Vajon szabad-e sírni egy koncertteremben? Költő vagyok, elemien hat rám minden, ami szép, a zene pedig a szavaknál ezerszer erősebben rezonál bennem, úgyhogy a legtöbb koncertlátogatás önfegyelmi gyakorlat. A zenekar, a szólista, a karmester a pódiumon az előadásra koncentrál, technikával csatornázza művészetté az érzelmeket, de mi ott ülünk tehetetlen mozdulatlanságban,  csendes sorokban, és csak a végén törhet ki belőlünk – nem, nem a zokogás: csak a vad taps.

            Az élő előadások megilletődött ünnepélyessége, a sokarcúságában is minden idegszálával egyfelé figyelő közönség együtt-lélegzésének rítusa a megnyugtatást szolgálná és az összeolvadás örömével kecsegtet, mégis nagyon egyedül tud lenni ilyenkor az ember, ha olyan élményeket hoz magával ebbe a magasztos térbe, amelyekre éppen az akkor hallott zene kínál választ vagy feloldozást. A borzongást szerencsére nem látni, a forróhideg váltóláza sem süt annyira, hogy a közel ülőket megperzselje, és közben talán a szomszédaimnak is éppen olyan nehéz, hogy a könnyeiket visszatartsák – de nem nézek rájuk, a karmester ujjait nézem, a vonók lendülését, a zongorista hátát, és próbálok arra koncentrálni, hogy a belső képek helyett egy pillanatra visszakerüljek a hús-vér test valóságába. A csendes könny rendben van, de a sírás udvariatlanság, a zokogás pedig botrány. De hogyan érjem el, hogy ne feledkezzem meg magamról, amikor a zenébe annyira belefeledkezem? Még szerencse, hogy sokféle muzsika van, és nem minden zene hat rögtön a primér érzelmekre, vagy tapint rá rögtön a fájó pontokra, mert különben nem tudnék hangversenyre járni.

            Itthon azonban nem fenyeget semmi, ha engedek az érzelmeimnek. Amikor Ingrid Fuzjko Hemming játékát meghallottam, mélyen felkavart, és nem értettem az okát – ezúttal nem a magam helyzetére rezonált a zene, hanem valami olyan elemi erő áradt belőle, hogy rögtön olvasni akartam még valamit a zongoraművésznőről, mihelyst kicsit lecsillapodtam. Vajon ki él a látványos színpadi ruhák, a zilált frizura és a fájdalmas mosoly mögött, ki lakik a zenében a zeneszerzőt értelmezve, segítve, felragyogtatva? Kit rejt a későn jött viharos világhír? A csend zongoristája, Liszt küldötte, ezt már olvastam róla, és azt is, hogy küzdelmes élete volt, de az érzelmileg bántalmazó anyáról és eltűnt apáról, a háborús gyerekkor és az évtizedeken át tartó hányattatás nehézségeiről nem tudtam, nem láttam a jól ismert életrajzi filmjét. Most, példabeszédszerű sorsát megismerve nem közelebb kerültem hozzá, hanem inkább szent borzadállyal lépek hátra, de csak azért, hogy még nagyobb hódolattal figyeljek játékának utánozhatatlan intenzitására. Ő szó szerint a zenében él, belső termeinek akusztikája időtlen: nem érintheti semmilyen rombolás. A ház, amibe beköltözött, mindannyiunké, aki be merünk lépni a kapun. Az érzékeken túli térben a fájdalomból is öröm válik, és a katartikus kín ajtaján át, a fájdalmakon és emlékeken és ízeken és színeken és hangokon átjutva megsejtjük azt a csendet, ahova mindig is vágyott bennünk az az igazabb és fényesebb lény, aki voltaképpen vagyunk.

 Szabó T. Anna [Fotó: Dragomán György]