Szabadi Vilmos [Fotó: n/a]

Hol helyezkedik el a D-dúr hegedűverseny (K.218) Mozart szólóhegedűre írt művei között?

A K.218 nem az első, és nem is az utolsó a sorban, azaz nem a legegyszerűbb művek között tartjuk számon. Nem feltétlenül a sorrendiség mérvadó ebben a tekintetben: a K.211-es B-dúr hegedűverseny például szintén nem könnyű, bár ennek az utolsó tétele jóval rövidebb. Időrendben az A-dúr hegedűverseny előtt helyezkedik el, és majdnem olyan nehéz is, valamiért mégsem annyira népszerű a hegedűsök körében. Utoljára 2006-ban játszottam – Mozart születésének 250. évfordulója alkalmából – a Zeneakadémián Vásáry Tamással. Emlékszem, hogy komoly körbejárást igényelt a darab annak ellenére, hogy nem a legnehezebb mozarti hegedülést tartalmazza és állítja feladatként az előadók elé. Ennél jóval későbbi műve például a K.563-as Esz-dúr vonóstrió. Az embertelen nehéz, engem is megdöbbentett, amikor találkoztam vele. Rengeteg olyan zenét – triókat, kvartetteket és vonósötösöket – írt élete során, amelyeket csak komoly felkészüléssel szabad eljátszani. De miután a D-dúr hegedűversenyt mégiscsak királyi vagy királynői szinten tartjuk számon a hegedűre írt versenyművek között, természetesen óriási feladat, és ennek megfelelően kell tisztelni az otthoni munkával. Még akkor is, ha ki tudja, hányszor játszotta az ember – ugyanolyan gondosan és dédelgetve kell elővenni.

Mit kell tudni a darab felépítéséről?

Talán nem meglepő, hogy a versenymű három tételes, a felépítése pedig általánosnak mondható: gyors-lassú-gyors sorrendben követik egymást a részek. A második tétel egy különleges és szívhez szóló kódával van gazdagítva, ami nem jellemző a hegedűversenyekre. Még az A-dúr második tételében sem találunk hasonlót. Itt egy pillanatra megáll az idő – mint ahogy nekünk is a Covid alatt – és olyan lehetőségek, dimenziók nyílnak ki, amelyek viszonylag ritkán a mozarti érában. Bár az operáit ismerve ezt azért nem állítanám teljes felelősségem tudatában – mondja mosolyogva. A harmadik tétele rondó, ami bűbájos zene. Nagyon könnyen keverhető az A-dúr 3. tételével, a ritmusok és a lage is hasonló. Itt már a virtuóz nehézség is megjelenik, mutatja, hogy ez későbbi a versenyművek között. Eközben pedig a szokásos mozarti pajkosság és jókedv jellemzi. Az igazi salzburgi boldogság itt kézzel tapintható.

Hogyan alakul a szemléleted, felfogásod Mozart műveivel kapcsolatban, ahogy telik az idő?

A legtöbb CD-t – 14-et az 59-ből – Mozarttal vettem fel. 18 évesen rögtön szerelembe estem, és ez az érzés azóta sem múlik. Mint előadó azért szeretem a darabjait, mert hihetetlen elaszticitást és variációk miriádjait találjuk a formákban, a hangnemekben, az akkordkezelésben, a ritmusban, a hangszerelésben és szövegben – amit persze nem ő írt, de ő használt. Hegedűsként meg vagyunk áldva azzal, hogy a szólóműveken túl Mozart rengeteg szonátát és vonóstriót írt. Sok töredék is maradt ránk, amelyek szintén szenzációsak. Ahogyan Glenn Gould töltött el jelentős időt a bachi repertoár felvételével, az ő műveivel is el lehetne tölteni egy életet.

A D-dúr hegedűverseny nagy kihívásokat tartalmaz, tehát naprakészen ott kell lenni, nem lehet lezserséggel vagy könnyedséggel kezelni. Félünk tőle, mert nehéz és igényes. Minden egyes kis „cifrang”, ami bele van írva fontos, de nem lehet túl súlyos. Millió dologra kell figyelni. Tudjuk, hogy Mozart örök és nagy feladat. Ezt most is így érzem. De mindig nagy öröm találkozni ezekkel a művekkel és újra előhívni fejben, kézben, fülben és főleg a zsigerekben.

Egy dolog játszani Mozartot – hogyan tanítasz Mozart hegedűversenyt egy olyan növendéknek, aki először találkozik az adott művel?

Mozart művei sokszínűek, emiatt sokszínű technikát igényelnek. A hang az első számú, ami mindennél fontosabb. Érdemes elolvasni édesapja, Leopold Mozart könyvét, amit a hegedűjátékról írt. Át kell gondolni, hogy most, a jelen pillanatban modern hegedűn és vonón mit tudunk hitelesen eljátszani. Ha ezt megtettük, kezdhetjük tanulni az adott művet. Szépen lassan, aprólékosan végigmegyünk a tételeken. Mikor a növendék először ér a darab végére, megérzi, hogy elképesztően sokfelé kell figyelnie ahhoz, hogy mindent megvalósítson azzal a hihetetlen könnyedséggel és eleganciával, amit a Mozart-játék megkíván.

Mozart zenéje más csatornákon keresztül jut el az emberhez, talán jobban felfogható, vagy jobban emészthető módon. Nem kell túlságosan elvontan gondolkozni (vagy nagyon nagy zenésznek lenni) ahhoz, hogy megértse az ember. Az egyszerűsége az, ami egészen frenetikus és fenomenális. Viszont úgy egyszerű, hogy közben rettenetesen sok az információ, és ezeket be kell tudni építeni a bal és a jobb kéz munkájába. Segíthetnek még a meglévő felvételek – ha ki tudjuk választani, hogy az eddigi százötvenből melyik a kedvencünk. Nem lennék növendék még egyszer, hogy ezeket most sorozatban halljam a tanártól – mondja nevetve. Mozarthoz talán a legjobb kulcs, ha az ember elolvassa és meghallgatja az operáinak a szövegét, és hozzá hallja a dallamot. Ez használati utasítást ad ahhoz, hogy miért pont az a dallam, ami, és miért olyan akkordok vannak alatta, amilyenek. Mozartnál nem lehet túlzásba vinni a felkészülést.

Melyek a kedvenc felvételeid?

Ha Mozart, akkor valami olyat kell megemlíteni, ami bécsi identitású. Számomra az egyes számú, etalon felvétel Gidon Kremeré, Nikolaus Harnoncourttal és a Bécsi Filharmonikusokkal. Fontos még David Oistrakh felvétele, amelyet a Berlini Filharmonikusokkal rögzített a Deutsche Gramofonnál abban az évben, mikor kiadták az első Bärenreiter-kottasorozatot. Ezeken túl pedig válogathatunk a többi remek anyag között – Hilary Hahn, Julia Fisher –, de nehezen hiszem, hogy az előbb említetteket meg lehetne verni hangban, vagy akár zenei artikulációban.

Ha már szóba került a tanítás: hogyan zajlottak a főtárgy órák az elmúlt időszakban?

Ameddig csak lehetett, elmentünk a falig: személyesen tanítottunk, amíg be nem zárták az egyetem épületeit. Aztán nem volt mese, otthon kellett maradni. Szükségünk lett volna szélessávú internet-hozzáférésre, egy rendes mikrofonra és kamerára, ami legalább valamivel többet tud, mint egy mobiltelefon. Vannak különböző iskolák világszerte, ahol megteremtették a dedikált tantermeket az online oktatáshoz. Tartottam kurzusokat Olaszországban, Szingapúrban – illetve Szingapúr alapú szervezéssel –, és Japánban, valamint Koreában. Ott az egyik órám alatt még tájfun is érkezett. Ezt nem érzékeltem, csak amiatt tudtam, mert a növendék rákérdezett, hogy nem zavar-e be a hangba a nagy zörej. Semmit nem hallottam belőle, azt viszont igen, hogy milyen szép a hegedűhangja! Ez a fejlesztés nálunk elmaradt, ami sajnálatos, mert többet profitálhattunk volna a helyzetből mindkét oldalon. A jó minőségű online tanítás egyébként alternatíva lehet a sokat utazó művészeknek és növendékeknek, vagy például olyan külföldi hallgatóknak, akik hazaérkezve szeretnének néha tanácsot kérni volt professzoraiktól.

A hallgatóid felvételeket küldtek inkább, vagy rendes órákat is tartottál?

Is-is. Beállt nálunk a felvétel-óra-elemzés triumvirátus, és ezzel szinte versenyképessé is vált az oktatás. Az elemzésre tényleg kiváló volt ez a helyzet. A felvételek alapján pontosan és részletesen lehetett értékelni egyes helyeket, és fel tudtam hívni növendékeim figyelmét arra, hogy hol mi a feladatuk.

Többet gyakoroltak így a tanítványaid?

Igen, ezt bizton állíthatom, jót tett nekik a helyzet. De hogy lehet az, hogy a Covid alatt jobban teljesítettek a gyerekek? Úgy, hogy nem kellett annyit iskolába járniuk, „felesleges” órák között téblábolniuk a folyosón, várniuk a tantermekre, gyakorlókra. Az utazgatással is sok idő megy el. Csomó mindent át lehetne hidalni azzal, ha átállnánk online órákra – természetesen csak akkor, ha a teljesítés nem kívánja meg a személyes részvételt, például egy zeneirodalom óra esetében.

Mivel töltötted a felszabadult órákat?

Élveztem a szabadságot és a nyugalmat. Soha nem voltam még ennyit a kertben, az erdőben, a kutyákkal, de magammal sem tudtam ennyi időt tölteni. Mikor egyszer nagy tisztogatásba kezdtünk, teljesen véletlenül leesett elém egy-két dosszié, tele emlékekkel. Akkor tudatosult bennem, hogy mennyi helyen jártam már. Így aztán most – nem is árulom el, hogy a 70. vagy a 80. születésnapom alkalmából – meg fog nyílni tizenkét napon belül a Szabadi Múzeum, ahol 120 ereklyét, koncertplakátokat és fotókat lehet majd látni a falon. Erre például most volt idő, de az biztos, hogy többet nem lesz, ha visszaáll az élet rendje.

Mit vársz a következő hónapoktól?

Először is azt, hogy a nálam telelő madárkák elkezdjenek csiripelni. Minden tavasz csodás koncertélménnyel kápráztat el, és ez most azzal fog párosulni, hogy pontosan tudjuk (még ha a madarak nem is), hogy azért olyan boldogok tudat alatt, mert vége a Covidnak – mondja nevetve. Ha ennél komolyabb akarok lenni, akkor egyrészt Európa-bajnokság lesz a Népstadionban, másrészt olimpia Tokióban, pont akkor, mikor én is ott leszek. Tehát ha másért nem, ezért mindenképp érdemes élni. Remek növendékeim vannak – egyik ügyesebb, szorgalmasabb, aranyosabb, mint a másik. Azok a koncertek pedig, amik elmaradtak, remélhetőleg valamikor a jövőben már hallgatóság előtt történhetnek meg. Vannak már leszerződött kamarazenei és zenekari hangversenyek is. Úgy gondolom, hogy bőven elég a tennivaló, és hogy annak a sok rossznak, ami eddig ért minket, hamarosan a visszájára kell fordulnia. Kicsit levegőhöz jutottunk, mikor az a pár koncert megvalósult ősszel. Láthattuk, hogy tolongtak az emberek, soha ilyen jó hangulatú előadásaink nem voltak. Bízom a jövőben, de hát mindig is pozitív szemléletű voltam.

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.