Dohnányi első zongoraversenyét játszod nemsokára a MÁV Szimfonikus zenekarral. Mit jelent számodra ez a mű?

A világ összes zongoraversenye közül ez az egyik, ha nem A kedvencem! Nagy boldogság, hogy tavaly végre megtanulhattam és Németországban többször elő is adtam koncerteken. Az is külön öröm számomra, hogy pont ezzel a darabbal mutatkozhatok be a MÁV Szimfonikus Zenekar közönségének.

Szofija Gülbadamova [Fotó: Sceneline Studio Hamburg]

Mit kell tudni a keletkezéséről?

A darab születésének története egészen érdekes. Dohnányi a Bösendorfer zongoramanufaktúra fennállásának hetvenedik évfordulója alkalmából kiírt versenyre komponálta a művet 1898-ban. Miközben írta, rájött, hogy nem tudja befejezni a munkát a meghirdetett határidőig, és ezért mintegy összefoglalta azt egyetlen tételben. Végül így került előadásra Bécsben a versenyen, ahol első díjat szerzett. De közben persze befejezte a teljes művet is, és még a verseny előtt be is mutatta azt Budapesten, 1899 januárjában. A sikert követően pedig kis túlzással az egész világon koncertezett a darabbal, mindenhol kiemelkedő figyelemmel fogadták és lelkesedéssel hallgatták kompozícióját. Nagy álmom, hogy egyszer mindkét verziót előadhassam egyazon hangversenyen!

Dohnányi egészen fiatalon, 21 évesen írta meg első zongoraversenyét. Mi ez inkább, kezdeti próbálkozás, vagy már a komoly kompozíciók közé sorolhatjuk?

Semmi esetre sem egy „tanulódarab”! Ez egy igazi mestermű! Ami mindig szíven üt, mikor Dohnányi munkásságára gondolok: már a korai művei is rendkívüli érettségről és mélységről tesznek tanúbizonyságot, sziporkáznak az ötletektől és a humortól, és ezzel egy időben szenvedélyesek és drámaiak is. Elképzelni sem tudom, hogy hogyan tudott olyan érzéseket megfogalmazni és hangjegyek képében papírra vetni, amelyeket ilyen idősen még át sem élhetett igazán. Nem csodálkozom egy percig sem, hogy a Zeneakadémia neves professzorai maguk is kételkedtek abban, hogy a Dohnányi által az akadémiai felvételire vitt darabok valóban az ő fejéből és tollából származnak!

Mi az, amire magyar zene előadásakor felfigyel az ember?

Számomra inkább az a természetes, hogy érzem és játszom a zenét, mintsem hogy szavakkal fogalmazzam meg a gondolataimat róla. Mikor magyar dallamokat játszom, mindig lenyűgöz a rendkívüli szépségük, mélységük és érzékenységük, valamint a tipikus harmóniák is, amiket ritkán, vagy talán soha nem hallani más nemzetek zeneszerzőinek műveiben. Érzek még bennük büszkeséget és szabadságvágyat, és azt hiszem, ahhoz, hogy „élethűen” interpretáljak magyar zenét, teljesen fel kell szabadítanom magamat belülről, el kell engednem minden meglévő érzelmemet ahhoz, hogy tisztán a zene áramolhasson át rajtam.

Mennyiben volt példakép Brahms Dohnányi számára?

Az vitathatatlan, hogy a legtöbb karrier úgy indul, hogy az ember valamiféle példát vesz nagy elődeitől. Így Dohnányi Brahmstól, de ha már Brahms szóba kerül, meg kell említenem, hogy Schumann befolyása is nagy volt, csak valamiért erről nem emlékezünk meg gyakran. És egyébként is, miért kell állandóan összehasonlítgatnunk, kötődéseket keresnünk másokhoz? Dohnányinak már fiatalon is olyan egyedi, kialakult stílusa volt, amiről más szerzők még idősebb korukban sem álmodhattak. Ez a tény rögtön nyilvánvaló lesz, mihelyt valaki beleássa magát korai munkásságába.

Dohnányi első zongoraversenye persze sokban hasonlít Brahmséhoz. Kissé misztikus, de még korban is ugyanott jártak, mikor elkezdtek dolgozni első zongorára írt versenyművükön! Egyrészt terjedelemben, formában, másrészt a zenei megközelítésben találunk egyezéseket – mindkét szerzőnél megfigyelhető az a technika, hogy a zenekart szinte több mint egy szintre hozza a szólistával, ezáltal a zongoraszólamot beleolvasztja a kompozíció szövetébe. Ezért is imádom Dohnányi művét olyan nagyon, különleges élmény ily módon együtt muzsikálni megannyi zenekari művésszel!

Hörömpöli Anna