Régen lemondtam volna magamról, és átengedem testemet a feltartóztathatatlan pocakosodásnak, ha Ő nem létezik. Nem is ekkora Ővel kéne írni, akkora Ő nincs a karakterkészletben. Egész estét betöltő Ő lenne csak alkalmas, hogy érzékeltessem tökéletességét. Tökéletes alakját, tökéletes haját, tökéletes arcvonásait.
A lefogyással anyám piszkált folyton. Nézzek magamra, milyen nőt találok így, ez egy nyugdíjas könyvelő puhány testalkata. A férfi legyen acélos. Mondtam, kockázatkezelő vagyok, nem is akármilyen cégnél, ez kell a mai lányoknak, biztonság. De azért elmentem a legjobb sportboltba és olyan futócuccot vettem, akár az olimpián is indulhatnék. Sarokba szorítottam magam, mostantól futok a pénzem után.
A zene nem kérdéses, Mozart kettősverseny, Vengerovval. Micsoda energia, micsoda dinamit! Én már rég kidőltem, a zene még mindig tovább vonszol. Anyám szerint mai zenére mozogjak, ez tipikusan a nagyanyám ízlése. Hacsak nem nyolcvan pluszos csajszira vágyom. Vicces. Neki biztosan.
Ettől tartottam, a Szigetkörön rám tört a sulis Cooper-körök szenvedése. Szúrás az oldalamban, izzadás, minden ízületem nyikorog. Leállok, és kész. Minek ez a kutyakomédia? Egyetlen porcikám se kívánja! Nem vagyok én mazochista! És a méregdrága, rikító futószerkó? Ott a Vatera, ha ügyesen hirdetem, minimalizálható a veszteség. De mit szól ez a sok fújtató, vérprofi futó? Mintha érdekelné őket önmagukon kívül bármi más! Szimulálhatok sérülést. Meghúzódott. Szevasz.
Ekkor jött a jelenés. Vengerov cizellált futamaival párhuzamosan. Megelőzött Ő, hatalmas, fodrozódó, vörös sörény, gazellatermet, kimondhatatlan ringatózás. Gyorsítottam, hogy minél később tűnjön el a látómezőmből. Pillanatra a profilját is láttam, tisztára topmodell!
Mire végigküzdöttem magam a második, na jó, a harmadik Mozarton is, természetesen sehol se láttam a lányt. Nem volt ott a sok levezető, lazító, fújtató futó közt. Viszont a mérlegre állva, a menzai somlói galuskát elutasítva, kínjaim közepette csak ő lebegett előttem. Bömbölt a lakásban Mozart Vengerovval, és Ő futott a ritmus ívein! Anyám hozott kaját, és látva a megmaradt múltkorit, csodálkozva kérdezte, szerelmes vagyok-e. Futok, anyám, futok, mondtam. Te mondtad, hogy fussak. Az jó, fürkészett gyanakodva.
Féltem a másnaptól, de igyekeztem pontosan ugyanakkor menni, az Allegro maestosonak szinte ugyanannál a taktusainál, hopp, az őzike megelőzött, és engedte, hogy pár másodpercig kiélvezzem tökéletes teste látványát. Maestoso! Esattamente! Felséges! Elérhetetlen cél, hogy gömbformán esztergált popsijára rátapadva akárcsak az övét megközelítő tempóval fussam a Szigetkört. Ám a napi fél perces találkozás mindent megér. Azóta a neten fellelhető szépségek közt is hasonlókat keresek. Szegény ember vízzel főz.
Próbáltam cselezni, előbb érkezni, hátha végignézhetem, ahogy melegít, ahogy hangolódik, ahogy szemét lehunyva koncentrál, ahogy vizet iszik kulacsából, és kiköpi a földre, száll az ezüstös permet, vízgyöngyök peregnek szájából... Végtelen bemelegítést imitáltam, azt hittem már, nem is jön. Kocogva érkezett, minden további rákészülés nélkül elindította mobilos stopperét, nekivágott a gumírozott futófelületnek. Nyújtópózba merevedve bámultam utána, még kevesebbet kaptam belőle, mint amúgy.
A pálya végén is próbáltam elcsípni, feltételezve, hogy fél óra és negyven perc közötti idővel számolhatok. Ahogy közeledett a Presto ütemeire, azzal a leggiccsesebb amerikai film szerelmi jelenete sem versenghet. Csak nem én voltam a cél. Nyúztam tovább a céltalan lazítást, ő takarékos mozdulatokkal nyújtott pár percig, majd sétálva indult a villamos felé. Igyekeztem észrevétlenül követni, de ötven méter után sarkon fordult, és egyenesen felém indult. Megállt előttem, szigorú arcot vágott. Belém fagyott a szusz. Elképzelhetetlenül gyönyörű volt.
Másnap nem jött. Harmadnap sem. Negyednap sem. Mindannyiszor kínok közt vergődtem magam végig a pályán. Packáztam a sorssal, ahelyett, hogy beértem volna azzal a kicsivel, ami adatott! Az Andantén elsírtam magam. Ráadásul a főnököm felelősségre vont pár félrenézett tétel miatt. Anyám rám vágta az ajtót, főzzön nekem a radai rosseb, ha mindent meghagyok.
Ha Őt elvesztem, minden elveszett. Persze meg se szereztem. Így még durvább elveszíteni. Elcsíptem két futó szörnyülködő megjegyzéseit, izgatottan kerestem rá a mobilomon, izzadságom bemaszatolta a képernyőt. Megtámadtak egy futó nőt a Margitszigeten. Jelenleg kórházban van, nem tért eszméletére, állapota válságos. Az elkövető elmenekült.
Miattam állt át az estére? Hiszen eddig délután futott. Felelős vagyok az egészért? És ha meglátogatnám? Mégis, mint kicsoda? Mint szigeti futó? Mint potenciális támadó?
Mozart tartotta bennem a lelket. Meg a megszokás. Napi vezeklésem, napi kínzatásom. Vengerov méter hosszú varrótűvel fércelgette műtéti sebemet, mely újra meg újra felszakadt. Anyám nem jelentkezett, egy hete nem hívtam. A főnök berendelt keddre.
És akkor dobpergés, rezesbanda, varázslat! Mikor már nem is hittem benne. Egyik nap lazán megelőzött, mint aki soha el sem tűnt. Gazellamozgása, még kecsesebb. Arcán nyoma sincs sérülésnek. Már amennyire láthattam. Emberfeletti erőfeszítéssel próbáltam a nyomában maradni, mindhiába.
Zakatolni kezdett a vérem, mikor pár perc múlva megláttam a pálya mellett görnyedezni. Akkor mégis...
- Segíthetek?
- Á, csak ez a rohadt köhögés, visszamaradt a betegségből.
- Úgy örülök... - tört fel belőlem a hála.
- A köhögésnek? - nézett rám furcsálkodva.
Zavaromban tovább futottam, de mire utolért és lehagyott, valami megváltozott. Már nem tudtam felhőtlenül csodálni távolodó alakját. Sipító hangja visszhangzott a fejemben. Ő sem tökéletes.
Lackfi János [Fotó: Molnár Mihály]
