Szép hosszú estét töltöttem el az álló autómban február végén, nem tudtam elmozdulni a rádió mellől, miután hazaértem – a Bartókon izgalmas műsor ment, csak közben kapcsolódtam bele, úgyhogy nem tudtam, mit hallok, de ott ragadtam a kocsiban, mert olyan szép volt, hogy nem lehetett félbeszakítani. Miközben a macskám felugrott a motorháztetőre, és éhes rosszallással bámult be a szélvédőn, én megnéztem a telefonomon, kik és mit játszanak. Bizony, hogy a MÁV zenekar volt, Medveczky Ádám vezényletével Balassa, Viski, Dohnányi és Ránki műveket adtak elő szenvedélyes és lírai lendülettel. Sokáig ültem az egyre hűlő belső térben, aztán nem bírtam tovább, a mobilon kapcsoltam be a rádiót, aztán bent hangszórón folytattam. (Ahogy nézem, március tizenhetedikén, dél körül megismétlik a rádióban, ha valaki lemaradt volna róla.)

            Remek volt, időnként lehunytam a szemem, és hozzáképzeltem a zenekart, azelőtt nem sokkal láttam őket a februári Vengerov-Ránki-Devich koncerten, ahol  ugyan a három szólista volt előtérben, legdzsesszesebb, legjátékosabb Beethovent mutatva meg, amit eddig láttam-hallottam, anélkül, hogy elnyomták volna az eredetit vagy a többieket, de a zenekar is velük tartott mindvégig a kalandban; és nagyon szép volt, ahogy a koncert végén nemcsak a szólisták ölelték meg egymást, hanem a szólamvezetők mellett még sokan adták le kézfogással, öleléssel, érintéssel az este boldog feszültségét. Mivel még soha nem játszottam zenekarban (csak kórusban énekeltem), a zene után ismét elgondolkodtam azon, hogy vajon egy ekkora közösségben mennyit számít, hogy sok nő is muzsikál az együttesben – vajon ettől érzékenyebben reagál az egész zenekar?

            Novellák indultak meg a fejemben arról, hogy milyen lehet a nők élete egy zenekarban, köttetnek-e szövetségek, egyenlőség van-e valóban, mit beszélnek egymás közt (egy-egy elsuttogott szót láttam is előadás előtt, kinti beszélgetések elvarródó szálait), elképzeltem, hogy milyen lehet visszaállni a zenekarba friss szülőként, vagy még inkább szoptatós anyaként, hogyan befolyásolják az első gyermek körül kalandozó gondolatok és érzelmek a koncentrációt, vajon a mellek feszülése, fájdalma, a has sajgása, a testi változások lehetővé teszik-e minden hangszeren a megfelelő játékot – egy hárfás vagy egy női csellista például képes-e egyáltalán visszatérni szoptatós anyaként a munkába? Hogyan fér meg a zenekari munka feszített fegyelme és figyelme a kialvatlansággal, a beteg gyerekek mellett eltöltött éjszakák aggodalmával? Megérti-e ezeket a fizikai és lelki változásokat a zenekar egésze, és a zenekar férfitagjai? Figyel-e ilyesmire vajon egy karmester? (Nyilván figyel, ha jó ember, vagy ha jó apa.) Olvastam ezt érintő interjút, hallottam zenész anyákkal beszélgetéseket, és mintha zenész házaspárok esetén ez érthetőbb-tapinthatóbb kérdés lenne az egész családnak, ráadásul ott természetesen vonódnak be a csemeték is a zenébe – láttam az egyik híres hegedűs házaspár karon ülő, egy évnél is kisebb babáját, amint a legnagyobb természetességgel próbált játszani a szülők hangszerén, és láttam a fiatal zongorista pár kisfiát fülig érő mosollyal verni a billentyűket. Vajon hány próbát kénytelenek végigülni gyerekek? Vagy lehet, hogy a zenészgyerekek korábban önállóak?

            Laikusként azt is tudni szeretném, vajon létezik-e olyan interjúkötet, vagy akár honlap, ahol egy egész zenekarral beszélgetnek, ahol minden tagot, akár rendszeresen, meginterjúvol valaki arról, hogy melyek a reflexiói egy-egy adott évaddal, vagy művel, vagy vendégművésszel kapcsolatban? Mennyire maradhat az ember egyéniség egy ilyen közösségi produkcióban, és nőként például hogyan oldják meg a külföldi vendégszerepléseket? Megvallom, engem még az is érdekel (halványan bár, de mégis), hogy miként választ valaki (akár nő, akár férfi), fellépőruhát- és cipőt… Ez látszólag távol áll a zenétől, de az élő koncerteken a vizuális összképhez hozzátartozik, még akkor is, ha a közönség annyira belemerül a zenébe, hogy szinte meg se látja magukat a zenészeket. És az is érdekes, hogy vajon egy fiatal zenészt befolyásol-e, hogy női vagy férfi zenész a mellette ülő kollégája, vagy akár az, hogy milyen korú vagy nemű közönségnek játszik? Egyszer hosszan beszélgettem egy külföldi zenekutatóval, aki azt vizsgálta, hogyan változik egy egyházi kórusban a kamasz fiúk hangszíne és hangereje attól függően, hogy kinek énekelnek. Vajon van-e ilyen érzékelhető különbség a hangszeres zenészek esetében is? Kézdy Lucával, a remek dzsessz-hegedűssel beszélgettünk nemrég ilyesmiről, ő nem gondolta, hogy ez megtörténne; de vajon a klasszikus zenészekre, nagyzenekari szólistákra is igaz ez? Nyilván mindenről van adat és kutatás, ha nem is feltétlenül magyar viszonylatban.

            Olthatatlan kíváncsiságom persze nem csökkenti lelkesedésemet a MÁV zenekar márciusi koncertjeivel kapcsolatban sem. Nagy örömmel látom, hogy koncertet adnak Nagyváradon (erdélyi gyökerű emberként sok családi emlék köt a városhoz), hogy több nagyszabású koncert is lesz a Zeneakadémián (az egyik alkalommal éppen a Csajkovszkij után következő orosz nemzedék műveiből válogat a visszatérő vendégkarmester, Alim Shakh, a zongoránál Jurij Favorin, a másik alkalommal a fiatal spanyol hegedűművész, Roberto González-Monjas mutatja meg a „viharokra emelt nyárderűt” Mozart és Beethoven művészetében), és jó tudni, hogy folytatódik a jubileumi Beethoven sorozat is, és hallható lesz az egyszerre éteri és sodró intenzitású kései nagy mű, a Missa Solemnis, Kovács János vezényletével, olyan szólistákkal, mint Kolonits Klára.

            Az egyik legjobban várt koncert számomra mégis a Várjon Dénes közreműködésével készülő Beethoven-est, mindjárt március ötödikén, nemcsak az István király nyitány magyar vonatkozásai miatt, hanem leginkább a Pastorale-szimfónia természeti képeinek finomsága okán – ugyanis ez bennem személyes emlékeket ébreszt. Jártam egyszer a csodálatos Várjon-Simon házaspár barátságos kertes otthonában, és elképzelem, ahogy Dénes az ablakon beömlő napfényben gyakorolja a művet gyöngéd-szép mozdulatokkal, a lábánál a figyelő kutya és az alvó macska, a lassanként kivirágzó kertből pedig beszivárognak az első tavaszi madárkoncertek hangjai – soha ennél pásztoribb, idillibb képet: ha lehunyom majd a koncerten a szemem, hallani fogom a nagy fák suhogását, és azt is, ahogy Beethoven ott ül a kertben, és elégedetten mosolyog.

Szabó T. Anna [Fotó: Dragomán György]