Andrei Ioniță [Fotó: Nikolaj Lund]

Tudnál mondani pár szót Dvořák csellóversenyéről?

Hogyne! Ez az egyik olyan versenymű a csellista repertoárból, amit szinte mindenki ismer, számunkra pedig mondhatni „A csellóverseny”. És persze nem véletlenül. Ha mai kifejezéssel kellene illetnem a főtémáját, azt mondanám, hogy nagyon menő! Varázslatosan keverednek benne az amerikai és a szláv motívumok, és úgy van megírva, mint egy sinfonia concertante – a kísérő zenekar minden képességét megcsillogtathatja. Az első tétel zenekari bevezetése önmagában 5 perc hosszú, és ez kicsit olyanná teszi, mintha egy igazi nagy szimfónia első tétele lenne. Nagyon élvezetes játszani és hallgatni is!

Mikor játszottad először a művet?

Nagyon régen, egy csellóversenyen, amit Várpalotán rendeztek! Még középiskolás voltam. Az első próbától fogva éreztem, hogy mennyire természetesen tudom játszani ezt a darabot, és mennyire magától értetődő minden.

Most a MÁV Szimfonikus Zenekarral adod elő, nagyobb zenekarral, nagyobb közönségnek. Mennyi próbára van szükség egy ilyen kaliberű produkcióhoz?

Egy próbánk lesz, aztán a főpróba a helyszínen, a Zeneakadémia Nagytermében. Ennyi elég kell, hogy legyen, mivel ez minden zenész számára egy játszott, ismert darab. Nagyon várom a közös koncertet!

Mindenki olvashatja az önéletrajzodban, hogy hány versenyen vettél részt ez idáig és milyen nagyszerű eredményeket értél el egészen fiatal korodtól kezdve. Mostanra abbahagytad a versenyzést?

Emlékszem, hogyan néztem ki, mielőtt a Csajkovszkij Verseny döntőjében a színpadra léptem, mert belenéztem akkor egy tükörbe. Elképesztő nagy volt a nyomás, hiszen az egész eseményt közvetítette a Medici TV, emberek milliói néztek élő egyenes adásban. Akkor úgy éreztem, hogy az volt az utolsó alkalom, mikor ezt bevállaltam. Nem is igazán érdekelt, hogy nyerek-e vagy sem. Nagyon fáradt voltam a müncheni ARD Nemzetközi Csellóverseny után 2014-ben, de szerencsére a tanárom kitartóan küzdött mellettem, velem és tolt tovább a következő kihívás felé. „Csak még azt a Csajkovszkij-t próbáld meg egyszer...” Nagyon örülök, hogy megpróbáltam. Ez egy remek platform a fiatal, tehetséges művészeknek, az már csak a hab volt a tetején, hogy sikerült megnyernem.

Izgultál valaha úgy igazán, mielőtt színpadra léptél?

Nem mondanám. Persze a stressz kikerülhetetlen ilyen helyzetekben, viszont mikor az ember ott áll a színpadon és elkezd játszani, átkapcsol egy másik üzemmódba. Ebben az állapotban nagyon koncentrált leszek, és a külvilág szinte megszűnik létezni. Néha felütötte a fejét a lámpaláz, de nekem az mindig segítség volt. Segít fókuszáltnak maradni. Egyébként, ha érzek is néha valamiféle félelmet, akkor magamra vessek – én választottam ezt az életmódot. Ez ellen nem sokat lehet tenni, sokszor még a nagy tapasztalat ellenére is következhetnek be váratlan dolgok.

Mikor játszottál először zenekarral?

Úgy 14 éves lehettem. Szerencsésnek tartom magam ebben a tekintetben, hiszen nálunk a konziban, Romániában sokszor kaptunk ilyen lehetőséget, ezáltal némi tapasztalatra tehettünk szert. Azt hiszem, Csajkovszkij műve, a közkedvelt „Változatok egy rokokó témára” című volt az első, amit szimfonikus együttessel adhattam elő. Elképesztően inspiráló volt hallani azt a sok hangszert a hátam mögött...

A számtalan koncert és siker ellenére azért el kell mondani, hogy még csak 25 éves vagy... Eljutottál már arra a pontra, hogy nem érzed magadat tanítványnak?

Még nem. Idén nyáron fejeztem be az MA tanulmányaimat Berlinben. Úgy érzem, hogy az elkövetkezendő években még mindig szeretnék játszani a tanáromnak, Jens Peter Maintznak, hiszen mindig tanulok új műveket. Jó, ha az embernek van egy objektív külső segítsége.

Mennyit gyakorolsz mostanság?

Átlagosan napi 3 órát, de persze ez függ attól, hogy kell-e például új repertoárt tanulnom, vagy készülök-e valami nagyobb megmérettetésre, koncertre. Akkor sokkal több időre van szükségem. És vannak utazónapok is, mikor szinte nem látom a hangszeremet. Nagyon hálás vagyok a konzis tanáromnak, mert nagyszerű volt, jól tudtunk haladni, motivált maradtam, minden nap tudtam 3-4 órákat gyakorolni. Ez alapozta meg igazán azt a tudást, amiből ma is építkezem.

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.