Daniel Ciobanu

Hogyan telt számodra az elmúlt időszak?

Őszintén mondom, hogy csodásan! Sok időt töltöttem a lakásomban – gyakorlatilag végig ott vészeltem át a járvány eddigi hónapjait. A 2017-es Arthur Rubinstein Zongoraverseny óta teljesen felfordult az életem. Fellépés fellépést ért, a gyakorlásnak sosem volt vége. Úgy érzem, hogy talán tovább is nyújtózkodtam, mint ameddig a takaróm valójában ért. Most pedig szinte megváltásként éltem meg, hogy bűntudat nélkül ülhettem le a fotelembe és adhattam át magamat a „Netflix and chill” életérzésnek, elkezdhettem a hobbijaimnak élni és új dolgokat felfedezni.

A gyakorlást tudatosan szorítottad háttérbe?

Nem, erről szó sincs. Ugyanúgy gyakoroltam, ez a természetemből fakad. Nem tudnám nem úgy kezdeni a napot, hogy leülök egy kávéval a zongorámhoz és játszogatok. Most többet kísérletezgettem, beleszagoltam ismeretlen darabokba is. Erre egy feszített tempójú koncertszezonban nincs lehetőségem. Ha olyan a kedvem (márpedig sokszor olyan), akkor egész nap a zongora mellett ülök. Sosem lehet eléggé elégedett az ember, mindig van mivel foglalkozni. Hogy fenntartsam az egyensúlyt, három átgyakorolt nap után egyet „kiveszek szabadságnak” – ilyenkor tudatosan minden mást csinálok, de tényleg nem nyúlok a hangszerhez. Egyébként sem kényszerítem magam semmire, igyekszem mindig akkor leülni zenélni, mikor a legkreatívabbnak érzem magamat hozzá.

Most Prokofjev 3. zongoraversenyét fogod előadni – ehhez mennyire érzed kreatívnak magadat?

A legeslegjobban, amennyire csak lehet! Jelenleg Prokofjev a kedvenc zeneszerzőm – és nemcsak a zongorára írt darabjai miatt mondom ezt. Ha lehet választani, akkor a 2. zongoraversenye áll hozzám a legközelebb, de a 3. is zseniális. Az V. szimfóniával együtt igazi posztjárvány hangulatú, apokaliptikus koncert lesz a pénteki, olyan, ami újjáéleszti testünket és a szellemünket. Mint egy tiszta fekete kávéval töltött infúzió, egyenesen a véráramba juttatva. Legbelülről pezsdít fel. 

Játszottad már korábban ezt a versenyművet?

Igen, ráadásul pont Daniel Boicoval – 2016-ban, a pretoriai Nemzetközi Zongoraversenyen. Emlékszem, hogy akkor azt mondtam neki: a kettőnk energiáinak kombinációjával uralhatjuk a világot. Most sem gondolom másképp: a személyiségünk, munkamorálunk és szellemiségünk nagyon hasonló. Ő erre azt válaszolta kissé aggódva, hogy a versenyen azért próbáljak meg biztonsági üzemmódban játszani, nincs szükség felesleges halálugrásokra. Erre én csak annyit reagáltam, hogy rendben, ne aggódjon, mindent koordinálok – ehhez képest a versenyen egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy tágra nyílt szemekkel és erős fixációval próbálja felvenni velem a kontaktust, azt sugallva, hogy sürgősen nyugodjak le – emlékszik vissza nevetve. Azóta csak egyszer volt szerencsém újra játszani vele, úgyhogy a pénteki alkalmat kiemelten várom.

Beszélgetésünk végén kérlek, hogy árulj még el valami olyan információt magadról a közönségünknek, amit nem említettél még senkinek korábban!

Paradox módon imádok sokat és sokáig aludni, viszont a kávét is hasonlóan szívelem. A kettő nem segít egymáson – mosolyog. Aztán: az elmúlt hónapok alatt felelevenítettem egy régi hobbimat, a festést, olyannyira, hogy első kiállításomra készülök, aminek megnyitását jövő évre tervezem egy galériában. Ha nem is sorozatfüggő, de „sorozatnagyonkedvelő” vagyok. A Trónok harcát és az Így jártam anyátokkal sok évadát sikerült végignézem nemrég, talán rekordidő alatt... 

Köszönöm a bizalmat – a MÁV Szimfonikus Zenekar közönsége nevében is, kellő diszkrécióval kezeljük majd az információkat. Sok sikert kívánunk minden projektedhez, és az elkövetkezendő hangversenyhez!

/Az interjút Hörömpöli Anna készítette/