A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

Krusovszky Dénes: Folyton csak hallgatok

2021. november 28. - MÁV Szimfonikus Zenekar

krusovszky_denes_2021_09_15_1214_szalmas_kriszta_kicsi.jpg

Krusovszky Dénes [Fotó: Szalmás Kriszta]

 

Szeretheti-e egy botfülű ember a zenét? Egyáltalán, mi az a botfül, és hozzá képest mi (minden) a zene? Azt pontosan nem tudnám felidézni, hogyan kezdtem el a zenéhez közelíteni, erről csak homályos emlékeim vannak. Egy iskolai bérlet, hajnali kóruspróba, a Péter és a farkas mint első zsigeri élmény. Tehát semmi különös. Arra viszont pontosan emlékszem, hogyan távolodtam el tőle – legalábbis annak a lehetőségétől, hogy bármilyen hangszert képes legyek valaha is szólásra bírni. Mert egyébként igyekeztem én, de nem a hangszeres játék lett nekem kitalálva. Talán, ha jobban hallottam volna – mindig ide lyukadunk ki –, akkor a saját játékom is jobban leköt. Persze azt sem lehet kizárni, hogy pont ellenkezőleg, a finomabb zenei hallás miatt lettem volna képtelen folytatni a játékot. Mert nem viseltem volna el a saját ügyetlenségemet. Ez már sosem fog kiderülni.

Az ellenben alighanem tény, hogy többen hallanak jól, mint ahányan szépen, de igazán szépen tudnak játszani. A szép persze megint nem jó szó. Mindenesetre ahányszor elmegyek egy koncertre, vagy csak beteszek egy lemezt, elindítok egy operáról készült filmfelvételt, az élvezettel együtt szorongani is kezdek. Hallom-e, amit hallani kell, jól hallom-e, és ha már hallom, értem is vajon? Azt hiszem, nem. Egyik sem, mégis hatással van rám. Én tehát az értetlen hallgatók közé tartozom, végül is kimondhatjuk, alighanem dilettáns vagyok, annak minden örömével együtt. Egy boldog botfülű.

Összevetésképpen említem: nagyon erős színtévesztő is vagyok, egy múzeumban mégsem jövök zavarba a látványtól. Sokszor nem tudom ugyan megmondani, hogy melyik árnyalat épp milyen színű is, de az egész mű befogadása szempontjából ez egyáltalán nem okoz gátlást bennem. A zenével nehezebb a helyzet, de van egy pont, ahol át tud szakadni a dilettantizmusom, és zsigeri élvezetbe fordul, olyannyira, hogy talán az sem túlzás, többször kerültem katarzis-közelbe zenemű hatására, mintsem egy műtárgy révén.

Alighanem kifürkészhetetlen utakon hatnak ránk a dolgok, és épp hatásukat gyengítenénk, ha folyton a mikéntjét próbálnánk felfejteni. Nem is teszem. Arról viszont igyekszem majd beszámolni a következőkben, hogy mi az, amit a zene segítségével éltem meg, és mi az, amit mással nem is lehetett volna közel hasonlóképpen sem. Most még csak annyit mesélnék el, ígéretem szerint, hogy mikor távolodtam el választott hangszeremtől. Néhány évig csellóztam ugyanis, állítólag nem is egészen kutyaütő módon – csak félig, teszem hozzá már én. Az egészből sajnos nagyon kevés maradt, a vonótartás talán, a lószőr és a gyanta illata biztosan, illetve a délutáni gyakorlások egyszerre élvezetes és nyögvenyelős élménye tetőtéri szobámban. Na meg a sípcsontomba bökő tüske fájdalma. Ma már nem könnyű felidéznem, hogyan tudtam úgy lóbálni a súlyos hangszert, vagy hogyan léphettem olyan ügyetlenül, mindenesetre a cselló kitámasztó tüskéje betolt állapotban is gyakran megdöfött. Nagyon untam, és egy idő után valahogy ezzel a döfködéssel azonosítottam a viszonyomat a hangszerrel. Mígnem egy szép napon kilépve a zeneiskola kapuján, arra gondoltam, elég volt. Csak azt nem tudtam, hogyan valljam ezt be a szüleimnek. És miközben ezen tanakodva bandukoltam haza, a művelődési központ mögötti elhagyatott placcon vágtam át. Ott láttam meg egyszer csak egy földből kimeredő vascsövet, és mivel jobb ötletem nem volt, odaléptem mellé és belerúgtam. Nem tudhattam, hogy darázsfészek van benne, a kirajzó ideges rovarok meg rögtön rámtámadtak és alaposan összecsipkedtek. A csellómat eldobva sírva rohantam haza ezután, s a mai napig nem tudom, hogy a lábamat döfködő hangszert a fejemet döfködő darazsak támadása után ki találta meg helyettem. Valószínűleg apám lehetett, s ő egyenesen a zeneiskolába vihette vissza. Ezt sosem kérdeztem meg tőle valamiért. Mindenesetre én, ha jól emlékszem, azután a nap után nem nyúltam többé hangszerhez. Vagy legfeljebb csak játékból. Azóta így vagy úgy, de folyton csak hallgatok.

 

Krusovszky Dénes (1982, Debrecen) József Attila-díjas költő, kritikus, szerkesztő, műfordító. Legutóbbi kötete Áttetsző viszonyok címmel jelent meg (2020, Magvető).

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mavzenekar.blog.hu/api/trackback/id/tr116765556

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása