A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

Amikor az élet mindkét kockával hatost dob

2020. február 19. - MÁV Szimfonikus Zenekar

Devich Gergely és Ránki Fülöp igazi játékosok – hangszerük fiatal mesterei. Tehetségesek, ugyanakkor nagy alázattal és lelkesedéssel állnak a munka elébe. Mindkettejük mögött támogató és szerető zenészcsalád áll. Most abba a különleges helyzetbe kerültek, hogy együtt léphetnek színpadra a MÁV Szimfonikus Zenekar hangversenyén a világsztár Maxim Vengerovval. A továbbiakban a rendkívüli esemény alkalmából készült beszélgetést olvashatják.

2020_02_22.jpg

Kérlek titeket, mutatkozzatok be pár mondatban!

Ránki Fülöp: Klukon Edit és Ránki Dezső zongoraművészek gyermekeként természetes volt, hogy zenélni kezdek. Három- négyéves koromtól zongorázom, és valamikor az általános iskola utolsó éveiben kezdett bennem tudatosulni, hogy ez lesz a hivatásom. Becht Erikánál kezdtem hivatalosan zongorát tanulni a II. kerületi Járdányi Pál Zeneiskolában nyolcévesen, nála maradtam egészen az érettségiig. A zeneakadémiai felvételi előtti években Hambalkó Edithez is jártam, az egyetemen pedig Jandó Jenő, Lantos István és Wagner Rita növendéke voltam 2018-ig, amikor lediplomáztam. Az utóbbi időben sokat hallgatok régi nagyokat, például Vladimir de Pachmannt, Josef Lhévinne-t, Josef Hofmannt vagy éppen Bartók Bélát, és igyekszem tanulni a játékukból. Három zongoristához pedig mindig visszatérek: ők Dinu Lipatti, Szvjatoszlav Richter és Arturo Benedetti Michelangeli.

Devich Gergely: 21 éves vagyok, jelenleg harmadéves hallgató a Zeneakadémián. A tanév végén kisdiplomázom, jelen pillanatban Mező László és Varga István a két tanárom. 8 évesen kezdtem gordonkázni, ami nem számít nagyon korainak. Nem volt sem bennem, sem a szüleimben valamilyen különleges indíttatás. Azért kezdtem el csellózni, hogy tanuljak valamilyen hangszert, hiszen a zenetanulás sok mindent fejleszt – többek között a hallást és egyéb dolgokat. Mivel zenészcsalád vagyunk, viszonylag természetesnek számított, hogy csellózni kezdjek, a hangszert magát viszont én választottam. Anyukám, Kovalszki Mária próbált a zongora fele terelni, de hajthatatlan voltam. Nagypapám, Devich János csellista volt, de én ezt nem igazán fogtam fel gyerekként, nem is így tekintettem rá – tehát nem miatta kezdtem gordonkázni, hanem így alakult.

Az évek során elkezdett azért kikristályosodni, hogy belőlem végülis csellista lesz. Fantasztikus zeneiskolai tanárom volt, Antók Zsuzsanna, aki határozottan terelt a pálya felé. 13 évesen, 2012-ben felvételiztem a Zeneakadémiára, az Előkészítő Tagozatra. Utólag nagyon hálás vagyok Zsuzsa néninek, de bennem a felvételi után tényleg csak évekkel később tudatosult, hogy innen már nincs visszaút. Az is a zeneakadémiai évek során alakult ki, hogy hobbim lett a klasszikus zene. Ez némileg Batta Andrásnak köszönhető, végig ő volt a zenetörténet tanárunk. Élmény volt minden óra, és rengeteg benyomás ért, amik nagy hatással voltak rám. A legtöbb ideig Mező László tanár úr foglalkozott velem – 2012 óta folyamatosan tanít. Nagyon sajnálom, hogy nem hallottam őt élőben csellózni, de pont mostanában kezdtem kicsit felfedezgetni a Bartók Vonósnégyes felvételeit. Egészen lenyűgözőek.

Hogyan kell elképzelni a mindennapjaitokat?

D.G.: Az enyémeket úgy, mint egy „normális”, BA 3-as hallgatóét. Az időm nagy részét a gyakorlás teszi ki, de igyekszem bejárni az órákra, amennyire lehet. Van egy vonósnégyesem, a Korossy Kvartett, ami mostanában egyre több elfoglaltságot jelent. Másokhoz képest – megítélésem szerint – eléggé sokat próbálunk. A szabadidőmet általában zenével kapcsolatos dolgokkal töltöm. Olvasni is szeretek, szépirodalmat vagy filozófiát. Ha sportot kellene mondanom: teniszt rendszeresen nézek, nagy Nadal-drukker vagyok. Ha ő játszik, azt a lehetőségeimhez mérten azért megnézem...–mondja mosolyogva.

R.F.: Mivel jelenleg sem hallgatóként, sem tanárként nem kötődöm intézményhez, lehetőségem van az időm túlnyomó részét gyakorlással, önképzéssel, a koncertekre való felkészüléssel tölteni. Szerencsés helyzetben vagyok, hogy rendszeresen adódnak fellépési lehetőségeim, ráadásul többnyire különböző műsorokkal – így szinte észrevétlenül el tud telni hét-nyolc óra egy nap csak a koncertanyagok gyakorlásával. Egyébként szívesen olvasok és sétálok, beszélgetek barátokkal, valamint igazán szeretek aludni.

Milyen koncertjeidre vagy büszke az elmúlt időkből és mire készülsz nagy reményekkel?

R.F.: Büszke nem szoktam lenni, inkább örülök, ha megtettem a tőlem telhető legtöbbet, hogy a tudásomat hasznosítsam. A koncertek mindig pillanatképek, amik a zenei képzettségem szintjét, a darabbal való összefonódásom mélységét és a koncert alatti lelki és testi állapotomat is elárulják – mindhárom tényező állandóan vagy műről műre változik. A múlt héten két koncertre ugrottam be Mendelssohn g-moll zongoraversenyével, amit tavaly tavasszal tanultam meg és játszottam el egyszer, most pedig négy napom volt elővenni. Szokatlan és tanulságos feladat volt. Az utóbbi hónapokban nagy lendülettel foglalkozom Olivier Messiaen A kerti poszáta című nagyszabású zongoradarabjával, amit a következő hetekben játszom majd.

Ha el tudjátok választani a két „funkciót”, mennyire érzitek magatokat szólistának és mennyire kamarazenésznek?

R.F.: Első nekifutásra azt mondanám, hogy szólistának tartom magamat elsősorban, de a kamarázás érzete nagyban függ a partnerek kilététől, az összhang meglététől vagy hiányától. Az egymásra figyelés, kezdeményezés, reagálás folytonossága extra szellemi igénybevételt jelent a szólózáshoz képest, ugyanakkor támpontot is jelent a társak jelenléte. Egyedül gyakorlatilag önmagammal kell kamaráznom, a különböző zenei anyagoknak akár egyidejűleg kell önálló formát adnom úgy, hogy közben egymással a kellő harmóniával és kontraszttal kapcsolódhassanak össze. Mindkét zenélésmódnak megvannak az örömei, és szívesen csinálom őket.

D.G.: Én nem érzem magamat szólista alkatnak. Nagyon örülök és nagyon megtisztelő, hogy ennyi lehetőségem van, viszont nincs bennem egy mindent elsöprő szólista-ambíció. Nem csak így tudom elképzelni a jövőmet, kamarázni is nagyon szeretek. Azt nem tudom eldönteni vagy megmondani, hogy melyiket érzem közelebb magamhoz – talán nem is kell. A helyzet az, hogy a szólista léttel sokkal több stressz jár, a kamarazenéléssel kevésbé. És a kamarázásban ott van az is, hogy többen vagyunk, kiegészítjük egymást – ezt az érzést kifejezetten szeretem.

Mióta ismeritek egymást?

R.F.: A Zeneakadémián Földes Imre kurzusára jártunk együtt, aminek kapcsán jókat beszélgettünk. 2018-ban Petrovics Eszter felkért minket A mi Kodályunk című filmben való szereplésre, amelyben beszélünk Kodályról és zenélünk is, ekkor kezdődött a szorosabb szakmai kapcsolatunk. Eddig csak Kodály cselló-zongora darabjait játszottuk együtt, Beethoven tehát új területet jelent a közös játékunkban. Minden közös próba frissítő, Gergő kivételes tehetségéből, természetességéből és műveltségéből sokat meríthetek.

D.G.: Annyit hozzátennék, hogy amennyit dolgoztam Fülöppel – nem mondom, hogy rengeteget, de azért az utóbbi időben volt egy-két projektünk – mindig lenyűgözött az a fajta hozzáállás, amivel ő dolgozik. Egyrészt hihetetlenül profi, másrészt mindig tisztán a műből indul ki, amennyire lehet, sallangmentesen közelíti meg azt. Semmi öncélú nincs benne. Ez borzasztóan imponáló és inspiráló számomra. Mindig öröm, mikor vele játszhatok.

Mit jelent számotokra Maxim Vengerov kamaratársaként színpadra lépni?

D.G.: Óriási megtiszteltetés Vengerovval játszani, vagy akár csak egy lapon említeni a nevemet az övével. Nagyon remélem, hogy sokat tanulhatok tőle mind a próbafolyamat alatt, mind abból, ahogy a koncerten játszik. Az egészen más, mikor az ember a 10. sorból hallgatja mint közönség, és az, mikor valamiben együtt zenélnek... Azért nem érzem kihívásnak – és ezt értse mindenki jól –, mert ő a Vengerov, én meg a Devich Gergő. Akármit csinálhatok, úgysem fogok úgy csellózni, ahogy ő hegedül, hiszen ő egy világsztár és teljesen kiforrott művészegyéniség. Én még nem érzem magamat annak. Nyitottan, bizonyos fajta nyugodtsággal és várakozással nézek az együttműködés elébe.

R.F.: Schumann tanácsát igyekszem követni, aki azt javasolta, a zenész mindig játsszon úgy, mintha a mesterének játszana. Erre a koncertre sem készülök tehát másképpen, mint bármelyik másikra, mindenkor próbálok a tőlem telhető legnagyobb igényességgel és lelkesedéssel foglalkozni az aktuális darabbal. Abban biztos vagyok, hogy Maxim Vengerovtól rengeteget tanulhatok majd a próbák és az előadás során zenéről és zenélésről, úgyhogy nagy örömmel várom a találkozást.

Egyáltalán mennyire vagy „izgulós” típus? Van bármilyen stratégiád koncertek előtt, amivel ráhangolódsz az eseményre?

R.F.: Azon túl, hogy az izgalom mértéke rengeteg pillanatnyi körülmény függvénye is (mint kipihentség, utazás, a hangszer minősége és így tovább), nálam elsődlegesen múlik azon, hogy mennyire érzem biztosnak a felkészültségemet. Minél otthonosabban érzem magam egy zenében, annál kevesebb stresszt jelent kiülni eljátszani. Esti koncertek előtt jót szokott tenni egy másfél-két órás délutáni alvás, illetve elengedhetetlen, hogy pár falatot egyek nem sokkal játék előtt, mert éhesen nehéz koncentrálni.

Mit kell tudni a most előadásra kerülő Beethoven Hármasversenyről?

R.F.: Először lesz alkalmam játszani a Hármasversenyben. Általában könnyűnek nevezik a zongoraszólamot a hegedű és a cselló játszanivalójához mérten. Valóban kevésbé bombasztikus, mint például a zongoraversenyek anyaga. Viszont egyáltalán nem egyszerű finoman, hajlékonyan, ugyanakkor precízen eljátszani, különösen azokon a mai, féltonnás zongorákon, amiken teljesen más érzés játszani, mint egy korabeli, könnyedebb fortepianón. Beethovent egyébként nem zongorázom gyakran, ha igen, akkor elsősorban versenyműveket (C-dúr és B-dúr zongoraverseny, Karfantázia), de sok csodálatos művét érzem egyre közelebb magamhoz, amiket a következő években reményeim szerint megtanulhatok és eljátszhatok majd.

Hogyan kezelitek azt, hogy egyre ismertebbnek és elismertebbnek számítotok fiatal zenészként a klasszikus zenei életben?

R.F: Valójában nem tudom megítélni, mennyire számítok ismertnek, az viszont biztos, hogy változást nem érzékelek a közeli környezetem felől, ennek pedig nagyon örülök. Családom és barátaim mind támogatnak, amivel könnyűvé és örömtelivé tesznek minden teendőt. Kritikát elsősorban saját magamtól kapok, ezért nem fukarkodom vele, hogy képes legyek fejlődni.

D.G.: Az ismertséget és az elismertséget is érzékelem egy bizonyos mértékben – de nem a környezetem viselkedése miatt, hanem amiatt, hogy milyen szintű koncertekre kérnek fel. Mikor megkaptam a lehetőséget, hogy Vengerovval játszhatok, nem hittem el... Ettől eltekintve szerencsére nem érzékelem nap mint nap a „hírességet”. Inkább az akadályaimmal szembesülök és azzal, hogy miben kellene fejlődnöm. Pont egy ilyen darab, mint a Hármasverseny megállítja az embert, hogy nagyokat gondoljon magáról. És nemcsak erről a műről van szó, hanem mindegyikről, amivel elkezdek dolgozni. Pont emiatt nem gondolom azt, hogy befutott és kiérlelt zenész, vagy művészegyéniség lennék. Én tanuló vagyok. Rendszeresen vannak csellóóráim, és egy folyamatnak vagyok a része. Nem érzem, hogy bármilyen szinten megérkeztem volna bárhová. A legtöbb biztatást és egyben kritikát a szüleimtől, a közvetlen környezetemtől, valamint a tanáraimtól kapom. Rajtuk is ugyanezt a hozzáállást látom – igyekeznek mindig arra az útra terelni, hogy jobb és jobb lehessek. És nemcsak az elv miatt, hogy mindig lehet valamit jobban csinálni, hanem azért is, mert tényleg bőven van még teendőm.

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

A bejegyzés trackback címe:

https://mavzenekar.blog.hu/api/trackback/id/tr1415481630

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása