Takács-Nagy Gábor ezúttal a szerző Robert Schumannhoz fűződő barátságáról és a „skót” szimfóniáról mesél.
Mendelssohn – aki rengeteget utazott élete során – 1829-ben, 20 éves korában egy barátjával Skóciában járt. Edinburgh közelében megtalálták azt a kastélyt, ahol I. Mária, Skócia királynője élt az 1500-as években. Gyönyörű levelet írt onnan: „Ahogy a romok között sétáltunk, ahol Mary élt, szeretett és az emberi sorsát megélte (most már csak gaz és virágok lepik be a romokat, még a kápolnából látszik valami) – hirtelen, egy pillanat alatt a fejembe ötlött a darab első 16 üteme. Ezt a 16 ütemet azonnal leírtam, és abban a pillanatban tudtam, hogy ez a kis szakasz belekerül majd a skót szimfóniámba. Skót dudát is fogok használni benne.” Utóbbira később mégsem került sor. Figyelemre méltó, hogy mennyire inspirálta ez az utazás, amikor az első 16 ütemet leírta – Mary királynőre emlékezve. Ám végül elvetette a tervet, és csak 1842-ben, 13 évvel később fogott hozzá a darab megírásához, méghozzá a-mollban. Érdekesség, hogy az „Olasz” szimfóniában az olasz ég és a mediterrán fény színei az A-dúrban köszönnek vissza, a skót hangulatot pedig a-mollban érzékelteti. Nekem ez az egyik legkedvesebb szimfóniám, minden tétele zseniális. A legeslegvégén – amit Schumann egyébként nagyon dicsér – egy óriási pezsgés után hirtelen elhalkul a zene, majd egy olyan dallam következik, amit a skótok második himnuszukként tisztelnek. Állítólag a futballmeccseken, ha egy skót csapat jól játszik, vagy amikor a nagy skót nemzeti ünnepeken összejönnek az emberek, ezt is eléneklik. Schumann ódákat írt erről a darabról, sok minden más mellett azt is megemlítve, hogy „Mendelssohn a XIX. század Mozartja”.
Egy rövid történetet még elmesélek arról, hogy Schumann mennyire szerette és tisztelte Mendelssohnt. Robert Schumann és Clara Schumann egyszer elmentek Düsseldorfba vagy Lipcsébe egy estélyre, ahol Liszt Ferenc is jelen volt. Clara a következőket írta: „Liszt leült a zongorához és elkezdett virtuóz darabokat játszani. Egyszer hirtelen felállt és azt mondta, hogy Mendelssohn, mint zeneszerző igencsak felül van értékelve, és hogy szerinte Meyerbeer legalább akkora művész. És abban a pillanatban Robert, a férjem odarohant Franz Liszthez, megragadta a gallérját és elkezdte rázni teljes erőből. Közben olyasmiket mondott neki, hogy mégis hogy merészel így beszélni Mendelssohnról, erről a zseniről, az ő barátjáról. Ezután ellökte magától, kirohant a teremből és bevágta az ajtót maga után. Döbbent csend maradt utána. S megszólalt Liszt: „Asszonyom, ezt a sértést csak az Ön férjétől tűröm el, de azt is csak azért, mert egy óriási zseni”.
Hörömpöli Anna
