A férfiak féltékenyek a telefonokra. A telefonok érzékien tapadnak a női fülre, akár óceánjáró hajók falára a kagylók. A hallójáraton keresztül valami zsibbasztó zselével, valami kábító anyaggal áraszthatják el a nő szervezetét, mert álmatag, táncos léptekkel jár a lakásban, fura kacagásokat, hümmögéseket, dudorászásokat hallat. Hangja átszellemült, mintha csak egy másik, titokzatos asszony lenne, akivel a férfi még sosem találkozott.
(Húzza Piazzolla mester, a lélek szakad belé, mint egy rissz-rossz nejlonszatyor, amit annyi minden éles, sarkos cipelnivalóval megrakodtak, ilyen szatyrokkal van tele a tenger, keringőznek, mint szintetikus medúzák. A lélek szintetikus medúza, kering az óceánban, hogy a rosseb egye meg... Csak a zene vigasztal, Musica, női név, olyan, mintha muslincát mondanánk, körbelibegi szakadatlan az erjedő lélek présházait.)
Amennyire a kósza hangmintákból kivehető, a női telefonokban elhangzó történetek irgalmatlan mélységekből érkeznek, valósággal felforgatják az egész világot. "Nem fogod kitalálni... Teljesen kivoltam... Hát ilyen tényleg nincs... Egészen hihetetlen... Eszméletlen, nem is tudom, mit képzelt... Akkor döbbentem le igazán... Majd meghaltam a rémülettől... Megfagyott bennem a vér..."
(Rimszkij-Korszakov dongója nem hagy békét, ki a fülön, be az agyba, végigdarálja magát a tekervényeken, belerezeg minden sejtünk, menj már innen, elhessenthetetlen, erőszakos, életveszélyes, gyilkos egy dög, végtelenítve van, lennie kell egy fészeknek valahol a közelben. Ezt a Korszakov nevet meg a férfi sosem értette, hogy hívhatnak így valakit, jó, hogy nem Kormányablakov, eszem megáll, ezek az oroszok.)
A férfi sehogy sem tudja kiverni a fejéből a gondolatot, hogy ezek a telefonok bizony róla szólnak, a leírhatatlan borzalmak és meglepetések tárháza részben az ő viselkedése. Úgy érezte magát, mint egy élő kísérleti patkány, mely megpillantja magát kibelezve, kifeszítve, latin nyelvű címkékkel teletűzdelve a boncasztalon. Ezt a balsejtelmét aligha oszthatja meg kedvesével a két telefon közötti szünetben, mert a gyanút egy könnyed kézmozdulat összeesküvés-elméletté silányítja.
(Amúgy felülről fúj az őszi szél, már két este el nem jöttél, a szerelem sötét verem, tényleg csak tapogatózik az ember idelenn, a férfi nem tudja, miért ilyen fontosak neki ezek a telefonok, miért nem képes vállat vonni, telefonál, hát telefonál, de ő nem, ő az idegszálait tépdesi ki egyenként, tövestül. Tapogatózik idelenn, a sötét veremben, sötét kamrában, a szerelem csillagközi fekete lyuk.)
"Jaj, mert ti férfiak mindig azt hiszitek, pont rólatok van szó. Mintha annyira érdekesek volnátok. Holott van nekünk bajunk nélkületek is épp elég!"
További faggatózásra, nevezetesen hogy miről beszélgettetek Nórával, Edittel, Karolinával, Lilivel ennyit és ilyen szenvedélyesen, vállvonás a szabatos válasz. Hát, mindig ugyanaz, Nórának ott az anyukája, akit gondoz, Editnek az immunbeteg kislánya, Karolinának a kamaszfia, nem bír vele, Lili meg egyszerűen nem bírja már társaság és minőségi szórakozás nélkül azon az Isten háta mögötti tanyán, ahol a férje baromi jól érzi magát, mint városban született hamisítatlan divatparaszt.
(Az első magyar tánc mindig olyan, mintha a férfi lélekölő futás után egy magaslatra érkezne, és tüdeje megtelne elképzelhetetlenül friss levegővel, tekintete pedig a mámorító kilátással, így aztán hőlégballonként dülöngélne odafönn. Hogy lehet egy zenében ennyi buborék? Brahmsot kérek. Simát vagy bubisat?)
A férfi próbált időnként bosszút állni, felhívogatta haverjait, disznó vicceket meséltek egymásnak, kitárgyalták a német, az angol és a spanyol bajnokság állását, az aktuális berúgásokat, majd átdumálták, hol kocsmáznak, fociznak, kit költöztetnek legközelebb, és letették. Ránézett a telefon időkijelzőjére: a beszélgetés pontosan két perc harmincnyolc másodpercig tartott. Még mindig volt negyed órája a meccsközvetítés kezdetéig. A szomszéd szobából egy sohavégetnemérős telefonbeszélgetés foszlányai hallatszottak át. Mintha egy dél-amerikai sorozatot nézne valaki. Megöllek, te édes nyomorult gyönyörűség, megőrjítesz, te mocskos állat, te sunyi, alattomos féreg, gyere, ölelj át izzó szerelemben, rohadj meg a neved napján, nem bírok élni nélküled, soha többé ne lássalak, kivágom az emlékedet is magamból, mint egy fekélyt, fojts meg és temess magadba, tüzes gleccser, csodás versenyparipám, te undorító meztelencsiga.
(Ide lépek, oda lépek, elég párat fordulni egy leánnyal, máris érzi az ember, kiféle-miféle, körülöttünk zuborognak a pendelyek, a gatyák, dobbannak a csizmák, a szívek. Én csak egyet hallok, egyet látok, összes porcikája zakatol a kezem között, tudom, hozzám való-e vagy akkor lássam, amikor a hátam közepét. A Bartók Bélu meg a malacbandájával csak reszeli-reszeli kegyetlenül a sarokban.)
Nyilván az érzelmi bizonytalanság hatása alatt, a férfi egyszer azt álmodta, hogy egy imbolygó kupac tetején ül, mindenféle tárgyak, korsók, étkészletek, komódok, ruhaneműk, varrógépek, habverők, hajszárítók és egyebek közt, melyeket hatalmas, keleti szövésű kendővel kötöttek batyuvá. Az irdatlan motyót a nő cipelte fején, utánozhatatlanul kecses tánclépésekkel, és az utca végén már a szakadék is felrémlett, ahová, a férfi álmában pontosan tudta, ezzel a sok hasznavehetetlen tárggyal együtt majd őt is lehajítják.
Lackfi János [Fotó: Molnár Mihály]
