A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

„Kézzel tapintható salzburgi boldogság”

– így jellemzi mai koncertünk szólistája, Szabadi Vilmos a műsoron szereplő Mozart D-dúr hegedűversenyt. A következőkben elolvashatjuk a hegedűművész gondolatait a darabról, a mozarti játékról, valamint az online oktatás adta helyzetről, annak lehető

2021. február 25. - MÁV Szimfonikus Zenekar

szabadi_vilmos_kicsi.jpg

Szabadi Vilmos [Fotó: n/a]

Hol helyezkedik el a D-dúr hegedűverseny (K.218) Mozart szólóhegedűre írt művei között?

A K.218 nem az első, és nem is az utolsó a sorban, azaz nem a legegyszerűbb művek között tartjuk számon. Nem feltétlenül a sorrendiség mérvadó ebben a tekintetben: a K.211-es B-dúr hegedűverseny például szintén nem könnyű, bár ennek az utolsó tétele jóval rövidebb. Időrendben az A-dúr hegedűverseny előtt helyezkedik el, és majdnem olyan nehéz is, valamiért mégsem annyira népszerű a hegedűsök körében. Utoljára 2006-ban játszottam – Mozart születésének 250. évfordulója alkalmából – a Zeneakadémián Vásáry Tamással. Emlékszem, hogy komoly körbejárást igényelt a darab annak ellenére, hogy nem a legnehezebb mozarti hegedülést tartalmazza és állítja feladatként az előadók elé. Ennél jóval későbbi műve például a K.563-as Esz-dúr vonóstrió. Az embertelen nehéz, engem is megdöbbentett, amikor találkoztam vele. Rengeteg olyan zenét – triókat, kvartetteket és vonósötösöket – írt élete során, amelyeket csak komoly felkészüléssel szabad eljátszani. De miután a D-dúr hegedűversenyt mégiscsak királyi vagy királynői szinten tartjuk számon a hegedűre írt versenyművek között, természetesen óriási feladat, és ennek megfelelően kell tisztelni az otthoni munkával. Még akkor is, ha ki tudja, hányszor játszotta az ember – ugyanolyan gondosan és dédelgetve kell elővenni.

Mit kell tudni a darab felépítéséről?

Talán nem meglepő, hogy a versenymű három tételes, a felépítése pedig általánosnak mondható: gyors-lassú-gyors sorrendben követik egymást a részek. A második tétel egy különleges és szívhez szóló kódával van gazdagítva, ami nem jellemző a hegedűversenyekre. Még az A-dúr második tételében sem találunk hasonlót. Itt egy pillanatra megáll az idő – mint ahogy nekünk is a Covid alatt – és olyan lehetőségek, dimenziók nyílnak ki, amelyek viszonylag ritkán a mozarti érában. Bár az operáit ismerve ezt azért nem állítanám teljes felelősségem tudatában – mondja mosolyogva. A harmadik tétele rondó, ami bűbájos zene. Nagyon könnyen keverhető az A-dúr 3. tételével, a ritmusok és a lage is hasonló. Itt már a virtuóz nehézség is megjelenik, mutatja, hogy ez későbbi a versenyművek között. Eközben pedig a szokásos mozarti pajkosság és jókedv jellemzi. Az igazi salzburgi boldogság itt kézzel tapintható.

Hogyan alakul a szemléleted, felfogásod Mozart műveivel kapcsolatban, ahogy telik az idő?

A legtöbb CD-t – 14-et az 59-ből – Mozarttal vettem fel. 18 évesen rögtön szerelembe estem, és ez az érzés azóta sem múlik. Mint előadó azért szeretem a darabjait, mert hihetetlen elaszticitást és variációk miriádjait találjuk a formákban, a hangnemekben, az akkordkezelésben, a ritmusban, a hangszerelésben és szövegben – amit persze nem ő írt, de ő használt. Hegedűsként meg vagyunk áldva azzal, hogy a szólóműveken túl Mozart rengeteg szonátát és vonóstriót írt. Sok töredék is maradt ránk, amelyek szintén szenzációsak. Ahogyan Glenn Gould töltött el jelentős időt a bachi repertoár felvételével, az ő műveivel is el lehetne tölteni egy életet.

A D-dúr hegedűverseny nagy kihívásokat tartalmaz, tehát naprakészen ott kell lenni, nem lehet lezserséggel vagy könnyedséggel kezelni. Félünk tőle, mert nehéz és igényes. Minden egyes kis „cifrang”, ami bele van írva fontos, de nem lehet túl súlyos. Millió dologra kell figyelni. Tudjuk, hogy Mozart örök és nagy feladat. Ezt most is így érzem. De mindig nagy öröm találkozni ezekkel a művekkel és újra előhívni fejben, kézben, fülben és főleg a zsigerekben.

Egy dolog játszani Mozartot – hogyan tanítasz Mozart hegedűversenyt egy olyan növendéknek, aki először találkozik az adott művel?

Mozart művei sokszínűek, emiatt sokszínű technikát igényelnek. A hang az első számú, ami mindennél fontosabb. Érdemes elolvasni édesapja, Leopold Mozart könyvét, amit a hegedűjátékról írt. Át kell gondolni, hogy most, a jelen pillanatban modern hegedűn és vonón mit tudunk hitelesen eljátszani. Ha ezt megtettük, kezdhetjük tanulni az adott művet. Szépen lassan, aprólékosan végigmegyünk a tételeken. Mikor a növendék először ér a darab végére, megérzi, hogy elképesztően sokfelé kell figyelnie ahhoz, hogy mindent megvalósítson azzal a hihetetlen könnyedséggel és eleganciával, amit a Mozart-játék megkíván.

Mozart zenéje más csatornákon keresztül jut el az emberhez, talán jobban felfogható, vagy jobban emészthető módon. Nem kell túlságosan elvontan gondolkozni (vagy nagyon nagy zenésznek lenni) ahhoz, hogy megértse az ember. Az egyszerűsége az, ami egészen frenetikus és fenomenális. Viszont úgy egyszerű, hogy közben rettenetesen sok az információ, és ezeket be kell tudni építeni a bal és a jobb kéz munkájába. Segíthetnek még a meglévő felvételek – ha ki tudjuk választani, hogy az eddigi százötvenből melyik a kedvencünk. Nem lennék növendék még egyszer, hogy ezeket most sorozatban halljam a tanártól – mondja nevetve. Mozarthoz talán a legjobb kulcs, ha az ember elolvassa és meghallgatja az operáinak a szövegét, és hozzá hallja a dallamot. Ez használati utasítást ad ahhoz, hogy miért pont az a dallam, ami, és miért olyan akkordok vannak alatta, amilyenek. Mozartnál nem lehet túlzásba vinni a felkészülést.

Melyek a kedvenc felvételeid?

Ha Mozart, akkor valami olyat kell megemlíteni, ami bécsi identitású. Számomra az egyes számú, etalon felvétel Gidon Kremeré, Nikolaus Harnoncourttal és a Bécsi Filharmonikusokkal. Fontos még David Oistrakh felvétele, amelyet a Berlini Filharmonikusokkal rögzített a Deutsche Gramofonnál abban az évben, mikor kiadták az első Bärenreiter-kottasorozatot. Ezeken túl pedig válogathatunk a többi remek anyag között – Hilary Hahn, Julia Fisher –, de nehezen hiszem, hogy az előbb említetteket meg lehetne verni hangban, vagy akár zenei artikulációban.

Ha már szóba került a tanítás: hogyan zajlottak a főtárgy órák az elmúlt időszakban?

Ameddig csak lehetett, elmentünk a falig: személyesen tanítottunk, amíg be nem zárták az egyetem épületeit. Aztán nem volt mese, otthon kellett maradni. Szükségünk lett volna szélessávú internet-hozzáférésre, egy rendes mikrofonra és kamerára, ami legalább valamivel többet tud, mint egy mobiltelefon. Vannak különböző iskolák világszerte, ahol megteremtették a dedikált tantermeket az online oktatáshoz. Tartottam kurzusokat Olaszországban, Szingapúrban – illetve Szingapúr alapú szervezéssel –, és Japánban, valamint Koreában. Ott az egyik órám alatt még tájfun is érkezett. Ezt nem érzékeltem, csak amiatt tudtam, mert a növendék rákérdezett, hogy nem zavar-e be a hangba a nagy zörej. Semmit nem hallottam belőle, azt viszont igen, hogy milyen szép a hegedűhangja! Ez a fejlesztés nálunk elmaradt, ami sajnálatos, mert többet profitálhattunk volna a helyzetből mindkét oldalon. A jó minőségű online tanítás egyébként alternatíva lehet a sokat utazó művészeknek és növendékeknek, vagy például olyan külföldi hallgatóknak, akik hazaérkezve szeretnének néha tanácsot kérni volt professzoraiktól.

A hallgatóid felvételeket küldtek inkább, vagy rendes órákat is tartottál?

Is-is. Beállt nálunk a felvétel-óra-elemzés triumvirátus, és ezzel szinte versenyképessé is vált az oktatás. Az elemzésre tényleg kiváló volt ez a helyzet. A felvételek alapján pontosan és részletesen lehetett értékelni egyes helyeket, és fel tudtam hívni növendékeim figyelmét arra, hogy hol mi a feladatuk.

Többet gyakoroltak így a tanítványaid?

Igen, ezt bizton állíthatom, jót tett nekik a helyzet. De hogy lehet az, hogy a Covid alatt jobban teljesítettek a gyerekek? Úgy, hogy nem kellett annyit iskolába járniuk, „felesleges” órák között téblábolniuk a folyosón, várniuk a tantermekre, gyakorlókra. Az utazgatással is sok idő megy el. Csomó mindent át lehetne hidalni azzal, ha átállnánk online órákra – természetesen csak akkor, ha a teljesítés nem kívánja meg a személyes részvételt, például egy zeneirodalom óra esetében.

Mivel töltötted a felszabadult órákat?

Élveztem a szabadságot és a nyugalmat. Soha nem voltam még ennyit a kertben, az erdőben, a kutyákkal, de magammal sem tudtam ennyi időt tölteni. Mikor egyszer nagy tisztogatásba kezdtünk, teljesen véletlenül leesett elém egy-két dosszié, tele emlékekkel. Akkor tudatosult bennem, hogy mennyi helyen jártam már. Így aztán most – nem is árulom el, hogy a 70. vagy a 80. születésnapom alkalmából – meg fog nyílni tizenkét napon belül a Szabadi Múzeum, ahol 120 ereklyét, koncertplakátokat és fotókat lehet majd látni a falon. Erre például most volt idő, de az biztos, hogy többet nem lesz, ha visszaáll az élet rendje.

Mit vársz a következő hónapoktól?

Először is azt, hogy a nálam telelő madárkák elkezdjenek csiripelni. Minden tavasz csodás koncertélménnyel kápráztat el, és ez most azzal fog párosulni, hogy pontosan tudjuk (még ha a madarak nem is), hogy azért olyan boldogok tudat alatt, mert vége a Covidnak – mondja nevetve. Ha ennél komolyabb akarok lenni, akkor egyrészt Európa-bajnokság lesz a Népstadionban, másrészt olimpia Tokióban, pont akkor, mikor én is ott leszek. Tehát ha másért nem, ezért mindenképp érdemes élni. Remek növendékeim vannak – egyik ügyesebb, szorgalmasabb, aranyosabb, mint a másik. Azok a koncertek pedig, amik elmaradtak, remélhetőleg valamikor a jövőben már hallgatóság előtt történhetnek meg. Vannak már leszerződött kamarazenei és zenekari hangversenyek is. Úgy gondolom, hogy bőven elég a tennivaló, és hogy annak a sok rossznak, ami eddig ért minket, hamarosan a visszájára kell fordulnia. Kicsit levegőhöz jutottunk, mikor az a pár koncert megvalósult ősszel. Láthattuk, hogy tolongtak az emberek, soha ilyen jó hangulatú előadásaink nem voltak. Bízom a jövőben, de hát mindig is pozitív szemléletű voltam.

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

 

 

Világjáró magyar karmester a MÁV Szimfonikus Zenekar élén

– bemutatkozik Káli Gábor, csütörtöki hangversenyünk dirigense

gaborkali_kicsi_c_johanna_link.jpg

Káli Gábor [Fotó: Johanna Link]

Hol tartasz most a pályádon?

Életem egyik meghatározó része a családom, a másik pedig a munkám, a zene. Feleségem, Csővári Csilla szintén zenész – operaénekes. Két kisfiunk van, akik most 2 és 4 évesek. Nagy öröm számomra, hogy már viszonylag rendszeresen vezényelhetek első osztályú zenekaroknál. Nemzetközileg mozgok, jártam már Törökországban, Franciaországban, valamint Ázsiában is – életem első karmesterversenyét ott nyertem meg, így oda is vannak kapcsolataim. A mostani állapotom „utazó dirigens”, nagyon sok új zenekarral találkozom – most például életemben először a MÁV Szimfonikus Zenekarral.

Hogyan telt számodra az elmúlt időszak?

Volt, amikor mindent lemondtak, de volt olyan időszak is, mikor zsinórban sok elfoglaltságom akadt. Mivel Franciaországban nem állt le (annyira) az élet, a tavalyi év végén négy projektem is megvalósulhatott. Az Orchestre de Paris mellett az Orchestre National de Lille-lel dolgoztam, ennek a koncertnek a felvétele megtalálható Youtube-on. A Diótörőt játszottuk különleges formában, homokrajzokkal kiegészítve. Egyben vettük fel az egész produkciót. Az Orchestre National du Capitole de Toulouse-nál is szerepeltem, hozzájuk hamarosan ismét ellátogatok. Törökországba is el tudtam utazni. Persze most nagyon nehéz bárhova menni, a beutazás minden országban teszteléshez kötött (Franciaország kivételével). Örülök, hogy a fontos produkcióink egy része így is megvalósulhatott. A többit pedig átrakták későbbre, azokat majd bepótoljuk. Most ezzel kell megtanulni együtt élni.

Hol élsz jelenleg?

Németországban. Tanulmányaimat itthon kezdtem a Zeneakadémián, de Berlinben végeztem. Utána az operai vonalon nőttem tovább a Karajan és Thielemann-féle iskolán, ami még ma is erősen jelen van. Németországban rengeteg színházat találunk. Mivel szólózongorista voltam, így először korrepetitorként léptem fel, majd egy idő után csak karmesterként dolgoztam. Már 16. éve kint élek, és eddig 4-5 városban laktam. Örülök annak, hogy az utóbbi pár évben többet koncertezhettem Magyarországon, minden évben jövök, és egyre több helyre hívnak. Ez nekem nagyon fontos, mint ahogy az is, hogy minél több zenekarral megismerkedjek, és hogy tudjak velük dolgozni. Kíváncsi vagyok arra, hogy milyenek az itthoni együttesek. Szeretnék részt venni a magyar zenei életben, és segíteni, építeni azt a tudásommal.

Hogyan kerültél Németországba?

Finnországban szerettem volna tanulni Erasmus ösztöndíjjal – ekkor már 2 éve jártam karmester szakra. Ott viszont akkora volt a túljelentkezés, hogy még az ösztöndíjjal érkezőknek is tartottak külön felvételit. Mivel éppen egy zongoraversenyen játszottam, nem tudtam elmenni. A leendő berlini tanáromról, Lutz Köhlerről akkor még nem tudtam semmit. Véletlenszerűen döntöttem Berlin mellett – azt persze tudtam, hogy a város hihetetlen, és hogy jó lenne ott tanulni. Először csak egy évre szólt a dolog, de végül annyira összebarátkoztam a német professzorommal és az angol asszisztensével is (aki kizárólag technikát tanított), hogy úgy döntöttem, maradok. Ott fejeztem be a tanulmányaimat. Onnantól kezdve pedig követték egymást az események.

Miért érzed azt, hogy könnyebb kint karriert csinálni, mint mondjuk Magyarországon?

Jobban benne van az ember a körforgásban. Rengeteg mindenkivel lehet találkozni, sok lehetősége van egy fiatal zenésznek is. A fejlődésemet biztosan meggyorsította az, hogy nem kellett várakoznom pozíciókra, egyes koncertekre. Berlin egyébként is rendkívül színes város, színes zenei közeggel. Valószínűleg minden mindennel összefügg. Ha akkor nem megyek ki Németországba és nem ahhoz a professzorhoz kerülök, akihez kerültem, akkor nem tanulok meg úgy dirigálni, és a versenyeket sem nyerem meg. Így nem lett volna meg az a tapasztalatom, amit az operaházakban töltött idő alatt szereztem és emiatt nem lettek volna kint koncertjeim. Akkor pedig nem talált volna meg a világ egyik első számú ügynöksége, akikkel most dolgozom.

Szerepel a terveid között, hogy egyszer hazaköltözöl majd?

Nincs kizárva. Sokat morfondírozunk ezen a feleségemmel. A gyerekek nőnek, a nagyobbik már német óvodába jár. Most itthon vannak, és látjuk, hogy mennyire másképp érzik magukat magyar közegben. Persze nagyon gyorsan tanulnak, de akkor sem egyszerű nem anyanyelvi térben élni. Azt hiszem, hogy egy olyan feladatot kell találnom itthon, amire építve haza tudnánk költözni. Például egy vezető karmesteri pozíció ilyen lenne, ha megfelelő kapcsolatot tudnék kialakítani az adott zenekarral.

A MÁV Szimfonikus Zenekarral most megismerkedhetsz egy csodás műsor kapcsán – Wagner Siegfried-idilljét, Mozart D-dúr hegedűversenyét és Schubert III. (D-dúr) szimfóniáját adjátok majd elő február 25-én, csütörtökön 19 órától a Zeneakadémián.

Wagner Siegfried-idillje egy különleges, személyes értékű darab, amely sok schuberti elemet mutat intim hangvétele miatt. Rá kell döbbenni, hogy Wagner mennyire inspirálódott általa, talán jobban is, mint Mendelssohntól (akit egyébként szokás említeni). A két szerző közötti kapcsolat, közös szál szép ívet rajzol koncertünk szélső művei felett.

A Mozart hegedűversenyről nehéz újat mondani közhelyek nélkül, nem véletlenül az egyik legtöbbet játszott mű ebben a típusú repertoárban. Szabadi Vilmos lesz a szólistánk, akivel Sibelius hegedűversenyét adtuk elő együtt korábban. Úgy érzem, hogy jól tudunk együtt dolgozni, így a mostani koncertet is nagyon várom!

Schubertet – megítélésem szerint – manapság túl keveset játszanak. Már zongoristaként is szívügyem volt, hogy minél többször vigyem színpadra a műveit. Itt lenne az ideje, hogy a helyén kezeljük, és folyamatosan dolgozzunk a darabjaival. A 3. szimfóniát Schubert 18 évesen írta – Beethoven ekkor még ereje teljében volt és komponált. Ez még jobban kiemeli az összes szerző közül, hiszen Beethoven árnyékában tudott ilyen magas szintű zenét írni, ráadásul teljesen egyéni módon! Azt tudom idézni, amit Schiff András mondott egyszer: ő az a szerző, akinél sírni van kedvem a legtöbbször. Nagyon kevésszer érzem ezt. Schubert egy dallammal, vagy akár egy harmóniával mindent meg tud oldani.

 

Az interjút Hörömpöli Anna késztette.

„Igyekszem, hogy a lehető legtisztább csatorna legyek a zene számára”

Interjú Maxim Vengerovval

mav_fb_event_cover_2021_02_18.jpg

 

Rövid időn belül harmadszor köszönthetjük a MÁV Szimfonikus Zenekarnál – ezúttal Mendelssohn gyönyörű hegedűversenyét hallhatja a közönség az előadásában.

Imádok Magyarországon játszani, és ezt nem csak úgy mondom! Mindig izgatottan várom, hogy együtt dolgozhassak az itteni zenekarokkal. A MÁV Szimfonikus Zenekar tagjai és közönsége már hegedűs és karmesteri mivoltomban is ismerhet. Az a tapasztalatom, hogy a zenekarban kiváló zenészek muzsikálnak, öröm velük együtt dolgozni. A magyar közönséget is szeretem, van valami speciális abban, ahogy hallgatják az előadásokat. Most ugyan csak online találkozhatunk, de így is érezni fogom megtisztelő figyelmüket!

Nemrég adott egy kísérleti koncertet kamarapartnerével. Ketten játszottak együtt, de nem egy teremben, hanem az online térben egyesült a hegedű és a zongora hangja. Milyen visszajelzések érkeztek az előadás után?

Csodálatos, érzelmektől túlcsorduló leveleket kaptunk. Sokan megköszönték, hogy ily módon adtunk koncertet online. Néhányan kíváncsiak voltak arra, hogy hogyan csináltuk? Nagy kaland volt, és ebből építkezve egy új szakasz kezdődik: először szeretnénk megismételni az élményt ebben az összeállításban, aztán remélem, hogy trió, majd kvartett formában is meg tudnak szólalni a hangversenyek. Érdekes megélni a modernizáció lépcsőit – adjuk meg magunknak az esélyt arra, hogy új módokon zenélhessünk együtt!

Mire gondol játék közben?

Általában a zene adta témákra, képekre próbálok koncentrálni, és persze mindenre, amit egyébként tennem kell. A feladatok minden darab kapcsán A-tól Z-ig terjednek. Mikor felmegyek a színpadra, először be kell kerülnöm „a privát zónámba”. Ha elértem ezt az állapotot, már semmit nem veszek észre magam körül, semmi nem tud megzavarni. A nézőket sem látom, csak érzem. Ilyenkor tud a közönség igazán kapcsolatba kerülni velem, azzal, amit én tudok adni. Igyekszem, hogy a lehető legtisztább csatorna legyek a zene számára.

Hogyan áll neki új darabok tanulásának?

Először megveszem a kottát – nem csak a szólót, hanem a partitúrát is. Ott van előttem, mellettem – néha egy másik szobában, de a tudatomban állandóan jelen van. Pár napig „flörtölünk” így egymással: ez a felkészülési szakasz néha csak pár napig tart, de esetenként akár egy hétig vagy még tovább! Részletesen tanulmányozom a zenekari szólamokat is. Amikor fejben már tudom a darabot, akkor veszem csak elő a hegedűt. Megpróbálom a kezeimmel megalkotni azt a képet, ami a fejemben már kialakult a darabból. Végül, amikor készen állok, jöhetnek a próbák és a koncert is!

Mi a titka a Mendelssohn e-moll hegedűverseny indításának?

Trükkös indulás ez, hiszen a szólistának nincs ideje felkészülni, akklimatizálódni a színpadon, hanem szinte rögtön be kell lépni a zenekar játszotta kíséretre. A szólónak szinte a semmiből kell kiindulnia, hiszen minden nagy dolog a semmiből indul ki. Ha valahogyan el akarom nevezni, lehet ez az aktív meditáció állapota. A kezdő melódia varázslatos, mert a lélek tisztasága, minden jó szándéka süt át rajta. Aztán megkezdődik a hosszú, szinte végtelen építkezési folyamat. Apránként leszünk egyre többek és többek, felhalmozzuk magunkban az energiát. Akkor jó a tétel indítása, ha a zene nem kívülről, hanem magunkon belülről indul. Szeretném, ha énekelne, és fokozatosan fejlődne mind tartalomban, mind a kifejezés eszközeiben, például a vibratoban. Hogy milyen szintről indít a szólista, az már az egyéni interpretáció kérdése. A lényeg, hogy nyugodt és folyamatos legyen a hang. Kezdetben érdemes vibrato nélkül gyakorolni a dallamot, mert így rákényszerítjük a jobb, vonót húzó kezünket, hogy a lehetőségekhez képest a legszebben játsszon. Ha már elégedettek vagyunk a hangzással, csak utána tegyük hozzá az egyéb elemeket!

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

„Csak az megy a szívbe, ami szívből jön”

Takács-Nagy Gábor, csütörtöki hangversenyünk dirigense mesél a koncert repertoárjáról a tőle megszokott lendülettel, energiával és derűvel.

tng.jpg

Takács-Nagy Gábor [Fotó: n/a]

A koncertet Mozart D-dúr „Haffner” szimfóniájával kezdjük. Leopold Mozart javasolta fiának, hogy írjon egy művet Salzburg polgármesterének, Sigmund Haffner úrnak. Mivel az életben fontos a diplomácia és a kapcsolatok ápolása, Mozart megfogadta apja tanácsát. A konkrét felkérést 1782 júliusában kapta meg Salzburgból – ő maga ekkor már Bécsben élt, és éppen esküvőjére készült Constanze Weberrel. Lehet hallani a darabon, hogy Mozart mennyire fel volt dobódva, milyen jókedvében volt ekkor! Azt írta az első tételről, hogy olyan tüzesen kell játszani, ahogyan csak lehet, az utolsó tételt pedig olyan gyorsan, ahogy lehet. Hihetetlenül színpadi, pezsgő az egész szimfónia.

Nagyon fontos számomra, amit Nannerl, a nővére írt Wolfgangról: „öcsém nagy zseni volt, de egész életében úgy viselkedett, mint egy igazi gyerek”. Ebben a szimfóniában is kitűnik az élethez való pajkos és fékezhetetlen hozzáállása. Viselkedésében túlságosan őszinte volt, és állandóan, azonnal kimondta, amire éppen gondolt. Mindig operában és színpadi világban gondolkozott. Míg Haydn és Beethoven mindenkihez szól, Mozartnál – főleg amikor a decibel lemegy –, egy férfi beszél egy nővel a színpadon. Rengetegszer érzek szerelmet és vágyódást, valamint konfliktust a darabban. Egy fantasztikus tánctételt is találunk a műben. Constanze azt írta férje halála után, hogy Wolfgangnak két hobbija volt: a biliárd és a tánc. És hogy táncban majdnem nagyobb volt, mint zeneszerzésben. Amit persze nem tudok elképzelni – mondja nevetve. A muzsikus barátaimnak azt mondtam, hogy ne vonásokat játsszunk, hanem minden mozdulat inkább egy gesztus legyen. A zene spirituális gyógyszer. Ha igazán elkapjuk Mozartnál a lényeget, akkor az mindenkit megemel.

A következő darabunk Beethoven első szimfóniája lesz. Beethoven 1793-ban, pár évvel azelőtt, hogy befejezte első szimfóniájának komponálását, így írt magáról egy barátjának. „… Gonoszságom a vér forrósága, bnöm a fiatalság, de rossz ember igazán nem vagyok. Sokan vad felgerjedésekkel vádolják szívemet – de szívem jó és meleg … Érzem, hogy ifjúságom csak most kezdődik, szellemi és testi erőm egyre nő … Napról napra közelebb jutok a célhoz, amelyet érzek, de leírni nem tudok. … Csak semmi nyugalmat … nem, nem születtem nyugodt életre! Oly szép ezerszeresen élni az életet! Csak így tudok élni!!!”

Egy olyan ember zenéjét fogjuk hallani, aki már nem hajbókol az arisztokrácia előtt – egyenrangúnak érzi magát. Nem veszi fel a parókát sem. Amikor egyszer Goethével sétált az utcán, és szembejött velük egy cseh főherceg, Beethoven állítólag odaszólt barátjának, hogy ne hajoljon meg, hiszen nagyobb ember ő, mint a méltóság. Goethe ugyan meghajolt, de Beethoven csak állt karba font kézzel. Ebben a zenében ez az óriási öntudat, a benne lobogó hihetetlenül mély, végzetes tűz jelenik meg. De még mikor a decibel és a dinamika lemegy, annak is úgy kell szólnia, mintha fortissimo lenne – két kilométerről. Azt nem szabad elfelejteni, hogy Beethoven nem úgy élte az életet, mint egy átlagos ember. Bármilyen hangulat vagy érzés ragadta el, azt tízszer intenzívebben élte meg.

Az első szimfónia még akár Haydné is lehetne, a második viszont már nem, annyira megmutatkozik Beethoven egyedi stílusa. De már az elsővel leteszi a névjegyét: itt van, megérkezett, és új utakon jár. Már rögtön az első felhangzó akkord polgárpukkasztó: a mű hangneme C-dúr, de a hangzatba egy tájidegen B-hangot is beilleszt. Ez olyan, mintha húslevest kérnél, és az első kanál után rájönnél, hogy amit kaptál, az paradicsomleves. Meglepetések sorozata az egész darab, és óriási szeretetvágy sugárzik a zenéből. Átmenet nélkül mutatja meg tigrisszerű, tűznyelő energiáját, és utána pillanatok alatt behoz egy diminuendot – akkor nagyon szeretné, hogy valaki szeresse. Mert magányos.

Beethoven kifigurázó és furcsa humora nem volt szimpatikus a levelei alapján. Mégis, ebben a darabban szellemességének legjavát csillogtatja meg. Mondok egy példát. Befejeződik az első tétel, fortissimo kirepülünk a világból. Bécsben, ahol a szimfóniát bemutatták, bizonyosan várták a második, lassú tételt – valami szép melódiát, amit az első hegedű, vagy a fuvola játszik. Ehelyett mi történik? A második hegedű kezd el táncolni pianissimoban. Ez nem is egy lassú tétel! Olyan, mintha tudatosan meg akarta volna mutatni, hogy szakítani fog a hagyományokkal, és bármikor érheti meglepetés a hallgatóságot. A harmadik tétel elé még odaírta, hogy „menüett”, de már nem az a fajta, mint Haydnnál és Mozartnál, ahol egy hölggyel táncolunk finoman, hajbókolunk. Ez nem egy elegáns, arisztokratikus tánc, itt már a torreádor jön ki a színpadra.

Elementáris meglepetések vannak a darabban. Azt mondtam épp a barátaimnak a zenekarban, hogy úgy kell játszani, mintha nem tudnánk, mi következik. Úgy, hogy mi magunk is meglepődjünk. Ez a titka annak, hogy hogyan lehet spontánul, frissen játszani akkor is, mikor már sokat tudunk a darabról. Nem könnyű, de rá lehet állni fejben. A keret adott, de hagyni kell, hogy a pillanat is hozzáadjon valamit az előadáshoz. Persze kérdés, hogy a karmesternek mi a fontos. Ha azt szeretné, hogy minden tökéletesen együtt legyen, akkor a zenészek tudják, hogy minden úgy fog történni, ahogy a próbák során. Bekapcsol az automatizmus. Úgy tanultam nagy tanáraimtól, Mihály Andrástól, Kurtág Györgytől, hogy a kreativitás ott kezdődik, ahol a komfortzóna véget ér. Természetesen nem kell őrületesen veszélyesen élni, de egy kicsit igen.

A koncert végén Mendelssohn e-moll hegedűversenyét adjuk elő Maxim Vengerovval. Mendelssohn most együtt kártyázik valahol Haydnnal, Mozarttal, Beethovennel és Bachhal. Fantasztikus zseni, akiben van valami igazán különleges. Szenvedélyes, nagyon sűrű vérű, de közben hihetetlenül művelt, fantáziadús és színes ember. És még valamit érzek a darabban. Szenvedélyes, de valami elképesztő tisztaság is van benne. Ugyan virtuóz hegedűversenyről van szó, nem ennek kell uralkodni az előadás során, hanem egy olyan szférát kell megjeleníteni, ami már-már mesevilág. Tipikus példája annak, hogy a zenekarral úgy kell kísérnünk a szólistát, hogy igazából nem is kísérünk, hanem megéljük a darabot. Nyitott, spontán érzésekkel kell játszani. Az én feladatom nem az, hogy közlekedési rendőr legyek, hanem hogy rávezessem zenész barátaimat erre az útra. A darabok szellemiségét kell sugározni igazán, nem pedig a fizikai állapotát. A zenélés célja, hogy a hallgatót belevigyük egy másik szférába. Ha fejből játszol, az fejbe megy. Csak az megy a szívbe, ami szívből jön.

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

„El vagyok látva bőséggel”

Kovács Jánossal, csütörtöki hangversenyünk karmesterével beszélgettünk az elhangzó darabokról, a felkészülési folyamatról és az online koncertekről.

kovacs_janos_c_na.jpg

Kovács János [Fotó: n/a]

A MÁV Szimfonikus Zenekarral közös csütörtöki koncertjén három kiváló magyar mű lesz a repertoáron. Tudna mesélni a darabokról?

Műsorunkban az első szám Kodály Zoltán tollából a Marosszéki táncok, amit különösen szeretek, a szívemhez nőtt az idők során. Mind a Galántai, mind a Marosszéki táncok elképesztő fantáziával vannak megírva. Az előbbit játsszák gyakrabban, ami nem csoda, hiszen tökéletes, gyönyörűséges és hatásos. Ehhez képest igazságtalanul mellőzni szokták a Marosszéki táncokat, ami egészen másféle megközelítésből, de ugyanazon a legfelső fokon íródott. Annyi minden van benne, hogy az ember elcsodálkozik. Hihetetlen, hogy Kodályba mennyi fantázia szorult, és hogy mit „művelt” az egyes népi motívumokkal, hogyan építette bele azokat egy szimfonikus költeménybe. A darabnak különleges formája van: négy táncot foglal magába, és ehhez járul egy plusz egység – én ritornellnek nevezem. Ez egy visszatérő alapmotívum, hasonló ahhoz a nevezetes sétához, amelyet Muszorgszkij művében, az Egy kiállítás képeiben találunk. Ott minden egyes kép között ugyanaz a motívum csendül fel, de különböző változatokban, a képeket megtekintő egyén hangulatait, reflexióit tükrözve. Ugyanez jellemző a Marosszéki táncokra is. A ritornell ötször hangzik fel a legváltozatosabb köntösben. Maga a mese.

A második számunk Liszt Magyar fantáziája, a szólista Balázs János lesz. Vele tegnap – hétfőn – már találkoztam, eljátszotta nekem a darabot. És ma – kedden – zenekarral is elpróbáltuk. Az együttes ovációban tört ki, olyan frenetikusan játszott. Ez a darab annyira az övé, hogy az ember csak vigyorog. Maga a mű pedig pompázatos, egészen elképesztő fantáziával van megírva. Manapság gyakran éri kritika Lisztet amiatt, hogy a népszerűségért vagy a virtuozitás miatt kevésbé katartikus műveket írt. Ez teljesen rossz megközelítés. A Magyar rapszódia két részből áll – ahogy az egyébként jellemző a szokásos rapszódiákra: van egy lassú és egy friss része. A friss mindig kirobbanóan energiadús, a lassú pedig többnyire gyászos. A tempófelirat andante mesto, azaz szó szerint fordítva bánatos, szomorú. A mű természetesen nem vet fel olyan problémákat, mint a h-moll szonáta vagy a Faust szimfónia, de ezzel együtt tökéletes alkotás, zeneszerzői szempontból is. Mindig rácsodálkozom erre a darabra.

A szünet után következik a 20. század legnagyobb remekműve, a Bartók: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, amit legutóbb a Zuglói Filharmóniával volt szerencsém előadni. Nem tudom elmondani, hogy mekkora öröm erre készülni, még akkor is, ha Bartók mindenkinek megkeseríti az életét ezzel a darabbal, a karmesternek éppúgy, mint zenekari muzsikusnak. A mű komolysága és technikai igénye olyan fokú, hogy meghaladja azokat a határokat, amiken belül általában mozogni szoktunk. Szerencsére sok próbát kaptam erre a MÁV Szimfonikus Zenekarral, és egy kiváló vonósegyüttes állt össze, valamint a billentyűs hangszerekhez és a hárfához is rendkívüli művészek érkeztek. Igen sokat gyakoroltunk, és azt remélem, hogy ha Kököjszi és Bobojsza nem köt csomót az ujjainkra, akkor ebből lehet egy elfogadható előadás – mondja mosolyogva.

Mennyit próbáltak összesen a darabra?

Múlt héten volt négy nagy próba, 9-től 3/4 3-ig, ki is tartottam az összeset végig. Szombaton is összejöttünk, hétfőn is. Ez ma a hetedik volt, és holnap – szerdán – van még egy próbanapunk. Lehetne azt mondani, hogy egy ilyen remekművet szünet nélkül próbálhatnánk hónapokig, de ezzel a kijelentéssel nem értek egyet. Az ember mindig eljut egy bizonyos pontig, amire adott helyzetben, adott pillanatban képes. Egyszer csak kiderül, hogy betonba ütközött. Aztán eltelik egy év, és lehet, hogy magasabb szintről tudja kezdeni. Nekem most könnyebben megy a darab, mint a legutóbbi alkalommal.

A felkészülés ilyen esetben hogyan zajlik?

Ugyanolyan komolyan. Csomó mindent felfedeztem még, ami mellett eddig elmentem. Nem is tudom, hogy Kocsis Zoltánon kívül fel tudja-e fogni bárki ezt a darabot teljes valójában. De megközelíteni lehet. Most egy fokkal könnyebben megy nekem is.

Milyen kötődése van a MÁV Szimfonikus Zenekarhoz?

Erős. Itt már mindenki a gyerekem vagy az unokám lehetne. De ami ennél is fontosabb: a zenekarnál kezdtem a tanulóéveimet. Akkoriban ők voltak a Zeneakadémia „kisegítő személyzete”, és rajtuk próbálkozhattak a kezdő karmestercsemeték.

Mi történt a karjával?

Baráti társasággal kirándultam: Pilisborosjenőtől felfele menve az út száraz volt, lefele úton dagonyás. Elcsúsztam, és ráestem a kezemre. Ebből látszik, hogy az én mesterségem mennyivel egyszerűbb: ugyanezt egy hangszeres nem engedheti meg magának. Én pedig vígan dirigálok jobb kézzel. Az egyetlen gondom a lapozás, de azt már megszoktam, nagyjából bejárattam a folyamatot. Szombaton még féltem egy kicsit ettől. Kis fájdalommal is járt, de arra fütyülök. Bizonyos lapozásokra időben fel kell készülni. A Bartókban vannak olyan helyek, ahol ha elkezdek matatni, megzavarom vele a zenekart.

Mielőbbi jobbulást kívánunk! Az online koncertekkel mennyire került közelségbe az utóbbi időben?

Olyan sokat még nem csináltam, de volt már részem benne. Mindegyikben örömem telt. Amikor rákérdeznek, hogy nem hiányzik-e a közönség, arra mindig engedelmesen mondom, hogy dehogynem, nagyon. De ha a mérleg két serpenyőjébe beleteszem azt, hogy egyáltalán nincs koncert, vagy hogy van koncert és készülhetünk gyönyörű művek előadására úgy, hogy nincs közönség, akkor nyilvánvalóan az utóbbit választom. Általában hátat mutatok a zenét hallgatóknak, én pedig a hátammal is érzékelem a jelenlétüket: ha valami jól sikerül, akkor teljes csend van. Ez a fajta feszültség mindenképpen inspiráló. De annyira el vagyok foglalva a darabokkal és a kollegáimmal, akiknek segítenem kell a darab előadásában, hogy én vagyok a legkevésbé vesztes ebben az ügyben.

Zenész oldalról ez az álláspont teljesen érthető. A közönségnek mit adhat egy online koncert?

Sokkal kevesebbet, és nem csak hangzásélményben. A nem túl jó akusztikájú termekben a mikrofonos felvétel jelenthet pozitívumot. Én nem igazán értek a hangtechnikai dolgokhoz, de sajnos az a tapasztalatom, hogy például a TV-ben vagy az interneten keresztül nem ugyanaz a hang jön le a közönségnek, mint amit élőben hallhatnának. Volt nemrég egy újévi koncertünk a Zeneakadémián. A teremben ugyan telivér zenekari hangzás szólt, mégis mikor visszahallgattam a koncertről készült felvételeket, kis túlzással majdnem öngyilkos lettem. Olyan tompa és fénytelen volt ahhoz képest, amit ott a teremben éreztem! Ha beülök egy koncertre, az mindenképpen sokkal elementárisabb erővel hat, mint képernyőről nézve. Egyetértek Sztravinszkijjal, aki azt mondta, hogy a zenehallgatáshoz ugyanúgy hozzátartozik a zene látványa is. Nem vagyok híve a lecsukott szemű zeneélvezésnek, szeretem látni a zenekart munka közben. A koncertek felvételeitől is el vagyok bűvölve, de plusz élmény a személyes jelenlét.

Gyakran mutatnak a közvetítések során kezeket arcok, emberek helyett. Erről mi a véleménye?

Most különleges helyzetben vagyunk, abból él minden zenekar, hogy online koncerteken működik közre. Nem mindig a hangszeres kezét vagy a hangszereket kellene mutatni. Számomra sokkal érdekesebb az, hogy az arc mit mutat, a figyelem hova összpontosul. A Bartók Zene indulása elképesztő koncentráltságú tétel, így sokkal szívesebben látnám az elmélyülten figyelő művész-arcokat, mint azt, ahogy fogják a vonót vagy a bal kezükkel billentgetnek a fogólapon.

Erre az évre mik a tervei, milyen koncertek vannak kilátásban?

Sokkal több mint amennyit ép ésszel fel tudok fogni. Nem nézek túlságosan előre, arra koncentrálok, ami az orrom előtt van. Most, ha a csütörtöki koncertünk lemegy a MÁV Szimfonikusokkal, rögtön jön egy olvasópróba a Rádiózenekarral Ravel Daphnis és Chloé balettjéből, amit február végén adunk majd elő. Közben lesz nyolc napunk, mikor kortárs műveket veszünk fel. Most ebben az őrületben élek, megpróbálom a kortárs művekre felkészíteni a maradék agyamat – mondja nevetve. Lesz még koncertem a Nemzeti Filharmonikusokkal, megyek Miskolcra, Szegedre és Szombathelyre is, ahol szintén nagyon jó zenekarok várnak. És olyan műsorok, amik után az ember megnyalhatja mind a tíz ujját. El vagyok látva bőséggel.

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

Folyékony, céltalan séta és különleges zenei ízek

– így jellemzi hangversenyünk szólistája, Balogh Ádám a műsorban elhangzó Mozart Esz-dúr zongoraverseny egyes részeit. Ismerjük meg a tehetséges fiatal életét és terveit a következő interjúból!

balogh_adam_c_rachel_breen.jpg

Balogh Ádám [Fotó: Rachel Breen]

 

Milyen év lesz számodra 2021?

Azt várom leginkább, amit mindenki: egy kicsit normálisabb kerékvágást. Szakmailag ígéretes időszak lehet számomra, több versenyre és sok koncertre készülök. Az a gond, hogy egyelőre minden csak feltételes módban van. Reménykedem, hogy idővel ez változik majd. Hobbikból a tavaszi időszak alatt volt időm elég újat felfedezni, most inkább a munka foglalkoztat.

Mik a szakmai célkitűzéseid erre az évre?

Június közepéig szinte hetente követik egymást a koncertek és versenyfordulók a naptáramban. Rengeteg izgalmas dolog vár rám, valamint – remélhetőleg – több korábban elmaradt koncert is bepótlásra kerül. Liszt Esz-dúr, Bartók 3. és Petrovics zongoraversenyekre készülök a hónapokban. Emellett nagyjából 2,5-3 órányi szólórepertoár is terítéken van: Bartók, Stravinsky, Chopin, Liszt, Scriabin, Bach, Kapustin, Beethoven. Kamarából trióval, kvintettel és kétzongorás műsorral is készülök.

Hogy élted meg az elmúlt időszakot?

2020 nehéz volt nekem is, ahogy sokaknak. Viszonylag békésen vészeltem át, eleinte kifejezetten jólesett egy kis pihenő, mivel ritkán van alkalmam a teljes kikapcsolódásra. Azóta persze mindenféle belső folyamatok lezajlódtak bennem. Most már tudom értékelni, hogy volt időm utolérni magamat és összegezni az elmúlt hónapokat, éveket.

Mit hozott az életedbe a Bartók Világversenyen való szereplésed, elért helyezésed?

Az erőpróba remek lehetőségeket hozott, és úgy érzem, hogy kicsit jobban „felrakott a térképre”. Nagyon igyekszem, hogy olyan szinten helyt tudjak most állni, hogy a jövőben is legyen alkalmam még sok-sok tapasztalatot gyűjteni, koncertezni!

Mit gondolsz, indulnál még hasonló megmérettetéseken, vagy már kizárólag a koncertezésre fókuszálsz?

Ebben az évben több versenyre is készülök (bár nem szokásom halmozni ezeket), minden összetorlódott a halasztások miatt. A kanadai Honens és a Sydney versenyekre is beválogattak, így most ezek vannak fókuszban. Szeretnék máshol is tapasztalatokat szerezni a világban, ezek az események pedig erre ideális lehetőségek, hiszen jó hallani, megismerni a pályatársakat.

Mivel töltöd szívesen a szabadidődet?

Mindent szeretek, ahol mások kreativitását lehet megfigyelni és ebből táplálkozni. Ezen érdeklődési körök helyfoglalása rapszodikusan változik a napjaimban. A makettezés most háttérbe szorult, olvasásra több idő jutott tavasz óta és sokat filmeztem. Számítógépes játékok terén is otthon vagyok: ki szoktam próbálni minden újdonságot. Szeretem követni, hogy hova fejlődik az egész ágazat. A karantén alatt sokszor játszottam barátokkal is – ez egy kis közösségi „életpótlék”, interneten keresztül.

Mi volt a legutóbbi film, amit láttál és jó szívvel ajánlanád másoknak is? Netflix vagy HBO?

Összességében a Netflixet használom többet, de az HBO-on is láttam már sok mindent korábban. Mostanában mindenkinek a Netflixes „Miles Davis: The birth of the cool” című dokumentumfilmet ajánlgattam, a múlt évből pedig a „Volt egyszer egy Hollywood...” volt az egyik kedvenc filmem.

Mozart Esz-dúr zongoraversenyét adod elő nemsokára a MÁV Szimfonikus Zenekarral. Mit kell tudni erről a műről, mennyire áll közel hozzád?

Ez a Mozart zongoraverseny rendkívül szokatlan mű, már csak ezért is szeretem. A harmadik tétel fúgaszerű témája és a második tétel folyékony, már-már céltalan sétája – mind nagyon különleges zenei ízek. Még Mozarthoz képes is sok az egyedi megoldás, ez pedig nagyon vonz. Még nem volt alkalmam koncerten játszani, ez lesz az első, épp ezért nagyon várom!

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

„Hiszem, hogy már nem kell sokat várakozni!”

Olvassák el Christoph Campestrinivel, következő hangversenyünk karmesterével készített rövid interjúnkat, amelyben a tavalyi és idei évekre reflektál, beavat minket különös elfoglaltságaiba, és a hamarosan felcsendülő Mahler-szimfóniáról is mesél!

christoph_campestrini_3_c_werner_kmetitsch.jpg

Christoph Campestrini [Fotó: Werner Kmetitsch]

 

Hogyan töltötte az ünnepeket és a szilvesztert?

Bécsben, otthon a családommal. Szép és csendes időszak volt.

Vannak újévi fogadalmai?

Igyekszem nem ellógni a napi kocogásaimat, és megpróbálok jól, de egészségesen táplálkozni. Nem tudom, hányszor fogadtam már meg ugyanezeket – mondja mosolyogva.

A tavalyi évnek megvoltak a maga nehézségei. Mire fókuszált, mivel töltötte az idejét?

2020 rendkívüli élményeket kínált számomra – többek között egy csodálatos újraegyesülést a MÁV Szimfonikus Zenekarral és Maxim Vengerovval még februárban. Sokat gondolkoztam mind a művészetekről, mind általánosságban az élet kérdéseiről. Számos olyan tevékenységet folytattam, melyeket nem várnánk egy karmestertől: zongorán koncerteztem; Rainer Maria Rilke költészete alapján dalciklust komponáltam; Ausztriában országos tévéműsort készítettem, amely bemutatta az opera műfaját gyerekeknek és fiatal felnőtteknek. Arra is felhasználtam ezt az időszakot, hogy egyéb, nem zenei projektekkel foglalkozzam. Elolvastam például Marcel Proust, az „À la recherche du temps perdu” („Az eltűnt idő nyomában”) című regényfolyamát – 4400 oldal, 7 regény –, ami fantasztikus élmény volt.

Milyen szakmai céljai vannak 2021-re?

Az év elejére több koncertet és operaprodukciót terveztünk, de ezek sajnos lemondásra kerültek. Hiszem, hogy már nem kell sokat várakozni – szép lassan újra elindulnak majd az előadások, és végre folytatódhat a koncertélet. Különösen várom Verdi „A végzet hatalma” című új produkcióját a bécsi Operafesztiválomon (Oper Klosterneuburg), valamint 2 bővített kínai turnét, és az Egyesült Államokban tartott hangversenyeket.

Mi a véleménye az utazásról ebben a helyzetben?

Az utazás a karmester életének elengedhetetlen része. Tehát az, hogy hosszabb ideig nem tudtam utazni, lehetőséget kínált mélyebb betekintésre a közvetlen környezetembe és kultúrámba. Próbáltam elfogadni a helyzetet és azonosulni a „csodálatos elszigeteltség” gondolatával, hogy más módon növekedjek, mint a korábbi időszakokban.

Mondana pár gondolatot a most előadásra kerülő Mahler-szimfóniáról?

Mahler VI. szimfóniája számomra az egyik legkiemelkedőbb mű a klasszikus repertoárban. Hossza meghaladja a 80 percet, és tükrözi általában a „conditio humana”-t, azaz az emberi természetet, valamint Mahler életét is. A vírushelyzet miatti korlátozások lehetetlenné teszik, hogy a teljes nagyzenekari verziót adjuk elő. Így Klaus Simon átiratát játsszuk, amely kisebb létszámú zenekart igényel. Néhány további hangszeres változtatással én is éltem.

Ez a szimfónia – a megszokottak mellett – számos szokatlan hangszert szólaltat meg: többek között különböző, állatok terelésekor használt harangokat, kalapácsot, ostort és templomi harangokat is. Harmonika is került az átiratba, a szólama Mahler zenéjének alpesi hegyi hangulatát hivatott közvetíteni. Az egész mű különleges érzelmi élményt nyújt mind a zenészek, mind a közönség számára. Készüljenek fel néhány új és különösen igéző, csodás hangra!

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

„A Mű olykor fontosabb, mint maga az Élet”

Beszélgetés Dénes Istvánnal, szombati hangversenyünk dirigensével.

 

denes_istvan_1.jpg

 

Dénes István [Fotó: n/a]

Milyen szempontok szerint alakította ki a szombati koncert műsorát?

A Beethoven-évforduló köré rendeztük az egész repertoárt. Az eredeti műsort is így terveztük, de sajnos a vírushelyzet közbeszólt. A vonósnégyes-átirat ugyan szükségmegoldás, de mindenképpen izgalmas színfolt lehet.

Miben változott az eredeti koncepció?

Az ismert helyzet miatt nemcsak a műsort kellett megváltoztatnunk, hanem a zenekari muzsikusok létszámának drasztikus redukálására is szükség volt. Így sajnos a 75 éves szülinapos zenekarnak komponált „MÁV-Start-SOS-Beethoven” című művem is áldozatul esett. A legnagyobb létszámú C-dúr hegedűversenyt alapul véve csak vonós, és a minimális fúvós kollega maradhatott a beosztásban. Az egyik választott vonósnégyes Lendvai György ötlete volt, a másik pedig az enyém.

Mire figyel akkor, mikor egy vonósnégyest hangszerel szimfonikus zenekarra?

Nincs szó különösebb hangszerelésről, hiszen vonószenekarral játszunk. Viszont, ha már a fúvósok is ott ülnek a vonósok mögött, miért ne játszhatna az első hegedűvel megfelelő helyen a fuvola vagy oboa, a második hegedűvel a második oboa, a csellókkal a bőgő és két fagott?

Van olyan zenei anyag, amelyet hozzáírt a meglévő szólamokhoz?

Az F-dúr vonósnégyesben a kürtöknek külön szólamot írtam. Egy különlegesen gyönyörű, varázslatosan lebegő tételről van szó, amely Mahler és Schönberg (Verklärte Nacht) világát sejteti, előlegezi. A c-moll vonósnégyes (1799) egy döbbenetesen drámai mű, itt szinte már Brahmsot halljuk vissza. A c-moll eleve predesztinál; a Bach-passiók zárókórusainak tragikus szenvedélye, Haydn Teremtésének őskáosz hangulatú kezdete, a Mozart c-moll fantázia és szonáta (KV. 457) felkorbácsolt lendülete – ezek mind inspirálhatták a 29 éves szerzőt. Ilyen hatalmas örökség tudatában Beethoven életművében minden hangnemnek megvan a maga sajátságos karaktere és jelentéstartalma. Egyéb művei közül a „kis c-moll”, a Pathetique és az Op.111 zongoraszonáták, valamint a Coriolan nyitány, a 3. zongoraverseny és az 5. szimfónia hasonlóan rokon, felkorbácsolt hangulatú, lendületes, szenvedélyes mű. Itt ajánlom a közönség szíves figyelmébe „Minona, avagy egy szürrealista Beethoven-portré” című zongoraművemet, amely többek között éppen ezen hangnem-karakter azonosságra építve vezet végig.

Mit kell tudnunk a kevéssé ismert hegedűverseny-tételről?

A C-dúr hegedűversenyt (WoO.5) Beethoven 1790–92 között írhatta, amikor Bonnt elhagyva Bécsbe költözött, hogy Haydnnál tanuljon. Az időpont fatális: 1791-ben halt meg Mozart. A virtuóz bonni zongorista számára megnyílnak a lehetőségek – a pártfogó grófok felkarolják, mecénások, főnemesi hölgyek rajongó hada veszi körül. A hegedűversenyből, mely csupán egy első tétel, 259 ütem maradt meg (expozíció+feldolgozás). A kezdés igazi beethoveni Impetuoso stílusban, felszólító módban, szinte ellentmondást nem tűrve, pontozott ritmusban, unisono egy kis (hatás)szünettel szögezi le álláspontját. Ez a téma egyébként csak a zenekarban hangzik fel, a szóló hegedű ezzel ellentétben lágyabb hangvételű és később is csupán körülfonja, ellenpontozza az Impetuoso motívumot. Ezt a nagyon sokat ígérő művet egészítette ki a szonátaforma törvényei alapján Wilfried Fischer 1971-ben. A kadenciát Takaya Urakawa komponálta.

Zárjuk beszélgetésünket egy Beethovenhez köthető idézettel!

Beethoven élete és művei összességében Gesamtkunstwerk-nek („életműalkotás”) tekinthető, tehát az életkörülményei ugyanúgy hatással voltak a műveire, mint a művek az életkörülményeire. Ilymódon a művei mentették meg őt gyakran a legmélyebbre való zuhanástól. „A Mű olykor fontosabb, mint maga az Élet. Beethoven zenéje megmentette Beethovent az öngyilkosságtól.” (Ernst Pichler)

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

„Jelenleg a hangszerem a legjobb barátom!”

Elias David Moncadoval, december 19-i hangversenyünk fiatal szólistájával beszélgettünk Beethovenről, a csodálatos hangszeréről, és arról, hogy hol tart most az életben, mit hozott számára 2020.

elias_david_moncado_c_nikolaj_lund.jpg

Elias David Moncado [Fotó: Nikolaj Lund]

Hol tartasz most a zenei pályádon?

Szakmai pályafutásom elején látom magam, izgalmas út áll előttem. Az a célom, hogy minél elismertebb és képzettebb zenésszé váljak, valamint szólistaként, kamarazenészként, zeneszerzőként és karmesterként is helyt tudjak állni.

Tanulónak, vagy „kész művésznek” tartod magad?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy még mindig tanulok, így számos iskolához köthető koncertem és eredményem van. A zenei ismereteket csak elmélyíteni lehet, én pedig mindig a zene mélységét keresem, tanulom és kutatom. Ez a mentalitás az egész zenei életemet végig fogja kíséri, akkor is velem lesz, mikor a szó szerint vett tanulmányaimat már befejeztem.

Kit tartasz a mesterednek, példaképednek?

4 éves korom óta az összes tanáromnál csak profitáltam: az életem különböző szakaszaiban mindegyikük értékes tanácsokat adott, amelyek segítettek zenésszé formálódni. Jelenlegi tanárom, oktatóm és barátom Prof. Pierre Amoyal, akit tényleg csodálok. Nagyra értékelem őszinteségét, stílusismeretét és szigorúságát. A komoly elvárások mellett nyitott az egyéni interpretációra, és támogat abban, hogy keressem a saját hangomat.

Hol élsz most? Hogyan telt számodra 2020?

Most Salzburgban lakom, a Mozarteumban tanulok. Szülővárosom a németországi Freiburg. A 2020-as év nagyon nehéz volt, sok koncertem lemondásra került. Az év első felében, az első lezárás idején Freiburgban tartózkodtam, és új repertoár megtanulására összpontosítottam – olyan darabokat választottam, melyeket mindig is szerettem volna eljátszani. Teljes mértékben kihasználtam a szabadidőmet, és különösen élveztem, hogy mindenféle időigény és kötelezettség nélkül dolgozhattam ezeken a műveken. Sosem tanultam még annyit, mint most.

Volt egy rövidebb időszak a nyár során, mikor felléphettem Németországban és Lengyelországban. Játszottam szólóban, zongorával, valamint zenekarok kíséretével előadtam hegedűversenyeket. Nagyon hálás voltam ezekért az alkalmakért, és felszabadulásnak éreztem a hangversenyeket a karantén és a hosszas elszigetelődés után. 2020-ban így összesen 9 koncertem volt, ami persze egy átlagos évadhoz képest kevésnek számít.

Mesélj egy kicsit a hangszeredről! Mióta van veled?

Jelenleg egy csodálatos Giambattista Rogeri hegedűn játszom, melyet a hamburgi Német Zenei Alapítvány díjazottjaként és ösztöndíjasaként kaptam meg használatra 2019 februárjában. Korábban egy Petrus Guarneri és Antonio Stradivari hegedűn játszottam.

Hogyan befolyásolja a hangszer a játékodat?

Számomra a Rogeri első látásra (és hallásra) szerelem volt. Gyakorlatilag ő most a legjobb barátom, egyszerűen imádom a gyönyörű és sokoldalú hangját, a belőle kicsalható édes színeket. Számos országba utazott már velem, és mindig elvarázsolt a színpadon. Sok más régi olasz hangszerrel ellentétben ez lehetővé teszi, hogy önmagam legyek, és nem kell változtatnom a játékmódomon, hogy megfeleljek a hangszer állította korlátoknak. Így maximálisan fejleszthetem zenei elképzeléseimet – ez a hangszer soha nem hagy cserben.

Mit jelent számodra Beethoven zenéje?

Beethoven az egyik kedvenc zeneszerzőm. Minden munkája Istentől kapott rendkívüli adottságát tükrözi, az összes kompozíciója remekmű. Sosem játszottam még a C-dúr hegedűverseny-tételt, és nagy megtiszteltetés számomra, hogy ezt a művet Budapesten mutathatom be.

A két románc repertoárdarabnak számít, a C-dúr hegedűverseny-tétel viszont annyira nem ismert. Mit kell tudnunk róla?

Érdekes látni, ahogy a fiatal Beethoven valódi identitását kereste ebben a műben. A darab koncertfantáziának tűnik, stílusa pedig valahol Mozart és Haydn között helyezkedik el. Sok hasonlóságot mutat Louis Spohr 8. hegedűversenyével. Spohrtól eltérően Beethoven idővel átáll egy mélyebb és teljesebb hangvételre, melyet mindannyian megszokhattuk már tőle. Nehéz lenne összehasonlítani a „nagy” D-dúr hegedűversennyel, hiszen az az egyik legcsodálatosabb mű ebben a műfajban, amit valaha írtak a Földön.

Átlagosan mennyit gyakorolsz naponta?

Nagyjából 4 órát van kezemben a hangszer egy nap. Ha versenyre vagy koncertre készülök, akkor természetesen több időt fordítok gyakorlásra. Furcsán hangozhat, de szeretek fejben is gyakorolni, vagy úgy, hogy a partitúrát tanulmányozom. A lassú gyakorlás a jó gyakorlás egyik nagy titka, kiemelt figyelmet fektetek arra, hogy redukált tempó mellett tökéletesítsem az intonációmat, vagy bizonyos nehezebb állásokat.

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

Közös múlt, közös jelen

Beszélgetés Farkas Gáborral és Farkas Róberttel, ma esti, zeneakadémiai hangversenyünk közreműködő szólistájával és karmesterével

 farkasok.png

 Farkas Róbert [Fotó: Gela Megrelidze]  és Farkas Gábor [Fotó: Raffay Zsófi]

Ha a közönségünk elolvassa majd rövid életrajzaitokat a koncerthez készült összefoglalóban, sok hasonlatosságot fedezhet fel az életetekben. Kortársak vagytok, Ózdon születtetek, a tanulmányaitok is egyeznek jó ideig. Kicsit nézzünk a kulisszák mögé: jó viszony jellemezte a kapcsolatotokat a kezdetektől?

Farkas Róbert: 14 éves voltam, mikor bekerültem a miskolci Bartók Konziba. Gábor akkor már másodikos volt, és bizony, nagyon jó zongorista hírében állt. Mivel a konzi mellett egy kollégiumban is laktunk, így a hírnek ebben az esetben csak nagyon rövid utat kellett megtennie – mondja mosolyogva. Mindketten Papp Gábor osztályában tanultunk. A sok közös gyakorlás jut eszembe: többször is eljátszottam Gabinak azokat a darabokat, melyeket épp tanultam. Czerny, Scarlatti, Brahms... Kezdetektől fogva jó baráti kapcsolatban voltunk, és ez szerencsére azóta is megmaradt.

Melyik volt számotokra az a pillanat, mikor végleg eldöntöttétek: zenei pályát választotok? Volt-e egyáltalán más irány, ami felé kacsintgattatok?

Farkas Gábor: Részemről nem volt kérdés az, hogy zongorista szeretnék lenni. Gyerekkorom óta ezt szerettem volna csinálni. Utazni, koncertezni, bejárni az egész világot, nagyszerű remekműveket tanulni és játszani. Nem emlékszem rá, hogy valaha is más pályát szerettem volna választani.

Farkas Róbert: Engem az irodalom érdekelt, de mégsem annyira, hogy ne a zenét választottam volna hivatásomnak.

A közös múltból következhet, hogy sokszor álltatok színpadra együtt az idők során. Ez valóban így volt?

Farkas Gábor: A közös múltból valóban következhetne az, hogy léptünk már együtt színpadra, de ezidáig ez mégsem valósult meg. Ez lesz az első fellépésünk, amit már régóta tervezgettünk. Örülök, hogy a Zeneakadémia Nagytermében valósulhat meg ez a zenei találkozás, és mindezt ezzel a csodálatos Bach versenyművel koronázhatjuk meg.

Hogyan birkózik meg egy teltházhoz szokott művész az üres Nagyteremmel a Zeneakadémián? Mi tud plusz töltetet adni a produkcióhoz ebben a helyzetben?

Farkas Róbert: Nekem eddig két közönség nélküli koncertem volt. Furcsa, hogy nem lehet érezni a nézők figyelmét, és hogy egy mű vége után elmarad a lelkesedésük hangja, a taps. De fontosnak tartom, hogy még intenzívebben zenéljünk, és a mikrofonok, valamint a kamerák jelenléte is erre ösztökél.

Farkas Gábor: Üres teremben játszani nem tartozik a leghálásabb feladatok közé. A közönség jelenléte és reakciója ugyanúgy aktív része egy koncertnek és egy produkciónak. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a zene, az együttmuzsikálás által inspirálva leszünk, és ilyen körülmények között is jó energiák születhetnek meg a koncertteremben. Nyilvánvaló, hogy hiányozni fog a közönség visszajelzése, talán még a taps is, ami az ünneplés része. Mert akárhogyan is nézzük, minden koncert ünnep is egyben, tisztelettel adózunk azoknak a mestereknek, akik csodálatos zenéket komponáltak.

Gábor – összefoglalnád röviden, hogy milyen kötődésed van a Bach-zongoraversenyhez?

Farkas Gábor: Bach zongoraversenyei közül talán ez az a mű, amelyet a zongoristák a leggyakrabban tűznek műsorra a d-moll zongoraverseny mellett. Az f-moll versenyművet a Zeneakadémia első évei alatt tanultam meg, és játszottam el először a Győri Szimfonikus Zenekarral, ha jól emlékszem, Medveczky Ádám vezényletével. Utoljára Weimarban adtam elő, a Weimari Staatskapelle-vel, Olli Mustonen vezényletével a Thüringiai Bach Fesztiválon, ami pár évvel ezelőtt volt.

Érzed-e azt, hogy a pályafutásod során eltelt idő alatt megváltozott az, ahogyan Bach művei felé fordulsz?

Bach számomra a legnagyobb valaha élt zeneszerző, minél jobban telnek az évek, annál közelebb érzem magamhoz a műveit. A jövőben szólókoncertjeimen is szeretnék egyre több Bach-művet műsorra tűzni.

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette

süti beállítások módosítása