Krusovszky Dénes [Fotó: Szalmás Kriszta]

Úgy terveztem, hogy az új bejegyzésben majd szépen beszámolok a január 20-i koncertről, boldog visszatérésemről a Müpába, Molnár Viktor Mars Mission-jának budapesti bemutatójáról, Alexander Gingyin zongorajátékáról. Ehhez képest azt tudom elmesélni, hogy a családunkat beszippantó omikron-hullám szerdán elért engem is. Addig még legalább abban bízhattam, hogy habár már körbelőtt a vírus, én magam nem vagyok pozitív, így talán be tudok csusszanni az évadnyitó koncertre is. Ez sem volt különösebben nagy perspektíva, sőt, amolyan utolsó szalmaszálnak tűnik visszanézve, de mégis valami. Szerda délután aztán a gyorsteszt fölé hajolva keserűen kellett tudomásul vennem, hogy ez bizony két csík. Itt nem lesz semmiféle Mars Mission, de még csak Magyar fantázia sem.

Mondhatjuk persze, hogy nagyobb bajom ne legyen, és így is van, ugyanakkor mégis csak bosszantó, hogy épp a koncert előtt ütött be a dolog. Így jobb híján azt vagyok kénytelen végigszálazni, hogy hová nem tudtam elmenni végül.

Vannak terek, amelyekhez különös kötődést érzünk, és mivel ez nagyon sokszor irracionális elven működik, a kötődés mibenlétét nehéz pontosan leírni. Számomra a Müpa egy ilyen tér, ha koncertre vágyom, rögtön ez jut eszembe. Szívesen megyek máshová is, persze, de a Müpa belső tereiben van egyfajta rideg-otthonosság, amivel könnyen tudok azonosulni. Hozzá kell tennem, kívülről már közel sem ilyen egyértelmű a helyzet. Úgy értem, az épület külsejével nincs ilyen viszonyom, azaz semmilyen viszonyom sincs vele. Ez egyébként nem biztos, hogy baj, a modern épületek nem elsősorban az érzelmi viszonyulásra bazíroznak, nem ez a céljuk, a dolguk. Illetve, ha egy új épület mégis efféle kapcsolódást vár el a szemlélőjétől, az nagyon nagy eséllyel inkább kudarccal jár végső soron. Rögtön a Müpa mellett ott a Nemzeti Színház ugye, agyonterhelve mindenféle frinc-francokkal, színes alakokkal, díszítőelemekkel, szimbólumokkal, körbevéve a város leglehangolóbb zsánerszobor-parkjával, megspékelve egy Trianonnal elnehezített hajóorral a süllyedő homlokzatok között. Nem sorolom inkább. Rettenetesen sok, és kétségbeejtően kevés.

A Müpával efféle gondom nincs, egyszerűen csak nem szeretem a helyet, ahol áll, és ezért amikor kívülről nézem, nem lelem benne különösebb örömömet. Igyekszem is ilyenkor minél előbb belülre kerülni. Odabent ellenben minden kisimul – mondhatni. A modern vonalvezetés mélyén meghúzódó klasszikus struktúra, a különböző anyagok szintézise, és az olykor kérdéses megoldások mögött is felfedezhető racionális megfontolások könnyen megnyernek maguknak. Az egészben nincsen semmi világraszóló, semmi nagyzoló, semmi pöffeszkedő, és épp ettől méltóságteljes az összhatás.

Ugyanakkor egy épület, pláne egy koncertterem nem lehet teljes a tartalma nélkül. Részben a kötődés is az efféle élményszerűségen alapszik – holott megint csak ennek az ellenpéldája a Nemzeti Színház. Hiába akadtak jó színházi élményeim (is) benne, legkedvesebb teremmé mégis a festőműhely vált, ami sokat elárul az épület többi részéről.

Ha nagy koncertélményt kell felidéznem a Müpából, zavarba jövök. A nagy élmény nem feltétlenül a nagy minőséghez kapcsolódik, sokszor az épp aktuális hangulathoz, a véletlenszerűen felbukkanó asszociációkhoz, egyetlen, épp jókor elhangzó szólamhoz legalább annyira, mint a produkció kvalitásaihoz. Persze az sem árt, ha eleve magas a minőség. A Ligeti-sorozat olyan emlék, ami sokszor eszembe jut. Vagy egy Bartók-maraton, habár a zene nem sport szerencsére, de még csak fagylaltnak sem mondanám, hogy minél több, annál jobb lenne belőle. És mégis, volt ebben a maratoni zenére figyelésben végül valami katartikus. Aztán egy Eötvös-opera ugrik be, de meg nem mondom, mikorról és miért. Egyszerűen megmaradt belőle néhány momentum, és ezeket ma is magammal hordozom. Vagy egy Steve Reich-koncert. Ha jól emlékszem születésnapi előadás volt, és talán maga a mester is megjelent. De ezt már lehet, hogy csak hozzáképzelem.

Mindenesetre Reich azóta alapember nálam. És nagyjából az egyetlen, akinek a zenéjére írni tudok. Általában a csöndet szeretem munka közben, de ha már nyomaszt a csönd, jöjjön valami olyan zene, ami egyszerre több és kevesebb a csöndnél. Most, hogy ezt így felidézem, el is indítom az egyik Reich-darabot. Meglátjuk, hogy a karanténhoz is illik-e majd. Aztán, ha szabadulok, most már tényleg remélem, hogy eljutok egy valódi koncertre is.

Krusovszky Dénes (1982, Debrecen) József Attila-díjas költő, kritikus, szerkesztő, műfordító. Legutóbbi kötete Áttetsző viszonyok címmel jelent meg (2020, Magvető).

Krusovszky Dénes [Fotó: Szalmás Kriszta]

A csizmáinkról leolvadó hólé befolyt a templomi karzat öreg deszkái közé, és úgy képzeltem, hogy nem áll meg ott, hanem tovább szivárog lefelé, aztán apró, sáros cseppekben potyog rá az alattunk ülők kabátjára. Igaz, nem tudtam, hogy egyáltalán ül-e alattunk valaki, de mégis jobb volt ezt így elképzelni valamiért. Iszonyú hideg volt odafent. Az egész templomban szinte ropogott a fagyos decemberi levegő, és jókora párapamacsok buktak elő minden ásítás és minden köhintés után odalent is, mégis, a karzaton volt a legelviselhetetlenebb az idő. És még csak toporogni sem volt szabad, mert attól a vén deszkák nyikorogni, recsegni kezdtek, mozdulatlanul kellett végigülnünk a koncertet, pedig már az első darab végén alig éreztem a lábujjaimat.

Kórista pályám nem volt sem túl hosszú, sem túl sikeres. Nem dicsekedhetek azzal, hogy ma is mennyi kórusműre emlékszem még az egykori repertoárból, mert gyakorlatilag semmire sem emlékszem, kivéve azt az egy szem Berzsenyi verset, Kodály átiratában. „Forr a világ bús tengere, oh magyar! Ádáz Erynnis lelke uralkodik”. Hogy miért pont ez maradt meg, rejtély. Talán mert maga a vers érdekesebb és titokzatosabb volt, mint bármi más, amit énekelnünk kellett akkoriban. De valószínűbb, hogy ezt is csak ma gondolom már róla, és akkor még hidegen hagyott az egész vérbe mártott tőröstől és dühödt viadalostól. Erre ma már nincs egyértelmű válasz, és ez végül is jól van így.

Emlékezetem szerint a karácsonyi koncertnek is A magyarokhoz volt a csúcspontja, ezért fagyoskodtunk ott fent vagy harmincan, negyedikesek, azon a korhadt karzaton. Odalent a szüleink, nagyszüleink, testvéreink ültek, és élvezték az előadást vagy épp alig várták már, hogy vége legyen, kortól és zenei ízléstől függően. Odafent meg ott reszkettünk mi, láthatatlanul, a föld és az ég között, vagy legalábbis a csiszolt kőlapokkal borított padló és a kazettás mennyezet között félúton. Mint az angyalok kórusa, alighanem jelképesen ezért kerültünk a hallgatók feje fölé, bár elég kevés angyali volt bennünk. Csősapkánkat hol hátracsúsztattuk a tarkónkra, hogy jobban halljunk, hol visszarántottuk, hogy legalább a fülünk ne fagyjon le. Én a kétujjas kesztyűm belsejében ökölbe szorított kézzel vártam a részemet.

És akkor intett Vali néni, aki a kórust vezette, mi, fiúk meg beleadtunk apait-anyait: „Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!” De nem is azért harsogott ennyire ez a mondat, hogy tényleg felébredjen bármi is, hanem mert sokkal kevésbé tűnt elviselhetetlennek a reszketés, ha jó erősen megnyomtuk a szólamot. Rekeszizomból toltuk, aligha volt szép, de a túléléshez épp elég jó lehetett. „Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” Ezt már szinte ordítottuk. Jókora taps volt a jutalmunk, bár azt hiszem, a lentiek is azért csapdosták olyan serényen a tenyerüket, hogy a vérkeringésüket felserkentsék kicsit. Mi süvöltöttünk, ők csapkodtak, a templomi deszkák nyikorogtak, ahogy végre megmozdulhattunk, Vali néni pedig dideregve felemelte a hüvelykujját felénk. A koncert véget ért, otthon forró tea várt, és másnap végre az ajándékozás. Egy évvel később már nem voltam a kórus tagja, mert mutálni kezdtem.

Krusovszky Dénes (1982, Debrecen) József Attila-díjas költő, kritikus, szerkesztő, műfordító. Legutóbbi kötete Áttetsző viszonyok címmel jelent meg (2020, Magvető).

Krusovszky Dénes [Fotó: Szalmás Kriszta]

Szeretheti-e egy botfülű ember a zenét? Egyáltalán, mi az a botfül, és hozzá képest mi (minden) a zene? Azt pontosan nem tudnám felidézni, hogyan kezdtem el a zenéhez közelíteni, erről csak homályos emlékeim vannak. Egy iskolai bérlet, hajnali kóruspróba, a Péter és a farkas mint első zsigeri élmény. Tehát semmi különös. Arra viszont pontosan emlékszem, hogyan távolodtam el tőle – legalábbis annak a lehetőségétől, hogy bármilyen hangszert képes legyek valaha is szólásra bírni. Mert egyébként igyekeztem én, de nem a hangszeres játék lett nekem kitalálva. Talán, ha jobban hallottam volna – mindig ide lyukadunk ki –, akkor a saját játékom is jobban leköt. Persze azt sem lehet kizárni, hogy pont ellenkezőleg, a finomabb zenei hallás miatt lettem volna képtelen folytatni a játékot. Mert nem viseltem volna el a saját ügyetlenségemet. Ez már sosem fog kiderülni.

Az ellenben alighanem tény, hogy többen hallanak jól, mint ahányan szépen, de igazán szépen tudnak játszani. A szép persze megint nem jó szó. Mindenesetre ahányszor elmegyek egy koncertre, vagy csak beteszek egy lemezt, elindítok egy operáról készült filmfelvételt, az élvezettel együtt szorongani is kezdek. Hallom-e, amit hallani kell, jól hallom-e, és ha már hallom, értem is vajon? Azt hiszem, nem. Egyik sem, mégis hatással van rám. Én tehát az értetlen hallgatók közé tartozom, végül is kimondhatjuk, alighanem dilettáns vagyok, annak minden örömével együtt. Egy boldog botfülű.

Összevetésképpen említem: nagyon erős színtévesztő is vagyok, egy múzeumban mégsem jövök zavarba a látványtól. Sokszor nem tudom ugyan megmondani, hogy melyik árnyalat épp milyen színű is, de az egész mű befogadása szempontjából ez egyáltalán nem okoz gátlást bennem. A zenével nehezebb a helyzet, de van egy pont, ahol át tud szakadni a dilettantizmusom, és zsigeri élvezetbe fordul, olyannyira, hogy talán az sem túlzás, többször kerültem katarzis-közelbe zenemű hatására, mintsem egy műtárgy révén.

Alighanem kifürkészhetetlen utakon hatnak ránk a dolgok, és épp hatásukat gyengítenénk, ha folyton a mikéntjét próbálnánk felfejteni. Nem is teszem. Arról viszont igyekszem majd beszámolni a következőkben, hogy mi az, amit a zene segítségével éltem meg, és mi az, amit mással nem is lehetett volna közel hasonlóképpen sem. Most még csak annyit mesélnék el, ígéretem szerint, hogy mikor távolodtam el választott hangszeremtől. Néhány évig csellóztam ugyanis, állítólag nem is egészen kutyaütő módon – csak félig, teszem hozzá már én. Az egészből sajnos nagyon kevés maradt, a vonótartás talán, a lószőr és a gyanta illata biztosan, illetve a délutáni gyakorlások egyszerre élvezetes és nyögvenyelős élménye tetőtéri szobámban. Na meg a sípcsontomba bökő tüske fájdalma. Ma már nem könnyű felidéznem, hogyan tudtam úgy lóbálni a súlyos hangszert, vagy hogyan léphettem olyan ügyetlenül, mindenesetre a cselló kitámasztó tüskéje betolt állapotban is gyakran megdöfött. Nagyon untam, és egy idő után valahogy ezzel a döfködéssel azonosítottam a viszonyomat a hangszerrel. Mígnem egy szép napon kilépve a zeneiskola kapuján, arra gondoltam, elég volt. Csak azt nem tudtam, hogyan valljam ezt be a szüleimnek. És miközben ezen tanakodva bandukoltam haza, a művelődési központ mögötti elhagyatott placcon vágtam át. Ott láttam meg egyszer csak egy földből kimeredő vascsövet, és mivel jobb ötletem nem volt, odaléptem mellé és belerúgtam. Nem tudhattam, hogy darázsfészek van benne, a kirajzó ideges rovarok meg rögtön rámtámadtak és alaposan összecsipkedtek. A csellómat eldobva sírva rohantam haza ezután, s a mai napig nem tudom, hogy a lábamat döfködő hangszert a fejemet döfködő darazsak támadása után ki találta meg helyettem. Valószínűleg apám lehetett, s ő egyenesen a zeneiskolába vihette vissza. Ezt sosem kérdeztem meg tőle valamiért. Mindenesetre én, ha jól emlékszem, azután a nap után nem nyúltam többé hangszerhez. Vagy legfeljebb csak játékból. Azóta így vagy úgy, de folyton csak hallgatok.

Krusovszky Dénes (1982, Debrecen) József Attila-díjas költő, kritikus, szerkesztő, műfordító. Legutóbbi kötete Áttetsző viszonyok címmel jelent meg (2020, Magvető).

Székely Szabolcs [Fotó: Mihaela Chintoiu]

ELSŐ FEJEZET – PROLÓGUS

Olvasók! Sziasztok. Az van, hogy aggódom.
Hogyan kezdjem el, és hogyan folytatódjon?
Hisz a mesemondás szabálya köztudott:
izginek kell lenni – szóval, most izgulok. 

Elég érdekes lesz, amit elmesélek? 
Én tudom, hogy az lesz, mert az lesz, de tényleg,
na, de meggyőzlek-e erről? – ez a vágyam –
rögtön, itt, a versem nyolcadik sorában.

Annyi minden csábít e percben is! Most már
te is, jó olvasóm, talán Facebookoznál,
hírfolyamot görgetsz, csekkolod az Instát,
olvasnál tovább, de…. mást olvasnál inkább. 

Jaj, mindenki szétszórt! Jaj, mindenki kapkod!
Száz programot futtat egyszerre a laptop,
Zenét is úgy kezdesz hallgatni, hogy három
album között váltogatsz a Spotify-on. 

Dolgozol? Halogatsz. Szorongani kezdesz,
bosszant, hogy előre tudtad már, hogy ez lesz,
sietsz, kapkodsz megint, így se jó, úgy se jó:
vagy multitasking, vagy prokrasztináció. 

Én vagyok az élő bizonyíték, tessék,
hogy a halogatás tényleg népbetegség,
Te is már bosszankodsz: „mikor kezdődik el
végre a történet?” Hát, elkezdem. Figyelj. 

Már ha tudsz… figyelni. (Jól van, befejeztem!
Különben, azt hiszem, átmentél a teszten,
hogyha mostanáig kibírtad az entrée-m.)
„Nem igaz! Már megint csak időt húz. Agyrém!” 

Nem az időt húzom! Jó okaim vannak
időt szentelni a figyelemzavarnak,
és a kapkodásnak, és a sietésnek,
mielőtt indítom szorongó mesémet. 

Történetünk hőse, ő is ebben szenved:
fókuszban tartani a kóbor figyelmet,
otthon lenni mindig, minden pillanatban
szépen, araszolva, nyugodtan és lassan, 

hát ezekre, bizony, főhősünk képtelen:
mindenhol szeretne lenni – csak nem jelen.
Mindent akar, persze, mindent, és azt rögtön.
Nincs nála szétszórtabb teremtmény a földön, 

türelmet nem ismer, nem ismer nyugalmat,
ebből a szempontból hiszteroid alkat.
(Ugyebár négyféle alkat ismeretes,
van még a skizoid, depresszív, kényszeres: 

így tipologizál a pszichológia).
Egy szó, mint száz, hősöm: egy kapkodó csiga.
Hogy? Még nem is mondtam? Csiga lesz a hősöm.
Akkor ezt most hagyom, hogy megemésztődjön. 

Főszereplőnk: csiga. És ha ez nem elég:
utcazenélésből keresi kenyerét,
mesém állatmese, helyszíne lenn a park,
fedezzünk fel együtt gyepet, flasztert, avart,

ösvényt, játszóteret, szökőkutat, tölgyet –
olvasóm, ígérem, nem csigázlak többet,
sok kaland vár, hidd el, induljunk el, gyerünk!
Máris tovább csúszik-mászik történetünk.

Székely Szabolcs, A csiga, aki nem talált haza című verses meséje teljes terjedelmében hamarosan elérhető könyv alakban, mely a Móra kiadó gondozásában jelenik meg. 

Káli Gáborral, ma esti hangversenyünk karmesterével a zenei munka különleges aspektusáról beszélgettünk. Mi zajlik egy karmester fejében? Hogyan reagál bizonyos szituációkra, milyen nehézségeket támaszt elé egy próbafolyamat emberileg és érzelmileg? Nézzünk be együtt a kulisszák mögé!

Káli Gábor [Fotó: Johanna Link]

Hogyan zajlott a próbafolyamat a MÁV Szimfonikus Zenekarral? 

Teljesen relatív, hogy mit nevezünk jónak – hogy mennyit haladtunk, vagy hogy milyen volt a hangulat. Azt gondolom, hogy együtt megint előre haladtunk. A hangulatot pedig általában nehéz megítélni, mert az ember saját hangulata nagyban befolyásol(hat)ja azt. Ha éppen fáradtabb vagyok, akkor valamiért úgy érzem, hogy a zenészek is azok. Ez a karmesteri szakma egyik legérdekesebb része: hogyan lehet felismerni a körülményekben, az emberi reakciók és interakciók hálójában azt, ami „valójában” történik. Előfordul, hogy valamilyen hiba megismétlődik, és ez a helyzet másképp csapódik le nálam, mint náluk. Az a fontos, hogy az ember ne adja meg magát egy negatívabb pillanatnak – ki lehet fejleszteni, meg lehet tanulni ezt a képességet. Tudatában kell lenni annak, hogy mi történik. És azzal is, hogy velem, bennem mi játszódik le bizonyos helyzetekben.

Mennyire tartod magadat jó emberismerőnek?

Annak tartom magamat. Eléggé érzékeny típus vagyok, ha valami előfordulhat, az inkább pont az, hogy túl érzékeny is. A jelzésekre jobban odafigyelek, mint egy ezekre kevésbé fogékony ember. Talán ezért is gondoltam már a pályám kezdetén, hogy meg kell tanulnom, hogyan kell túllépni a problémákon, hogy azok ne húzzák le a kedvemet, a motivációmat. Ha az ember dolgozik magán és gondolkodik, képes rá, hogy tegyen ez ügyben. 

Ha belefutsz egy nehezebb szituációba, van valami, amire tudatosan gondolsz, hogy túlemelkedj azon?

Vannak szituációk, amelyeket meg lehet tanulni, és ezekre lehet sablonokkal reagálni, ha az ember felismeri a problémát. A megoldás a személyiségtől függ. A megfelelő ponton olyat és úgy kell mondani, ami megoldja a helyzetet.

Sablonok alatt zenei helyzetekre gondolsz?

Nem! Kizárólag pszichológiai és érzelmi dolgokra. Különleges a mi szakmánk. Nem nagyon találunk más olyan munkahelyet vagy munkakört, ahol az emberek összejönnek, és amíg együtt „játszanak”, nincsenek problémáik egymással. Nem lehet problémájuk, hiszen egy cél, egy nagy közös produktum érdekében cselekszenek. Persze lehet, hogy mikor lemennek a színpadról a koncert szünetében, akkor megint egyénként viselkednek, és esetlegesen felbukkanhatnak a személyes problémák, ellentétek. De amíg a koncerten játszanak és a színpadon vannak, ennek a helyzetnek belülről fakadóan meg kell szűnnie. Ezek a pillanatok kiválóan mutatják meg azt, hogy az emberek képesek csoportban egymásért, egymással közösen működni.

Te hogyan éled meg karmesterként, a zenekar előtt állva a nehezebb pillanatokat?

Ha a zenésznek elmegy a figyelme, az kifejezetten zavaró számomra. Viszont az a dolgom, hogy úgy próbáljak és úgy kommunikáljak, hogy a figyelmüket megőrizzem, fókuszban tartsam. Mivel ezt meg tudtam fogalmazni, az azt jelenti, hogy tisztában vagyok azzal, hogy ilyen történik. Velem is, az én próbáimon is. Meg kell találnom, hogy milyen próbatechnikával lehet a legjobban dolgozni bizonyos társaságokkal – ez külön művészete a szakmának. Kifejezetten sokat foglalkozom ezzel a kérdéssel. Karmesternek lenni kicsit olyan, mintha szónokként beszédet mondanál: van a retorika, a viselkedés, nem csak a zene és az ahhoz köthető szakmai elemek. Valahol ez színjátszás is, egy jó indulatú manipuláció, aminek a mesterévé kell válni.

Térjünk rá a koncert műsorára, annak is a legkevésbé ismert darabjára – hogyan mutatnád be a közönségnek Scriabin fisz-moll zongoraversenyét?

Fantáziajellegű darab, nagyon szabad és emiatt nagyon változékony. Végleteket, elképesztő kitöréseket találunk benne – ugyan ezek sokszor csupán négy ütemen keresztül tartanak. Vannak olyan szakaszok is, amikor a zongora egy Chopin-szerű mazurkát vagy valcert játszik szólóban, a zenekar pedig „csak” színt ad a képhez. Hihetetlen palettát jár be relatíve rövid idő alatt. Gyönyörű témák és fantasztikus árnyalatok figyelhetők meg benne, a zongorista elé pedig elképesztő technikai nehézségeket állít. Scriabin jelentősebb zeneszerző annál, mint amennyit Magyarországon játsszák a műveit. Olyan darabok ezek, amelyeket szeretnék megismertetni a közönséggel – a szólistánk, Szabó Marcell nevében is nyugodtan mondhatom, hiszen együtt találtuk meg ezt a zongoraversenyt. Fontos, hogy az emberek hallhassák ezt és a későbbiekben más műveit is. Mivel a darabot most egy rendkívül népszerű programba ágyaztuk, így még könnyebb lesz a vele való megismerkedés. Örülök neki, hogy az együttes törzsközönségén túl a MÁV Szimfonikus Zenekar és a ZeneMűvek közös programja, a Koncert Plusz keretein belül a 20-30 éves generáció is ellátogat majd a koncertre, és együtt élvezhetjük a zeneirodalom gyöngyszemeit!

/az interjút Hörömpöli Anna készítette/

Takács-Nagy Gábor így jellemezte a MÁV Szimfonikus Zenekarral való közös felkészülési folyamatot. Már nagy lendülettel készülünk a szeptember 16-i koncertre, amely a Festetics Palotában kap helyszínt. Szólistáink a kiváló hegedűs apa-fia páros, Stuller Gyula és Stuller Barnabás lesznek. A karmestert a műsorról és a próbafolyamatról kérdeztük.

Takács-Nagy Gábor [Fotó: Felvégi Andrea]

Kezdjük a koncert műsorával – milyen koncepció szerint választották ki a darabokat? 

A koncertünk műsorát meghatározza, hogy Varga Tibor 100. születésnapja tiszteletére rendezzük. Varga, a nagy magyar hegedűs imádta Bachot és Mozartot. Óriási tisztelettel és szeretettel beszélt Weiner Leóról, aki kamarazene-tanára volt. E kapocs miatt választottuk a hangversenyen felcsendülő művek közé a Pastorale, Fantázia és Fúga című gyönyörű darabját. Az estét pedig egy Bach-Weiner átirattal, az Andantéval indítjuk. Ahogy kivettem Varga Tibor szavaiból, Weiner egy csodálatosan tiszta, már-már naiv ember volt (a szó jó értelmében), aki teljes elvarázsoltsággal élt a zenében és a zenélésben, valamint a zenetanításban. Az ő darabjában, de a Bach-átiratban is szeretet, melegség és egyfajta bizalom, barátság tükröződik. A legnagyobb szerzők minden hangjában emberi melegség van, végigjárják a karakterek összes lépcsőfokát. A Bach Andantét próba közben megmutattam a zenészeknek a telefonomról néhány előadásban – Menuhin, Szigeti, Enescu, Casals. Kicsit visszatekintettünk a régi világ felé, ahol a szellemiség, a beszédesség és a kottakép mögötti spirituális tartalom sugárzása volt a lényeg. 

A mai napot (kedd) szólampróbákkal töltötték, minden szólammal külön foglalkozott. Mit vár ezektől az alkalmaktól?

Ilyenkor azon dolgozunk, hogy hogyan csengjen össze egy-egy szólam önmagával. Én is sokat tanulok közben, hiszen ez míves céhmunka. A karmester – jelen esetben én – a személyiségén, a lelkén keresztül próbálja visszaadni azt, amit érez a hangok és a harmóniák mögött. Az egész zenélés nem más, mint játékeszközök keresése, azonosítása és megvalósítása. Persze közben mindenki őrizze meg a saját személyiségét, csak tegye rá a csapatszellemre. Azt a példát mondtam nekik, hogy a profi golfozóknál van egy caddie nevű ember, aki viszi a pályán a sok ütőt. Aszerint veszi elő a megfelelő eszközt a tarsolyból, hogy milyen a terep és milyen távolságra kell ütni a labdát. Akkor lesz egységes a játék, ha együtt érezzük a zenei folyamatokat, a pulzációt. Nagyon szeretem ezt a fajta munkát, hiszen kvartetteztem húsz évig. Ha szívvel-lélekkel való munkával azonosítjuk a játékmódokat, fantasztikus magasra lehet feljutni, és még élvezetes is az odáig vezető út. A mi célunk itt maga a zenélés, hogy inspiráljuk és segítsük egymást. Ilyenkor remek, belső pozitív erők röpítik a spirituális sugárzást. Szerencsére a zenészek nyitottak erre a munkára. Rájöttem, hogy sokkal többet ér, ha előveszem a hangszert próbán és hegedülök. Színpadra már nem tudnék kiállni, de 3-4 ütemig még nagyon jó vagyok – mondja nevetve. Meg tudom mutatni, amire gondolok: a vonó melyik helyén, egyáltalán mekkora vonóval, mennyi szőrrel kellene játszani valamit. És nem vonásokat kell játszani, hanem gesztusokat. A magas szintű zenélés során mindenkiben magában történik a zene, és a vonás csak annak a kivetülése, hogy mi történik az izmokban.

Milyen élményei vannak a szólistákkal?

A szólisták gyönyörűen játszanak. Stuller Gyuszi barátom, aki együtt járt velem Halász tanár úrhoz (Halász Ferenc) a Zeneakadémiára négy évvel fiatalabb nálam, és nagyszerű ember. Belülről, a lelkéből jönnek a hangok, és minden hangja az ember szívébe megy. Őt is Svájcba vitte a sors, a lausanne-i kamarazenekar koncertmestere lett, és tanít, fantasztikusan keresett tanár Svájcban. A fiával, Barnabással játszanak most, aki ugyancsak ezen a módon játszik. A gyökereink ugyanazok, így nekünk nem nagyon kell megbeszélni próba közben, hogy ez vagy az történjen. Mindenki nagy élményben részesül majd, aki eljön meghallgatni a koncertet. De nekünk, játékosoknak is nagy élmény lesz. 

/az interjút Hörömpöli Anna készítette/

Jorma Panula a világ egyik legnagyobb és legismertebb karmester-tanára, az idők során számtalan híres dirigens került ki a kezei közül. A 91 éves mester egy életnyi tapasztalat birtokában mesél arról, hogy milyen számára a jó karmester, milyen kvalitásokat tart fontosnak, és mire figyel a növendékek tanítása során.

Jorma Panula [Fotó: Erik Uddström]

Idén hetedik alkalommal kerül megrendezésre Budapesten a nevével fémjelzett mesterkurzus a MÁV Szimfonikus Zenekar közreműködésével. Hogyan kell elképzelni az eseményt?

A kurzust minden évben az interneten hirdetjük meg a kitűzött repertoár, és az egyéb jelentkezési feltételek kíséretében. A jelentkezési határidő május környékén volt. Az életrajzok és a beküldött videók alapján választottam ki a kurzus résztvevőit, akik júniusig megkapták a visszaigazolást, felkészülhettek. Idén egyébként rekordszámú, ötvennél is több jelentkezést kaptunk. Az összes résztvevőnek meg kellett tanulnia a kurzus egész repertoárját. Az egyes napokon reggel 10 órától délután 2 óráig a zenekarral dolgoznak a növendékek. Mindenki egységesen 23 percet kap, és azt is kiválaszthatják, hogy melyik darabot, melyik tételt szeretnék vezényelni. Minden karmester munkáját rögzítjük, délután pedig közösen megnézzük, elemezzük ezeket a videókat. Ilyenkor instrukciókat és technikai tippeket kapnak a fiatalok. Egyébként abból tanulhat a legtöbbet a növendék, mikor a tanárával együtt nézi vissza a saját magáról készült felvételt. Egész más elképzelése van az embernek a zenekar előtt arról, hogy mit csinál. Érdekes nézni az elkerekedett szemeket a videószobában, hogy „ezt tényleg így csináltam”, „ez én voltam”? 

Milyen nemzetiségűek a kurzus résztvevői?

Idén a világ minden pontjáról jelentkeztek fiatal karmesterek – magyarok sajnos nem, ami némileg szívfájdalmunk. Most két finn, egy ukrán-finn, egy osztrák, egy francia, egy spanyol, egy szlovén, egy holland és egy litván résztvevőnk van, közülük ketten hölgyek. A sztenderd magas, mert a legtöbben akadémisták, vagy már pályájukon levő karmesterek, akik szeretnék továbbfejleszteni a tudásukat. Mindannyian tehetségesek, viszont azt már most látom, hogy eltérő fordulatszámon működnek – azaz különböző sebességgel dolgozzák fel a kéréseket, vagy hogy épp min kellene változtatniuk az adott szituációban. Előfordul az is, hogy rutin-karmesterként kezdenek el viselkedni, a berögzült mozgásmintáikat alkalmazva. Vannak közöttük olyanok, akik valóban meg tudnak újulni, és gyorsan adaptálódnak az egyes helyzetekhez. Hárman visszatérő résztvevők, tavaly is voltak már. Ők ilyen szempontból előnnyel indultak, de az újak is egészen gyorsan felvették a ritmust. A zárókoncerten mindannyian vezényelnek majd, ki-ki azt a darabot, vagy tételt, amelyet pedagógiailag leginkább megfelelőnek érzek hozzájuk.

Mitől jó egy karmester?

Hogy igazán jó-e valaki, az abból látszik, hogy milyen a kapcsolata a zenészekkel. Az nem lehet jó, aki állandóan a partitúrát bújja, és alig néz rá a muzsikusokra. Nagyon fontos még az attitűd, amivel kiáll a zenekar elé. Nem lehet túlságosan mérges vagy agresszív, ha valami nem az elképzeléseinek megfelelően alakul, de nem is lehet túl vidám, mosolygós, közvetlen – mint az amerikaiak általában – mondja nevetve –, mert az egy másik síkra tereli a professzionális munkát. A természetességre kell törekedni. Kulcsfontosságú kérdés még, hogy az elhangzó zenei anyagban mit vesz észre, mennyire gyorsan, és azt milyen eszközökkel, milyen módon tudja javítani. Színes fantázia és szellemesség kell ahhoz, hogy hirtelenjében is érthetően, eredményeket elérve reagáljon le egy új szituációt. 

Mi a legnagyobb nehézség, amit egy fiatal karmesternek le kell győznie a karrierje kezdetén? 

Értem, de nem szeretem a karrier elnevezést. Egy pálya kezdetén még nem a hosszú ívre kell koncentrálni, hanem arra, hogy minden egyes próbából és koncertből kihozzák az elérhető maximumot. Sokan abba a hibába esnek, hogy többet mutatnak magukról, mint amennyire valójában képesek. Néha az őszinteség, a tévedés elismerése többet ér, mint a felelősség kikerülése, vagy annak a zenészekre való áthárítása. A legtöbb elmérgesedett helyzetet meg lehet oldani az első percben egy rövid mondattal: „ne haragudjatok, az én hibám volt”. Nem attól lesz valaki nagy, hogy nincs hibája, hanem attól, ha fel és el tudja ismerni, ha valamiben tévedett. A kiabálás, a sértődés és az agresszió sosem válasz semmire. A tapasztalt hatás alapján rövid időre ugyan hatékonynak tűnhet – a zenészek megszeppennek, elhallgatnak, néha meg is ijednek –, de valójában a karmester ezzel nem oldott meg semmit, csak elmélyítette a problémát, és elodázta a megoldást. Ha arra figyel, amit a zenészek mondanak és csinálnak, és minden esetben ezekből az információkból indul ki, valamint hagy elég időt a problémák megoldására, akkor járhat csak sikerrel a nap végén.

Mik a legfontosabb emberi tulajdonságok, amelyeket korábban nem ismert karmesterek színpadra lépésekor először megjegyez magának? 

Nem kell túlragozni a dolgot – mutassák meg, hogy mit tudnak, és kész. Amint a színpadra lépnek, és elkezdenek dolgozni a zenekarral, máris sok-sok információt le lehet szűrni róluk. Amit kiemelnék, az a karizma fontossága. A technikai tudással ellentétben ez nem tanulható, nem fejleszthető. Az nem lehet kiemelkedő, akinek nem elég színes az egyénisége, nem tud megújulni. Már a fiataloknál, a tanulási fázis kezdetén is erősen megmutatkozik a tiszta személyiség, amiből lehet arra következtetni, hogy meddig tudnak fejlődni, és milyenek a kilátásaik a szakmában. A karmester abból él, hogy mit tud megmutatni a két kezével, a testével és a mimikájával. Nem kell ugrálni, nem kell óriási mozdulatokat tenni, és legfőképpen, nem kell lyukat beszélni a zenészek hasába. A másik rendkívül fontos elem a muzikalitás jelenléte. Azt az első pillanatokban látom, hogy valaki mennyire él abban a zenében, amit épp vezényel, és milyen mélységig tud hozzászólni a felmerülő kérdésekhez, vagy ellenkezőleg, mennyire úszik a problémák felszínén.  

Az interjút készítette: Hörömpöli Anna

Szabadi Vilmos [Fotó: n/a]

Hol helyezkedik el a D-dúr hegedűverseny (K.218) Mozart szólóhegedűre írt művei között?

A K.218 nem az első, és nem is az utolsó a sorban, azaz nem a legegyszerűbb művek között tartjuk számon. Nem feltétlenül a sorrendiség mérvadó ebben a tekintetben: a K.211-es B-dúr hegedűverseny például szintén nem könnyű, bár ennek az utolsó tétele jóval rövidebb. Időrendben az A-dúr hegedűverseny előtt helyezkedik el, és majdnem olyan nehéz is, valamiért mégsem annyira népszerű a hegedűsök körében. Utoljára 2006-ban játszottam – Mozart születésének 250. évfordulója alkalmából – a Zeneakadémián Vásáry Tamással. Emlékszem, hogy komoly körbejárást igényelt a darab annak ellenére, hogy nem a legnehezebb mozarti hegedülést tartalmazza és állítja feladatként az előadók elé. Ennél jóval későbbi műve például a K.563-as Esz-dúr vonóstrió. Az embertelen nehéz, engem is megdöbbentett, amikor találkoztam vele. Rengeteg olyan zenét – triókat, kvartetteket és vonósötösöket – írt élete során, amelyeket csak komoly felkészüléssel szabad eljátszani. De miután a D-dúr hegedűversenyt mégiscsak királyi vagy királynői szinten tartjuk számon a hegedűre írt versenyművek között, természetesen óriási feladat, és ennek megfelelően kell tisztelni az otthoni munkával. Még akkor is, ha ki tudja, hányszor játszotta az ember – ugyanolyan gondosan és dédelgetve kell elővenni.

Mit kell tudni a darab felépítéséről?

Talán nem meglepő, hogy a versenymű három tételes, a felépítése pedig általánosnak mondható: gyors-lassú-gyors sorrendben követik egymást a részek. A második tétel egy különleges és szívhez szóló kódával van gazdagítva, ami nem jellemző a hegedűversenyekre. Még az A-dúr második tételében sem találunk hasonlót. Itt egy pillanatra megáll az idő – mint ahogy nekünk is a Covid alatt – és olyan lehetőségek, dimenziók nyílnak ki, amelyek viszonylag ritkán a mozarti érában. Bár az operáit ismerve ezt azért nem állítanám teljes felelősségem tudatában – mondja mosolyogva. A harmadik tétele rondó, ami bűbájos zene. Nagyon könnyen keverhető az A-dúr 3. tételével, a ritmusok és a lage is hasonló. Itt már a virtuóz nehézség is megjelenik, mutatja, hogy ez későbbi a versenyművek között. Eközben pedig a szokásos mozarti pajkosság és jókedv jellemzi. Az igazi salzburgi boldogság itt kézzel tapintható.

Hogyan alakul a szemléleted, felfogásod Mozart műveivel kapcsolatban, ahogy telik az idő?

A legtöbb CD-t – 14-et az 59-ből – Mozarttal vettem fel. 18 évesen rögtön szerelembe estem, és ez az érzés azóta sem múlik. Mint előadó azért szeretem a darabjait, mert hihetetlen elaszticitást és variációk miriádjait találjuk a formákban, a hangnemekben, az akkordkezelésben, a ritmusban, a hangszerelésben és szövegben – amit persze nem ő írt, de ő használt. Hegedűsként meg vagyunk áldva azzal, hogy a szólóműveken túl Mozart rengeteg szonátát és vonóstriót írt. Sok töredék is maradt ránk, amelyek szintén szenzációsak. Ahogyan Glenn Gould töltött el jelentős időt a bachi repertoár felvételével, az ő műveivel is el lehetne tölteni egy életet.

A D-dúr hegedűverseny nagy kihívásokat tartalmaz, tehát naprakészen ott kell lenni, nem lehet lezserséggel vagy könnyedséggel kezelni. Félünk tőle, mert nehéz és igényes. Minden egyes kis „cifrang”, ami bele van írva fontos, de nem lehet túl súlyos. Millió dologra kell figyelni. Tudjuk, hogy Mozart örök és nagy feladat. Ezt most is így érzem. De mindig nagy öröm találkozni ezekkel a művekkel és újra előhívni fejben, kézben, fülben és főleg a zsigerekben.

Egy dolog játszani Mozartot – hogyan tanítasz Mozart hegedűversenyt egy olyan növendéknek, aki először találkozik az adott művel?

Mozart művei sokszínűek, emiatt sokszínű technikát igényelnek. A hang az első számú, ami mindennél fontosabb. Érdemes elolvasni édesapja, Leopold Mozart könyvét, amit a hegedűjátékról írt. Át kell gondolni, hogy most, a jelen pillanatban modern hegedűn és vonón mit tudunk hitelesen eljátszani. Ha ezt megtettük, kezdhetjük tanulni az adott művet. Szépen lassan, aprólékosan végigmegyünk a tételeken. Mikor a növendék először ér a darab végére, megérzi, hogy elképesztően sokfelé kell figyelnie ahhoz, hogy mindent megvalósítson azzal a hihetetlen könnyedséggel és eleganciával, amit a Mozart-játék megkíván.

Mozart zenéje más csatornákon keresztül jut el az emberhez, talán jobban felfogható, vagy jobban emészthető módon. Nem kell túlságosan elvontan gondolkozni (vagy nagyon nagy zenésznek lenni) ahhoz, hogy megértse az ember. Az egyszerűsége az, ami egészen frenetikus és fenomenális. Viszont úgy egyszerű, hogy közben rettenetesen sok az információ, és ezeket be kell tudni építeni a bal és a jobb kéz munkájába. Segíthetnek még a meglévő felvételek – ha ki tudjuk választani, hogy az eddigi százötvenből melyik a kedvencünk. Nem lennék növendék még egyszer, hogy ezeket most sorozatban halljam a tanártól – mondja nevetve. Mozarthoz talán a legjobb kulcs, ha az ember elolvassa és meghallgatja az operáinak a szövegét, és hozzá hallja a dallamot. Ez használati utasítást ad ahhoz, hogy miért pont az a dallam, ami, és miért olyan akkordok vannak alatta, amilyenek. Mozartnál nem lehet túlzásba vinni a felkészülést.

Melyek a kedvenc felvételeid?

Ha Mozart, akkor valami olyat kell megemlíteni, ami bécsi identitású. Számomra az egyes számú, etalon felvétel Gidon Kremeré, Nikolaus Harnoncourttal és a Bécsi Filharmonikusokkal. Fontos még David Oistrakh felvétele, amelyet a Berlini Filharmonikusokkal rögzített a Deutsche Gramofonnál abban az évben, mikor kiadták az első Bärenreiter-kottasorozatot. Ezeken túl pedig válogathatunk a többi remek anyag között – Hilary Hahn, Julia Fisher –, de nehezen hiszem, hogy az előbb említetteket meg lehetne verni hangban, vagy akár zenei artikulációban.

Ha már szóba került a tanítás: hogyan zajlottak a főtárgy órák az elmúlt időszakban?

Ameddig csak lehetett, elmentünk a falig: személyesen tanítottunk, amíg be nem zárták az egyetem épületeit. Aztán nem volt mese, otthon kellett maradni. Szükségünk lett volna szélessávú internet-hozzáférésre, egy rendes mikrofonra és kamerára, ami legalább valamivel többet tud, mint egy mobiltelefon. Vannak különböző iskolák világszerte, ahol megteremtették a dedikált tantermeket az online oktatáshoz. Tartottam kurzusokat Olaszországban, Szingapúrban – illetve Szingapúr alapú szervezéssel –, és Japánban, valamint Koreában. Ott az egyik órám alatt még tájfun is érkezett. Ezt nem érzékeltem, csak amiatt tudtam, mert a növendék rákérdezett, hogy nem zavar-e be a hangba a nagy zörej. Semmit nem hallottam belőle, azt viszont igen, hogy milyen szép a hegedűhangja! Ez a fejlesztés nálunk elmaradt, ami sajnálatos, mert többet profitálhattunk volna a helyzetből mindkét oldalon. A jó minőségű online tanítás egyébként alternatíva lehet a sokat utazó művészeknek és növendékeknek, vagy például olyan külföldi hallgatóknak, akik hazaérkezve szeretnének néha tanácsot kérni volt professzoraiktól.

A hallgatóid felvételeket küldtek inkább, vagy rendes órákat is tartottál?

Is-is. Beállt nálunk a felvétel-óra-elemzés triumvirátus, és ezzel szinte versenyképessé is vált az oktatás. Az elemzésre tényleg kiváló volt ez a helyzet. A felvételek alapján pontosan és részletesen lehetett értékelni egyes helyeket, és fel tudtam hívni növendékeim figyelmét arra, hogy hol mi a feladatuk.

Többet gyakoroltak így a tanítványaid?

Igen, ezt bizton állíthatom, jót tett nekik a helyzet. De hogy lehet az, hogy a Covid alatt jobban teljesítettek a gyerekek? Úgy, hogy nem kellett annyit iskolába járniuk, „felesleges” órák között téblábolniuk a folyosón, várniuk a tantermekre, gyakorlókra. Az utazgatással is sok idő megy el. Csomó mindent át lehetne hidalni azzal, ha átállnánk online órákra – természetesen csak akkor, ha a teljesítés nem kívánja meg a személyes részvételt, például egy zeneirodalom óra esetében.

Mivel töltötted a felszabadult órákat?

Élveztem a szabadságot és a nyugalmat. Soha nem voltam még ennyit a kertben, az erdőben, a kutyákkal, de magammal sem tudtam ennyi időt tölteni. Mikor egyszer nagy tisztogatásba kezdtünk, teljesen véletlenül leesett elém egy-két dosszié, tele emlékekkel. Akkor tudatosult bennem, hogy mennyi helyen jártam már. Így aztán most – nem is árulom el, hogy a 70. vagy a 80. születésnapom alkalmából – meg fog nyílni tizenkét napon belül a Szabadi Múzeum, ahol 120 ereklyét, koncertplakátokat és fotókat lehet majd látni a falon. Erre például most volt idő, de az biztos, hogy többet nem lesz, ha visszaáll az élet rendje.

Mit vársz a következő hónapoktól?

Először is azt, hogy a nálam telelő madárkák elkezdjenek csiripelni. Minden tavasz csodás koncertélménnyel kápráztat el, és ez most azzal fog párosulni, hogy pontosan tudjuk (még ha a madarak nem is), hogy azért olyan boldogok tudat alatt, mert vége a Covidnak – mondja nevetve. Ha ennél komolyabb akarok lenni, akkor egyrészt Európa-bajnokság lesz a Népstadionban, másrészt olimpia Tokióban, pont akkor, mikor én is ott leszek. Tehát ha másért nem, ezért mindenképp érdemes élni. Remek növendékeim vannak – egyik ügyesebb, szorgalmasabb, aranyosabb, mint a másik. Azok a koncertek pedig, amik elmaradtak, remélhetőleg valamikor a jövőben már hallgatóság előtt történhetnek meg. Vannak már leszerződött kamarazenei és zenekari hangversenyek is. Úgy gondolom, hogy bőven elég a tennivaló, és hogy annak a sok rossznak, ami eddig ért minket, hamarosan a visszájára kell fordulnia. Kicsit levegőhöz jutottunk, mikor az a pár koncert megvalósult ősszel. Láthattuk, hogy tolongtak az emberek, soha ilyen jó hangulatú előadásaink nem voltak. Bízom a jövőben, de hát mindig is pozitív szemléletű voltam.

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

Káli Gábor [Fotó: Johanna Link]

Hol tartasz most a pályádon?

Életem egyik meghatározó része a családom, a másik pedig a munkám, a zene. Feleségem, Csővári Csilla szintén zenész – operaénekes. Két kisfiunk van, akik most 2 és 4 évesek. Nagy öröm számomra, hogy már viszonylag rendszeresen vezényelhetek első osztályú zenekaroknál. Nemzetközileg mozgok, jártam már Törökországban, Franciaországban, valamint Ázsiában is – életem első karmesterversenyét ott nyertem meg, így oda is vannak kapcsolataim. A mostani állapotom „utazó dirigens”, nagyon sok új zenekarral találkozom – most például életemben először a MÁV Szimfonikus Zenekarral.

Hogyan telt számodra az elmúlt időszak?

Volt, amikor mindent lemondtak, de volt olyan időszak is, mikor zsinórban sok elfoglaltságom akadt. Mivel Franciaországban nem állt le (annyira) az élet, a tavalyi év végén négy projektem is megvalósulhatott. Az Orchestre de Paris mellett az Orchestre National de Lille-lel dolgoztam, ennek a koncertnek a felvétele megtalálható Youtube-on. A Diótörőt játszottuk különleges formában, homokrajzokkal kiegészítve. Egyben vettük fel az egész produkciót. Az Orchestre National du Capitole de Toulouse-nál is szerepeltem, hozzájuk hamarosan ismét ellátogatok. Törökországba is el tudtam utazni. Persze most nagyon nehéz bárhova menni, a beutazás minden országban teszteléshez kötött (Franciaország kivételével). Örülök, hogy a fontos produkcióink egy része így is megvalósulhatott. A többit pedig átrakták későbbre, azokat majd bepótoljuk. Most ezzel kell megtanulni együtt élni.

Hol élsz jelenleg?

Németországban. Tanulmányaimat itthon kezdtem a Zeneakadémián, de Berlinben végeztem. Utána az operai vonalon nőttem tovább a Karajan és Thielemann-féle iskolán, ami még ma is erősen jelen van. Németországban rengeteg színházat találunk. Mivel szólózongorista voltam, így először korrepetitorként léptem fel, majd egy idő után csak karmesterként dolgoztam. Már 16. éve kint élek, és eddig 4-5 városban laktam. Örülök annak, hogy az utóbbi pár évben többet koncertezhettem Magyarországon, minden évben jövök, és egyre több helyre hívnak. Ez nekem nagyon fontos, mint ahogy az is, hogy minél több zenekarral megismerkedjek, és hogy tudjak velük dolgozni. Kíváncsi vagyok arra, hogy milyenek az itthoni együttesek. Szeretnék részt venni a magyar zenei életben, és segíteni, építeni azt a tudásommal.

Hogyan kerültél Németországba?

Finnországban szerettem volna tanulni Erasmus ösztöndíjjal – ekkor már 2 éve jártam karmester szakra. Ott viszont akkora volt a túljelentkezés, hogy még az ösztöndíjjal érkezőknek is tartottak külön felvételit. Mivel éppen egy zongoraversenyen játszottam, nem tudtam elmenni. A leendő berlini tanáromról, Lutz Köhlerről akkor még nem tudtam semmit. Véletlenszerűen döntöttem Berlin mellett – azt persze tudtam, hogy a város hihetetlen, és hogy jó lenne ott tanulni. Először csak egy évre szólt a dolog, de végül annyira összebarátkoztam a német professzorommal és az angol asszisztensével is (aki kizárólag technikát tanított), hogy úgy döntöttem, maradok. Ott fejeztem be a tanulmányaimat. Onnantól kezdve pedig követték egymást az események.

Miért érzed azt, hogy könnyebb kint karriert csinálni, mint mondjuk Magyarországon?

Jobban benne van az ember a körforgásban. Rengeteg mindenkivel lehet találkozni, sok lehetősége van egy fiatal zenésznek is. A fejlődésemet biztosan meggyorsította az, hogy nem kellett várakoznom pozíciókra, egyes koncertekre. Berlin egyébként is rendkívül színes város, színes zenei közeggel. Valószínűleg minden mindennel összefügg. Ha akkor nem megyek ki Németországba és nem ahhoz a professzorhoz kerülök, akihez kerültem, akkor nem tanulok meg úgy dirigálni, és a versenyeket sem nyerem meg. Így nem lett volna meg az a tapasztalatom, amit az operaházakban töltött idő alatt szereztem és emiatt nem lettek volna kint koncertjeim. Akkor pedig nem talált volna meg a világ egyik első számú ügynöksége, akikkel most dolgozom.

Szerepel a terveid között, hogy egyszer hazaköltözöl majd?

Nincs kizárva. Sokat morfondírozunk ezen a feleségemmel. A gyerekek nőnek, a nagyobbik már német óvodába jár. Most itthon vannak, és látjuk, hogy mennyire másképp érzik magukat magyar közegben. Persze nagyon gyorsan tanulnak, de akkor sem egyszerű nem anyanyelvi térben élni. Azt hiszem, hogy egy olyan feladatot kell találnom itthon, amire építve haza tudnánk költözni. Például egy vezető karmesteri pozíció ilyen lenne, ha megfelelő kapcsolatot tudnék kialakítani az adott zenekarral.

A MÁV Szimfonikus Zenekarral most megismerkedhetsz egy csodás műsor kapcsán – Wagner Siegfried-idilljét, Mozart D-dúr hegedűversenyét és Schubert III. (D-dúr) szimfóniáját adjátok majd elő február 25-én, csütörtökön 19 órától a Zeneakadémián.

Wagner Siegfried-idillje egy különleges, személyes értékű darab, amely sok schuberti elemet mutat intim hangvétele miatt. Rá kell döbbenni, hogy Wagner mennyire inspirálódott általa, talán jobban is, mint Mendelssohntól (akit egyébként szokás említeni). A két szerző közötti kapcsolat, közös szál szép ívet rajzol koncertünk szélső művei felett.

A Mozart hegedűversenyről nehéz újat mondani közhelyek nélkül, nem véletlenül az egyik legtöbbet játszott mű ebben a típusú repertoárban. Szabadi Vilmos lesz a szólistánk, akivel Sibelius hegedűversenyét adtuk elő együtt korábban. Úgy érzem, hogy jól tudunk együtt dolgozni, így a mostani koncertet is nagyon várom!

Schubertet – megítélésem szerint – manapság túl keveset játszanak. Már zongoristaként is szívügyem volt, hogy minél többször vigyem színpadra a műveit. Itt lenne az ideje, hogy a helyén kezeljük, és folyamatosan dolgozzunk a darabjaival. A 3. szimfóniát Schubert 18 évesen írta – Beethoven ekkor még ereje teljében volt és komponált. Ez még jobban kiemeli az összes szerző közül, hiszen Beethoven árnyékában tudott ilyen magas szintű zenét írni, ráadásul teljesen egyéni módon! Azt tudom idézni, amit Schiff András mondott egyszer: ő az a szerző, akinél sírni van kedvem a legtöbbször. Nagyon kevésszer érzem ezt. Schubert egy dallammal, vagy akár egy harmóniával mindent meg tud oldani.

Az interjút Hörömpöli Anna késztette.

Rövid időn belül harmadszor köszönthetjük a MÁV Szimfonikus Zenekarnál – ezúttal Mendelssohn gyönyörű hegedűversenyét hallhatja a közönség az előadásában.

Imádok Magyarországon játszani, és ezt nem csak úgy mondom! Mindig izgatottan várom, hogy együtt dolgozhassak az itteni zenekarokkal. A MÁV Szimfonikus Zenekar tagjai és közönsége már hegedűs és karmesteri mivoltomban is ismerhet. Az a tapasztalatom, hogy a zenekarban kiváló zenészek muzsikálnak, öröm velük együtt dolgozni. A magyar közönséget is szeretem, van valami speciális abban, ahogy hallgatják az előadásokat. Most ugyan csak online találkozhatunk, de így is érezni fogom megtisztelő figyelmüket!

Nemrég adott egy kísérleti koncertet kamarapartnerével. Ketten játszottak együtt, de nem egy teremben, hanem az online térben egyesült a hegedű és a zongora hangja. Milyen visszajelzések érkeztek az előadás után?

Csodálatos, érzelmektől túlcsorduló leveleket kaptunk. Sokan megköszönték, hogy ily módon adtunk koncertet online. Néhányan kíváncsiak voltak arra, hogy hogyan csináltuk? Nagy kaland volt, és ebből építkezve egy új szakasz kezdődik: először szeretnénk megismételni az élményt ebben az összeállításban, aztán remélem, hogy trió, majd kvartett formában is meg tudnak szólalni a hangversenyek. Érdekes megélni a modernizáció lépcsőit – adjuk meg magunknak az esélyt arra, hogy új módokon zenélhessünk együtt!

Mire gondol játék közben?

Általában a zene adta témákra, képekre próbálok koncentrálni, és persze mindenre, amit egyébként tennem kell. A feladatok minden darab kapcsán A-tól Z-ig terjednek. Mikor felmegyek a színpadra, először be kell kerülnöm „a privát zónámba”. Ha elértem ezt az állapotot, már semmit nem veszek észre magam körül, semmi nem tud megzavarni. A nézőket sem látom, csak érzem. Ilyenkor tud a közönség igazán kapcsolatba kerülni velem, azzal, amit én tudok adni. Igyekszem, hogy a lehető legtisztább csatorna legyek a zene számára.

Hogyan áll neki új darabok tanulásának?

Először megveszem a kottát – nem csak a szólót, hanem a partitúrát is. Ott van előttem, mellettem – néha egy másik szobában, de a tudatomban állandóan jelen van. Pár napig „flörtölünk” így egymással: ez a felkészülési szakasz néha csak pár napig tart, de esetenként akár egy hétig vagy még tovább! Részletesen tanulmányozom a zenekari szólamokat is. Amikor fejben már tudom a darabot, akkor veszem csak elő a hegedűt. Megpróbálom a kezeimmel megalkotni azt a képet, ami a fejemben már kialakult a darabból. Végül, amikor készen állok, jöhetnek a próbák és a koncert is!

Mi a titka a Mendelssohn e-moll hegedűverseny indításának?

Trükkös indulás ez, hiszen a szólistának nincs ideje felkészülni, akklimatizálódni a színpadon, hanem szinte rögtön be kell lépni a zenekar játszotta kíséretre. A szólónak szinte a semmiből kell kiindulnia, hiszen minden nagy dolog a semmiből indul ki. Ha valahogyan el akarom nevezni, lehet ez az aktív meditáció állapota. A kezdő melódia varázslatos, mert a lélek tisztasága, minden jó szándéka süt át rajta. Aztán megkezdődik a hosszú, szinte végtelen építkezési folyamat. Apránként leszünk egyre többek és többek, felhalmozzuk magunkban az energiát. Akkor jó a tétel indítása, ha a zene nem kívülről, hanem magunkon belülről indul. Szeretném, ha énekelne, és fokozatosan fejlődne mind tartalomban, mind a kifejezés eszközeiben, például a vibratoban. Hogy milyen szintről indít a szólista, az már az egyéni interpretáció kérdése. A lényeg, hogy nyugodt és folyamatos legyen a hang. Kezdetben érdemes vibrato nélkül gyakorolni a dallamot, mert így rákényszerítjük a jobb, vonót húzó kezünket, hogy a lehetőségekhez képest a legszebben játsszon. Ha már elégedettek vagyunk a hangzással, csak utána tegyük hozzá az egyéb elemeket!

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.