A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

„Csak az megy a szívbe, ami szívből jön”

Takács-Nagy Gábor, csütörtöki hangversenyünk dirigense mesél a koncert repertoárjáról a tőle megszokott lendülettel, energiával és derűvel.

2021. február 17. - MÁV Szimfonikus Zenekar

tng.jpg

Takács-Nagy Gábor [Fotó: n/a]

A koncertet Mozart D-dúr „Haffner” szimfóniájával kezdjük. Leopold Mozart javasolta fiának, hogy írjon egy művet Salzburg polgármesterének, Sigmund Haffner úrnak. Mivel az életben fontos a diplomácia és a kapcsolatok ápolása, Mozart megfogadta apja tanácsát. A konkrét felkérést 1782 júliusában kapta meg Salzburgból – ő maga ekkor már Bécsben élt, és éppen esküvőjére készült Constanze Weberrel. Lehet hallani a darabon, hogy Mozart mennyire fel volt dobódva, milyen jókedvében volt ekkor! Azt írta az első tételről, hogy olyan tüzesen kell játszani, ahogyan csak lehet, az utolsó tételt pedig olyan gyorsan, ahogy lehet. Hihetetlenül színpadi, pezsgő az egész szimfónia.

Nagyon fontos számomra, amit Nannerl, a nővére írt Wolfgangról: „öcsém nagy zseni volt, de egész életében úgy viselkedett, mint egy igazi gyerek”. Ebben a szimfóniában is kitűnik az élethez való pajkos és fékezhetetlen hozzáállása. Viselkedésében túlságosan őszinte volt, és állandóan, azonnal kimondta, amire éppen gondolt. Mindig operában és színpadi világban gondolkozott. Míg Haydn és Beethoven mindenkihez szól, Mozartnál – főleg amikor a decibel lemegy –, egy férfi beszél egy nővel a színpadon. Rengetegszer érzek szerelmet és vágyódást, valamint konfliktust a darabban. Egy fantasztikus tánctételt is találunk a műben. Constanze azt írta férje halála után, hogy Wolfgangnak két hobbija volt: a biliárd és a tánc. És hogy táncban majdnem nagyobb volt, mint zeneszerzésben. Amit persze nem tudok elképzelni – mondja nevetve. A muzsikus barátaimnak azt mondtam, hogy ne vonásokat játsszunk, hanem minden mozdulat inkább egy gesztus legyen. A zene spirituális gyógyszer. Ha igazán elkapjuk Mozartnál a lényeget, akkor az mindenkit megemel.

A következő darabunk Beethoven első szimfóniája lesz. Beethoven 1793-ban, pár évvel azelőtt, hogy befejezte első szimfóniájának komponálását, így írt magáról egy barátjának. „… Gonoszságom a vér forrósága, bnöm a fiatalság, de rossz ember igazán nem vagyok. Sokan vad felgerjedésekkel vádolják szívemet – de szívem jó és meleg … Érzem, hogy ifjúságom csak most kezdődik, szellemi és testi erőm egyre nő … Napról napra közelebb jutok a célhoz, amelyet érzek, de leírni nem tudok. … Csak semmi nyugalmat … nem, nem születtem nyugodt életre! Oly szép ezerszeresen élni az életet! Csak így tudok élni!!!”

Egy olyan ember zenéjét fogjuk hallani, aki már nem hajbókol az arisztokrácia előtt – egyenrangúnak érzi magát. Nem veszi fel a parókát sem. Amikor egyszer Goethével sétált az utcán, és szembejött velük egy cseh főherceg, Beethoven állítólag odaszólt barátjának, hogy ne hajoljon meg, hiszen nagyobb ember ő, mint a méltóság. Goethe ugyan meghajolt, de Beethoven csak állt karba font kézzel. Ebben a zenében ez az óriási öntudat, a benne lobogó hihetetlenül mély, végzetes tűz jelenik meg. De még mikor a decibel és a dinamika lemegy, annak is úgy kell szólnia, mintha fortissimo lenne – két kilométerről. Azt nem szabad elfelejteni, hogy Beethoven nem úgy élte az életet, mint egy átlagos ember. Bármilyen hangulat vagy érzés ragadta el, azt tízszer intenzívebben élte meg.

Az első szimfónia még akár Haydné is lehetne, a második viszont már nem, annyira megmutatkozik Beethoven egyedi stílusa. De már az elsővel leteszi a névjegyét: itt van, megérkezett, és új utakon jár. Már rögtön az első felhangzó akkord polgárpukkasztó: a mű hangneme C-dúr, de a hangzatba egy tájidegen B-hangot is beilleszt. Ez olyan, mintha húslevest kérnél, és az első kanál után rájönnél, hogy amit kaptál, az paradicsomleves. Meglepetések sorozata az egész darab, és óriási szeretetvágy sugárzik a zenéből. Átmenet nélkül mutatja meg tigrisszerű, tűznyelő energiáját, és utána pillanatok alatt behoz egy diminuendot – akkor nagyon szeretné, hogy valaki szeresse. Mert magányos.

Beethoven kifigurázó és furcsa humora nem volt szimpatikus a levelei alapján. Mégis, ebben a darabban szellemességének legjavát csillogtatja meg. Mondok egy példát. Befejeződik az első tétel, fortissimo kirepülünk a világból. Bécsben, ahol a szimfóniát bemutatták, bizonyosan várták a második, lassú tételt – valami szép melódiát, amit az első hegedű, vagy a fuvola játszik. Ehelyett mi történik? A második hegedű kezd el táncolni pianissimoban. Ez nem is egy lassú tétel! Olyan, mintha tudatosan meg akarta volna mutatni, hogy szakítani fog a hagyományokkal, és bármikor érheti meglepetés a hallgatóságot. A harmadik tétel elé még odaírta, hogy „menüett”, de már nem az a fajta, mint Haydnnál és Mozartnál, ahol egy hölggyel táncolunk finoman, hajbókolunk. Ez nem egy elegáns, arisztokratikus tánc, itt már a torreádor jön ki a színpadra.

Elementáris meglepetések vannak a darabban. Azt mondtam épp a barátaimnak a zenekarban, hogy úgy kell játszani, mintha nem tudnánk, mi következik. Úgy, hogy mi magunk is meglepődjünk. Ez a titka annak, hogy hogyan lehet spontánul, frissen játszani akkor is, mikor már sokat tudunk a darabról. Nem könnyű, de rá lehet állni fejben. A keret adott, de hagyni kell, hogy a pillanat is hozzáadjon valamit az előadáshoz. Persze kérdés, hogy a karmesternek mi a fontos. Ha azt szeretné, hogy minden tökéletesen együtt legyen, akkor a zenészek tudják, hogy minden úgy fog történni, ahogy a próbák során. Bekapcsol az automatizmus. Úgy tanultam nagy tanáraimtól, Mihály Andrástól, Kurtág Györgytől, hogy a kreativitás ott kezdődik, ahol a komfortzóna véget ér. Természetesen nem kell őrületesen veszélyesen élni, de egy kicsit igen.

A koncert végén Mendelssohn e-moll hegedűversenyét adjuk elő Maxim Vengerovval. Mendelssohn most együtt kártyázik valahol Haydnnal, Mozarttal, Beethovennel és Bachhal. Fantasztikus zseni, akiben van valami igazán különleges. Szenvedélyes, nagyon sűrű vérű, de közben hihetetlenül művelt, fantáziadús és színes ember. És még valamit érzek a darabban. Szenvedélyes, de valami elképesztő tisztaság is van benne. Ugyan virtuóz hegedűversenyről van szó, nem ennek kell uralkodni az előadás során, hanem egy olyan szférát kell megjeleníteni, ami már-már mesevilág. Tipikus példája annak, hogy a zenekarral úgy kell kísérnünk a szólistát, hogy igazából nem is kísérünk, hanem megéljük a darabot. Nyitott, spontán érzésekkel kell játszani. Az én feladatom nem az, hogy közlekedési rendőr legyek, hanem hogy rávezessem zenész barátaimat erre az útra. A darabok szellemiségét kell sugározni igazán, nem pedig a fizikai állapotát. A zenélés célja, hogy a hallgatót belevigyük egy másik szférába. Ha fejből játszol, az fejbe megy. Csak az megy a szívbe, ami szívből jön.

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

A bejegyzés trackback címe:

https://mavzenekar.blog.hu/api/trackback/id/tr1016430146

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása