Az egész koncertnek [január 26., 18:00, Festetics Palota] egy korábbi irodalmi élményem az alapja. Egy orosz írónő, Nina Berberova könyve került a kezeim közé (La Resurrection de Mozart). A történet a második világháború napjaiban játszódik. Orosz emigránsok Párizsból, a fővárosból egy kis faluba menekülnek. Jómódú, kulturált emberek, akik félnek a deportálástól, a haláltól – tulajdonképpen mindentől. Minden este összeülnek beszélgetni, és az egyik napon érdekes eszmefuttatásba bonyolódnak: mi lenne, ha visszatérhetne közéjük egy nagy szellem a régi időkből? Az egyikük azt mondja, hogy Tolsztojnak kellene feltámadnia, ő talán meg tudná változtatni a kialakult sötét helyzetet. A másik azt mondja, hogy csak egy hatalmas hadvezér segíthet, egy császár, Julius Caesar. Másvalaki közbeszól, hogy dehogy, inkább Napóleon! És így megy ez hosszú ideig. Egyszer csak megszólal egy idősebb hölgy: „Nem, uraim, egyik se ezek közül. Egyetlen ember kellene, hogy feltámadjon, Mozart.” Rendkívüli az elképzelés, hogyha ezekben a szörnyűséges időkben egy fiatal, törékeny lelkű zeneszerző térne vissza, talán az ő szelleme, muzsikája tényleg meg tudná változtatni a világot. Annyira megfogott ez a gondolat, hogy az ötlet szinte rögtön megszületett a fejemben: csinálok egy koncertet, ahol Mozart lesz a központban és azt mutatom meg, ahogy a zenéje átitatja a huszadik század komponistáinak művészetét – azokét, akik ténylegesen átélték a második világháborút. Jean Francaix, Kodály Zoltán, Richard Strauss. Három nemzet képviselői, mindegyikük a maga módján szenvedett a háborúban. Fontos, hogy mind a három zeneszerző zenéjében a mozarti szellem, tehát az élethez és a világhoz való pozitív hozzáállás, az életigenlés, életerő és életkedv dominál. Így állítottam össze ezt a műsort.
A koncertet Mozart c-moll szerenádjával kezdjük. Ez egy tragikus hangvételű szerenád, elég, ha csak a hangnemére gondolunk. A művet eredetileg fúvósokra írta a fiatal zeneszerző, és utána dolgozta át vonós kvintettre. Az új verzió megszelídült, a fúvós hangszerek erőteljessége eltűnt. Én a két verziónak a keverékét játszom, ahol a vonós kvintett első hegedű szólamát az oboa jeleníti meg. Ebben a keresztezett verzióban az az érdekes, hogy a fúvós szín megmarad, de nem az agresszivitása érvényesül, hanem a fényessége.
Utána Jean Francaix darabja következik, aki szellemileg közel áll Mozarthoz olyan értelemben, hogy a zenéje pozitív, szellemes és jókedvű. Én személyesen is ismertem, és tudom, hogy nagyon szerette Mozartot. Írt például a komponista halálának emlékére egy gyönyörű zenekari elégiát, vagy említhetjük még tőle a „Papageno barátom” című variációs művet. Nem csak zeneszerző, hanem nagyszerű zongorista is volt, sok kétzongorás Mozart-darabot játszott lányával közösen. Francaix A virágóra című darabja egy Mallarme-versre készült, amit a közönség majd hallani is fog Weöres Sándor gyönyörű fordításában. Nem csak az irodalomhoz, hanem a tudományos élethez is köthető az alkotás: Carl von Linné, a svéd botanikus rájött, hogy a virágok nem egyszerre nyílnak, nem akkor, mikor előbukkan a Nap. Megalkotott egy „nyílás szerinti virágórát”, melyben a hóvirág az első és a szilének zárják a kört. Ezt a nyílási sorrendet követik a darab tételei. Az az érdekes, hogy a virágok mögött mindig különböző emberi karakterek jelennek meg, a második tételben például maga Cupido – zenéje is egészen friss, pajzán és szerelmes. A darab közepén az egyik tétel a karibi mézvirágról szól, ez pedig gyakorlatilag egy tündéri rumba, ahol ketten beszélgetnek, a klarinét és az oboa. A darab utolsó előtti tétele a Szomorú muskátli címet viseli, és mégis ez a legviccesebb, a legvidámabb tétel.
Kodály. Nem tudom, ő mennyire kedvelte Mozartot, remélem nagyon! Kodályban megvan az a szellem, mint Mozartban: még a moll tételekben is valamiféle életigénylés jelenik meg. Művészete nagy kincsünk nekünk, magyaroknak. Tavaly volt a Kodály-év, éjjel-nappal az ő műveit játszottuk. De minden évnek Kodály-évnek kellene lennie! Az Epigrammák, amiket szinte senki nem ismer, varázslatos darabok, melyeket minden hangszeres játszhat, vagy akár énekhangon is elő lehet őket adni. Én pedig átírtam ezeket angolkürtre és vonósokra. Kodály ajánlása így hangzik: „A jobb jövő jobb muzsikusainak”. Azt már a közönség döntse el, hogy jobb-e a jövő, vagy jobbak-e a muzsikusok...
Az utolsó darab egy igazi mestermű, az op. posth. fúvós szimfónia, amiből két tételt fogunk előadni – a két „mozartos” tételt. Strauss ezt a darabot élete alkonyán (utolsó előtti kompozíciója) „az isteni Mozart szellemének ajánlom egy beteljesült élet végén” ajánlással írta. Most képzeljük el ezt a helyzetet: Strauss még az életében megtapasztalhatta a hírnevet, az ő műveit játszották a legtöbbet a kortársai közül. Volt benne magabiztosság, tudta magáról hogy híres és népszerű szerző. Ez az ember fogta magát, és mikor érezte, hogy közeleg a vég, írt egy ilyen művet egy ilyen alázatos ajánlással. Mi csodálatos, ha nem ez? És a darab egy mesteri kompozíció, nem véletlenül hangsúlyozom. Ha a közönség jól reagál, akkor ráadásképp az utolsó tétel bevezetőjét is eljátsszuk. Egy komor, sötét atmoszférából indulunk el, majd egy picike kis témafej kezd el megszületni, kiteljesedni. És a végén, mikor ténylegesen megszületik, Mozart Gran Partita című műve utolsó tételének a főtémája bontakozik ki. Zseniális ötlet ez is. Ha véletlenül sikere lesz a koncertünknek, ezt fogjuk még eljátszani a MÁV Szimfonikus Zenekar muzsikusaival, akik nagyon pozitívan állnak az egész projekthez és nagyszerű atmoszférában folyik velük a munka. A műsor nem könnyű, de nagyon boldog vagyok, hogy a koncert létrejöhet!
Hörömpöli Anna
