Daniel Ciobanu

Hogyan telt számodra az elmúlt időszak?

Őszintén mondom, hogy csodásan! Sok időt töltöttem a lakásomban – gyakorlatilag végig ott vészeltem át a járvány eddigi hónapjait. A 2017-es Arthur Rubinstein Zongoraverseny óta teljesen felfordult az életem. Fellépés fellépést ért, a gyakorlásnak sosem volt vége. Úgy érzem, hogy talán tovább is nyújtózkodtam, mint ameddig a takaróm valójában ért. Most pedig szinte megváltásként éltem meg, hogy bűntudat nélkül ülhettem le a fotelembe és adhattam át magamat a „Netflix and chill” életérzésnek, elkezdhettem a hobbijaimnak élni és új dolgokat felfedezni.

A gyakorlást tudatosan szorítottad háttérbe?

Nem, erről szó sincs. Ugyanúgy gyakoroltam, ez a természetemből fakad. Nem tudnám nem úgy kezdeni a napot, hogy leülök egy kávéval a zongorámhoz és játszogatok. Most többet kísérletezgettem, beleszagoltam ismeretlen darabokba is. Erre egy feszített tempójú koncertszezonban nincs lehetőségem. Ha olyan a kedvem (márpedig sokszor olyan), akkor egész nap a zongora mellett ülök. Sosem lehet eléggé elégedett az ember, mindig van mivel foglalkozni. Hogy fenntartsam az egyensúlyt, három átgyakorolt nap után egyet „kiveszek szabadságnak” – ilyenkor tudatosan minden mást csinálok, de tényleg nem nyúlok a hangszerhez. Egyébként sem kényszerítem magam semmire, igyekszem mindig akkor leülni zenélni, mikor a legkreatívabbnak érzem magamat hozzá.

Most Prokofjev 3. zongoraversenyét fogod előadni – ehhez mennyire érzed kreatívnak magadat?

A legeslegjobban, amennyire csak lehet! Jelenleg Prokofjev a kedvenc zeneszerzőm – és nemcsak a zongorára írt darabjai miatt mondom ezt. Ha lehet választani, akkor a 2. zongoraversenye áll hozzám a legközelebb, de a 3. is zseniális. Az V. szimfóniával együtt igazi posztjárvány hangulatú, apokaliptikus koncert lesz a pénteki, olyan, ami újjáéleszti testünket és a szellemünket. Mint egy tiszta fekete kávéval töltött infúzió, egyenesen a véráramba juttatva. Legbelülről pezsdít fel. 

Játszottad már korábban ezt a versenyművet?

Igen, ráadásul pont Daniel Boicoval – 2016-ban, a pretoriai Nemzetközi Zongoraversenyen. Emlékszem, hogy akkor azt mondtam neki: a kettőnk energiáinak kombinációjával uralhatjuk a világot. Most sem gondolom másképp: a személyiségünk, munkamorálunk és szellemiségünk nagyon hasonló. Ő erre azt válaszolta kissé aggódva, hogy a versenyen azért próbáljak meg biztonsági üzemmódban játszani, nincs szükség felesleges halálugrásokra. Erre én csak annyit reagáltam, hogy rendben, ne aggódjon, mindent koordinálok – ehhez képest a versenyen egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy tágra nyílt szemekkel és erős fixációval próbálja felvenni velem a kontaktust, azt sugallva, hogy sürgősen nyugodjak le – emlékszik vissza nevetve. Azóta csak egyszer volt szerencsém újra játszani vele, úgyhogy a pénteki alkalmat kiemelten várom.

Beszélgetésünk végén kérlek, hogy árulj még el valami olyan információt magadról a közönségünknek, amit nem említettél még senkinek korábban!

Paradox módon imádok sokat és sokáig aludni, viszont a kávét is hasonlóan szívelem. A kettő nem segít egymáson – mosolyog. Aztán: az elmúlt hónapok alatt felelevenítettem egy régi hobbimat, a festést, olyannyira, hogy első kiállításomra készülök, aminek megnyitását jövő évre tervezem egy galériában. Ha nem is sorozatfüggő, de „sorozatnagyonkedvelő” vagyok. A Trónok harcát és az Így jártam anyátokkal sok évadát sikerült végignézem nemrég, talán rekordidő alatt... 

Köszönöm a bizalmat – a MÁV Szimfonikus Zenekar közönsége nevében is, kellő diszkrécióval kezeljük majd az információkat. Sok sikert kívánunk minden projektedhez, és az elkövetkezendő hangversenyhez!

/Az interjút Hörömpöli Anna készítette/

Airat Ichmouratov [Fotó: Joe Cancilla]

Hogy vagy?

Az egészségemmel szerencsére nincs probléma, köszönöm! Zenészként viszont azt kell mondanom, hogy az elmúlt időszak rettentően nehéz volt. Nem csak nekem, szinte az összes muzsikusnak szerte a világon. Rengeteg koncert maradt el, vagy lett elhalasztva a következő szezonokra – amik léte egyelőre csak lóg a levegőben, egyáltalán nem biztos, hogy mikor és mennyi előadást tudunk bepótolni. Napról napra változik a vírushelyzet, így csak hinni és bízni tudunk a jobb jövőben.

Mit éltél meg legnehezebben az elmúlt időszak alatt?

Azt a pénzügyi egyensúlyozást, ami ezekben a hónapokban zajlott, nem kívánom senkinek. Gyakorlatilag nullára csökkentek a bevételeim egy ponton – ekkor próbáltam lebegni a felszínen és nem lesüllyedni. Szerencsére ez sikerült, az utóbbi pár hétben pedig váratlanul kaptam két-három felkérést, amik kisegítenek anyagilag ebből a bizonytalan helyzetből.

Szeretném a pozitívumokat is kiemelni. Sokkal több időm volt otthon lenni – Kanadában élek –, pihenni és dolgozni. Ezáltal többet tudtam komponálni, mint egy átlagos időszak alatt. Régen utaztam, tanítottam, dolgoztam, felléptem – most mindez szünetelt, az egyetemi munkám is megszűnt egy időre. Néha csak utólag jön rá az ember, hogy mennyire volt szüksége valójában a lazításra, hajlamosak vagyunk túlvállalni magunkat. Most igazán megengedhettem magamnak egy kis lustálkodást is – mondja mosolyogva. Viszont ha hajnali 4-kor jött az ihlet, akkor ugyanúgy felkeltem zenét írni, mint bármikor máskor. Ha akkor nem írom le az ötletet, reggelre elszáll...

Volt idő, hogy kötelezően karanténban kellett időt töltened?

Szerencsére nem. Mikor a járvány elkezdődött Kanadában március-április tájékán, akkor gyakorlatilag teljesen le volt zárva az ország. Minden bezárt – boltok, közösségi terek, munkahelyek. A kanadai kormány viszont nem tiltotta meg, hogy kimenjünk az utcára, csak javasolta azt. Néhány fontos üzlet persze nyitva tartott, de minden másban magunkra voltunk utalva. Az első, félve megélt hét után azon kaptuk magunkat, hogy többen vagyunk az utcákon, mint azelőtt bármikor. Senki nem bírt otthon ülni. Az emberek nagyon udvariasan viselkedtek: senki nem ment közel idegenekhez, még a szomszédaikhoz sem.

Mikor kezdtél el újra utazni?

Ez a legelső utazásom február óta! Eddig nem mentem sehova, mert nem volt rá se lehetőségem, se indokom, lévén hogy a koncertjeimet lemondták. Most is csak úgy utazhattam el Kanadából, hogy teszteltettem magamat – a negatív eredmény 200 dollárba került. (Átszámítva kb. 46 000 Ft-ról van szó.) Teljesen megértem, hogy Magyarország csak így enged be külföldieket, ráadásul csak hivatalos indokkal – például ha kulturális eseményre érkezik valaki, mint én. Mindannyiunk felelőssége, hogy kordában tartsuk a járványt, így én is megteszek mindent ennek érdekében. Mikor visszamegyek Kanadába, két hétre kötelezően karanténba kell majd vonulnom. Ezt nagyon szigorúan veszik nálunk – rendőrök fogják ellenőrizni, hogy valóban a lakásomban tartózkodom-e.

Mesélj kérlek kicsit a darabodról, ami a pénteki hangversenyen fog elhangozni első alkalommal!

Daniel Boico, a zenekar vezető karmestere és művészeti vezetője keresett meg azzal, hogy írjak egy művet, ami az együttes jubileumi évadában kerül majd előadásra. Olyan témát szerettem volna választani, ami közel áll Budapesthez és általánosságban a magyarsághoz. Így lett a mű címe: A turul álma. Utólag értesültem róla, hogy a turulhoz sajnos nem csak pozitív képek társulnak a magyar történelemből, ezért szeretném megemlíteni, hogy semmilyen politikai szándékom nem volt ezzel a választással. Én a madár fizikai valóját, monumentalitását és röptét szerettem volna a hallgatóság fülei elé varázsolni – kicsit ahhoz hasonlóan, mint ahogyan Stravinsky Tűzmadara repül.

A mű formáját tekintve egy romantikus nyitány – nincsen benne ismétlődés, szabályosság, és nagyjából 10 perc hosszúságú. Beleemeltem magyar népi dallamokat is: az utóbbi időben meglehetősen sokat hallgattam ilyen felvételeket, ezáltal meg is szerettem a magyar népzenét. Az „év felfedezésének” tartom – orosz-kanadaiként általában akkor bukkanok más nemzetek csodáira, ha komponálok az adott hely közönségének.

Kivételes megtiszteltetés ez egy kanadai zeneszerzőnek, hogy ilyen kvalitású magyar zenekar játssza el a művét. A program többi része remek – Prokofjev tollából –, és úgy érzem, hogy a darabom illik a koncert ívébe. A zenekart már hallottam párszor próba közben, érezhetően nagy élvezettel és muzikalitással játszanak! Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű lesz a koncert is, izgatottam várom!

/Az interjút Hörömpöli Anna készítette/

--

Használati utasítás és bevezető:

Megtisztelő, hogy egy éven át én írhatom a MÁV zenekar honlapján a blogot. Azt tervezem, hogy minden hónapban egyetlen mondatot írok majd, valamelyik éppen játszott darab valamelyik részletéhez, és a végére ezekből a mondatokból – nem feltétlenül a közlés sorrendjében – összeáll majd egy nagyobb szöveg.

--

Ahogy Földvári bevágja magát a kocsiba és az anyósülésre dobja a kabátját, pont hozzáér a CD széléhez, úgyhogy a lemez becsúszik a szlotba, a zene ugyanazon a hangerőn és ugyanott szólal meg, ahol legutóbb abbahagyták, az allegro moderato negyedik percénél, amikor két perc alatt minden tombolva felrobban, vagy csak összeomlik, Földvári legalábbis a maga részéről így hajlamos ezt a részt  értelmezi, most mondjuk nem akar a zenével törődni, nem akarja hagyni, hogy a zene átvegye az irányítást, saját magára akar figyelni, mielőtt lehiggadna, még ki akarja élvezni a harag maradékát, a torka még tele van az adrenalin mentolosan csípős, mégis forró erejével, ül, a kezével a volánon, még ott a fülében a vas kertkapu nehéz csapódása, a vállában is a mozdulat ereje, az volt a harmadik ajtó, amit egy percen belül becsapott maga után, a hálószobaajtó és a bejárati ajtó után, a hálószoba párnázott súlyos hangszigetelt ajtaja hussanva csukódott be, ettől még haragosabb lett, a régi üvegezett ajtó jutott eszébe, ha azt csapta volna be, akkor biztosan végigreped, cakkosra törik, szilánkosan a diófa padlóra csörömpöl a sárga katedrálüveg, nem kellett volna hangszigeteltre cserélni, a hajnali gyakorlások miatt csináltatták meg, hogy ő mégiscsak tovább alhasson, hogy ne verje fel Fruzsina kínlódása, soha nem tudta megérteni, hogy miért hajnalban kell kezdeni a gyakorlást, Fruzsinának ez a mániája, persze hiába a szigetelés azért csak áthallatszik az ajtón vagy talán a falakon, a lényeg, hogy a hegedű hangja megállíthatatlanul átzengi az egész házat, Földvári most nem akar erre gondolni, inkább visszamegy fejben újra a hálószobaajtó elé, vissza ahhoz a dühítő hussanáshoz, a hussanva csapódó fehér műbőrrel bevont puffos ajtóhoz, legszívesebben újra feltépte volna, hogy másodszor is újra becsaphassa, de persze annál több esze volt, nem állt meg, nem fordult vissza, a zakóval a kezében rohant lefele a lépcsőn, a puha padlószőnyeg felfogta a lépései hangát, csak a zakó kasmírja és a bélés műselyme sziszegett végig a falon, a lépcsőfordulóban Földvári súlyos köpenyt képzelt maga mögé, nehéz színészpalástot, olyat, amelyik beleakad a lépcsőház falára akasztott rézkeretes hajómetszetekbe, és sorba mindegyiket lerántja a szegről, aztán már le is ért a folyosóra, át is csörtetett az étkezőn és az előszobán, ahogy a hat ponton záródó nehéz biztonsági ajtót kinyitotta, mintha egész halkan hallotta volna, hogy Fruzsina utána kiált, most mi bajod van, vagy most hova mész, te őrült, kiabáljon csak, kit érdekel, kilépett az ajtón, majdnem bele a macska táljába, bevágta a bejárati ajtót is, vörös villanással, döndülve csapódott be mögötte, a piros zománclakkot Fruzsina választotta, mindent Fruzsina választott, a rózsákat is, amik a kapuhoz vezető utat szegélyezik, zakója ujja persze belekadt a rózsaszín angol tearózsa tüskéibe, akadjon, szakadjon, gondolta, úgy ért a kertkapuhoz, olyan erővel nyitotta ki, hogy abba az egész kerítés beleremegett, a rosszul felcsavarozott farátétek felzördültek, ebbe az kapubecsapásba aztán megpróbálta beleadni minden haragját, az egész dühét, csípőből indította a mozdulatot, úgy, mint súlylökő korában, remegjenek csak bele a vasoszlopok, az alapozás, adják csak át a vasbeton tüskék morogva a haragot a földnek. Földvári a foga között sziszegve kifújja a levegőt, kikapcsolja a zenét, megnyomja a kocsi indító gombját, el innen, gondolja, el.

Dragomán György [Fotó: Szilágyi Lenke]

Ryusuke Kawakami [Fotó: Masaharu Higuchi]

Az utóbbi pár hónapot szomorúan éltem meg, persze ezzel nem vagyok egyedül. A koronavírus felbukkanásával és terjedésével az összes koncertem és utazásom lemondásra került. Igyekeztem az alapvetően rossz helyzetben mégis a jó pillanatokat keresni – az örömet az jelentette, hogy sokkal több időt tölthettem a családommal, valamint tudtam pihenni, zenékben és könyvekben elmerülni. A karantén jelentette bezártságot szerencsére nem kellett megtapasztalnom, de még ha kellett is volna, a családom erős motivációt adott volna hozzá.

Azt, hogy most szombaton a MÁV Szimfonikus Zenekarral koncertezhetem, fordulópontnak tartom. Hosszú idő óta ez az első utazásom, igyekszem vigyázni magamra és betartani az egészségügyi előírásokat. Bízom benne, hogy így nem érhet utol a baj. Lelkesen veszek részt a jelenben és kiélvezek minden pillanatot, amit a hivatásommal tölthetek. Ezt tanácsolnám mindenkinek, akit nehezen érintenek a mindennapok. Az elkövetkezendő hónapokban sajnos nem lesz több hangversenyem – az év végén talán egy Japánban, ahol apránként kezd éledezni a koncertélet. Talán az év végétől már mehet minden a régi kerékvágásban.

A holnapi gyermekkoncerten Beethoven 5. szimfóniáját szedjük majd ízekre a műsorvezető, Fenyő Gábor segítségével. Igazán szeretem ezt a művet, mert minden benne van, aminek benne kell lennie. A drámai szerkezete valami lenyűgöző... Ez olyan erő, ami gyereket és felnőttet egyaránt megbabonáz. Ha kedvenc tételt kellene megneveznem, az a második lenne – ugyan ebből nem játszunk most részletet. Nincs kétségem afelől, hogy amint a gyerekek meghallják az első hangokat, bele is fognak szeretni a zenébe!

Még egy szó Budapestről – imádok itt lenni, ez az egyik kedvenc városom az egész világon! Harmadik alkalommal lehetek jelen a Doráti Antal karmesterverseny és az Eötvös-mesterkurzus után. Az emberekről az a benyomásom, hogy nagyon kedvesek és tele vannak lélekkel, szeretettel. A MÁV Szimfonikus Zenekarral pedig mindig nagy öröm az együttműködés, hiszen egy remek együttesről van szó! A holnapi koncertet szívből várom, aztán pedig már a következő visszatérésemet...

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

            Bartókot hallgatni viharban. Lassan gördülök végig a kertvárosi utcán, körülöttem forog és kavarog a világ, felhők rohannak, lengenek az ezüstfenyők, nagy diófák hajladoznak, nyírfák egyhelyben forognak, zöldezüst nyárfalevelek őrjöngenek, de nincs susogás, nincs zúgás-recsegés, csak a Divertimento első tétele zeng a minden atomjával vibráló térben, nyitott szemmel autózom tovább, de nem vagyok itt, a szél szeszélyes ritmusára, a zene robogó ritmusára rángok és lebegek, minden hang, minden euforikus őrjöngő rándulás azt ígéri, hogy a forgásban, a szaggatásban, a vágtázásban és a ringatásban, hajlásban és nyilallásban, a remegésben és robogásban, vágyakozásban, változásban mégis rend van, nagyobb rend, mint amit gyarlóságunk felér, és ahogy megállok a házunk előtt, és pilinkélni kezd a szélvédőre a fagyalbokor apró fehér virága, meglátom raja a sodrással is szembeszálló, vadul  kapaszkodó méheket, és végre engedek,  átengedem magam az üvegbura alatti szélnek, ragadjon, röptessen, verjen le, támasszon fel ismét – már övé vagyok.

            Ma temetésre megyek, régi kedves barátnőnket búcsúztatjuk. Az ember soha nem bírja elhinni, hogy valakit nem lát többé: hiszen átjár az álmokon, távolról látni véljük az utcán, és reménykedünk benne, hogy valamiképpen, valahol, az időtlenségben, mégis viszontlátjuk. Elképzelem a lakását, kedves tárgyait: nemsokára minden megváltozik. Az ember elmúlik vagy elmegy: kedves, belakott terei megváltoznak vagy másik térre váltanak. Mások lesznek a szagok, az aura, az akusztika. Evilági tereink közt van átjárás, de vajon mi sodor át a másvilági térbe? Már bejöttem a házba, már a második tétel gyász-zenéjét hallgatom, a szél még mindig cibálja a fákat, de a tintakék felhők mögül már néha elővillog a nap. Változik velünk a fény, ahogy az idő telik. De mi történik azokkal, akik kiestek a mi időnkből?

            Hallom, olvasom, hogy a MÁV-zenekar is búcsúzik a sok-sok évtizede használt Múzeum utcai próbatermétől. Átbillen valami, az egyik tér a másik térbe, el kell gyászolni ezt is, a falakba ivódott emlékeket, át kell vinni a közösséget, és persze a muzsikát a túlsó partra, máshová, más vibrálású és más csendű térbe, terekbe. Ebben a karantén-évben amúgy is sok volt a megpróbáltatás, és még nincs vége – de legalább megvalósulhat már egy-két kisebb vagy zártkörű koncert, és a szabad ég alatt július harmadikán a Millenárison lesz egy zenei ismeretterjesztő piknik. Nagyon várjuk már mindannyian a régi életünk visszatértét.

             Elképzelem, ahogy a gyermekek a szüleikkel együtt hallgatják az ég alatt a zenét, és ismét arra gondolok, milyen nagy a mi felelősségünk abban, hogy átadjuk nekik, amit a zenei és a beszélt nyelv sokszínűségéről, a ritmus változatosságáról, a művészi kódok sokféleségéről tudunk, hogy ne ragadjanak le a legegyszerűbbnél, a legigénytelenebbnél, a pusztán élvezetet, múló mulatságot nyújtó nyálzenéknél és versikéknél. A csiszolástól az elme élesebb, a szív fényesebb lesz, és még a vértezetnek is jót tesz, amellyel a világ viharai ellen védekezünk. Ezt abból is tudom, hogy tegnap elővettem a kamaszkori naplómat, és meglepve láttam, hogy a versek mellett milyen vad vágyakozással, milyen elképesztő elszánással kapaszkodtam a zenébe azokban az időkben, amikor a legnagyobb szükségem volt erőre, támogatásra. Kuckóba bújva fülhallgatóval, rádióval este az ágyban, kóruspróbán, vagy utcán dudorászva: otthon voltam a muzsikában. A családban nincs zenész, de mindenki így burkolózik nálunk a hangokba, és az életemet változtatta meg, hogy annak idején, és éppen idejében, elvittek a kolozsvári zeneóvodába. A kis óvári teremben tanult dalokat ma is tudom, és aki ismeri az 1976-ban megjelent Pimpimpáré című gyűjteményt a Vermesy Péter megzenésítette Szilágyi Domokos versekkel, az biztosan egyetért velem, hogy Weöres Sándor óta nem akadt, akinek olyan sokat köszönhetnek a magyar gyerekek, akik már a nyelv dallamától, a puszta versritmustól is felélénkülnek, és a magyar beszéd zenéjében megsejtetik már a magyar zene beszédét. Cikkek születtek azóta arról, hogy milyen ritmus-trükkjei, milyen változatos dallama van ezeknek a játékos, sokszor halandzsás, de a nyelv lelkét mindig tisztán hordozó Szilágyi-szövegeknek. Nélküle, és Weöres nélkül nem lettem volna költő, és valószínűleg a zene sem izgatna annyira. Mindenkinek hálás vagyok, aki tanítva segít élni.

            Én is búcsúzom ettől a blogtól, köszönöm a bizalmat és a türelmet – bizony féltem eleinte, hogy én, a képzetlen, mit mondhatnék a profiknak, vagy akár a nálam vájtfülűbb zenekedvelőknek, de megnyugodtam lassan, mert figyeltek rám, és mert nagyon jól esett, hogy a zene és a zenekar közelében lehettem. Most, hogy már csendben ülök itt, és az erkélyről hallgatom a szélkavarta lombok suhogását, meg a nyugtalanul mozgolódó madarak makacs hangicsálását, tétova kísérletezgetéseit, és lélekben készülök a kettős búcsúra, mindennél erősebben érzem, hogy rá kell bíznom magam arra a nagyobb rendre. Félelem nélkül, mint a fehér virágokba kapaszkodó méhek, akik a maguk kis zümmögésével járulnak hozzá a szél zúgásához, és addig teszik a dolgukat, amíg a szárnyuk szembe bír szállni a széllel. Aláhullni a virágokkal együtt – talán nem is olyan szomorú vég, mint hittem.

Szabó T. Anna [Fotó: Dragomán György]

         Közös virtuális előadásra készülődtem Győri Noémi fuvolaművésszel. A zenei fordításról és a műfordításról beszélgettünk, arról, hogyan viszünk át műveket „a túlsó partra”: ők fuvola-gitár átiratokat készítenek, én pedig verseket és regényeket fordítok magyarra. A pontosság határait kerestük együtt, az értelmezés szabadságának korlátait, a különféle hangokon megszólaló művek mögött a minden átültetésen át is megmaradó elemi lényeget. Igen, létezik sikeres közvetítés, a mi eszközeinkkel is megszólaltatható a mű esszenciája, vagy annak a tiszta visszhangja. Vajon az egyéniség ereje teszi? Az indulat lendülete? Az érzelmi töltés intenzitása? Vagy egyszerűen csak a tehetség és a tapasztalatok árán szerzett profizmus összjátéka? Mindenesetre: ha koncentráltan, teljes odaadással dolgozunk, akkor működik a fordítás. Mindketten meglevő anyagból dolgozunk, előadó- és alkotóművészként tisztelve a kész mű integritását, mégis halált megvető bátorsággal állunk neki, hogy dekonstruáljuk, majd elemenként újra felépítsük egy más hangszeren, egy más nyelven azt, amit valaki más már nagy gonddal megírt korábban. Minden fordítás értelmezés is egyben, torzítás, újraírás. Vajon meddig mehet el egy értelmező?

          A beszélgetésünk során megtudtam, hogy egyik utolsó interjújában Vladimir Horowitz arról panaszkodott, hogy soha nem merte közönség előtt eljátszani Liszt zongoraátiratait Beethoven szimfóniáiból, holott nagyon nagyra tartotta ezeket a műveket, és titokban állandóan gyakorolva próbálgatta otthon, hogyan helyettesít a zongora egymagában egy egész nagyzenekart; ennek ellenére félt volna fellépni ezekkel a zenei fordításokkal, mert a közönség és a kritika akkoriban (1988) megvetette, túl olcsónak tartotta ezeket a darabokat. „Szörnyű sznobok vagyunk” panaszolta, és azóta sok zenész mintha az ő álláspontjához közeledne hasonlóan határfeszegető próbálkozásaival.

          A közönség mellett persze a szerző haragjától is félni lehet: Ted Hughes, a nagy angol költő például egyszer, miközben éppen a Lear királyt próbálta átírni filmre, szörnyű álmot látott a haragjában tajtékzó Shakespeare-ről, aki demonstrálta a Lear helyes előadását és kategorikusan megtiltotta, hogy idegen kéz hozzányúljon ehhez a műhöz, hogy szétszedje és a maga szájíze szerint rakja össze. Hughes engedelmeskedett a parancsnak – ezt később megbánta, hiszen egy alkotónak soha nem szabad visszariadnia az efféle kalandoktól.

            Egy zenésznek sem szabad megijednie: hiszen minden zenekar, minden karmester interpretál – nem átír, de értelmez. Ráadásul a nagy közös értelmezésen belül ott derengenek az egyéni értelmezések, az a mód, ahogyan maguk a zenészek egyenként megküzdenek az anyaggal és a zeneszerzővel, és persze nyilván valamelyest egymás értelmezéseivel is. Ebben a hónapban például éppen egy fuvolaművész, Párkai Krisztina értelmezését hallgathatja (vagy hallgathatná) meg az élő zenére éhes közönség, zongoristaként pedig Dubravka Tomšič játszaná Beethovent a Zeneakadémián.

          Mindig izgalmas megélni, ahogy a közönség jelenléte felizzítja a levegőt a teremben, és ahogy a zenészek erre az energiára rátalálnak. Győri Noémi meséli, hogy az ő Koltai Katalinnak közös átdolgozásaikat nem egyszer befolyásolta már a közönség reakciója, ez a finom és pótolhatatlan műszer, holott előzőleg a próbákon – ők ezt „kísérleti laboratóriumnak” nevezik egymás közt – már bőven csiszolgattak a darabon. Akármilyen profi is az összjáték, a zenekaroknak is szüksége van ilyen labor- vagy műhelymunkára, és a közönség számára sem pótolható az emberi közelség inspiráló ereje.

          Egyelőre elképzelni is nehéz, milyen lesz a jövő élőzenéje. Keringenek már a neten az egyik legnagyobb berlini színház nézőteréről készült felvételek, a széksorok erősen foghíjasak, hogy a távolságtartást betarthassák – így azonban a nézők is gyakorlatilag megtizedelődnek majd (egy ilyen színházba régen is nehéz volt jegyet kapni, ezután már szinte lehetetlen lesz). A könnyűzenei koncertekhez foszforeszkáló és szivárványszínben világító búvárruhákat javasol egy élelmes új cég, már el is kezdték gyártani. Ennek szellemében elképzelem akkor a MÁV Zenekar koncertjét, mondjuk az Olasz Intézetben (a program szerint hatodikán Daniel Boico vezényelne, többek közt Ravelt). Legyen fantáziánk: tíz-tizenöt ember ül egymástól jó pár méternyire, légmentesen záródó, világító búvárruhában… Jó, de hogyan fogják megoldani a tökéletes hangot? Búvárruha, mikrofon… És ugyanez a zenekaron? Képzeljünk el egy foszforeszkáló fuvolistát?

          Hm. A jelen helyzetből kiindulva bármi megtörténhet. Korábban fogalmam sem volt róla, hogy létezhet olyan világ, ahol a klasszikus zene hallgatása életveszélyes. Kicsit megnyugtató, hogy Noémi szerint már létezik fuvolára is olyan (eredetileg a szabadtéri előadások szélvédelmére szánt) védőeszköz, amely jórészt megakadályozza, hogy a vírusok bejussanak a légtérbe. Zongorázni lehet szájmaszkban – de vezényelni biztosan jóval nehezebb. Az is kísérleti laboratórium lesz, hogy vajon szemvillanásokból is megértjük-e egymást, hogy mit kezdünk a takaréklángra állított metakommunikációnkkal. Lefordíthatóak-e azok a gesztusok, azok a mimikai formák, amelyeket egész másmilyennek szoktunk meg? Át tudjuk-e vinni a teljes egyéniségünket ezen a krízisen, eljutunk-e „lélektől lélekig”?

          Nagyon drukkolok, hogy legalább azok a programok lefolyhassanak a régi terv szerint, amelyekhez nem elengedhetetlen a közönség jelenléte. Hallom, hogy a zenekar Zádor Jenő műveit tervezi CD-re venni – erre talán van még némi esély. Ha létrejön ez a felvétel: azonnal történelem lesz, hiszen nemcsak a minősége miatt válik majd különlegessé. Reméljük a legjobbakat!

Szabó T. Anna [Fotó: Dragomán György]

Ma, 2020. április 30-án tartanánk a MÁV Szimfonikus Zenekar 75. évfordulójára rendezett gálahangversenyt a Müpában, de sajnos a koronavírus keresztülhúzta számításainkat, és meghiúsította ezt a koncertet. Azt azonban semmi nem akadályozhatja meg, hogy visszatekintsünk a kezdetekre, és ugyan egymástól távol, de lélekben mégis együtt ünnepeljük Zenekarunkat.

A MÁV Szimfonikus Zenekar megalakulásának története az egyik legszebb bizonyíték a zene gyógyító erejére, valamint arra, hogy az embereknek szükségük van rá, bármilyen életkörülmények között. A második világháború végén Varga László, a Magyar Államvasutak akkori vezérigazgatója úgy döntött, hogy a vasút a háború sújtotta ország újjáépítéséhez nemcsak építőanyag szállításával, hanem a zene terjesztésével is hozzájárulhat. Az elhatározást tettek követték, a vezérigazgató felkérte Szőke Tibor karmestert, hogy alapítson zenekart, amelyet a MÁV saját költségén szállít városról városra, ahol a zenészek koncertekkel segítenek enyhíteni a háború okozta fájdalmakat. A MÁV Zenekar 1945. május 1-én adta első koncertjét (ekkor még fúvószenekarként), alig pár héttel Budapest ostroma után. Rövid időn belül szimfonikus zenekarrá alakult az együttes, és útjára indult a Gördülő Opera is, amely keretében közel 10 év alatt több mint 500 koncertet adott a zenekar az ország különböző városaiban, ahová vasúti kocsikban utazva jutottak el alapítójuk, a MÁV segítségével.

Viszontagságos időben, nehéz körülmények között született a MÁV Zenekar, ezzel minden kétséget kizárva bizonyítva létjogosultságát. Ez a mai napig erőt ad a Zenekarnak, a kezdetektől küldetésünk, hogy a zene által örömöt, szépséget adjunk és vígaszt nyújtsunk az embereknek.

Az alakulás óta eltelt 75 év megerősített minket abban, hogy minden körülmények között szükség van a zenére, így a mostani, kihívásokkal teli időszakban, amikor élő koncertekre sajnos nem kerülhet sor, sem feledkeztünk meg arról a feladatunkról, hogy lehetőségeinkhez képest minél több helyre eljuttassuk a zenét. Hetek óta zenélő autókkal járjuk Magyarország városait, falvait, arra kérve a lakókat, hogy nyissanak ablakot a zenének, és élvezzék a MÁV Zenekar által megszólaltatott dallamokat. Rendkívül megható élményekkel gazdagodunk mi is ezeken az utakon, köszönjük Önöknek, hogy velünk tartanak!

Reméljük, még sok évtizeden keresztül utazunk együtt a zenében!

             A karanténban mindig történik valami. Az „egyhangúság” szón gondolkozom most, hogy ha egy hangot hall mindig az ember, akkor az jó-e vagy rossz – hiszen milyen jó hallgatni egy hangvillát, vagy az Om-ot kántáló szerzeteseket, milyen egész testet-lelket bizsergető és átható élmény egy tibeti hangtálat vagy akár egy mélyen zengő sámándobot megszólaltatni. Ha teljes lényünkkel rá tudunk hangolódni, bele tudunk feledkezni abba az egy hangba, az egy-hangúságba, akkor megszűnik a világ körülöttünk, hanggá és rezgéssé válunk mi magunk is (ahogy rezgés és áradás minden). Nemrég láttam egy német filmet, magyarul Mű szerző nélkül a címe, abban egy tragikus sorsú fiatal nő a hitleri Németország őrületében a buszok dudájában és a zenei A hangban találja meg az egyetlen értelmét a létnek. Az egyhangúság tehát akár még jó is lehet.

            Az élet azonban nem egyhangú. Elég kinyitni az ablakot szinte bárhol, a legkopárabb városi udvaron is, és árad befele a madárdal – és nemcsak a rigók remekelnek, hanem rákezdte már a fülemüle is, nálunk legalábbis betölti a kertet különlegesen bonyolult trillázatú éjjeli csattogása. Akit érdekelnek a hangok és-vagy a madarak, meghallgathatja a neten a lassított dalokat, sokszor meglepően emlékeztetnek a klasszikus zene dallamaira. Olvasom, hogy minden madárnak megvan a maga külön éneke: a fajra jellemző dallamon kívül imitálnak és variálnak, hiszen a legjobb énekes lesz a legsikeresebb a szerelemben. Az én kedvenc rigómnak (évek óta itt él a kertben, ő, vagy a tanulékony leszármazottjai), messziről felismerhető saját nótája van, pár üteme egy csengőhangra emlékeztet – talán nem véletlenül. Hol van itt az egyhangúság?

            A verebek csiripelése felvidít, a galambok burukkolása megnyugtat, a kacagó gerlék hangos krúgása, turbékolása pedig az otthonosság hangja számomra. Nemrég egy kis tragédia történt itt a kertben, a macskánk elkapta az egyik gyönyörű szürke madarat, a szerelmes gerlepár egyikét, hiába tette le később, a megmarcangolt madár belehalt a sebébe. Nemcsak egy élőlény, de hangok is eltűntek így a világból, a szárnyak szokásos lágy püpögése leszálláskor, a hívóhangok visszhangzó élessége, a körmök koccanása az etetőként szolgáló műanyag cserépaljon. A kert szimfóniájában, amely a távoli autózúgás alaphangjától kezdve az állandó levélsusogáson át békabrekegésig, nyávogásig és cirádás énekesmadár-szólókig  elhallgatott egy énekes a kórusból, de a szólam megmaradt, a többi gerle továbbra is éli az életét, csak a párja keresi kitartó kiáltozással, várakozó szomorúsággal.

            Sok zeneszerző figyelt a természet hangjaira, és ma is van, aki az erdőben készít lemezt – Dés András például tavaly kizárólag az erdőben található tárgyakat használta ütőhangszernek a szabad ég alá költözött együttesében. Olyan is van, amikor a madarak konkrétan részt vesznek a komponásban – itt különösen Mozartra gondolok, a kanárijára és a vörösbegyére, de főként a híres seregélyére, aki nemcsak megtanulta elfütyülni egy dallamát Mozart legnagyobb gyönyörűségére (mellesleg a neten ma is látható Mozartot énekelgető seregély), hanem három évet is élt a zeneszerző házában. „Mozart a kiadásait rögzítő könyvecskéje (Ausgaben-Buch) szerint 1784. május 24-én 34 krajcárért vásárolta a madarat, amely el tudta fütyülni Mozart akkor új, 1784. április 12-én befejezett, G-dúr zongorakoncertjéből (K. 453) a 3. tétel első öt ütemét” olvasom egy cikkben. Amikor a madár meghalt, könnyed és könnyes verset is kapott a temetésére (mert vers mögött persze ott van Mozart szeretteinek a halála, és a háttérben a kolosszális Don Giovanni), meg egy rendes processziót, és mindenki énekelt a menetben – hogyan is búcsúztathatott volna másként egy énekesmadarat? Korai életrajzírója egyenesen egyfajta requiemnek nevezi a verset és a ceremóniát. (Külön érdekesség, hogy Mozart madárbúcsúztatóját az a Tandori Dezső fordította le gyönyörűen, aki sok madárral élt együtt, és mindegyikről meg is emlékezett a műveiben. Egy madárral is egy világ pusztul el, és aki ezt megérzi, az együtt rezeg a mindenséggel.  („Mellesleg, ha valaki ebnek emel mauzóleumot: kár nevetni. Tanulj nevetségig szeretni” írta a szintén állat-szerető Weöres.)

            És ha már siratás: ebben a vészterhes korban, amikor annyi ember hal értelmetlen és tömeges halált, még jobban sajnálhatjuk, hogy nem segíthet a siratásban és a vigasztalásban élőben Mozart zenéje. A MÁV Zenekar éppen Mozart Requiemjét játszotta volna májusban, mégpedig a régóta tisztelt és szeretett Kobajasi Kenicsiro vezényletével. Reménykedem, hogy valamikor mégiscsak lesz mód őket így együtt meghallgatni, mert a Requiem rejtélyes, halálközeli, sőt, egyenesen túlvilági szépsége áthat és felemel mindenkit, aki meghallgatja. Kamaszkoromban heteken át hallgattam a Ferencsik-Gregor-Takács -féle felvételt, szinte alig vettem le a walkman fülhallgatóját, ezzel vigasztaltam magam a felnövés és az áttelepedés gyötrelmei között, hitet adott, reményt és erőt, kapaszkodót és örömöt. Most, amíg ezt írom, ezt hallgatom megint, hosszú idő óta először, és ugyanúgy segít eloszlatni a szorongást, a félelmet a bizonytalanságtól és az elmúlástól – minden fájdalmon túl örök életet ígér. A kert és a madarak mellett a zene a legfőbb vigasz.

            Nyitva van az ablak – a madarak éneke átszövi Mozartot. A mi környékünkön, ezen az eldugott utcán, aligha fog megjelenni a MÁV zenekar kocsija a Nyiss ablakot a zenének programjukkal (pedig rengeteg helyre eljutnak, falvakba is, érdemes figyelni, követni, hátha), mégis zene árad be az ablakon, zene vesz körül, beborít a lét örömével, amelybe mindig, mindig belevegyül az elmúlás szólama – meg kell tanulnom az egészet egységként elfogadni.

Szabó T. Anna [Fotó: Dragomán György]

             Ágota hetvenöt éves. Pont annyi, mint a kedvenc zenekara, még a születésnapjuk is egyformán áprilisra esik. A koncertek hiányoznak neki a legjobban a karanténban, a zene eleven árama, amely egyszerre erős és sebezhető, hiszen bármikor abbamaradhat, és beállhat a rémület csöndje. Ezt jól tudta, átélt már légiriadót hangverseny idején, hirtelen felcsapták az ajtókat, kintről benyomult a szirénák vijjogása, és egyszerre mindenki felállt, fegyelmezett rutinnal vonultak ki az emberek, csak a zenészek kapkodták a hangszereiket, tudták, ha találat éri a termet, mindenük odavész, a parancsnok hiába ordított az ajtóból, hogy mars ki azonnal, mindenki mentette, ami menthető, mintha az életénél is fontosabb lenne, aki tudott, segített cipelni a dobokat meg a nagybőgőket, Ágota a falhoz tapadt, hogy el ne sodorják, úgy nézte őket, Milost, a nagyhajú klarinétost kereste a szemével, együtt kezdtek a konziban, de Ágota a kerékpárbalesete miatt fél év múlva abbahagyta, Milos egy szőke csellistanőt terelgetett kifelé gyöngéden, és akkor Ágota mégis elment, és soha nem tudta meg, mi lett velük – az épület megúszta akkor, de Milossal nem találkozott többet, csak egyszer látta, a tévében, amikor egy Beethoven-estet közvetítettek, mert ő Magyarországra költözött a lányához, a férfi meg ott maradt.

            Vajon milyen lesz a zenekar születésnapi koncertje? Megtarthatják-e egyáltalán? És vajon ő megéri még? Éppen az imént olvasta, hogy a szívbetegek nagyobb veszélyben vannak, ki se mozdul tehát a lakásból, a lányával is csak telefonon beszélgetnek, Juli megáll a Pannónia utca túlfelén, Ágota az ablakhoz áll, integetnek, aztán felhívják egymást, de volt, hogy így is pillanatok alatt összevesztek, ahogy máskor is szoktak, ilyenkor Juli vadul hadonászva gesztikulál, megteheti, neki nem kell fogni a telefont, mert fejhallgatója van, Ágota ilyenkor elmegy az ablaktól, hogy ne is lássa, annyira felhúzza magát, hogy mit szólnak a szomszédok, biztos minden este hétkor kiülnek az ablakba megnézni az ingyencirkuszt, és mivel a forgalom is csökkent, még a hangját is hallhatják, Hülye vagy, Anyika, üvölti Juli a fejét rángatva, ha megtudom, hogy kimész, megfojtalak, senki nem beszél így az anyjával, gondolja ilyenkor Ágota, szégyen, gyalázat. Szó, ami szó, tényleg ki akart menni, egy fuvolista szokott néha állni a Nyugatinál, nagyon fiatal lány, és gyönyörűen játssza Vivaldit, a múltkor is hallani vélte az ablakból, amikor kirázta a porrongyot, nagyon kellhet neki a pénz, ha még mindig kint áll, szinte mindenki maszkban jár már, de hát maszkban nem lehet fuvolázni, pont úgy, ahogy otthon sem lehet koncertet hallgatni, még csak tíz nap telt el, de Ágota már a világ végére is elment volna egy kis élő zenéért. Vajon honnan sejtette meg Juli? Ismerlek, kiabálja a lánya az utcán, a múltkor beszéltél arról a fuvolásról, csak úgy megemlítetted ártatlanul, de én tudom, tudom, tudom… a hangja egyre feljebb csapott, és Ágota ekkor, szokása ellenére kinyomta a telefont. Szegény Juli. Egész életében az anyja miatt izgult, előbb az otthoni bajok, aztán a válás, aztán a háború, az átköltözés, az új szerelem, Kristóf halála, a szívműtét, most meg a koronavírus… Nyugi, gondolja Ágota. Nyugi. Isten kezében vagyunk, mondja benne egy hang, nem az ő hangja volt, hanem az anyjáé, ő szólalt meg benne, a szokásos napi sóhaja volt ez, inkább fatalizmus, mint bizalom, Ágotát annak idején szörnyen idegesítette, de most, ebben a pillanatban megérti, mit érezhetett az anyja. Mégis megnyomja a hívás gombot, hogy a lányának is elmondja, hogy ő bizony nem fél.

            A zene az oka, magyarázza, a zene az ő zen-e, minden imák és meditációk origója és csimborasszója, direkt használ ilyen lázas szavakat, most ő is gesztikulál már a fél kezével, képzelj el egy zen-kört, mutatja is, az ablaküvegre rajzolt nagy ívben, vagy egy önmagába visszatérő hullámot, na, az az örökkévalóság, és ezt csak a koncertteremben lehet megérezni, a zenészek és a közönség lélegzetének nagy közös hullámzásában és áradásában, a megiramodó és elnyugvó szívdobogást is hallani lehet ilyenkor szinte, a szavak nélküli zengésben összekapcsolódó tudatok együtt lejtenek, igen, így mondja, lejtenek, lejtenek és emelkednek, ahogy táncolnak a muzsika szelében, újraélnek minden háborút és megbékélést, minden szúrást és simogatást, keserűséget és áhítatot, Ágota nem érti, mi történik vele, hogy ilyen költői révülésben törnek elő a szavak, hiszen maga is hegedült, mielőtt összetört volna a csuklója, ráadásul gyógyszerész, tapasztalatból tudja, hogy minden, ami igazán hat, azt patikamérlegen kell kimérni, mérget és mézet egyaránt, de az ember persze néha nem számol az új és ismeretlen reakciókkal és kölcsönhatásokkal, na tessék, nem bír leállni… Juli, értened kell, suttogja elfáradva, hogy én nem bírok zene nélkül élni, nekem az kell, hogy ott és akkor történjen, nekem ez a drogom és az izgalmam… Az előbb még zen volt és megnyugvás, neveti el magát Juli odalent, mi van veled? De hát ott a tévé, úgyis egyfolytában a koncerteidet meg az operáidat meg a baletteteidet nézed, nem igaz, hogy már mindent láttál! De nekem élő zene kell, kiabálja Ágota is, megmondtam, a közösség kell, az egész kell, az, hogy itt és most történjen, érted? Reménytelen vagy, Anyika, mondja Juli, de most mennem kell, vacsorát kell adnom Rebekának.

            Ágota leül és a rádiót kezdi hallgatni, kritikusok beszélgetnek egymással, persze most csak telefonon, jobb híján régi koncerteket és nagy mestereket idézve fel, egész érdekes, főleg az, amikor Zubin Mehta, Daniel Barenboim és Jacqueline du Pré 1967-es  izraeli háborús fellépéséről kezdenek beszélni , Ágotának a szíve is belesajdul, úgy megkívánja Elgar csellóversenyét, ezt a fáradt és mégis szenvedélyes sóhajt az első nagy világégés utánról, lemezen a Londoni Szimfonikusokkal játszotta, ezt fogom kérni születésnapomra, gondolja, ha megérem, teszi hozzá, és ha meghalsz, mondta a fejében az anyja hangja, akkor majd meghallod élőben, és én is ott leszek. Ágota elmosolyodik, vannak a túlvilágon koncerttermek, ezt mindig is sejtette, ott majd áll épen minden összetört és lebombázott és kiszuperált hangszer, és minden összetört és lebombázott és kiszuperált emberi test is, de csak a forma kedvéért ülnek székbe és játszanak és vezényelnek és tapsolnak, mert igazából mindenki zenéből van, hangokból és emlékekből és élményekből és érzelmekből, és együtt vannak ott, ahol súlya semminek nincs, csak zengése, távlata, aurája.

            Ekkor szólal meg a telefonja, csak azért veszi fel, mert Juli nem szokta ilyen későn hívni. Mi baj, szól bele ijedten, és akkor Juli köszön, és hallatszik, hogy mosolyog, Anyika, mondja, ha nem lennél ilyen ódivatú, akkor azonnal felmennél a fészre, és meglátnád, hogy tele van élő közvetítéssel, másokkal együtt is  nézheted, ha akarod, plusz, ha holnap kinézel, mielőtt odaérek, hallani fogod a kedvenc zenekarodat egy autóból is, mert pont arra járnak nyitottablakozni, akár a szomszédoknak is szólhatsz, meglátod, nem vagy egyedül, légyszi, menj fel a netre, de azonnal, mielőtt egészen becsavarodnál. Megértetted? Gyere ide, Rebus, magyarázd már el a nagyinak, mit hogy kell csinálni, és ha már ott vagy, nem nézel meg vele valamit? Légyszi? Addig én végre gitározhatok egy kicsit, ha már se hegedülni, se fuvolázni nem tanított meg az anyám… Igen, már fél éve tanulok, nem tudtad, Anyika? Ágota csak áll, a fejét csóválja, mosolyog. Így már biztos, hogy túl fogja élni.

Szabó T. Anna [Fotó: Dragomán György]

Takács-Nagy Gábor [Fotó: n/a]

Beethoven István király nyitánya – a szerzőnél egyedülálló módon – a magyarokhoz köthető. Az 1800-as évek elején nyílt meg Pesten a Német Színház, és Beethovent kérték meg arra, hogy írjon az István király című színdarabhoz egy kísérőzenét. Beethoven azt írta egy levelében: „Nagyon szeretem a bajuszos magyar barátaimat – igaz, hogy szerettem volna most egy fürdőhelyen pihenni, de annyira szeretem a magyarokat, hogy nem tudok visszakozni a kérésükkel kapcsolatban”. A nyitány maga nagyon tüzes, vérpezsdítő zene. Így láthatott minket a nagy mester – tudta, hogy egy kis nemzet vagyunk, de valahol érezhette, hogy mi van bennünk. Ezer év alatt mégiscsak sikerült fennmaradnunk, akármilyen kis nemzet is vagyunk a nagy birodalmak nyomása alatt, és ez az erő érződik a darabban. Óriási kontrasztok vannak benne, de drámai résszel nem találkozunk. Egy fuvolanótával kezdődik, ezután a király színre lép: fanfárok jelzik érkezését. Ezután megjelenik Bihari Jánosnak, cigányzenészünknek egy dallama, amit Beethoven Bécsben hallott. Ez az anyag tele van pajkossággal, humorral, udvarlással, tánccal és énekkel. Egyébként ez egy öt-hat perces, sajnos méltatlanul ritkán játszott darab. Szerintem remek „előétel” lesz a koncerten.

Beethoven öt zongoraversenyt írt – annak nincsen koncepciója, hogy miért pont a másodikat játsszuk most, de természetesen mind az öt zongoraverseny önállóan egy-egy gyémánt, bármelyik remekül beleillett volna a műsorba. Érdekes, hogy ez igazából nem a második zongoraversenye, hanem az első – azért van 2. zongoraversenyként elkönyvelve, mert igen sokáig gyűrődött vele a nagy ember. Négyszer is átalakította, nyolc éven keresztül dolgozott rajta. Idő közben pedig megjelent a név szerint első zongoraversenye C-dúr hangnemben. Húszéves korában kezdte az első vázlatait – ekkor még Mozart is élt –, és 28 éves korában, Prágában fejezte be a most előadásra kerülő versenyművet. Hihetetlenül pezsgő, energiától duzzadó zene ez, tele humorral. Haydn nyomát is felfedezhetjük benne, ugyanis ebben az időben a fiatal zeneszerző Haydntól tanult. Csak érdekességként említem, hogy Beethoven nem pénzzel fizetett neki, hanem babbal és kávéval. Egyébként a mű tele van különleges akcentusokkal és humorbombákkal. A mester levelezéseiből kiderül, hogy kicsit cinikus, de elképesztően jó humora volt – nem lehet elvonatkoztatni az embert a zenéjétől.

A szólistánk Ránki Fülöp lesz – Várjon Dénes barátom betegsége miatt történik ez a beugrás. Azért őt választottuk, mert egy kiváló fiatalember, nagyszerű zongorista. Alázatos, tehetséges, szorgalmas. Vasárnap tudta meg, hogy játszani fog. Persze úgy kértük fel, hogy mi tisztában voltunk azzal, hogy már játszotta a darabot. Nem akarnánk egy fiatal tehetséget ekkora erőpróba elé állítani, hogy négy nap alatt tanuljon meg egy ilyen kaliberű versenyművet. Az efféle helyzetekből nagyon jó produkciók szoktak születni. Néha nem kell az, hogy az ember hónapokig gyötrődjön valamin: így lesz meg az előadás frissessége.

A Pastorale szimfónia egy szerelmi vallomás a természet felé. Beethovent egész életében sorra érték a csalódások – nem talált igazi párra, egyedül élte le az életét. Tele vannak a levelei szívszorító, szomorú részekkel. Több hölgynek is írt ehhez hasonlóakat: „Kedvesem, tegnap hallottam a hírt, hogy férjhez ment xy-hoz. Nagyon fáj a szívem, de sok boldogságot kívánok Önnek.” Több nagy zeneszerzőhöz hasonlóan ő is a természetben talált megnyugvást. Leveleiből ez is kiderül: „Sokkal jobban szeretem a fákat, mint az embereket.” Le van írva, ahogyan erdei séták folyamán különleges transzba esett: „Térden állva találtam magam és fohászkodtam az Úrhoz, hogy mennyire hálás vagyok, hogy adta nekem a természetet, amiben feloldódhatok és nyugalmat találhatok.”

Ez az egyetlen szimfóniája, amihez tételcímeket is írt. A második epizódot – aminek a „Jelenet a pataknál” elnevezést adta – valóban egy patak mellett ülve komponálta, figyelve a természet rezdüléseit. A tétel végén megjelenik egy remek ötlet, a madarak füttykoncertje. Nagyon érdekes, hogy Beethoven a partitúrában bizonyos fúvós hangszerekhez madárneveket társított: a fuvola lett a fülemüle, az oboa a fürj és a klarinét a kakukk. A harmadik tétel a „Vidám paraszti mulatság”. Mindig azt szoktam mondani a zenészeknek, hogy ezt hagymaszagúan kell játszani. Ha a szimfónia legvégét, a megnyugvás pillanatait, atmoszféráját sikerül „rendesen elkapnunk”, az katartikus élmény lehet – remélhetőleg a közönség számára is. Beethoven olyan mély dolgokat képes írni, olyan elementáris erővel hat, hogy nem véletlenül imádja és tiszteli mindenki. Mikor ezt a szimfóniát vezénylem, mindig hálát adok a sorsnak, hogy ezt a pályát választottam.

Takács-Nagy Gáborral Hörömpöli Anna beszélgetett.