Krusovszky Dénes [Fotó: Szalmás Kriszta]
Úgy terveztem, hogy az új bejegyzésben majd szépen beszámolok a január 20-i koncertről, boldog visszatérésemről a Müpába, Molnár Viktor Mars Mission-jának budapesti bemutatójáról, Alexander Gingyin zongorajátékáról. Ehhez képest azt tudom elmesélni, hogy a családunkat beszippantó omikron-hullám szerdán elért engem is. Addig még legalább abban bízhattam, hogy habár már körbelőtt a vírus, én magam nem vagyok pozitív, így talán be tudok csusszanni az évadnyitó koncertre is. Ez sem volt különösebben nagy perspektíva, sőt, amolyan utolsó szalmaszálnak tűnik visszanézve, de mégis valami. Szerda délután aztán a gyorsteszt fölé hajolva keserűen kellett tudomásul vennem, hogy ez bizony két csík. Itt nem lesz semmiféle Mars Mission, de még csak Magyar fantázia sem.
Mondhatjuk persze, hogy nagyobb bajom ne legyen, és így is van, ugyanakkor mégis csak bosszantó, hogy épp a koncert előtt ütött be a dolog. Így jobb híján azt vagyok kénytelen végigszálazni, hogy hová nem tudtam elmenni végül.
Vannak terek, amelyekhez különös kötődést érzünk, és mivel ez nagyon sokszor irracionális elven működik, a kötődés mibenlétét nehéz pontosan leírni. Számomra a Müpa egy ilyen tér, ha koncertre vágyom, rögtön ez jut eszembe. Szívesen megyek máshová is, persze, de a Müpa belső tereiben van egyfajta rideg-otthonosság, amivel könnyen tudok azonosulni. Hozzá kell tennem, kívülről már közel sem ilyen egyértelmű a helyzet. Úgy értem, az épület külsejével nincs ilyen viszonyom, azaz semmilyen viszonyom sincs vele. Ez egyébként nem biztos, hogy baj, a modern épületek nem elsősorban az érzelmi viszonyulásra bazíroznak, nem ez a céljuk, a dolguk. Illetve, ha egy új épület mégis efféle kapcsolódást vár el a szemlélőjétől, az nagyon nagy eséllyel inkább kudarccal jár végső soron. Rögtön a Müpa mellett ott a Nemzeti Színház ugye, agyonterhelve mindenféle frinc-francokkal, színes alakokkal, díszítőelemekkel, szimbólumokkal, körbevéve a város leglehangolóbb zsánerszobor-parkjával, megspékelve egy Trianonnal elnehezített hajóorral a süllyedő homlokzatok között. Nem sorolom inkább. Rettenetesen sok, és kétségbeejtően kevés.
A Müpával efféle gondom nincs, egyszerűen csak nem szeretem a helyet, ahol áll, és ezért amikor kívülről nézem, nem lelem benne különösebb örömömet. Igyekszem is ilyenkor minél előbb belülre kerülni. Odabent ellenben minden kisimul – mondhatni. A modern vonalvezetés mélyén meghúzódó klasszikus struktúra, a különböző anyagok szintézise, és az olykor kérdéses megoldások mögött is felfedezhető racionális megfontolások könnyen megnyernek maguknak. Az egészben nincsen semmi világraszóló, semmi nagyzoló, semmi pöffeszkedő, és épp ettől méltóságteljes az összhatás.
Ugyanakkor egy épület, pláne egy koncertterem nem lehet teljes a tartalma nélkül. Részben a kötődés is az efféle élményszerűségen alapszik – holott megint csak ennek az ellenpéldája a Nemzeti Színház. Hiába akadtak jó színházi élményeim (is) benne, legkedvesebb teremmé mégis a festőműhely vált, ami sokat elárul az épület többi részéről.
Ha nagy koncertélményt kell felidéznem a Müpából, zavarba jövök. A nagy élmény nem feltétlenül a nagy minőséghez kapcsolódik, sokszor az épp aktuális hangulathoz, a véletlenszerűen felbukkanó asszociációkhoz, egyetlen, épp jókor elhangzó szólamhoz legalább annyira, mint a produkció kvalitásaihoz. Persze az sem árt, ha eleve magas a minőség. A Ligeti-sorozat olyan emlék, ami sokszor eszembe jut. Vagy egy Bartók-maraton, habár a zene nem sport szerencsére, de még csak fagylaltnak sem mondanám, hogy minél több, annál jobb lenne belőle. És mégis, volt ebben a maratoni zenére figyelésben végül valami katartikus. Aztán egy Eötvös-opera ugrik be, de meg nem mondom, mikorról és miért. Egyszerűen megmaradt belőle néhány momentum, és ezeket ma is magammal hordozom. Vagy egy Steve Reich-koncert. Ha jól emlékszem születésnapi előadás volt, és talán maga a mester is megjelent. De ezt már lehet, hogy csak hozzáképzelem.
Mindenesetre Reich azóta alapember nálam. És nagyjából az egyetlen, akinek a zenéjére írni tudok. Általában a csöndet szeretem munka közben, de ha már nyomaszt a csönd, jöjjön valami olyan zene, ami egyszerre több és kevesebb a csöndnél. Most, hogy ezt így felidézem, el is indítom az egyik Reich-darabot. Meglátjuk, hogy a karanténhoz is illik-e majd. Aztán, ha szabadulok, most már tényleg remélem, hogy eljutok egy valódi koncertre is.
Krusovszky Dénes (1982, Debrecen) József Attila-díjas költő, kritikus, szerkesztő, műfordító. Legutóbbi kötete Áttetsző viszonyok címmel jelent meg (2020, Magvető).
