(Andante - Allegro con anima) Lamartine a tó partján sétálgatott, és visszagondolt holt kedvesének viaszfehér arcára, cseresznyeszín ajkára! Ó, mennyit csónakáztak ezen a tavon! Könny szökött a szemébe, előkapta belső zsebéből a jókora libatollat, megnyálazta, és lázasan írni kezdett egy árkus papirosra. Ó, az evezők csobbanása! Ó, a fények siklása a vízen! Ó, a hattyúk harmonikus vonulása! Ó, az alkony bíbor nyálkái a pecsétes égbolton!
Nem jó, még valaki azt gondolná, orgia utáni, lehányt, foltos abroszról értekezik. Ráadásul az egész tatyót ki kell pakolni, tintatartó, porzó, itatós, nem úgy megy az, hogy toll elő, aztán üsd, vágd, nem anyád! Alphonse, szedd össze magadat! Muszáj hangulatba jönni, mert Labrutier már írja a cikket a tó partján születő halhatatlan költeményről. Labrutier jó haver, és pontosan tudja, mit jelent ez a vers neki. Nem kevesebbet, mint az életét. Ha sikerül megfelelő hírverést csapni a vers körül, akkor felszöknek a kötetek eladási számai. És akkor talán az a vén uzsorás is ad egy kis haladékot. Ráadásul ha ma este is kártyázni megy, akkor a deficit növekszik tovább. Akkora szerencséje sose lesz többé, mint két éve! Hej, mennyit nyert össze akkor!
(Andante cantabile, con alcuna licenza) Lamartine sajnos saját szemével látta az Hachette és Társa raktárában tornyosulni a felvágatlan példányokat. A nyomdász meg is fenyegette, hogy ő ugyan nem lacafacázik, zúzdába küldi az egészet, kár ezért a jó minőségű papírért, istenkísértés hagyni, hogy a nyakára penészedjen, miközben Cocquelicot kötetét megint újra kellett nyomni. Apropó, Lamartine úr nem akarna vidám dalokat írni? Mindig ez a sanyargás, sehol egy pajkos menüett, egy kibomlott szalagcsokor, egy rózsás boka? Olyan illusztrátorok vannak, hogy mind a tíz körmét megnyalja az ember! Telefirkálgatnák zsenge, lenge lánykákkal az oldalakat, kész a siker...
Lamartine ráförmedt az idiótára: hát maga nem olvasott Schopenhauert? Hát nem fáj magának az élet? Nem szégyelli a rücskös pofáját?
Nem, mondta Hachette és Társa, ő a tőzsdei közlönyt olvassa, és attól fáj neki az élet. Muszáj, hogy menjenek azok a nyavalyás értékpapírok, máskülönben se pénz, se semmi. Nem ismer jó bukmékert véletlenül Lamartine úr?
Lamartine úr pulykavörös lett, és üvöltve, fuldokolva rugdosta vissza saját üzletébe Hachette urat: Maga gúnyt űz belőlem, mocskos állat? Ezzel az undorító bukméker-szöveggel jön? Kinyírom! Felaprítom gyújtósnak! Elharapom a torkát!
Két termetes nyomdászlegénynek kellett kipofoznia a romantika fejedelmét a cég raktárépületéből. Leporolta zöld bársony zsakettjét, és méltatlankodva, sziszegve, sántikálva indult hazafelé. Féltéglát hajított a csúfolódó utcakölykök közé. Hogy szült volna helyettetek az anyátok rinocéroszt! Akadt volna belé az az egy szarva!
Való igaz, Lamartine úr nem bírta a bukmékereket. A halhatatlan kedves jutott eszébe róluk, amint a tavon csónakázik vele, és nem győzi őt szapulni.
(Valse. Allegro moderato) Alphonse, te félkegyelmű, te dilis költő, hát hogy fogod te azt az átkozott evezőt? Mint a szűzlány a megmondom én, micsodát... Normális vagy? Mindjárt kiborítasz! Sőt, már most kiborítottál teljesen, cseppet sem hiányzik, hogy még a csónakból is. Ha elázik az haute-couture-ruhám, tudod, mit kapsz apámtól? Szárított fügét a hátsódba, de kosárszámra! Egy vagyonba fájt, mert apám kockáztat a tőzsdén, míg te a debil alexandrinusaid szótagjait számolgatod. És hiába ajánlott neked állást, normális embernek valót, csak fennhéjáztál tovább. Hogy majd a magasságos király évjáradékkal jutalmaz. Nem pont ezért a kötetedért, hanem a következőért. Aha, ezt beléd, nem évjáradékot! Figyelsz te rám egyáltalán? Lefröcsköltél, idióta! Pedig most jártam friseurnél, van fogalmad róla, mit el nem kér egy ilyen arcátlan pasas manapság! Na, ő egy művész! Ő tényleg az! Dolgozik egész nap, mint az igavonó barom, sütővasakkal, fésűkkel, kencékkel, kefékkel. Meg is lehet nézni a műveit. Szánalom, tényleg szánalom vagy! Vedd tudomásul, utoljára ülök veled egy csónakban.
(Finale. Andante maestoso) Alphonse-ba ekkor hasított bele a felismerés, hogy milyen jó is lenne Claudine-t egyszeriben tényleg befordítani a vízbe. Kész a tragikus tényállás. A romantika érzelmi zaklatottsága! A költő elveszíti hőn imádott kedvesét, ezt az oly észbontóan ifjonti, alig kifeslett rózsabimbót. Feslett perszóna! Emlékmű az olthatatlan szerelemnek, egy év távlatából. Egy év, ez nagyon jó! Négy évszak! Hó, avar, rügyek, gyümölcsök, pazar! Mint a kártyajátékban az ászok. Tényleg, a kártyatartozást is ki kell fizetni. Mily nemes indítéka a viharzó kebelnek! Ó, Ámor, megsebzettél örökre! Lelkem jegyese immár fellegek közt szálldos, emléke ott libeg a kéklő firmamentumon! Megcsal, látom a kéjsóvár szájtartásából, nem vagyok én hülye, tényleg megcsal azzal a kis bukmékerrel. Halhatatlan költemény egy nagyon is halandó lánykáról. A viharfelhők épp kapóra jönnek. Hajótörés nélkül nincs romantika. Lamartine kiszabadította az egyik evezőt a villájából, és hunyorogva próbálta becélozni a buta kis gömbölyű homlokot.
Francba, szemüveget kéne hordania, de hogy áll a szemüveg egy romantikus költőnek?
Lackfi János [Fotó: Molnár Mihály]
