Vengerov nevét minden klasszikus zenét művelő és kedvelő ismeri, hiszen a világ egyik legjobbjának tartott, legismertebb hegedűművészéről van szó. Azt viszont kevesen tudják, hogy milyen pályára készült gyerekkorában és miért választotta pont ezt a hangszert. Minderről és sok másról is faggattuk az alább olvasható, igencsak vidámra sikerült interjú során.

Maxim Vengerov [Fotó: B. Ealovega]

Először beszéljünk a MÁV Szimfonikus Zenekarral közös koncertjének műsoráról. Ki választotta az elhangzó műveket?

Én! Beethoven-év van – erről bizonyára mindenki tud, aki szereti a klasszikus zenét. Számomra egyébként minden év egy kicsit Beethoven-év is, hiszen gyakran játszom a hegedűversenyét és sokszor vezénylem valamelyik szimfóniáját. A zenekar szerette volna, hogy most is ilyen programot állítsak össze, hát így alakult. A koncert első felében Beethoven Hármasversenyét adjuk elő, két csodálatos ifjú szólista, Devich Gergely és Ránki Fülöp csatlakoznak hozzám. A második részben pedig a hetedik szimfóniát játsszuk, én vezénylem a zenekart. Nagyon sztenderd, de mégis frissítő a műsor. Beethovenre, mint szerzőre azt mondhatnám, hogy egyszerű, de ezzel együtt mégis nagyon komplex. Sokoldalú, sok színt jelenít meg a műveiben. Érezhető, hogy lélekkel teli muzsikákról van szó, és az a jó ebben, hogy változatosan lehet ezeket interpretálni. Persze az előadási mód nagyban függ a koncertteremtől és a közönség elhelyezkedésétől is. Ez a zene mindig más, nincs két egyforma előadás, ezáltal bizonyos értelemben kortárssá válik. Folyamatosan alakul.

Milyen gyakran van alkalma ennyire fiatal szólistákkal színpadra lépni?

Nem mondanám gyakorinak, de nagyon várom, hogy színpadra léphessek velük. A fiataloktól mindig sokat lehet tanulni. Persze nagyon remélem, hogy a közönség engem is fiatal szólistának lát majd – mondja nevetve. – Azt hozzá kell tennem, hogy hiába vagyok „csak” 45 éves, de most van a 40. évfordulója annak, hogy színpadon koncertezem. Az első hangversenyt 5 évesen adtam, akár hiszik, akár nem. Annyira élveztem az elmúlt negyven évet, hogy úgy döntöttem, ezt a jeles dátumot megünneplem. Lényegében az idei összes koncertem ünnep, de most kifejezetten egy alkalomra gondolok: ez a hangverseny Londonban lesz június 12-én, ahol kiváló kollegáim, Mischa Maisky és Martha Argerich lesznek partnereim Beethoven Hármasversenyében az Albert Hallban. A kísérő zenekar az Oxford Filharmonikusok lesznek, ahol rezidens karmesterként is működtem. A koncerten előadom továbbá Sosztakovics első hegedűversenyét, és készülünk egy különleges műsorszámmal is. Ez Sarasate Navarrája lesz., de nem akárhogyan! Átírva 10 hegedűsre. A Royal College of Music növendékei csatlakoznak majd hozzám. Az intézményben jelenleg a „Polonsky Visiting Professor of Violin” titulust töltöm be.

Emlékszik még arra, hogy mit játszott 5 évesen azon a bizonyos első koncerten?

Igen! Főleg rövid kis darabokat, az egyik Paganini egyik könnyebb variációja volt egy romantikus témára, azt hiszem Csajkovszkij tollából. Összesen fél órás programot játszottam, ami eléggé jelentős hosszúság az akkori koromat tekintve.

Feltételezem, nem öt évesen kezdett el hegedülni tanulni...

Egészen pontosan 4 éves és 8 hónapos voltam, mikor először kezembe adták a hangszert. Lényegében fél év kellett ahhoz, hogy ki tudjak állni a pódiumra. Gyorsan tanultam, talán nem túlzás ezt állítani – mondja mosolyogva.

Miért kezdett el vezényelni?

Sokan nem tudják, de én gyerekként rögtön karmester szerettem volna lenni. Sosem gondoltam arra, hogy hegedűművész váljék belőlem. Édesanyám kóruskarnagy volt és apám próbáira is gyakran ellátogattam, ő oboista volt. De már a kezdet kezdetén is a karmestert figyeltem, ő nyűgözött le. Tetszett, ahogy mindent irányít, és én is úgy éreztem, hogy ilymódon szeretnék a folyamat részese lenni. Született vezető személyiséggel és a zene szeretetével megáldva, zenészcsaládba születve nem is volt kérdés, hogy a karmesterség vonzott. A szüleim azt mondták, hogy ehhez előbb tanuljak meg valamilyen hangszeren játszani. Nem ők választottak helyettem, hanem gyerekként megkérdezték, min szeretnék játszani. Csak azért választottam a hegedűt, mert közvetlenül a közönség előtt foglalnak helyet a színpadon – magyarázza harsányan kacagva.

Elárulna pár kulisszatitkot? Először is, milyen húrokon játszik?

Ez jó kérdés! Nagyon sokáig játszottam Pirastro Evah Pirazzi garnitúrával, de most a Thomastic húrok felé fordult az érdeklődésem. Ezek kicsit talán alá vannak becsülve a Pirastrokhoz képest, pedig nagyon jó húrokról van szó! Mélyebb, intenzívebb tónust tudtam elérni velük, mint amire előzetesen számítottam. Persze ez nagyban függ attól, hogy milyen típusú, korú hangszeren játszik az ember. De mindenképpen érdemes kísérletezni.

Melyik a kedvenc Thomasic szettje?

Egyelőre a felfedezés fázisában vagyok, de ígérem, jövőre beszámolok a tapasztalataimról – mosolyog szélesen.

Hogyan készül fel egy koncertre az esemény napján?

Na igen, párszor felfutok a lépcsőn, hogy bemelegítsek – viccelődik, aztán komolyra fordítja a szót – attól függ, hogy van-e próbám aznap, vagy nincs. Ha délelőtt van, akkor utána megebédelek, alszom egy jót délután és igyekszem időben odaérni a koncertterembe. A sietségnél, kapkodásnál nincs rosszabb. Ha megérkeztem, lenyugtatom magamat és a légzésemet – gyakran végzek különböző meditatív légzőgyakorlatokat. Ezután nincs más hátra, mint felmenni a színpadra és elkezdeni.

Hogyan tartja karban, fitten magát?

Ez a teendő nagyon fontos minden hangszeres művész számára. Mivel a test folyton változik, néha tudatosan kell adaptálnunk magunkat ezekhez a változásokhoz. Néha magam is végzek különböző gyakorlatokat, tornákat, de szerencsére ezzel nekem nincs sok problémám. Lényegében csak emlékeztetnem kell magamat, hogy hol vannak a hangszeren a húrok, és figyelni rá, hogy a vérem továbbra is keringésben maradjon – a gondolatsor közben hangosan felnevet –, minden más pedig ott van a fejemben.

Köszönöm szépen az interjút!

Hörömpöli Anna