Lackfi János: PECÁSOK GATYÁBAN

Lackfi János szereti a zenét és mint afféle írónak, mindig eszébe jut valami. A MÁV Szimfonikusok felkérésére havonta a zene és a zenekar ihlette írásait olvashatja itt a nagyérdemű. A szereplők és a történetek a képzelet szülöttei. Leginkább.

2018. november 22. - MÁV Szimfonikus Zenekar

            A Melbourne-i öböl gyalázatosan csúnya. Elhagyatott, szemetes, a lecsúszott lakosság rettenetes viskókban húzza meg magát. A kocsik szétrohadnak, az ócsma házakat gyakorlatilag úgy dobják utánad nulla dollárért, csak vidd. Nem éri meg ide jönni, kivéve, ha az emberi nyomorúság legmélyebb bugyraiban szeretnétek vájkálni, fiúk.
            Ezt vigyorogva mondta nekünk Robert, idegenbe szakadt hazánkfia, a jótékonyságáról is ismert ügyvéd, miközben a fish and chipset ropogtattuk a világoskék-fehér matróz-színekben tüntető, fakorlátos kis kikötői vendéglő teraszán. Fúj a szél, kezdődik a tavasz így november tájékán, már hazai az eper, érik a mangó, lassan ki lehet főzni kisüstinek is. A konty alá való ágyas mangópálesznek nincs párja.
            A víz áttetsző fátyla alatt kristályosan kiabálnak harsányzöld moszatok, vérvörös sziklarétegek, citromsárga homok. Konok pecások lógatják a zsineget, a kikötőt építő narancsszín daru hajbókol, a motorcsónakok ringatóznak. Fenn a domboldalban egymást licitálják túl az extravagáns üvegpaloták és a "federális" stílusban pompázó, cizellált öntöttvas rácsukat villogtató békebeli villák. Az egyik ilyen fatornyos, takaros, több emeletes kastélyka állami elmeszanatóriumként funkcionál, itt tengődnek s eszik a társadalombiztosítás keserű kenyerét a türkiz tengeröböl távlataira bambuló ápoltak. Földi siralomvölgy, de tényleg!
            Robert tud élni, kertjében a citrom és a narancs mellett megterem a pöszméte és az áfonya. Meggyfája is van, angol felesége remek meggylevesekkel lepi meg. Szívott egyet a vékony cigarettáján, élvezi az életet, de vigyáz az egészségre. Abból csak egy van ugyanis.
            Felesége-lánya, akik a könyvelését intézik, mindig dorgálják, miért nem kér többet a szolgálataiért. Ő az egyetlen, aki kettős licenccel bír, innen is, onnan is diplomás, éppúgy belelát a magyar és az ausztrál jog útvesztőibe. Mérhetné magát aranyárban. Nemrégiben egy több mint egymilliárd forintnyi dollárra rúgó sydney-i örökség felett bábáskodott, de a szabott munkadíjánál nem akart mohóbb lenni. Minek? Kenje a hajára? Egyen kaviárt homárral? Gyermekei jól keresnek, a sírba minek vinne gyémántköveket. Verset szaval, kórusban énekel, pecázik. Igaz, családja nevet rajta, mert kifogni nem szereti a halat, csak lesni-várni. Síkos, undok, elszökik, ha horogra akad, Robert nem tudja, mit kezdjen vele. Halat fogtam, szabadítson meg tőle valaki! Ellenben susogó habok, fényjáték, elmerülés a létezés gyönyörében, az igen! Csúszós halaktól mentesen.
            Boldog ember. Nem kerülne többe depressziósnak lenni, eret vágni, de minek? Minket is diszkréten vendégel, rongyrázás nélkül, mint mondja, azért szereti ezt a városkát, mert nincs felkapva, szolid, kedves, gyönyörű mégis a tenger. Mint anyám régi ismerőse, felajánlotta, hogy pár embert körbeautóztat a zenekarból. Lássunk világot! Ha már ide csöppentünk, a saját talpunk alá. Tényleg fejjel lefelé jár itt minden ember, s ha nem vigyáznak, lepottyannak a semmibe. Őrület!
            A fellépés jól sikerült, de ha azt hisszük, hogy abban a hatalmas, dugig telt Melbourne-i színházteremben több volt két-három magyarnál, hát tévedünk. Magyar zenekar jöhet ide, játszhat hazai zenét, otthoni ízeket, felőlük le van fütyülve. Pedig Robert hirdette a neten, a helyi magyar újságban. Mindenki bekuckózik a kis wifije mellé, azt annyi. Nehéz kenyér a szervezés, annyi biztos.
            A közönségünk mind helyi volt, élvezték Mozartot, Brahmsot, Lisztet, Bartókot, Kodályt. Egy lassan ötmilliós nagyváros fiai. Lehettünk volna bárhol a világ körül, de most itt voltunk, éppen itt. Vastaps a záró Kodálynak, röpke ráadás, odatettük keményen. Öltöző csak a lányoknak, a miénket úgy oldották meg, hogy a színpad végében leeresztett függöny mögött lehetett átvedleni. Berendezték rendesen, gyümölcs, ásványvizek, működött a dolog. Csak a zsinórpadláson történt egy kis félreértés. A taps elcsitult, mi bevonultunk hátra, majomszerkó le, ott álltunk ingben-gatyában. Mikor is a technikus nem a színpad függönyét ereszti le, hanem a miénket húzza fel. És a szedelőzködő közönség szeme előtt ott áll pár tucat gyönyörű magyar férfi egy szál alsóban. Újra kitört a vastaps, azt hiszem, ekkora sikerünk még nem volt. Talán nem is lesz.