A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

„Csak az megy a szívbe, ami szívből jön”

Takács-Nagy Gábor, csütörtöki hangversenyünk dirigense mesél a koncert repertoárjáról a tőle megszokott lendülettel, energiával és derűvel.

2021. február 17. - MÁV Szimfonikus Zenekar

tng.jpg

Takács-Nagy Gábor [Fotó: n/a]

A koncertet Mozart D-dúr „Haffner” szimfóniájával kezdjük. Leopold Mozart javasolta fiának, hogy írjon egy művet Salzburg polgármesterének, Sigmund Haffner úrnak. Mivel az életben fontos a diplomácia és a kapcsolatok ápolása, Mozart megfogadta apja tanácsát. A konkrét felkérést 1782 júliusában kapta meg Salzburgból – ő maga ekkor már Bécsben élt, és éppen esküvőjére készült Constanze Weberrel. Lehet hallani a darabon, hogy Mozart mennyire fel volt dobódva, milyen jókedvében volt ekkor! Azt írta az első tételről, hogy olyan tüzesen kell játszani, ahogyan csak lehet, az utolsó tételt pedig olyan gyorsan, ahogy lehet. Hihetetlenül színpadi, pezsgő az egész szimfónia.

Nagyon fontos számomra, amit Nannerl, a nővére írt Wolfgangról: „öcsém nagy zseni volt, de egész életében úgy viselkedett, mint egy igazi gyerek”. Ebben a szimfóniában is kitűnik az élethez való pajkos és fékezhetetlen hozzáállása. Viselkedésében túlságosan őszinte volt, és állandóan, azonnal kimondta, amire éppen gondolt. Mindig operában és színpadi világban gondolkozott. Míg Haydn és Beethoven mindenkihez szól, Mozartnál – főleg amikor a decibel lemegy –, egy férfi beszél egy nővel a színpadon. Rengetegszer érzek szerelmet és vágyódást, valamint konfliktust a darabban. Egy fantasztikus tánctételt is találunk a műben. Constanze azt írta férje halála után, hogy Wolfgangnak két hobbija volt: a biliárd és a tánc. És hogy táncban majdnem nagyobb volt, mint zeneszerzésben. Amit persze nem tudok elképzelni – mondja nevetve. A muzsikus barátaimnak azt mondtam, hogy ne vonásokat játsszunk, hanem minden mozdulat inkább egy gesztus legyen. A zene spirituális gyógyszer. Ha igazán elkapjuk Mozartnál a lényeget, akkor az mindenkit megemel.

A következő darabunk Beethoven első szimfóniája lesz. Beethoven 1793-ban, pár évvel azelőtt, hogy befejezte első szimfóniájának komponálását, így írt magáról egy barátjának. „… Gonoszságom a vér forrósága, bnöm a fiatalság, de rossz ember igazán nem vagyok. Sokan vad felgerjedésekkel vádolják szívemet – de szívem jó és meleg … Érzem, hogy ifjúságom csak most kezdődik, szellemi és testi erőm egyre nő … Napról napra közelebb jutok a célhoz, amelyet érzek, de leírni nem tudok. … Csak semmi nyugalmat … nem, nem születtem nyugodt életre! Oly szép ezerszeresen élni az életet! Csak így tudok élni!!!”

Egy olyan ember zenéjét fogjuk hallani, aki már nem hajbókol az arisztokrácia előtt – egyenrangúnak érzi magát. Nem veszi fel a parókát sem. Amikor egyszer Goethével sétált az utcán, és szembejött velük egy cseh főherceg, Beethoven állítólag odaszólt barátjának, hogy ne hajoljon meg, hiszen nagyobb ember ő, mint a méltóság. Goethe ugyan meghajolt, de Beethoven csak állt karba font kézzel. Ebben a zenében ez az óriási öntudat, a benne lobogó hihetetlenül mély, végzetes tűz jelenik meg. De még mikor a decibel és a dinamika lemegy, annak is úgy kell szólnia, mintha fortissimo lenne – két kilométerről. Azt nem szabad elfelejteni, hogy Beethoven nem úgy élte az életet, mint egy átlagos ember. Bármilyen hangulat vagy érzés ragadta el, azt tízszer intenzívebben élte meg.

Az első szimfónia még akár Haydné is lehetne, a második viszont már nem, annyira megmutatkozik Beethoven egyedi stílusa. De már az elsővel leteszi a névjegyét: itt van, megérkezett, és új utakon jár. Már rögtön az első felhangzó akkord polgárpukkasztó: a mű hangneme C-dúr, de a hangzatba egy tájidegen B-hangot is beilleszt. Ez olyan, mintha húslevest kérnél, és az első kanál után rájönnél, hogy amit kaptál, az paradicsomleves. Meglepetések sorozata az egész darab, és óriási szeretetvágy sugárzik a zenéből. Átmenet nélkül mutatja meg tigrisszerű, tűznyelő energiáját, és utána pillanatok alatt behoz egy diminuendot – akkor nagyon szeretné, hogy valaki szeresse. Mert magányos.

Beethoven kifigurázó és furcsa humora nem volt szimpatikus a levelei alapján. Mégis, ebben a darabban szellemességének legjavát csillogtatja meg. Mondok egy példát. Befejeződik az első tétel, fortissimo kirepülünk a világból. Bécsben, ahol a szimfóniát bemutatták, bizonyosan várták a második, lassú tételt – valami szép melódiát, amit az első hegedű, vagy a fuvola játszik. Ehelyett mi történik? A második hegedű kezd el táncolni pianissimoban. Ez nem is egy lassú tétel! Olyan, mintha tudatosan meg akarta volna mutatni, hogy szakítani fog a hagyományokkal, és bármikor érheti meglepetés a hallgatóságot. A harmadik tétel elé még odaírta, hogy „menüett”, de már nem az a fajta, mint Haydnnál és Mozartnál, ahol egy hölggyel táncolunk finoman, hajbókolunk. Ez nem egy elegáns, arisztokratikus tánc, itt már a torreádor jön ki a színpadra.

Elementáris meglepetések vannak a darabban. Azt mondtam épp a barátaimnak a zenekarban, hogy úgy kell játszani, mintha nem tudnánk, mi következik. Úgy, hogy mi magunk is meglepődjünk. Ez a titka annak, hogy hogyan lehet spontánul, frissen játszani akkor is, mikor már sokat tudunk a darabról. Nem könnyű, de rá lehet állni fejben. A keret adott, de hagyni kell, hogy a pillanat is hozzáadjon valamit az előadáshoz. Persze kérdés, hogy a karmesternek mi a fontos. Ha azt szeretné, hogy minden tökéletesen együtt legyen, akkor a zenészek tudják, hogy minden úgy fog történni, ahogy a próbák során. Bekapcsol az automatizmus. Úgy tanultam nagy tanáraimtól, Mihály Andrástól, Kurtág Györgytől, hogy a kreativitás ott kezdődik, ahol a komfortzóna véget ér. Természetesen nem kell őrületesen veszélyesen élni, de egy kicsit igen.

A koncert végén Mendelssohn e-moll hegedűversenyét adjuk elő Maxim Vengerovval. Mendelssohn most együtt kártyázik valahol Haydnnal, Mozarttal, Beethovennel és Bachhal. Fantasztikus zseni, akiben van valami igazán különleges. Szenvedélyes, nagyon sűrű vérű, de közben hihetetlenül művelt, fantáziadús és színes ember. És még valamit érzek a darabban. Szenvedélyes, de valami elképesztő tisztaság is van benne. Ugyan virtuóz hegedűversenyről van szó, nem ennek kell uralkodni az előadás során, hanem egy olyan szférát kell megjeleníteni, ami már-már mesevilág. Tipikus példája annak, hogy a zenekarral úgy kell kísérnünk a szólistát, hogy igazából nem is kísérünk, hanem megéljük a darabot. Nyitott, spontán érzésekkel kell játszani. Az én feladatom nem az, hogy közlekedési rendőr legyek, hanem hogy rávezessem zenész barátaimat erre az útra. A darabok szellemiségét kell sugározni igazán, nem pedig a fizikai állapotát. A zenélés célja, hogy a hallgatót belevigyük egy másik szférába. Ha fejből játszol, az fejbe megy. Csak az megy a szívbe, ami szívből jön.

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

„El vagyok látva bőséggel”

Kovács Jánossal, csütörtöki hangversenyünk karmesterével beszélgettünk az elhangzó darabokról, a felkészülési folyamatról és az online koncertekről.

kovacs_janos_c_na.jpg

Kovács János [Fotó: n/a]

A MÁV Szimfonikus Zenekarral közös csütörtöki koncertjén három kiváló magyar mű lesz a repertoáron. Tudna mesélni a darabokról?

Műsorunkban az első szám Kodály Zoltán tollából a Marosszéki táncok, amit különösen szeretek, a szívemhez nőtt az idők során. Mind a Galántai, mind a Marosszéki táncok elképesztő fantáziával vannak megírva. Az előbbit játsszák gyakrabban, ami nem csoda, hiszen tökéletes, gyönyörűséges és hatásos. Ehhez képest igazságtalanul mellőzni szokták a Marosszéki táncokat, ami egészen másféle megközelítésből, de ugyanazon a legfelső fokon íródott. Annyi minden van benne, hogy az ember elcsodálkozik. Hihetetlen, hogy Kodályba mennyi fantázia szorult, és hogy mit „művelt” az egyes népi motívumokkal, hogyan építette bele azokat egy szimfonikus költeménybe. A darabnak különleges formája van: négy táncot foglal magába, és ehhez járul egy plusz egység – én ritornellnek nevezem. Ez egy visszatérő alapmotívum, hasonló ahhoz a nevezetes sétához, amelyet Muszorgszkij művében, az Egy kiállítás képeiben találunk. Ott minden egyes kép között ugyanaz a motívum csendül fel, de különböző változatokban, a képeket megtekintő egyén hangulatait, reflexióit tükrözve. Ugyanez jellemző a Marosszéki táncokra is. A ritornell ötször hangzik fel a legváltozatosabb köntösben. Maga a mese.

A második számunk Liszt Magyar fantáziája, a szólista Balázs János lesz. Vele tegnap – hétfőn – már találkoztam, eljátszotta nekem a darabot. És ma – kedden – zenekarral is elpróbáltuk. Az együttes ovációban tört ki, olyan frenetikusan játszott. Ez a darab annyira az övé, hogy az ember csak vigyorog. Maga a mű pedig pompázatos, egészen elképesztő fantáziával van megírva. Manapság gyakran éri kritika Lisztet amiatt, hogy a népszerűségért vagy a virtuozitás miatt kevésbé katartikus műveket írt. Ez teljesen rossz megközelítés. A Magyar rapszódia két részből áll – ahogy az egyébként jellemző a szokásos rapszódiákra: van egy lassú és egy friss része. A friss mindig kirobbanóan energiadús, a lassú pedig többnyire gyászos. A tempófelirat andante mesto, azaz szó szerint fordítva bánatos, szomorú. A mű természetesen nem vet fel olyan problémákat, mint a h-moll szonáta vagy a Faust szimfónia, de ezzel együtt tökéletes alkotás, zeneszerzői szempontból is. Mindig rácsodálkozom erre a darabra.

A szünet után következik a 20. század legnagyobb remekműve, a Bartók: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, amit legutóbb a Zuglói Filharmóniával volt szerencsém előadni. Nem tudom elmondani, hogy mekkora öröm erre készülni, még akkor is, ha Bartók mindenkinek megkeseríti az életét ezzel a darabbal, a karmesternek éppúgy, mint zenekari muzsikusnak. A mű komolysága és technikai igénye olyan fokú, hogy meghaladja azokat a határokat, amiken belül általában mozogni szoktunk. Szerencsére sok próbát kaptam erre a MÁV Szimfonikus Zenekarral, és egy kiváló vonósegyüttes állt össze, valamint a billentyűs hangszerekhez és a hárfához is rendkívüli művészek érkeztek. Igen sokat gyakoroltunk, és azt remélem, hogy ha Kököjszi és Bobojsza nem köt csomót az ujjainkra, akkor ebből lehet egy elfogadható előadás – mondja mosolyogva.

Mennyit próbáltak összesen a darabra?

Múlt héten volt négy nagy próba, 9-től 3/4 3-ig, ki is tartottam az összeset végig. Szombaton is összejöttünk, hétfőn is. Ez ma a hetedik volt, és holnap – szerdán – van még egy próbanapunk. Lehetne azt mondani, hogy egy ilyen remekművet szünet nélkül próbálhatnánk hónapokig, de ezzel a kijelentéssel nem értek egyet. Az ember mindig eljut egy bizonyos pontig, amire adott helyzetben, adott pillanatban képes. Egyszer csak kiderül, hogy betonba ütközött. Aztán eltelik egy év, és lehet, hogy magasabb szintről tudja kezdeni. Nekem most könnyebben megy a darab, mint a legutóbbi alkalommal.

A felkészülés ilyen esetben hogyan zajlik?

Ugyanolyan komolyan. Csomó mindent felfedeztem még, ami mellett eddig elmentem. Nem is tudom, hogy Kocsis Zoltánon kívül fel tudja-e fogni bárki ezt a darabot teljes valójában. De megközelíteni lehet. Most egy fokkal könnyebben megy nekem is.

Milyen kötődése van a MÁV Szimfonikus Zenekarhoz?

Erős. Itt már mindenki a gyerekem vagy az unokám lehetne. De ami ennél is fontosabb: a zenekarnál kezdtem a tanulóéveimet. Akkoriban ők voltak a Zeneakadémia „kisegítő személyzete”, és rajtuk próbálkozhattak a kezdő karmestercsemeték.

Mi történt a karjával?

Baráti társasággal kirándultam: Pilisborosjenőtől felfele menve az út száraz volt, lefele úton dagonyás. Elcsúsztam, és ráestem a kezemre. Ebből látszik, hogy az én mesterségem mennyivel egyszerűbb: ugyanezt egy hangszeres nem engedheti meg magának. Én pedig vígan dirigálok jobb kézzel. Az egyetlen gondom a lapozás, de azt már megszoktam, nagyjából bejárattam a folyamatot. Szombaton még féltem egy kicsit ettől. Kis fájdalommal is járt, de arra fütyülök. Bizonyos lapozásokra időben fel kell készülni. A Bartókban vannak olyan helyek, ahol ha elkezdek matatni, megzavarom vele a zenekart.

Mielőbbi jobbulást kívánunk! Az online koncertekkel mennyire került közelségbe az utóbbi időben?

Olyan sokat még nem csináltam, de volt már részem benne. Mindegyikben örömem telt. Amikor rákérdeznek, hogy nem hiányzik-e a közönség, arra mindig engedelmesen mondom, hogy dehogynem, nagyon. De ha a mérleg két serpenyőjébe beleteszem azt, hogy egyáltalán nincs koncert, vagy hogy van koncert és készülhetünk gyönyörű művek előadására úgy, hogy nincs közönség, akkor nyilvánvalóan az utóbbit választom. Általában hátat mutatok a zenét hallgatóknak, én pedig a hátammal is érzékelem a jelenlétüket: ha valami jól sikerül, akkor teljes csend van. Ez a fajta feszültség mindenképpen inspiráló. De annyira el vagyok foglalva a darabokkal és a kollegáimmal, akiknek segítenem kell a darab előadásában, hogy én vagyok a legkevésbé vesztes ebben az ügyben.

Zenész oldalról ez az álláspont teljesen érthető. A közönségnek mit adhat egy online koncert?

Sokkal kevesebbet, és nem csak hangzásélményben. A nem túl jó akusztikájú termekben a mikrofonos felvétel jelenthet pozitívumot. Én nem igazán értek a hangtechnikai dolgokhoz, de sajnos az a tapasztalatom, hogy például a TV-ben vagy az interneten keresztül nem ugyanaz a hang jön le a közönségnek, mint amit élőben hallhatnának. Volt nemrég egy újévi koncertünk a Zeneakadémián. A teremben ugyan telivér zenekari hangzás szólt, mégis mikor visszahallgattam a koncertről készült felvételeket, kis túlzással majdnem öngyilkos lettem. Olyan tompa és fénytelen volt ahhoz képest, amit ott a teremben éreztem! Ha beülök egy koncertre, az mindenképpen sokkal elementárisabb erővel hat, mint képernyőről nézve. Egyetértek Sztravinszkijjal, aki azt mondta, hogy a zenehallgatáshoz ugyanúgy hozzátartozik a zene látványa is. Nem vagyok híve a lecsukott szemű zeneélvezésnek, szeretem látni a zenekart munka közben. A koncertek felvételeitől is el vagyok bűvölve, de plusz élmény a személyes jelenlét.

Gyakran mutatnak a közvetítések során kezeket arcok, emberek helyett. Erről mi a véleménye?

Most különleges helyzetben vagyunk, abból él minden zenekar, hogy online koncerteken működik közre. Nem mindig a hangszeres kezét vagy a hangszereket kellene mutatni. Számomra sokkal érdekesebb az, hogy az arc mit mutat, a figyelem hova összpontosul. A Bartók Zene indulása elképesztő koncentráltságú tétel, így sokkal szívesebben látnám az elmélyülten figyelő művész-arcokat, mint azt, ahogy fogják a vonót vagy a bal kezükkel billentgetnek a fogólapon.

Erre az évre mik a tervei, milyen koncertek vannak kilátásban?

Sokkal több mint amennyit ép ésszel fel tudok fogni. Nem nézek túlságosan előre, arra koncentrálok, ami az orrom előtt van. Most, ha a csütörtöki koncertünk lemegy a MÁV Szimfonikusokkal, rögtön jön egy olvasópróba a Rádiózenekarral Ravel Daphnis és Chloé balettjéből, amit február végén adunk majd elő. Közben lesz nyolc napunk, mikor kortárs műveket veszünk fel. Most ebben az őrületben élek, megpróbálom a kortárs művekre felkészíteni a maradék agyamat – mondja nevetve. Lesz még koncertem a Nemzeti Filharmonikusokkal, megyek Miskolcra, Szegedre és Szombathelyre is, ahol szintén nagyon jó zenekarok várnak. És olyan műsorok, amik után az ember megnyalhatja mind a tíz ujját. El vagyok látva bőséggel.

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

Folyékony, céltalan séta és különleges zenei ízek

– így jellemzi hangversenyünk szólistája, Balogh Ádám a műsorban elhangzó Mozart Esz-dúr zongoraverseny egyes részeit. Ismerjük meg a tehetséges fiatal életét és terveit a következő interjúból!

balogh_adam_c_rachel_breen.jpg

Balogh Ádám [Fotó: Rachel Breen]

 

Milyen év lesz számodra 2021?

Azt várom leginkább, amit mindenki: egy kicsit normálisabb kerékvágást. Szakmailag ígéretes időszak lehet számomra, több versenyre és sok koncertre készülök. Az a gond, hogy egyelőre minden csak feltételes módban van. Reménykedem, hogy idővel ez változik majd. Hobbikból a tavaszi időszak alatt volt időm elég újat felfedezni, most inkább a munka foglalkoztat.

Mik a szakmai célkitűzéseid erre az évre?

Június közepéig szinte hetente követik egymást a koncertek és versenyfordulók a naptáramban. Rengeteg izgalmas dolog vár rám, valamint – remélhetőleg – több korábban elmaradt koncert is bepótlásra kerül. Liszt Esz-dúr, Bartók 3. és Petrovics zongoraversenyekre készülök a hónapokban. Emellett nagyjából 2,5-3 órányi szólórepertoár is terítéken van: Bartók, Stravinsky, Chopin, Liszt, Scriabin, Bach, Kapustin, Beethoven. Kamarából trióval, kvintettel és kétzongorás műsorral is készülök.

Hogy élted meg az elmúlt időszakot?

2020 nehéz volt nekem is, ahogy sokaknak. Viszonylag békésen vészeltem át, eleinte kifejezetten jólesett egy kis pihenő, mivel ritkán van alkalmam a teljes kikapcsolódásra. Azóta persze mindenféle belső folyamatok lezajlódtak bennem. Most már tudom értékelni, hogy volt időm utolérni magamat és összegezni az elmúlt hónapokat, éveket.

Mit hozott az életedbe a Bartók Világversenyen való szereplésed, elért helyezésed?

Az erőpróba remek lehetőségeket hozott, és úgy érzem, hogy kicsit jobban „felrakott a térképre”. Nagyon igyekszem, hogy olyan szinten helyt tudjak most állni, hogy a jövőben is legyen alkalmam még sok-sok tapasztalatot gyűjteni, koncertezni!

Mit gondolsz, indulnál még hasonló megmérettetéseken, vagy már kizárólag a koncertezésre fókuszálsz?

Ebben az évben több versenyre is készülök (bár nem szokásom halmozni ezeket), minden összetorlódott a halasztások miatt. A kanadai Honens és a Sydney versenyekre is beválogattak, így most ezek vannak fókuszban. Szeretnék máshol is tapasztalatokat szerezni a világban, ezek az események pedig erre ideális lehetőségek, hiszen jó hallani, megismerni a pályatársakat.

Mivel töltöd szívesen a szabadidődet?

Mindent szeretek, ahol mások kreativitását lehet megfigyelni és ebből táplálkozni. Ezen érdeklődési körök helyfoglalása rapszodikusan változik a napjaimban. A makettezés most háttérbe szorult, olvasásra több idő jutott tavasz óta és sokat filmeztem. Számítógépes játékok terén is otthon vagyok: ki szoktam próbálni minden újdonságot. Szeretem követni, hogy hova fejlődik az egész ágazat. A karantén alatt sokszor játszottam barátokkal is – ez egy kis közösségi „életpótlék”, interneten keresztül.

Mi volt a legutóbbi film, amit láttál és jó szívvel ajánlanád másoknak is? Netflix vagy HBO?

Összességében a Netflixet használom többet, de az HBO-on is láttam már sok mindent korábban. Mostanában mindenkinek a Netflixes „Miles Davis: The birth of the cool” című dokumentumfilmet ajánlgattam, a múlt évből pedig a „Volt egyszer egy Hollywood...” volt az egyik kedvenc filmem.

Mozart Esz-dúr zongoraversenyét adod elő nemsokára a MÁV Szimfonikus Zenekarral. Mit kell tudni erről a műről, mennyire áll közel hozzád?

Ez a Mozart zongoraverseny rendkívül szokatlan mű, már csak ezért is szeretem. A harmadik tétel fúgaszerű témája és a második tétel folyékony, már-már céltalan sétája – mind nagyon különleges zenei ízek. Még Mozarthoz képes is sok az egyedi megoldás, ez pedig nagyon vonz. Még nem volt alkalmam koncerten játszani, ez lesz az első, épp ezért nagyon várom!

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

„Hiszem, hogy már nem kell sokat várakozni!”

Olvassák el Christoph Campestrinivel, következő hangversenyünk karmesterével készített rövid interjúnkat, amelyben a tavalyi és idei évekre reflektál, beavat minket különös elfoglaltságaiba, és a hamarosan felcsendülő Mahler-szimfóniáról is mesél!

christoph_campestrini_3_c_werner_kmetitsch.jpg

Christoph Campestrini [Fotó: Werner Kmetitsch]

 

Hogyan töltötte az ünnepeket és a szilvesztert?

Bécsben, otthon a családommal. Szép és csendes időszak volt.

Vannak újévi fogadalmai?

Igyekszem nem ellógni a napi kocogásaimat, és megpróbálok jól, de egészségesen táplálkozni. Nem tudom, hányszor fogadtam már meg ugyanezeket – mondja mosolyogva.

A tavalyi évnek megvoltak a maga nehézségei. Mire fókuszált, mivel töltötte az idejét?

2020 rendkívüli élményeket kínált számomra – többek között egy csodálatos újraegyesülést a MÁV Szimfonikus Zenekarral és Maxim Vengerovval még februárban. Sokat gondolkoztam mind a művészetekről, mind általánosságban az élet kérdéseiről. Számos olyan tevékenységet folytattam, melyeket nem várnánk egy karmestertől: zongorán koncerteztem; Rainer Maria Rilke költészete alapján dalciklust komponáltam; Ausztriában országos tévéműsort készítettem, amely bemutatta az opera műfaját gyerekeknek és fiatal felnőtteknek. Arra is felhasználtam ezt az időszakot, hogy egyéb, nem zenei projektekkel foglalkozzam. Elolvastam például Marcel Proust, az „À la recherche du temps perdu” („Az eltűnt idő nyomában”) című regényfolyamát – 4400 oldal, 7 regény –, ami fantasztikus élmény volt.

Milyen szakmai céljai vannak 2021-re?

Az év elejére több koncertet és operaprodukciót terveztünk, de ezek sajnos lemondásra kerültek. Hiszem, hogy már nem kell sokat várakozni – szép lassan újra elindulnak majd az előadások, és végre folytatódhat a koncertélet. Különösen várom Verdi „A végzet hatalma” című új produkcióját a bécsi Operafesztiválomon (Oper Klosterneuburg), valamint 2 bővített kínai turnét, és az Egyesült Államokban tartott hangversenyeket.

Mi a véleménye az utazásról ebben a helyzetben?

Az utazás a karmester életének elengedhetetlen része. Tehát az, hogy hosszabb ideig nem tudtam utazni, lehetőséget kínált mélyebb betekintésre a közvetlen környezetembe és kultúrámba. Próbáltam elfogadni a helyzetet és azonosulni a „csodálatos elszigeteltség” gondolatával, hogy más módon növekedjek, mint a korábbi időszakokban.

Mondana pár gondolatot a most előadásra kerülő Mahler-szimfóniáról?

Mahler VI. szimfóniája számomra az egyik legkiemelkedőbb mű a klasszikus repertoárban. Hossza meghaladja a 80 percet, és tükrözi általában a „conditio humana”-t, azaz az emberi természetet, valamint Mahler életét is. A vírushelyzet miatti korlátozások lehetetlenné teszik, hogy a teljes nagyzenekari verziót adjuk elő. Így Klaus Simon átiratát játsszuk, amely kisebb létszámú zenekart igényel. Néhány további hangszeres változtatással én is éltem.

Ez a szimfónia – a megszokottak mellett – számos szokatlan hangszert szólaltat meg: többek között különböző, állatok terelésekor használt harangokat, kalapácsot, ostort és templomi harangokat is. Harmonika is került az átiratba, a szólama Mahler zenéjének alpesi hegyi hangulatát hivatott közvetíteni. Az egész mű különleges érzelmi élményt nyújt mind a zenészek, mind a közönség számára. Készüljenek fel néhány új és különösen igéző, csodás hangra!

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

„A Mű olykor fontosabb, mint maga az Élet”

Beszélgetés Dénes Istvánnal, szombati hangversenyünk dirigensével.

 

denes_istvan_1.jpg

 

Dénes István [Fotó: n/a]

Milyen szempontok szerint alakította ki a szombati koncert műsorát?

A Beethoven-évforduló köré rendeztük az egész repertoárt. Az eredeti műsort is így terveztük, de sajnos a vírushelyzet közbeszólt. A vonósnégyes-átirat ugyan szükségmegoldás, de mindenképpen izgalmas színfolt lehet.

Miben változott az eredeti koncepció?

Az ismert helyzet miatt nemcsak a műsort kellett megváltoztatnunk, hanem a zenekari muzsikusok létszámának drasztikus redukálására is szükség volt. Így sajnos a 75 éves szülinapos zenekarnak komponált „MÁV-Start-SOS-Beethoven” című művem is áldozatul esett. A legnagyobb létszámú C-dúr hegedűversenyt alapul véve csak vonós, és a minimális fúvós kollega maradhatott a beosztásban. Az egyik választott vonósnégyes Lendvai György ötlete volt, a másik pedig az enyém.

Mire figyel akkor, mikor egy vonósnégyest hangszerel szimfonikus zenekarra?

Nincs szó különösebb hangszerelésről, hiszen vonószenekarral játszunk. Viszont, ha már a fúvósok is ott ülnek a vonósok mögött, miért ne játszhatna az első hegedűvel megfelelő helyen a fuvola vagy oboa, a második hegedűvel a második oboa, a csellókkal a bőgő és két fagott?

Van olyan zenei anyag, amelyet hozzáírt a meglévő szólamokhoz?

Az F-dúr vonósnégyesben a kürtöknek külön szólamot írtam. Egy különlegesen gyönyörű, varázslatosan lebegő tételről van szó, amely Mahler és Schönberg (Verklärte Nacht) világát sejteti, előlegezi. A c-moll vonósnégyes (1799) egy döbbenetesen drámai mű, itt szinte már Brahmsot halljuk vissza. A c-moll eleve predesztinál; a Bach-passiók zárókórusainak tragikus szenvedélye, Haydn Teremtésének őskáosz hangulatú kezdete, a Mozart c-moll fantázia és szonáta (KV. 457) felkorbácsolt lendülete – ezek mind inspirálhatták a 29 éves szerzőt. Ilyen hatalmas örökség tudatában Beethoven életművében minden hangnemnek megvan a maga sajátságos karaktere és jelentéstartalma. Egyéb művei közül a „kis c-moll”, a Pathetique és az Op.111 zongoraszonáták, valamint a Coriolan nyitány, a 3. zongoraverseny és az 5. szimfónia hasonlóan rokon, felkorbácsolt hangulatú, lendületes, szenvedélyes mű. Itt ajánlom a közönség szíves figyelmébe „Minona, avagy egy szürrealista Beethoven-portré” című zongoraművemet, amely többek között éppen ezen hangnem-karakter azonosságra építve vezet végig.

Mit kell tudnunk a kevéssé ismert hegedűverseny-tételről?

A C-dúr hegedűversenyt (WoO.5) Beethoven 1790–92 között írhatta, amikor Bonnt elhagyva Bécsbe költözött, hogy Haydnnál tanuljon. Az időpont fatális: 1791-ben halt meg Mozart. A virtuóz bonni zongorista számára megnyílnak a lehetőségek – a pártfogó grófok felkarolják, mecénások, főnemesi hölgyek rajongó hada veszi körül. A hegedűversenyből, mely csupán egy első tétel, 259 ütem maradt meg (expozíció+feldolgozás). A kezdés igazi beethoveni Impetuoso stílusban, felszólító módban, szinte ellentmondást nem tűrve, pontozott ritmusban, unisono egy kis (hatás)szünettel szögezi le álláspontját. Ez a téma egyébként csak a zenekarban hangzik fel, a szóló hegedű ezzel ellentétben lágyabb hangvételű és később is csupán körülfonja, ellenpontozza az Impetuoso motívumot. Ezt a nagyon sokat ígérő művet egészítette ki a szonátaforma törvényei alapján Wilfried Fischer 1971-ben. A kadenciát Takaya Urakawa komponálta.

Zárjuk beszélgetésünket egy Beethovenhez köthető idézettel!

Beethoven élete és művei összességében Gesamtkunstwerk-nek („életműalkotás”) tekinthető, tehát az életkörülményei ugyanúgy hatással voltak a műveire, mint a művek az életkörülményeire. Ilymódon a művei mentették meg őt gyakran a legmélyebbre való zuhanástól. „A Mű olykor fontosabb, mint maga az Élet. Beethoven zenéje megmentette Beethovent az öngyilkosságtól.” (Ernst Pichler)

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

„Jelenleg a hangszerem a legjobb barátom!”

Elias David Moncadoval, december 19-i hangversenyünk fiatal szólistájával beszélgettünk Beethovenről, a csodálatos hangszeréről, és arról, hogy hol tart most az életben, mit hozott számára 2020.

elias_david_moncado_c_nikolaj_lund.jpg

Elias David Moncado [Fotó: Nikolaj Lund]

Hol tartasz most a zenei pályádon?

Szakmai pályafutásom elején látom magam, izgalmas út áll előttem. Az a célom, hogy minél elismertebb és képzettebb zenésszé váljak, valamint szólistaként, kamarazenészként, zeneszerzőként és karmesterként is helyt tudjak állni.

Tanulónak, vagy „kész művésznek” tartod magad?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy még mindig tanulok, így számos iskolához köthető koncertem és eredményem van. A zenei ismereteket csak elmélyíteni lehet, én pedig mindig a zene mélységét keresem, tanulom és kutatom. Ez a mentalitás az egész zenei életemet végig fogja kíséri, akkor is velem lesz, mikor a szó szerint vett tanulmányaimat már befejeztem.

Kit tartasz a mesterednek, példaképednek?

4 éves korom óta az összes tanáromnál csak profitáltam: az életem különböző szakaszaiban mindegyikük értékes tanácsokat adott, amelyek segítettek zenésszé formálódni. Jelenlegi tanárom, oktatóm és barátom Prof. Pierre Amoyal, akit tényleg csodálok. Nagyra értékelem őszinteségét, stílusismeretét és szigorúságát. A komoly elvárások mellett nyitott az egyéni interpretációra, és támogat abban, hogy keressem a saját hangomat.

Hol élsz most? Hogyan telt számodra 2020?

Most Salzburgban lakom, a Mozarteumban tanulok. Szülővárosom a németországi Freiburg. A 2020-as év nagyon nehéz volt, sok koncertem lemondásra került. Az év első felében, az első lezárás idején Freiburgban tartózkodtam, és új repertoár megtanulására összpontosítottam – olyan darabokat választottam, melyeket mindig is szerettem volna eljátszani. Teljes mértékben kihasználtam a szabadidőmet, és különösen élveztem, hogy mindenféle időigény és kötelezettség nélkül dolgozhattam ezeken a műveken. Sosem tanultam még annyit, mint most.

Volt egy rövidebb időszak a nyár során, mikor felléphettem Németországban és Lengyelországban. Játszottam szólóban, zongorával, valamint zenekarok kíséretével előadtam hegedűversenyeket. Nagyon hálás voltam ezekért az alkalmakért, és felszabadulásnak éreztem a hangversenyeket a karantén és a hosszas elszigetelődés után. 2020-ban így összesen 9 koncertem volt, ami persze egy átlagos évadhoz képest kevésnek számít.

Mesélj egy kicsit a hangszeredről! Mióta van veled?

Jelenleg egy csodálatos Giambattista Rogeri hegedűn játszom, melyet a hamburgi Német Zenei Alapítvány díjazottjaként és ösztöndíjasaként kaptam meg használatra 2019 februárjában. Korábban egy Petrus Guarneri és Antonio Stradivari hegedűn játszottam.

Hogyan befolyásolja a hangszer a játékodat?

Számomra a Rogeri első látásra (és hallásra) szerelem volt. Gyakorlatilag ő most a legjobb barátom, egyszerűen imádom a gyönyörű és sokoldalú hangját, a belőle kicsalható édes színeket. Számos országba utazott már velem, és mindig elvarázsolt a színpadon. Sok más régi olasz hangszerrel ellentétben ez lehetővé teszi, hogy önmagam legyek, és nem kell változtatnom a játékmódomon, hogy megfeleljek a hangszer állította korlátoknak. Így maximálisan fejleszthetem zenei elképzeléseimet – ez a hangszer soha nem hagy cserben.

Mit jelent számodra Beethoven zenéje?

Beethoven az egyik kedvenc zeneszerzőm. Minden munkája Istentől kapott rendkívüli adottságát tükrözi, az összes kompozíciója remekmű. Sosem játszottam még a C-dúr hegedűverseny-tételt, és nagy megtiszteltetés számomra, hogy ezt a művet Budapesten mutathatom be.

A két románc repertoárdarabnak számít, a C-dúr hegedűverseny-tétel viszont annyira nem ismert. Mit kell tudnunk róla?

Érdekes látni, ahogy a fiatal Beethoven valódi identitását kereste ebben a műben. A darab koncertfantáziának tűnik, stílusa pedig valahol Mozart és Haydn között helyezkedik el. Sok hasonlóságot mutat Louis Spohr 8. hegedűversenyével. Spohrtól eltérően Beethoven idővel átáll egy mélyebb és teljesebb hangvételre, melyet mindannyian megszokhattuk már tőle. Nehéz lenne összehasonlítani a „nagy” D-dúr hegedűversennyel, hiszen az az egyik legcsodálatosabb mű ebben a műfajban, amit valaha írtak a Földön.

Átlagosan mennyit gyakorolsz naponta?

Nagyjából 4 órát van kezemben a hangszer egy nap. Ha versenyre vagy koncertre készülök, akkor természetesen több időt fordítok gyakorlásra. Furcsán hangozhat, de szeretek fejben is gyakorolni, vagy úgy, hogy a partitúrát tanulmányozom. A lassú gyakorlás a jó gyakorlás egyik nagy titka, kiemelt figyelmet fektetek arra, hogy redukált tempó mellett tökéletesítsem az intonációmat, vagy bizonyos nehezebb állásokat.

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

Közös múlt, közös jelen

Beszélgetés Farkas Gáborral és Farkas Róberttel, ma esti, zeneakadémiai hangversenyünk közreműködő szólistájával és karmesterével

 farkasok.png

 Farkas Róbert [Fotó: Gela Megrelidze]  és Farkas Gábor [Fotó: Raffay Zsófi]

Ha a közönségünk elolvassa majd rövid életrajzaitokat a koncerthez készült összefoglalóban, sok hasonlatosságot fedezhet fel az életetekben. Kortársak vagytok, Ózdon születtetek, a tanulmányaitok is egyeznek jó ideig. Kicsit nézzünk a kulisszák mögé: jó viszony jellemezte a kapcsolatotokat a kezdetektől?

Farkas Róbert: 14 éves voltam, mikor bekerültem a miskolci Bartók Konziba. Gábor akkor már másodikos volt, és bizony, nagyon jó zongorista hírében állt. Mivel a konzi mellett egy kollégiumban is laktunk, így a hírnek ebben az esetben csak nagyon rövid utat kellett megtennie – mondja mosolyogva. Mindketten Papp Gábor osztályában tanultunk. A sok közös gyakorlás jut eszembe: többször is eljátszottam Gabinak azokat a darabokat, melyeket épp tanultam. Czerny, Scarlatti, Brahms... Kezdetektől fogva jó baráti kapcsolatban voltunk, és ez szerencsére azóta is megmaradt.

Melyik volt számotokra az a pillanat, mikor végleg eldöntöttétek: zenei pályát választotok? Volt-e egyáltalán más irány, ami felé kacsintgattatok?

Farkas Gábor: Részemről nem volt kérdés az, hogy zongorista szeretnék lenni. Gyerekkorom óta ezt szerettem volna csinálni. Utazni, koncertezni, bejárni az egész világot, nagyszerű remekműveket tanulni és játszani. Nem emlékszem rá, hogy valaha is más pályát szerettem volna választani.

Farkas Róbert: Engem az irodalom érdekelt, de mégsem annyira, hogy ne a zenét választottam volna hivatásomnak.

A közös múltból következhet, hogy sokszor álltatok színpadra együtt az idők során. Ez valóban így volt?

Farkas Gábor: A közös múltból valóban következhetne az, hogy léptünk már együtt színpadra, de ezidáig ez mégsem valósult meg. Ez lesz az első fellépésünk, amit már régóta tervezgettünk. Örülök, hogy a Zeneakadémia Nagytermében valósulhat meg ez a zenei találkozás, és mindezt ezzel a csodálatos Bach versenyművel koronázhatjuk meg.

Hogyan birkózik meg egy teltházhoz szokott művész az üres Nagyteremmel a Zeneakadémián? Mi tud plusz töltetet adni a produkcióhoz ebben a helyzetben?

Farkas Róbert: Nekem eddig két közönség nélküli koncertem volt. Furcsa, hogy nem lehet érezni a nézők figyelmét, és hogy egy mű vége után elmarad a lelkesedésük hangja, a taps. De fontosnak tartom, hogy még intenzívebben zenéljünk, és a mikrofonok, valamint a kamerák jelenléte is erre ösztökél.

Farkas Gábor: Üres teremben játszani nem tartozik a leghálásabb feladatok közé. A közönség jelenléte és reakciója ugyanúgy aktív része egy koncertnek és egy produkciónak. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a zene, az együttmuzsikálás által inspirálva leszünk, és ilyen körülmények között is jó energiák születhetnek meg a koncertteremben. Nyilvánvaló, hogy hiányozni fog a közönség visszajelzése, talán még a taps is, ami az ünneplés része. Mert akárhogyan is nézzük, minden koncert ünnep is egyben, tisztelettel adózunk azoknak a mestereknek, akik csodálatos zenéket komponáltak.

Gábor – összefoglalnád röviden, hogy milyen kötődésed van a Bach-zongoraversenyhez?

Farkas Gábor: Bach zongoraversenyei közül talán ez az a mű, amelyet a zongoristák a leggyakrabban tűznek műsorra a d-moll zongoraverseny mellett. Az f-moll versenyművet a Zeneakadémia első évei alatt tanultam meg, és játszottam el először a Győri Szimfonikus Zenekarral, ha jól emlékszem, Medveczky Ádám vezényletével. Utoljára Weimarban adtam elő, a Weimari Staatskapelle-vel, Olli Mustonen vezényletével a Thüringiai Bach Fesztiválon, ami pár évvel ezelőtt volt.

Érzed-e azt, hogy a pályafutásod során eltelt idő alatt megváltozott az, ahogyan Bach művei felé fordulsz?

Bach számomra a legnagyobb valaha élt zeneszerző, minél jobban telnek az évek, annál közelebb érzem magamhoz a műveit. A jövőben szólókoncertjeimen is szeretnék egyre több Bach-művet műsorra tűzni.

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette

„Tűztorkú szépség – dübörögj végig az énekemen garabonciás muzsikáddal!”

Madarász Iván a MÁV Szimfonikus Zenekar jubileumára komponálta Locomotiv című művét, melynek alapja Walt Whitman (1819-1892), a híres amerikai költő verse – To a Locomotive in Winter, Kosztolányi Dezső fordításában: Téli mozdony. Az alábbi interjúban

madarasz_ivan_3.jpg

 

 

 

 

 

 

 

  

Madarász Iván [Fotó: n/a]

 

Hogyan talált rá Walt Whitman versére?

A „Téli mozdonyt” egy irodalmár barátom ajánlotta nekem. Először magyar költőket kerestem, viszont nem találtam olyan művet, amely végig a vasútra, vagy a mozdonyra mint gépezetre vonatkozott volna. Egy-egy utalásra ugyan bukkanhatunk, például József Attilánál („Vasútnál lakom. Erre sok / vonat jön-megy és el-elnézem, / hogy’ szállnak fényes ablakok / a lengedező szösz-sötétben.”), de ez kevés – ezek a sorok leginkább a vers kontextusában értelmezhetők. Whitman írása ráadásul szabad vers, ami alkalmat adott rá, hogy könnyen ritmizáljam. Sok mű születik konkrét lüktetésben, gondolhatunk például Weöres Sándor Tánc-ritmus – Rumbájára. Ilyen esetben a zeneszerzőnek nincsen sok mozgástere – csak követni tudja az adott ritmikát, ellene feszülni nem hasznos – mondja mosolyogva. A szabad vers pedig lehetővé teszi a rap-szerű ritmizálást.

Ki tudná fejteni, hogy ezt hogyan képzeljük el?

A vers szövegét használom fel a rap-ben. Nem csak arról van szó, hogy az írott anyagot zenésítettem meg és nem mindig csak vonatutánzásról van szó. A rappelés ritmikus, pulzáló ritmusával akartam a vasútra asszociálni.

Mi segíti a rap „szólamának” zenei környezetbe való illeszkedését?

Szerettem volna, ha megjelenik a szimfonikus zenekarban egy olyan hangszer, amellyel általában a könnyűzenében találkozhatunk. Az elektromos gitár szólamát Németh Zoltán barátom írta meg a darabhoz, akit ha máshonnan nem, az Apostol együttesből biztosan ismernek.

Feladata a mai kor zeneszerzőjének, hogy XXI. századi elemeket csempésszen a műveibe?  

A mai kortárs zenének valamilyen módon reagálnia kell a tágabb értelemben vett zenére, a könnyebb műfajokra. Sok példát találhatunk erre régebbi korok zeneszerzőinek munkásságában – említsük most Debussy-t és Stravinsky-t. Korábban is törekedtem arra, hogy kilépjek a klasszikus keretek közül. A rapre sem most találtam rá először: írtam korábban egy rap-kantátát „Rap-petíció” címmel. Az ember funkcionális felépítésében megjelenik a pulzálás – a szívünk állandóan lüktet, a szerveink bizonyos ritmusban dolgoznak. Így a zenében egy olyan elemet kerestem, amely ily módon is közelebb hozza azt a hallgatóhoz. A természetes pulzálást pedig a rap-ben találtam meg.

A december 3-án elhangzó előadás lesz a mű ősbemutatója.

Így van! Ezt a művet kifejezetten a MÁV Szimfonikus Zenekarnak ajánlva írtam, adózva annak a sok szép emléknek, melyeket az eltelt idő során megéltem az együttessel. A mostani tagság közül sokakat még a Zeneakadémián tanítottam, és örömmel tekintem őket mind kollégáimnak, mind barátaimnak is. Ha a közelmúltba és a jelenbe tekintünk – a MÁV Zenekarnál már hagyomány, hogy kortárszenei hangversenyeket tartanak a Rádió 6-os stúdiójában. Nemcsak a szerzők és a közönség miatt nagyszerű dolog ez, hanem a zenekar számára is hasznos: a zenészek nagy tudásra tesznek szert és óriási repertoár halmozódik fel. Nagy örömmel várom a koncertet, remélem, hogy minél többen becsatlakoznak majd az online közvetítésbe!

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette

 

Együtt kertészkednek, együtt zenélnek

Pillantsunk be pénteki szólistáink, Nemecz Andrea és Jean-Efflam Bavouzet mindennapjaiba!

na.jpg

 

 

 

 

 

 

  

 

 

 Nemecz Andrea és Jean-Efflam Bavouzet [Fotó: Facebook]

Hogyan élték meg az elmúlt pár hónapot?

Jean-Efflam Bavouzet: Eddig úgy éltünk, mint azok a vándormadarak, akik kitartóan repülnek és kilométerek ezreit teszik meg évente. Most viszont, ahogy a járvány gyors puskagolyóként megsebesítette a szárnyainkat, mi is pihenőre kényszerültünk. Nem volt könnyű hozzászokni a helyzethez, hiszen az elmúlt 10 évben átlagosan 200-250 napot töltöttünk különböző országok és városok hoteleiben. Mindig úton voltunk a koncertjeim miatt.

Ezzel a változással pedig a teljes életformánk átalakult az elmúlt pár hónapban. Olyan dolgokat éltünk meg és vettünk észre, amelyeket eddig még soha. Mondok egy példát: a normandiai otthonunk kertjében az egyik virág – nagy örömünkre – három színben pompázik! Eddig mindig azt hittük, hogy fehér színű – sosem voltunk annyit a házban, hogy láthattuk volna a teljes színpaletta kibontakozását. Aztán amit még pozitívumként éltünk meg: kissé átalakult az időérzékelésünk. A kertben hétről hétre, hónapról hónapra láttuk a változásokat, ez is csodás volt! Persze közel sem olyan egyszerű hozzászokni ehhez a helyzethez, mint ahogy azt most elmesélem...

Nemecz Andrea: ... tényleg nem. Sokkal nehezebb volt arra átállni, hogy otthon kellett maradnunk, mint arra, mikor elkezdődött Jean-Efflam életében az az időszak, hogy megállás nélkül járja a világot. Az minden szempontból fantasztikus volt. A nehézségeket a folyamat elején rögtön megtanultuk, és onnantól kezdve azt, hogy állandóan valami újat láttunk és új helyeken jártunk, mind a ketten nagyon megszerettük. Hozzá is szoktunk ehhez a rendkívül ingergazdag élethez. Ezek után azt mondani, hogy az ember csak üljön otthon...

Ha már szóba hozták a kertet, megkérdezhetem, hogy mekkora?

N.A: Egy normál méretű, kellemes kis kertről van szó két-három hatalmas fával és benne a két épülettel: a fő házunkkal és egy kisebbel, ahol például a zongora is található. Ez mind nagyon szép, de amikor kötelező, hogy ott kell benne lenni... A lezárás idejét itt töltöttük, ami 6 hétig tartott. Azt a tényt, hogy az ember nem mozoghat, nehéz feldolgozni – hiába szép nézni, ahogy a Nap felkel, aztán lemegy.

J-E.B: Még hozzátenném, hogy ez a helyzet nem feltétlenül nekünk, a hosszú ideje utazó művészeknek a legnehezebb. Kellett változtatnunk az életmódunkon, igen, de a létfenntartás számunkra megoldott erre az időre. Ellentétben velünk sok-sok zenekari és szabadúszó zenész küzd a napi betevő falatért, ami embert próbáló és drámával teli állapot. A helyzet súlyosságát mutatja például az is (bocsássák meg, sosem szoktam politizálni), hogy Angliában a kultúráért felelős miniszter már figyelmeztette a zenei pályára készülő fiatalokat, hogy jól gondolják meg ezt a választást, és ha lehet, tervezzenek újra. Ha ez egy gazdaságért felelős miniszter szájából hangozna el, még valahol meg is lehetne érteni. De aki a kultúráért felel, annak kötelessége volna a kultúrát védeni és nem ellene tenni. Ez pedig elgondolkodtatja az embert, hogy valójában mi is most a helyzet? Mi az, amit nem mondanak el nekünk? De maradjunk most ennyiben. Várunk és reménykedünk. Pont emiatt még boldogabbak vagyunk, hogy eljöhettünk Magyarországra és a kedves budapesti közönségünknek játszhatunk!

Még egy kicsit visszatérve a karantén időszakára: mennyit gyakoroltak ezalatt az idő alatt?

J-E.B: Meg fognak lepődni – az első egy-két hét alatt boldog voltam, hogy semennyit nem foglalkoztam klasszikus zenével! Jazzt hallgattam, egészen pontosan mind az 53 felvételemet Miles Davistól. Játszottam a kis elektromos vonatommal, mialatt a feleségem sírt és panaszkodott... – fakad harsány nevetésre. Az idő nagy részében egyensúlyoztam a két tevékenység, a vonatozás és a vigasztalás között. De aztán...

N.A: ... ez a dolog megfordult, és Jean-Efflam volt az, aki „sírt” és én vigasztaltam – néznek egymásra mosolyogva, sokat mondóan.

J-E.B: De visszatérve, nagy szerencsém volt, hogy a felvételek nem álltak le. Aktív időszakon vagyok túl, sok-sok projektben vettem részt, idén 6 CD felvételem jelent meg, Beethoven összes zongoraversenye, Mozart zongoraversenyek és szóló lemezek. Ezek nagy része még tavaly, illetve idén év elején kerültek rögzítésre, 2020-ban két szólólemezt vettem fel. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez egy speciális és kivételezett helyzet, hiszen ehhez a munkafolyamathoz csak négy ember kell, így a járvány időszakában is tudtunk dolgozni. Zenekari kíséretes művekkel most nem tudtunk foglalkozni, de ez legyen a legkisebb baj.

Beavatnák a közönséget, hogy egy művészházasságban hogyan inspirálják egymást zeneileg?

J-E.B: Nagyon érdekes kérdés. Most Mozart egyik kétzongorás versenyművét fogjuk előadni a MÁV Szimfonikus Zenekarral. Amikor 37 éve először találkoztam Andreával, ő volt az, aki éppen Mozart zongoraversenyeinek felvételével foglalkozott, ha jól emlékszem, hat készült el végleges formában. Mivel ő itt tanult a budapesti Zeneakadémián majd Bécsben, volt egy sajátos jártassága a klasszikus stílus nyelvezetében. Mozart, Haydn és Beethoven zenei világa sokkal közelebb állt hozzá akkor, mint hozzám. Így nagyon sokat tanultam az ő elképzeléseiből és interpretációjából. Ez az ideális kapcsolat, mikor a két fél kölcsönösen tud egymás személyiségéből, munkásságából inspirálódni, és ezáltal fejleszteni tudja saját előadói stílusát.

Milyen gyakran játszanak együtt koncerten?

N.A: Nem olyan gyakran. Amikor Jean-Efflam karrierje elkezdett felfelé ívelni, akkor ilyen formában az enyém, legalábbis ami elindult belőle, a háttérbe került. Ez így szokott lenni. Ha megnézzük a zenész ismerőseinket, az az általános felállás, hogy van egy zenész feleség, aki nagyon erősen jelen van a háttérben és együtt dolgozik a férjével. Néha ez olyan, mintha egy ember a két fejével élne, elképesztő kooperációról van szó. Két karriert nem lehet egy házon belül ugyanúgy fenntartani, ugyanazon a hangszeren pedig végképp nem működik.

Mit kell tudnunk a most előadásra kerülő Mozart műről?

J-E.B: Bizonyos szempontból nagyon egyedi az, mikor két azonos szólóhangszerre íródik egy mű. Viszont nem lehetünk meglepve, mikor azt tapasztaljuk, hogy Mozart mennyire okosan használja ki az így adódó lehetőségeket. Olyan dolgokat ír le két zongorára, melyeket egyedül lehetetlen lenne eljátszani. Beszélhetünk a technikai képességekről – mondjuk tercskálákról, amelyeket két kézzel, főleg ilyen tempóban esélyünk sem lenne megszólaltatni. Nagyon érdekes tehát, ahogy hangban a két zongora egyesül, de az is, mikor szembe állítja a két hangszert, vagy épp egymással versenyezteti őket. Néha az egyik zongorista kíséri a másikat. Azt is érdekes megfigyelni, ahogy egy zenei ötlet átvándorol egyik hangszerről a másikra különböző módokon. Nagyon várjuk már, hogy színpadra léphessünk együtt – élményekkel és örömmel teli koncertet kívánunk mindenkinek!

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette

 

„Szeretem, mikor egy társaság hajlandó rugalmasan kipróbálni az újat...”

Thomas Kornéllal, csütörtöki hangversenyünk dirigensével beszélgettünk

thomas_kornel3_kicsi.jpg

Thomas Kornél [Fotó: Raffay Zsófi]

Hogyan s mivel telt az elmúlt fél éved?

Március elején mondhattam utoljára azt, hogy „nagyon sűrű a programom”. Tényleg volt feladatom elég – asszisztálás itt, a MÁV Szimfonikus Zenekarnál, az Operában és Szombathelyen. Zajlott a koncertélet, aztán egyszer csak jött a hirtelen megállás. Az első két hetemet pihenéssel töltöttem, utána pedig elkezdtem komponálni. A feleségem – aki egyébként klarinétművész – már évek óta azt kívánta tőlem, hogy írjak neki egy darabot szóló klarinétra. Anno én zeneszerzés szakon kezdtem tanulni a Szent István Konziban, de mivel az érdeklődésem idővel a karmesterség felé fordult, a zeneszerzés sajnálatos módon háttérbe szorult az életemben. A feleségem Amerikában él – a helyzet miatt áprilisban kimentem hozzá és ott töltöttem 4 hónapot. Az egész időszak alatt komponáltam – a klarinétdarab volt az első, amivel foglalkoztam, azután pedig belekezdtem más művek megírásába is. Megígértem saját magamnak, hogy sosem fogom abbahagyni a zeneszerzést.

Zenekari művekkel is foglalkoztál?

Írnék én nagyobb apparátusra is, de most leginkább kamarában gondolkozom. Ez az egyszerűbb, ezt tudják eljátszani az emberek ebben a nehezített helyzetben is.

Van már konkrét terv valamelyik kompozíciód előadására?

Igen! A feleségemnek két darabot írtam, az egyiket most tanulja és majd novemberben adja elő online közvetítéssel, az ő egyetemén keresztül, ahol professzorként dolgozik. A másik darabra pedig tavasszal kerül majd sor. Írtam még egy érdekesebb művet Farkas Izsáknak, ami egy pop és klasszikus zene közti „valami” lett, elektronikával dúsítva. Ennek is tervben van az előadása.

Gratulálok mindezekhez, és jó hallani, hogy ennyire motivált és fókuszált tudtál maradni a nehéz helyzet ellenére is! Mikor tértél vissza Magyarországra?

Augusztus közepén indultak újra a karmesteri koncertek. Azóta itthon vagyok, már jó három hónapja.

Hogyan alakulnak az itthoni elfoglaltságaid?

Október elején a Savaria Szimfonikus Zenekart vezényelhettem egy remekül sikerült koncerten. Szombathelyen dolgoztam mint asszisztens karmester három évig, ennek az időszaknak augusztus végén lett vége. Jelenleg vezető karmesteri jelöltként működöm együtt velük négy másik kiválasztott karmesterrel egyetemben, két szezonon keresztül. Most pedig a MÁV Szimfonikus Zenekarral jön a következő hangversenyem. A munka sűrűsége kisebb, mint az „átlagos” időkben, de szerintem ezzel minden zenész és karmester így van. Ezt a koncertet egy nagyobb szünet követi, novemberben pihenek. Aztán decemberben újra elkezdődik a pörgés, ha a vírus nem mondja azt, hogy mégsem. Tavasszal sűrűsödik be a menetrend, megyek a Nemzeti Filharmonikusokhoz, az Operához és Győrbe is. Most egy hónapra megint Amerikába utazom, mert nincsen sok értelme, hogy feladatok nélkül maradjak. A beugrási lehetőségektől persze így elesik az ember, de „néha” a család ennél fontosabb – mondja mosolyogva. Kell a balansz a két állapot és helyszín között, és ezt muszáj tudatosan megteremteni.

Hogy állsz a vezető karmesteri „ígérethez” a Savariánál?

Ez egy lehetőség. Mikor valaki fiatal, akkor még kissé naiv és azt hiszi, hogy mindent el tud érni. De ahogy az ember tapasztalatot szerez és ahogy az élet megy tovább, rájön, hogy minden lehetőséget el kell vállalni, amit csak lehet. Ez pedig számomra egy fantasztikus lehetőség. Nagyon szeretek ott dolgozni mind a zenekarral, mind a vezetőséggel. Kizárólag pozitív dolgokat tudok mondani róluk, boldogan vagyok velük „csak” vendég, de akár mint vezető karmester is.

Az ember a vendégkarmesteri lehetőségeket is szereti gyűjteni, hiszen ezekkel az élményekkel a saját zenei világát gazdagítja és tapasztalatait gyarapítja. Bizonyos budapesti zenekarokkal is nagy élmény volt dolgoznom az elmúlt időkben. Szeretem, mikor egy társaság hajlandó rugalmasan kipróbálni az újat, még akkor is, ha az új nem mindig jelent „jót”. De lehet más. A kísérletezéssel, próbálgatással tudunk valami újat adni egymásnak. Az a fontos, hogy az ember olyan kémiát találjon a zenekarral, ahol közös a munka, kétoldalú a kommunikáció és mindkét fél hajlandó olyat csinálni, amit máskor esetleg nem szokott. Hajlandó kilépni a komfortzónából.

A mostani, MÁV Szimfonikus Zenekarral közös hangversenyedről kérdezlek még – mesélj egy kicsit a koncert ívéről!

Ott kezdem, hogy lett volna az együttessel egy teljesen más koncertem, ami a vírus miatt sajnos elmaradt. Lendvai György nagyon kedvesen meghívott egy másik sorozatra, a felkérést pedig lelkesen elvállaltam. Először úgy kaptam kézhez a műsort, hogy a szólisták része már meg volt tervezve, hozták a saját darabjaikat – a Tartinit, a Massenet-t, egy Bruchot és egy Rossinit.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy hogyan hozhatom az egész műsort egy tető alá. Az első dolog, amiben megláttam a közös ívet, hogy ezek mind olyan darabok (a Massenet-n kívül), amik kevésbé játszottak. Nem annyira ismertek, de mégis kincsek a zenei világban. Én is elkezdtem hát ilyen „kincseken” törni a fejem, amik vonószenekarra íródtak, de nem a legismertebbek, legnépszerűbbek. Arra jutottam, hogy angol zenét Magyarországon nem sűrűn adnak elő – van játszva, de nem annyira, mint mondjuk a német repertoár. Így jött a képbe Holst és Britten. A tőlük választott művek, mint egy szendvicsben a két fél zsemle fogja összetartani a koncertet – belül a szép szólódarabokat csodálhatjuk majd, kívül pedig a vonószenekari műveket.

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette

süti beállítások módosítása