők és a történetek a képzelet szülöttei. Leginkább.

            A férfiak féltékenyek a telefonokra. A telefonok érzékien tapadnak a női fülre, akár óceánjáró hajók falára a kagylók. A hallójáraton keresztül valami zsibbasztó zselével, valami kábító anyaggal áraszthatják el a nő szervezetét, mert álmatag, táncos léptekkel jár a lakásban, fura kacagásokat, hümmögéseket, dudorászásokat hallat. Hangja átszellemült, mintha csak egy másik, titokzatos asszony lenne, akivel a férfi még sosem találkozott.
            (Húzza Piazzolla mester, a lélek szakad belé, mint egy rissz-rossz nejlonszatyor, amit annyi minden éles, sarkos cipelnivalóval megrakodtak, ilyen szatyrokkal van tele a tenger, keringőznek, mint szintetikus medúzák. A lélek szintetikus medúza, kering az óceánban, hogy a rosseb egye meg... Csak a zene vigasztal, Musica, női név, olyan, mintha muslincát mondanánk, körbelibegi szakadatlan az erjedő lélek présházait.)
            Amennyire a kósza hangmintákból kivehető, a női telefonokban elhangzó történetek irgalmatlan mélységekből érkeznek, valósággal felforgatják az egész világot. "Nem fogod kitalálni... Teljesen kivoltam... Hát ilyen tényleg nincs... Egészen hihetetlen... Eszméletlen, nem is tudom, mit képzelt... Akkor döbbentem le igazán... Majd meghaltam a rémülettől... Megfagyott bennem a vér..."
            (Rimszkij-Korszakov dongója nem hagy békét, ki a fülön, be az agyba, végigdarálja magát a tekervényeken, belerezeg minden sejtünk, menj már innen, elhessenthetetlen, erőszakos, életveszélyes, gyilkos egy dög, végtelenítve van, lennie kell egy fészeknek valahol a közelben. Ezt a Korszakov nevet meg a férfi sosem értette, hogy hívhatnak így valakit, jó, hogy nem Kormányablakov, eszem megáll, ezek az oroszok.)
            A férfi sehogy sem tudja kiverni a fejéből a gondolatot, hogy ezek a telefonok bizony róla szólnak, a leírhatatlan borzalmak és meglepetések tárháza részben az ő viselkedése. Úgy érezte magát, mint egy élő kísérleti patkány, mely megpillantja magát kibelezve, kifeszítve, latin nyelvű címkékkel teletűzdelve a boncasztalon. Ezt a balsejtelmét aligha oszthatja meg kedvesével a két telefon közötti szünetben, mert a gyanút egy könnyed kézmozdulat összeesküvés-elméletté silányítja.
            (Amúgy felülről fúj az őszi szél, már két este el nem jöttél, a szerelem sötét verem, tényleg csak tapogatózik az ember idelenn, a férfi nem tudja, miért ilyen fontosak neki ezek a telefonok, miért nem képes vállat vonni, telefonál, hát telefonál, de ő nem, ő az idegszálait tépdesi ki egyenként, tövestül. Tapogatózik idelenn, a sötét veremben, sötét kamrában, a szerelem csillagközi fekete lyuk.)
            "Jaj, mert ti férfiak mindig azt hiszitek, pont rólatok van szó. Mintha annyira érdekesek volnátok. Holott van nekünk bajunk nélkületek is épp elég!"
            További faggatózásra, nevezetesen hogy miről beszélgettetek Nórával, Edittel, Karolinával, Lilivel ennyit és ilyen szenvedélyesen, vállvonás a szabatos válasz. Hát, mindig ugyanaz, Nórának ott az anyukája, akit gondoz, Editnek az immunbeteg kislánya, Karolinának a kamaszfia, nem bír vele, Lili meg egyszerűen nem bírja már társaság és minőségi szórakozás nélkül azon az Isten háta mögötti tanyán, ahol a férje baromi jól érzi magát, mint városban született hamisítatlan divatparaszt.
            (Az első magyar tánc mindig olyan, mintha a férfi lélekölő futás után egy magaslatra érkezne, és tüdeje megtelne elképzelhetetlenül friss levegővel, tekintete pedig a mámorító kilátással, így aztán hőlégballonként dülöngélne odafönn. Hogy lehet egy zenében ennyi buborék? Brahmsot kérek. Simát vagy bubisat?)
            A férfi próbált időnként bosszút állni, felhívogatta haverjait, disznó vicceket meséltek egymásnak, kitárgyalták a német, az angol és a spanyol bajnokság állását, az aktuális berúgásokat, majd átdumálták, hol kocsmáznak, fociznak, kit költöztetnek legközelebb, és letették. Ránézett a telefon időkijelzőjére: a beszélgetés pontosan két perc harmincnyolc másodpercig tartott. Még mindig volt negyed órája a meccsközvetítés kezdetéig. A szomszéd szobából egy sohavégetnemérős telefonbeszélgetés foszlányai hallatszottak át. Mintha egy dél-amerikai sorozatot nézne valaki. Megöllek, te édes nyomorult gyönyörűség, megőrjítesz, te mocskos állat, te sunyi, alattomos féreg, gyere, ölelj át izzó szerelemben, rohadj meg a neved napján, nem bírok élni nélküled, soha többé ne lássalak, kivágom az emlékedet is magamból, mint egy fekélyt, fojts meg és temess magadba, tüzes gleccser, csodás versenyparipám, te undorító meztelencsiga.
            (Ide lépek, oda lépek, elég párat fordulni egy leánnyal, máris érzi az ember, kiféle-miféle, körülöttünk zuborognak a pendelyek, a gatyák, dobbannak a csizmák, a szívek. Én csak egyet hallok, egyet látok, összes porcikája zakatol a kezem között, tudom, hozzám való-e vagy akkor lássam, amikor a hátam közepét. A Bartók Bélu meg a malacbandájával csak reszeli-reszeli kegyetlenül a sarokban.)
            Nyilván az érzelmi bizonytalanság hatása alatt, a férfi egyszer azt álmodta, hogy egy imbolygó kupac tetején ül, mindenféle tárgyak, korsók, étkészletek, komódok, ruhaneműk, varrógépek, habverők, hajszárítók és egyebek közt, melyeket hatalmas, keleti szövésű kendővel kötöttek batyuvá. Az irdatlan motyót a nő cipelte fején, utánozhatatlanul kecses tánclépésekkel, és az utca végén már a szakadék is felrémlett, ahová, a férfi álmában pontosan tudta, ezzel a sok hasznavehetetlen tárggyal együtt majd őt is lehajítják.

molnar_mihaly8.jpg

Lackfi János [Fotó: Molnár Mihály]

"A legnagyobb hatással a darab egésze van rám" - Zalai Antalt kérdeztük Beethoven Hegedűversenyéről

Január 31-én, valamint február 2-án Beethoven Hegedűversenyét játssza Zalai Antal a MÁV Szimfonikusokkal.

antalzalai15.jpg

Zalai Antal [Fotó:n/a]

 

Mit jelent számodra Beethoven hegedűversenye?

Felülmúlhatatlan alkotás a hegedűverseny műfajában, amelynek előadása nagy kihívás bármely hegedűs számára. A mű időtlen tökéletessége folytán eszményi interpretációja nem létezik, de épp az ilyen remekművek előadásának életen át tartó csiszolása adja a választ a kérdésre, hogy valaki miért a zenét választotta hivatásául.

Mikor tanultad és játszottad először?

Növendék-koromban tanultam, több alkalommal is elővettem, de zenekari koncert szólistájaként idáig csak négyszer játszottam. Az ezt megelőző alkalom 2016 júliusában volt, Kocsis Zoltán vezényletével. Ez számomra nemcsak a közös munka élménye miatt emlékezetes, hanem mert ez volt az utolsó találkozásom vele.

A darab általam ideálisnak gondolt megszólaltatása eddig nem ment keresztül nagyobb változásokon – ezt próbálom a lehető legmagasabb színvonalon megvalósítani a gyakorlatban.

Technikailag miben nehéz, miben kevésbé nehéz?

Mivel a szólóhegedű minden megszólalásakor jelentős előtérben van a versenymű folyamán, nincs ami néha "takarja", ezért a tiszta intonációra nagy szükség van, emellett a szép, éneklő hegedűhangra is, aminek azonban nem szabad eltérnie a klasszikus stílustól.

Az első tételben viszonylag sokáig kell várakoznod az első belépésedig. Mik szoktak a zenekari bevezetés alatt a fejedben járni, hogyan fókuszálsz és koncentrálsz?

Bár önmagában hosszúnak tekinthető a zenekari bevezetés, a mű terjedelmét, arányait figyelembe véve tökéletes a hossza. Természetesen a darab számomra sem a hegedű belépésnél kezdődik, hanem az induló, jellegzetes üstdobütésekkel. Nem játszom, de hallgatom a zenekart és figyelem a karmestert, hogy bekapcsolódásom a zenei folyamatba előkészített és természetes legyen.

Melyik a kedvenc részed, témád, dallamod a műben – ha van ilyen?

Nem igazán tudok részeket kiemelni, mert a legnagyobb hatással a darab egésze van rám. A harmadik tétel ismert rondó-témája mindig nagy örömet okoz, akár hallgatom, akár játszom.

 

Szerkesztette: Hörömpöli Anna

Daniel Boico Haydnről és Beethovenről

Január 31-én, valamint február 2-án Haydn, Mozart és Beethoven műveit játssza a Zenekar Daniel Boico vezényletével és Zalai Antal hegedűművész közreműködésével.

2019_01_31-lukacs_hegeduberlet-web2.jpg

Milyen körülmények között keletkezett A lakatlan sziget című Haydn-opera?

Mint tudjuk, Haydn sok-sok éven keresztül élt és alkotott Eszterházán (mai Fertőd), az Esterházy-hercegek szolgálatában. Közel harminc évig tartózkodott az udvarban, udvari zeneszerzőként. 1779-ben írta A lakatlan sziget című operáját, amely tizedik alkotása volt a műfajban. Mivel a hercegek szerették az operát és el is várták, hogy Haydn komponáljon egyet minden évben, a zeneszerzőnek nem kellett aggódnia a közönség és a siker miatt – nyugodtan kísérletezhetett velük kedvére.

A koncert első műsorszáma az opera nyitánya lesz. Mit kell tudnunk róla?

A nyitány „Sturm und Drang” stílusban íródott, ami a XVIII. század közepétől a végéig nagyon népszerű volt – szabad érzelmi kifejezést tett lehetővé a színes és energikus zenekari hangszerelésnek köszönhetően. A szövegkönyv Pietro Metastasio munkája. Az operát nemcsak stílusában, de történetében is meghatározza a „Sturm und Drang”, hiszen férjről és feleségről szól, akiket 13 hosszú évre elválaszt egy vihar, ami megszakította tengeri utazásukat. A kalózok elrabolják a férjet és szolgasorba taszítják, a feleség és lánytestvére pedig egyedül maradnak egy lakatlan szigeten. A nyitány középső része úgy hangzik, mintha valaki egy palotában táncolna vacsorát követően. Számomra ez kissé komikus, hiszen az egész cselekmény a szigeten játszódik. Talán valaki jobb életről álmodik?

Hogyan illeszkedik a nyitány a koncertműsorba?

A program műsorába nem én választottam be a nyitányt, de mégis nagyon örülök neki, hogy vezényelhetem. Zenei „forradalmisága” nagyon jól kapcsolódik a program többi részéhez – Mozarthoz és Beethovenhez, akiknek Haydn barátja és mentora volt. Úgy gondolom, hogy kellemes meglepetést okozhatunk ezzel a zenével a közönségnek, akik tagjai valószínűleg soha nem találkoztak magával az operával.

A szünet előtti műsorszám Beethoven hegedűversenye lesz, Zalai Antal szólójával.

Így van. Beethoven 1806-ban írta egyetlen versenyművét szóló hegedűre és zenekarra. Előtte már több rövidebb művet is komponált erre az összeállításra, valamint a hegedű-zongora párosra, és több szimfóniája is elkészült már. Korábbi műveinek ismerete révén megállapíthatjuk, hogy a hegedűverseny valahol a két műfaj között helyezkedik el, fúzió a szóló és a zenekari hangzás megvalósítása között.

Mennyire illeszkedik a mű Beethoven munkásságába?

Az első tétel önmagában hosszabb, mint egyes Haydn- és Mozart-szimfóniák! Ráadásul a mű végig kimondottan szép, melodikus és többnyire békés, örömteli természetközeli zene – nem az a stílus, amit az akkori közönség a tűzzel fűtött Beethoventől várt. Mivel Beethoven maga is vonós hangszeren játszott, komponálása hegedűre magabiztos és hangszerhez illő. Azon viszont mindig gondolkodtam, hogy vajon miért írta a szóló szólamot hosszú részeken keresztül magasabb regiszterekbe? Talán azért, mert ebben az időben már kezdte elveszíteni a hallását, és ezek olyan tartományok voltak, melyeket még jobban ki tudott venni?

Mivel ez a mű Beethoven egyetlen nagy hegedűversenye, ezért mondhatjuk azt, hogy meghatározó az egész műfajra és zenetörténetre nézve. Amit még érdekesnek találok: a darab egy olyan hegedűművésznek (Franz Clement) íródott, aki maga jó barátja volt a szerzőnek, és nemcsak hogy ismerte stílusát, de vezényelte is a műveit. Ez mindenképp könnyebbé tehette számára a darab értelmezését. A premier mégsem volt sikeres, úgy tartják, hogy Beethoven egészen a bemutató koncert dátumáig dolgozott a versenyművön, így a szólistának a színpadon kellett azt blattolnia. Később, 1844-ben egy „ismeretlen nevű” 12 éves kissrác (Joachim József) előadása élesztette újra a művet, a mely azóta töretlen népszerűségű. (A koncerten Mendelssohn vezényelt, és a Londoni Filharmonikusok játszottak.)


Az interjút készítette: Hörömpöli Anna

Lackfi János: KOCKÁZATOK, MELLÉKHATÁSOK

Lackfi János szereti a zenét, és mint afféle írónak, mindig eszébe jut valami. A MÁV Szimfonikusok felkérésére havonta a zene és a zenekar ihlette írásait olvashatja itt a nagyérdemű. A szereplők és a történetek a képzelet szülöttei. Leginkább.

            Régen lemondtam volna magamról, és átengedem testemet a feltartóztathatatlan pocakosodásnak, ha Ő nem létezik. Nem is ekkora Ővel kéne írni, akkora Ő nincs a karakterkészletben. Egész estét betöltő Ő lenne csak alkalmas, hogy érzékeltessem tökéletességét. Tökéletes alakját, tökéletes haját, tökéletes arcvonásait.
            A lefogyással anyám piszkált folyton. Nézzek magamra, milyen nőt találok így, ez egy nyugdíjas könyvelő puhány testalkata. A férfi legyen acélos. Mondtam, kockázatkezelő vagyok, nem is akármilyen cégnél, ez kell a mai lányoknak, biztonság. De azért elmentem a legjobb sportboltba és olyan futócuccot vettem, akár az olimpián is indulhatnék. Sarokba szorítottam magam, mostantól futok a pénzem után.
            A zene nem kérdéses, Mozart kettősverseny, Vengerovval. Micsoda energia, micsoda dinamit! Én már rég kidőltem, a zene még mindig tovább vonszol. Anyám szerint mai zenére mozogjak, ez tipikusan a nagyanyám ízlése. Hacsak nem nyolcvan pluszos csajszira vágyom. Vicces. Neki biztosan.
            Ettől tartottam, a Szigetkörön rám tört a sulis Cooper-körök szenvedése. Szúrás az oldalamban, izzadás, minden ízületem nyikorog. Leállok, és kész. Minek ez a kutyakomédia? Egyetlen porcikám se kívánja! Nem vagyok én mazochista! És a méregdrága, rikító futószerkó? Ott a Vatera, ha ügyesen hirdetem, minimalizálható a veszteség. De mit szól ez a sok fújtató, vérprofi futó? Mintha érdekelné őket önmagukon kívül bármi más! Szimulálhatok sérülést. Meghúzódott. Szevasz.
            Ekkor jött a jelenés. Vengerov cizellált futamaival párhuzamosan. Megelőzött Ő, hatalmas, fodrozódó, vörös sörény, gazellatermet, kimondhatatlan ringatózás. Gyorsítottam, hogy minél később tűnjön el a látómezőmből. Pillanatra a profilját is láttam, tisztára topmodell!
            Mire végigküzdöttem magam a második, na jó, a harmadik Mozarton is, természetesen sehol se láttam a lányt. Nem volt ott a sok levezető, lazító, fújtató futó közt. Viszont a mérlegre állva, a menzai somlói galuskát elutasítva, kínjaim közepette csak ő lebegett előttem. Bömbölt a lakásban Mozart Vengerovval, és Ő futott a ritmus ívein! Anyám hozott kaját, és látva a megmaradt múltkorit, csodálkozva kérdezte, szerelmes vagyok-e. Futok, anyám, futok, mondtam. Te mondtad, hogy fussak. Az jó, fürkészett gyanakodva.
            Féltem a másnaptól, de igyekeztem pontosan ugyanakkor menni, az Allegro maestosonak szinte ugyanannál a taktusainál, hopp, az őzike megelőzött, és engedte, hogy pár másodpercig kiélvezzem tökéletes teste látványát. Maestoso! Esattamente! Felséges! Elérhetetlen cél, hogy gömbformán esztergált popsijára rátapadva akárcsak az övét megközelítő tempóval fussam a Szigetkört. Ám a napi fél perces találkozás mindent megér. Azóta a neten fellelhető szépségek közt is hasonlókat keresek. Szegény ember vízzel főz.
            Próbáltam cselezni, előbb érkezni, hátha végignézhetem, ahogy melegít, ahogy hangolódik, ahogy szemét lehunyva koncentrál, ahogy vizet iszik kulacsából, és kiköpi a földre, száll az ezüstös permet, vízgyöngyök peregnek szájából... Végtelen bemelegítést imitáltam, azt hittem már, nem is jön. Kocogva érkezett, minden további rákészülés nélkül elindította mobilos stopperét, nekivágott a gumírozott futófelületnek. Nyújtópózba merevedve bámultam utána, még kevesebbet kaptam belőle, mint amúgy.
            A pálya végén is próbáltam elcsípni, feltételezve, hogy fél óra és negyven perc közötti idővel számolhatok. Ahogy közeledett a Presto ütemeire, azzal a leggiccsesebb amerikai film szerelmi jelenete sem versenghet. Csak nem én voltam a cél. Nyúztam tovább a céltalan lazítást, ő takarékos mozdulatokkal nyújtott pár percig, majd sétálva indult a villamos felé. Igyekeztem észrevétlenül követni, de ötven méter után sarkon fordult, és egyenesen felém indult. Megállt előttem, szigorú arcot vágott. Belém fagyott a szusz. Elképzelhetetlenül gyönyörű volt.
            Másnap nem jött. Harmadnap sem. Negyednap sem. Mindannyiszor kínok közt vergődtem magam végig a pályán. Packáztam a sorssal, ahelyett, hogy beértem volna azzal a kicsivel, ami adatott! Az Andantén elsírtam magam. Ráadásul a főnököm felelősségre vont pár félrenézett tétel miatt. Anyám rám vágta az ajtót, főzzön nekem a radai rosseb, ha mindent meghagyok.
            Ha Őt elvesztem, minden elveszett. Persze meg se szereztem. Így még durvább elveszíteni. Elcsíptem két futó szörnyülködő megjegyzéseit, izgatottan kerestem rá a mobilomon, izzadságom bemaszatolta a képernyőt. Megtámadtak egy futó nőt a Margitszigeten. Jelenleg kórházban van, nem tért eszméletére, állapota válságos. Az elkövető elmenekült.
            Miattam állt át az estére? Hiszen eddig délután futott. Felelős vagyok az egészért? És ha meglátogatnám? Mégis, mint kicsoda? Mint szigeti futó? Mint potenciális támadó?
            Mozart tartotta bennem a lelket. Meg a megszokás. Napi vezeklésem, napi kínzatásom. Vengerov méter hosszú varrótűvel fércelgette műtéti sebemet, mely újra meg újra felszakadt. Anyám nem jelentkezett, egy hete nem hívtam. A főnök berendelt keddre.
            És akkor dobpergés, rezesbanda, varázslat! Mikor már nem is hittem benne. Egyik nap lazán megelőzött, mint aki soha el sem tűnt. Gazellamozgása, még kecsesebb. Arcán nyoma sincs sérülésnek. Már amennyire láthattam. Emberfeletti erőfeszítéssel próbáltam a nyomában maradni, mindhiába.
            Zakatolni kezdett a vérem, mikor pár perc múlva megláttam a pálya mellett görnyedezni. Akkor mégis...
            - Segíthetek?
            - Á, csak ez a rohadt köhögés, visszamaradt a betegségből.
            - Úgy örülök... - tört fel belőlem a hála.
            - A köhögésnek? - nézett rám furcsálkodva.
            Zavaromban tovább futottam, de mire utolért és lehagyott, valami megváltozott. Már nem tudtam felhőtlenül csodálni távolodó alakját. Sipító hangja visszhangzott a fejemben. Ő sem tökéletes.

levagottful_42.jpg

Lackfi János [Fotó: Molnár Mihály]

Lackfi János: HERÉLŐBICSAK, TEJLOPÁS, VILÁGHÁBORÚ

Lackfi János szereti a zenét és mint afféle írónak, mindig eszébe jut valami. A MÁV Szimfonikusok felkérésére havonta a zene és a zenekar ihlette írásait olvashatja itt a nagyérdemű. A szereplők és a történetek a képzelet szülöttei. Leginkább.

            Allegro molto. Vettem nagyapámnak egy koncertjegyet. Pontosabban kettőt, egyet neki, egyet nekem. Mint a régi szép időkben. Csak akkor ő szerezte be az ajándék-bérletet. MÁV-zenekar, de ne kalauzokra meg masinisztákra gondoljatok, ezek tök profi zenészek, rendes hangszerekkel, minden. Komoly dolog lesz ez, belehallgattam, Brahms haydnkodik egy kicsit. Mintha Haydn brahmskodna. Időutazás.
            Nagyapám kiskorától fogva különc figura volt. Alig tizenkét évesen rálőtt Ferenc Ferdinánd trónörökösre, és ezzel kirobbantotta az első világháborút. Jellemző az is, hogy a merényletért nem őt tartóztatták le, hanem Gavrilo Principet, így alkalma nyílt, hogy meg is nyerje az általa kirobbantott háborút. Saját szememmel láttam az aláírását a békeszerződésen. Persze a hivatalos változatokon már nem szerepel, azt kibulizta, nem szerette a nyilvánosságot, mert óriási összegű részvényei voltak, szénbányák, vasgyárak és gabonatrösztök sorsát intézte egyetlen csettintéssel.
            Scherzo. Allegro non troppo. Nagyapám koncert közben időnként megvakargatta a haja tövét, szinte szikrázott, úgy sercegett, egyszer egy mufurc öregasszony rá is szólt. Nem mondom meg, mit sziszegett válaszképpen a vén betyár.
            A háború után némiképp unatkozott, pipájából atomfelhőket pöfögtetett, és atommagot hasított baltával a fészerben. Kitalálta, hogy minden olyan relatív, majd átengedte ezt a gondolatot egy Einstein nevű vigécnek, mert rettentően megesett a szíve a nyomorán. Ilyen rendes ember volt a nagyapám. Arra is rájött, hogy ha forró vízzel mossa ki a poharát, nem kap gyermekágyi lázat, ami amúgy nem csoda, mert nagyapám egyetlen egyszer se szült. Az ilyesmit elintézte helyette nagyanyám, nagyapámtól elég volt egy pajzán gondolat, és máris új kiskatona fogant nagyanyám szíve alatt.
            Adagio non troppo. Jók a tételközi csendek, tele megkönnyebbüléssel és feszültséggel. Mint a távvezeték drótjainak önfeledt hullámzása és titkos veszélyessége. Halálra sütik, aki nem vigyáz. Elektromos vihar előtti csend.
            Nagyapám épp a körmét vágta borotvaéles herélőbicsakjával, mikor eldöntötte, kirobbantja a második világháborút is. Ne árválkodjon olyan egyedül az első a történelemkönyvek lapjain. Ha kitörte, hadd vigye, nagyapám kicsit sajnálta Drezda házait, a gázkamrákat és Hirosimát, úgy érezte, hogy elvetette némiképp a sulykot, de hát az is bolond, ki visszanéz, ő se gyötörte magát a kelleténél jobban hasztalan lelkifurdalásokkal.
            Menuetto I-II. Nagyapám jól befészkeli majd magát a lassú tétel dunyhájába, de annál nagyobb kedvvel várja a táncos bolondozást. Mint mikor felkelés után szikrát vet mindenfelé a nap, bágyadtan szemléljük, és nagyon nem akarózik kikászálódni a paplan alól.
            Nagyapám az aranycsapatot a kredencen tartotta, és mindig mindenkit megvert velük akkor is, amikor a fiúk jó része már a rothadó Nyugaton focizott. Kitalált ezt-azt, golyóstollat, Rubik-kockát, majd szokásos nagyvonalúságának engedve könnyűszerrel túl is adott rajtuk. Fejében megvolt egy-két aranylelőhely és olajkút terve, mikor kirúgták a tejgyárból, mondván hogy többszöri felszólítás ellenére vödörszám hordja haza a tejszínt, melyet aztán stikában árusít a környéken. Az igaztalanság teljesen felháborította nagyapámat, hiszen ő mindig kannában hordta haza a szajrét, a vödrös megoldás egyáltalán nem rá vallott. Úgy tett, mint aki beletörődött kudarcába, meggybort készített és disznót vágott, továbbá az egész környéket ellátta kiszuperált mosógépmotorból és babakocsikerekekből összetákolt fűnyírókkal.
            Scherzo. Allegro. Indul a mandula, nagyapám fészkelődik majd a széken, halkan topogja a ritmust. A mufurc néni az ötödik cukorkát bontja ki. Lézerkarddal már ötször aktív szénné aprítottam.
            Az ezermesterkedés csak fedőtevékenység volt, nagyapám éjszakánként Holdra szállt a kert végébe kávédarálóból épített űrrakétán, és szondákat felbocsátva elsőként elemezte a Mars felszínének ásványi összetételét. Kész forgatókönyve volt a Szíriuszon létesítendő emberi kolóniákra vonatkozólag.
            Rondo. Allegro. Nagy franc ez a Brahms, és már ilyen fiatalon, morogja majd a bajsza alatt az öreg, egy fogpiszkálót fog rágcsálni, csak úgy, a zene íze végett.
            Mikor már nagyon unta a banánt, úgy közgazdaságtanilag, mint világpolitikailag megbuktatta a rendszert, privatizálta a tejgyárat, majd összehajtogatta, és föltette a stelázsi tetejére. Mikor nagyapám egyik holdutazásáról többé nem tért vissza, megtaláltuk az üzemet, de akkor már hasznavehetetlen volt minden, a gyártósor, a megkövült hektónyi tejek, a csontvázzá száradt bocikák. Kegyeletből a mai napig őrzöm a tejgyárat, meg kell még lennie valahol. Találkozunk, nagyapa, írd fel a koncert dátumát! Boldog Karácsonyt addig is!

molnar_mihaly.jpg

Lackfi János [Fotó: Molnár Mihály]

Orosz virtus

Orosz estünkön, december 6-án 19:00 órakor a Zeneakadémia Nagytermében ad a Zenekar ünnepi hangulatú hangversenyt. Arszentij Tkacsenkoval, az est fiatal karmesterével készült interjúnkat olvashatják.

arsenty_tkachenko_002.jpg

Arszentij Tkacsenko [Fotó: n/a]

A koncert első műsorszáma Prokofjev Lieutenant Kijé szvitjéből a Trojka című tétel lesz. Mit kell tudni erről a darabról?

A Lieutenant Kijé az első olyan mű, amit Prokofjev a filmes világ számára komponált (Kizsé hadnagy, 1934-es szovjet film). Mégsem érzem azt, hogy a zene kizárólagos felhasználású lenne – ez egy független, önmagában is élvezhető alkotás. Ezt alátámasztja, hogy a koncerteken játszott zenekari szvit hangszerelése sokban eltér a háttérzeneként használt verziótól, azt külön, utólag alkotta meg a mester. Persze annyira kifejező dallamokról beszélünk, hogy a szimfonikus verzió könnyedén elő tudja idézni képzeletünkben a filmes képeket és a történetet anélkül is, hogy pontosan ismernénk azt.

Mit jelent a „trojka”, és miért ez a tétel került most műsorra?

A trojka ősi orosz fogatolási módszer: három különböző jármódú lovat fognak be egy kocsi vagy szán elé. A középső üget, a két szélső pedig galoppozik - így együtt nagy sebesség elérésére képesek. Az ilyen fogatolású szánok nagyon gyakran megfordultak a különböző korabeli ünnepélyeken, karácsony és újév táján. Mivel december 6-án lesz a koncertünk a Zeneakadémián, úgy gondoltam, hogy ezzel a darabbal rögtön beszánkázhatunk a közelgő ünnepekbe, és jó hangulatot varázsolhatunk vele a koncert további részére!

Ez talán nem lesz nehéz feladat, hiszen Rahmanyinov második zongoraversenye követi...

Nos, igen. Ez a zongoraverseny egyike a legjátszottabb műveknek. Egyértelműen kihívás a színpadra állítása, de emellett a legnagyobb öröm is, hiszen átélhetjük együtt ezt a muzsikát, ami sokat mesél nekünk a szerelemről és bizonyos belső, emberi gondolatokról, tapasztalásokról. S ahogyan ezt teszi... Én (is) beleszerettem! Ezúttal Alexander Ghindin tolmácsolásában élvezhetjük majd, és természetesen minden muzsikus szívét-lelkét bele fogja tenni az előadásba.

A koncertet záró Diótörőt pedig senkinek nem kell bemutatni. Mely tételeket hallhatjuk majd?

Sokat gondolkodtam a történet ívén, s hogy mely tételeket emelném be a „saját” szvitembe. Nem árulok el minden részletet, de azt bizton állíthatom, hogy a legkedveltebb dallamok felcsendülnek majd. Az elején hamar karácsonyi hangulatba kerülünk (1. felvonás, 3. tétel: Marche et petit galop des enfants), aztán az óra elüti az éjfelet, és belecsöppenünk a varázsvilágba. Hallhatjuk a harcot az Egérkirállyal, aztán ahogy a Diótörő átváltozik herceggé. Ezután következnek a híres táncok – többek között a csokoládétündéré, vagy az olyan ismert dallamok, mint a Virágkeringő és a Pas de Deux. A történet végén pedig együtt térünk vissza a valóságba (Valse Finale et Apotheose).

 

Az interjút készítette: Hörömpöli Anna

Lackfi János: PECÁSOK GATYÁBAN

Lackfi János szereti a zenét és mint afféle írónak, mindig eszébe jut valami. A MÁV Szimfonikusok felkérésére havonta a zene és a zenekar ihlette írásait olvashatja itt a nagyérdemű. A szereplők és a történetek a képzelet szülöttei. Leginkább.

 

            A Melbourne-i öböl gyalázatosan csúnya. Elhagyatott, szemetes, a lecsúszott lakosság rettenetes viskókban húzza meg magát. A kocsik szétrohadnak, az ócsma házakat gyakorlatilag úgy dobják utánad nulla dollárért, csak vidd. Nem éri meg ide jönni, kivéve, ha az emberi nyomorúság legmélyebb bugyraiban szeretnétek vájkálni, fiúk.
            Ezt vigyorogva mondta nekünk Robert, idegenbe szakadt hazánkfia, a jótékonyságáról is ismert ügyvéd, miközben a fish and chipset ropogtattuk a világoskék-fehér matróz-színekben tüntető, fakorlátos kis kikötői vendéglő teraszán. Fúj a szél, kezdődik a tavasz így november tájékán, már hazai az eper, érik a mangó, lassan ki lehet főzni kisüstinek is. A konty alá való ágyas mangópálesznek nincs párja.
            A víz áttetsző fátyla alatt kristályosan kiabálnak harsányzöld moszatok, vérvörös sziklarétegek, citromsárga homok. Konok pecások lógatják a zsineget, a kikötőt építő narancsszín daru hajbókol, a motorcsónakok ringatóznak. Fenn a domboldalban egymást licitálják túl az extravagáns üvegpaloták és a "federális" stílusban pompázó, cizellált öntöttvas rácsukat villogtató békebeli villák. Az egyik ilyen fatornyos, takaros, több emeletes kastélyka állami elmeszanatóriumként funkcionál, itt tengődnek s eszik a társadalombiztosítás keserű kenyerét a türkiz tengeröböl távlataira bambuló ápoltak. Földi siralomvölgy, de tényleg!
            Robert tud élni, kertjében a citrom és a narancs mellett megterem a pöszméte és az áfonya. Meggyfája is van, angol felesége remek meggylevesekkel lepi meg. Szívott egyet a vékony cigarettáján, élvezi az életet, de vigyáz az egészségre. Abból csak egy van ugyanis.
            Felesége-lánya, akik a könyvelését intézik, mindig dorgálják, miért nem kér többet a szolgálataiért. Ő az egyetlen, aki kettős licenccel bír, innen is, onnan is diplomás, éppúgy belelát a magyar és az ausztrál jog útvesztőibe. Mérhetné magát aranyárban. Nemrégiben egy több mint egymilliárd forintnyi dollárra rúgó sydney-i örökség felett bábáskodott, de a szabott munkadíjánál nem akart mohóbb lenni. Minek? Kenje a hajára? Egyen kaviárt homárral? Gyermekei jól keresnek, a sírba minek vinne gyémántköveket. Verset szaval, kórusban énekel, pecázik. Igaz, családja nevet rajta, mert kifogni nem szereti a halat, csak lesni-várni. Síkos, undok, elszökik, ha horogra akad, Robert nem tudja, mit kezdjen vele. Halat fogtam, szabadítson meg tőle valaki! Ellenben susogó habok, fényjáték, elmerülés a létezés gyönyörében, az igen! Csúszós halaktól mentesen.
            Boldog ember. Nem kerülne többe depressziósnak lenni, eret vágni, de minek? Minket is diszkréten vendégel, rongyrázás nélkül, mint mondja, azért szereti ezt a városkát, mert nincs felkapva, szolid, kedves, gyönyörű mégis a tenger. Mint anyám régi ismerőse, felajánlotta, hogy pár embert körbeautóztat a zenekarból. Lássunk világot! Ha már ide csöppentünk, a saját talpunk alá. Tényleg fejjel lefelé jár itt minden ember, s ha nem vigyáznak, lepottyannak a semmibe. Őrület!
            A fellépés jól sikerült, de ha azt hisszük, hogy abban a hatalmas, dugig telt Melbourne-i színházteremben több volt két-három magyarnál, hát tévedünk. Magyar zenekar jöhet ide, játszhat hazai zenét, otthoni ízeket, felőlük le van fütyülve. Pedig Robert hirdette a neten, a helyi magyar újságban. Mindenki bekuckózik a kis wifije mellé, azt annyi. Nehéz kenyér a szervezés, annyi biztos.
            A közönségünk mind helyi volt, élvezték Mozartot, Brahmsot, Lisztet, Bartókot, Kodályt. Egy lassan ötmilliós nagyváros fiai. Lehettünk volna bárhol a világ körül, de most itt voltunk, éppen itt. Vastaps a záró Kodálynak, röpke ráadás, odatettük keményen. Öltöző csak a lányoknak, a miénket úgy oldották meg, hogy a színpad végében leeresztett függöny mögött lehetett átvedleni. Berendezték rendesen, gyümölcs, ásványvizek, működött a dolog. Csak a zsinórpadláson történt egy kis félreértés. A taps elcsitult, mi bevonultunk hátra, majomszerkó le, ott álltunk ingben-gatyában. Mikor is a technikus nem a színpad függönyét ereszti le, hanem a miénket húzza fel. És a szedelőzködő közönség szeme előtt ott áll pár tucat gyönyörű magyar férfi egy szál alsóban. Újra kitört a vastaps, azt hiszem, ekkora sikerünk még nem volt. Talán nem is lesz.

levagottful_42.jpg

Lackfi János [Fotó: Molnár Mihály]