Krusovszky Dénes [Fotó: Szalmás Kriszta]
A csizmáinkról leolvadó hólé befolyt a templomi karzat öreg deszkái közé, és úgy képzeltem, hogy nem áll meg ott, hanem tovább szivárog lefelé, aztán apró, sáros cseppekben potyog rá az alattunk ülők kabátjára. Igaz, nem tudtam, hogy egyáltalán ül-e alattunk valaki, de mégis jobb volt ezt így elképzelni valamiért. Iszonyú hideg volt odafent. Az egész templomban szinte ropogott a fagyos decemberi levegő, és jókora párapamacsok buktak elő minden ásítás és minden köhintés után odalent is, mégis, a karzaton volt a legelviselhetetlenebb az idő. És még csak toporogni sem volt szabad, mert attól a vén deszkák nyikorogni, recsegni kezdtek, mozdulatlanul kellett végigülnünk a koncertet, pedig már az első darab végén alig éreztem a lábujjaimat.
Kórista pályám nem volt sem túl hosszú, sem túl sikeres. Nem dicsekedhetek azzal, hogy ma is mennyi kórusműre emlékszem még az egykori repertoárból, mert gyakorlatilag semmire sem emlékszem, kivéve azt az egy szem Berzsenyi verset, Kodály átiratában. „Forr a világ bús tengere, oh magyar! Ádáz Erynnis lelke uralkodik”. Hogy miért pont ez maradt meg, rejtély. Talán mert maga a vers érdekesebb és titokzatosabb volt, mint bármi más, amit énekelnünk kellett akkoriban. De valószínűbb, hogy ezt is csak ma gondolom már róla, és akkor még hidegen hagyott az egész vérbe mártott tőröstől és dühödt viadalostól. Erre ma már nincs egyértelmű válasz, és ez végül is jól van így.
Emlékezetem szerint a karácsonyi koncertnek is A magyarokhoz volt a csúcspontja, ezért fagyoskodtunk ott fent vagy harmincan, negyedikesek, azon a korhadt karzaton. Odalent a szüleink, nagyszüleink, testvéreink ültek, és élvezték az előadást vagy épp alig várták már, hogy vége legyen, kortól és zenei ízléstől függően. Odafent meg ott reszkettünk mi, láthatatlanul, a föld és az ég között, vagy legalábbis a csiszolt kőlapokkal borított padló és a kazettás mennyezet között félúton. Mint az angyalok kórusa, alighanem jelképesen ezért kerültünk a hallgatók feje fölé, bár elég kevés angyali volt bennünk. Csősapkánkat hol hátracsúsztattuk a tarkónkra, hogy jobban halljunk, hol visszarántottuk, hogy legalább a fülünk ne fagyjon le. Én a kétujjas kesztyűm belsejében ökölbe szorított kézzel vártam a részemet.
És akkor intett Vali néni, aki a kórust vezette, mi, fiúk meg beleadtunk apait-anyait: „Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!” De nem is azért harsogott ennyire ez a mondat, hogy tényleg felébredjen bármi is, hanem mert sokkal kevésbé tűnt elviselhetetlennek a reszketés, ha jó erősen megnyomtuk a szólamot. Rekeszizomból toltuk, aligha volt szép, de a túléléshez épp elég jó lehetett. „Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” Ezt már szinte ordítottuk. Jókora taps volt a jutalmunk, bár azt hiszem, a lentiek is azért csapdosták olyan serényen a tenyerüket, hogy a vérkeringésüket felserkentsék kicsit. Mi süvöltöttünk, ők csapkodtak, a templomi deszkák nyikorogtak, ahogy végre megmozdulhattunk, Vali néni pedig dideregve felemelte a hüvelykujját felénk. A koncert véget ért, otthon forró tea várt, és másnap végre az ajándékozás. Egy évvel később már nem voltam a kórus tagja, mert mutálni kezdtem.
Krusovszky Dénes (1982, Debrecen) József Attila-díjas költő, kritikus, szerkesztő, műfordító. Legutóbbi kötete Áttetsző viszonyok címmel jelent meg (2020, Magvető).
