Bach János-passióját vezényli nemsokára a MÁV Szimfonikus Zenekarnál. Sokak számára ismert mű ez, de talán a keletkezésének hátteréről és a felépítéséről érdemes lenne pár szót szólni!

A János-passió (BWV 245) 1724 nagypéntekére készült és a lipcsei Szent Mihály-templomban mutatták be. A Jézus szenvedéstörténetét és kereszthalálát bemutató monumentális mű János evangéliuma alapján született. A darabbal Bach egész életén át folyamatosan kísérletezett. A passió bonyolult keletkezéstörténetét igazolja az a tény, hogy a partitúra közreadója (Arthur Mendel) több mint húsz éven át foglalkozott behatóan ezzel a kutatási témával, mielőtt a kompozíció az új Bach összkiadásban a kritikai kötettel együtt megjelent volna. Az alakulását legrövidebben a következőképpen tudnám összefoglalni:

1. 1724 nagypéntek: a mű első előadása; a partitúra elveszett, csak néhány szólam maradt fenn.
2. 1725 nagypéntek: a mű újbóli előadása; sok változtatás történt, leegyszerűsítve - új tételek kerültek be bizonyos régiek helyett (pl. a nyitókórus „Herr unser Herrscher” helyett a Máté passióból ismert „O, Mensch bewein dein sünder Groß” tétel hangzott fel).
3. 1728 és 1732 között Bach a második előadás változtatásait visszavonta.
4. 1739-ben kezdte el a partitúra tisztázását, de csak a 10. tételig jutott el. Ez a tisztázat az első 1724-es változatnak felel meg, számos módosítással, javítással. Ha Bach ezt a revíziót befejezte volna, akkor a passió végleges formája állna rendelkezésünkre.
5. 1749: Bach halála előtt nem sokkal, életében utoljára szólal meg a János-passió. Három tétel szövegváltozata maradt fenn.

E rövid áttekintésből is kitűnik, hogy egy rendkívül összetett, bonyolult kérdéskör az, amely a mű keletkezését érinti.

Milyen helye van a Bach-életműben, miben mérhető a jelentősége?

Bach 288 évvel ezelőtt vetette papírra a János-passiót, mely azóta is meghatározó alkotás a klasszikus zenei életben. A Mester és a darab egyedülállóságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még mindig tudunk újat tanulni róla. Nemrégiben bukkantam rá a következő meglepő idézetre:

„Ismeri ön Bach János-passióját? Nem tartja sokkal merészebbnek, hatalmasabbnak, poetikusabbnak, mint a Máté evangéliuma szerint írottat? Ráadásul milyen tömör, milyen tökéletesen zseniális különösen a kórusokban. Micsoda művészet! Bárcsak tisztában lenne ezzel a világ!” – írja Robert Schumann Georg Dietrich Ottennek, a hamburgi zeneigazgatónak egy 1849. április 2-án kelt levelében.

A magam részéről valamennyi passió előadásomban arra törekszem, hogy a művet az analízis és interpretáció kettős feszültségében vizsgáljam. Kétségtelen azonban, hogy még a legrészletesebb elemzés sem képes feltárni egy adott remekmű minden összefüggését. Mégis a kíváncsiság és az érdeklődés a valódi muzsikust arra sarkallja és ösztönzi, hogy megfejtse a komponista szándékait és azokat a mű előadásakor felszínre hozza és továbbadja annak érdekében, hogy közelebb kerülhessünk e páratlan szépségű igazi főevangélium rejtett belső titkaihoz.

Kamp Salamon [Fotó: Czimbal Gyula]

Az idők során többször vezényelte már a művet. Másképp nyúl hozzá most, mint mondjuk 10 évvel ezelőtt?

Bizonyára igen, hiszen harminc éve vezénylem ezt a passiót. Kezdetben a barokk előadásmód stiláris elemeire koncentráltam. Az idők során azonban be kellett látnom, hogy a stílusnál sokkal fontosabb maga a zenei gondolat. A stílusok ugyanis egy meghatározott időhöz kötöttek, és semmiképpen sem képviselik a mű esszenciáját. Ezen felül a történeti „archeológiai” megközelítés csupán egyetlen megközelítési szempont és semmiképpen sem tükrözi teljességében azt, ami egy műben állandó. Ezzel szemben egy zenei gondolat időtlen és örök. Az interpretáció legfőbb feladata a mű szellemének megragadása, mert Bach az eredeti létezés romlatlan hangján beszél. Zenéje az embert egzisztenciájában szólítja meg, abban, ami gyermek és romlatlan marad, mindenkiben, mindig és minden körülmények között. A Mester alkotásait hallgatva helyreáll a rend, a lélek és a Teremtő közti kapcsolat.

A próbafolyamat és az előadás során (ismét) együtt dolgozhat a Kodály Kórussal. Milyen szálak fűzik az együtteshez?

1990 és 1996 között a Debreceni Kodály Kórus művészeti vezetője és karnagya voltam. A hagyományos hangversenyélet mellett önálló vállalkozásaim voltak az egy-egy zeneszerző vokális életművét bemutató sorozataim. Így került sor Haydn öregkori hat nagymiséjének, Mozart litániáinak, vesperáinak, motettáinak és miséinek, Bach kantátáinak és Schubert hét miséjének és offertóriumainak sorozatszerű előadására. A barokk és a klasszikus repertoár mellett különleges hangsúlyt fektettem a rendkívüli technikai nehézségeket támasztó XX. századi és kortárs művek megszólaltatására is. A Kodály Kórusnál eltöltött éveim alatt több mint háromszáz művet vezényeltem és tanítottam be, valamint több hanglemezfelvételt is készítettem. Nagyon várom a közös munkát!

Hörömpöli Anna

Az egész koncertnek [január 26., 18:00, Festetics Palota] egy korábbi irodalmi élményem az alapja. Egy orosz írónő, Nina Berberova könyve került a kezeim közé (La Resurrection de Mozart). A történet a második világháború napjaiban játszódik. Orosz emigránsok Párizsból, a fővárosból egy kis faluba menekülnek. Jómódú, kulturált emberek, akik félnek a deportálástól, a haláltól – tulajdonképpen mindentől. Minden este összeülnek beszélgetni, és az egyik napon érdekes eszmefuttatásba bonyolódnak: mi lenne, ha visszatérhetne közéjük egy nagy szellem a régi időkből? Az egyikük azt mondja, hogy Tolsztojnak kellene feltámadnia, ő talán meg tudná változtatni a kialakult sötét helyzetet. A másik azt mondja, hogy csak egy hatalmas hadvezér segíthet, egy császár, Julius Caesar. Másvalaki közbeszól, hogy dehogy, inkább Napóleon! És így megy ez hosszú ideig. Egyszer csak megszólal egy idősebb hölgy: „Nem, uraim, egyik se ezek közül. Egyetlen ember kellene, hogy feltámadjon, Mozart.” Rendkívüli az elképzelés, hogyha ezekben a szörnyűséges időkben egy fiatal, törékeny lelkű zeneszerző térne vissza, talán az ő szelleme, muzsikája tényleg meg tudná változtatni a világot. Annyira megfogott ez a gondolat, hogy az ötlet szinte rögtön megszületett a fejemben: csinálok egy koncertet, ahol Mozart lesz a központban és azt mutatom meg, ahogy a zenéje átitatja a huszadik század komponistáinak művészetét – azokét, akik ténylegesen átélték a második világháborút. Jean Francaix, Kodály Zoltán, Richard Strauss. Három nemzet képviselői, mindegyikük a maga módján szenvedett a háborúban. Fontos, hogy mind a három zeneszerző zenéjében a mozarti szellem, tehát az élethez és a világhoz való pozitív hozzáállás, az életigenlés, életerő és életkedv dominál. Így állítottam össze ezt a műsort.

A koncertet Mozart c-moll szerenádjával kezdjük. Ez egy tragikus hangvételű szerenád, elég, ha csak a hangnemére gondolunk. A művet eredetileg fúvósokra írta a fiatal zeneszerző, és utána dolgozta át vonós kvintettre. Az új verzió megszelídült, a fúvós hangszerek erőteljessége eltűnt. Én a két verziónak a keverékét játszom, ahol a vonós kvintett első hegedű szólamát az oboa jeleníti meg. Ebben a keresztezett verzióban az az érdekes, hogy a fúvós szín megmarad, de nem az agresszivitása érvényesül, hanem a fényessége.

Utána Jean Francaix darabja következik, aki szellemileg közel áll Mozarthoz olyan értelemben, hogy a zenéje pozitív, szellemes és jókedvű. Én személyesen is ismertem, és tudom, hogy nagyon szerette Mozartot. Írt például a komponista halálának emlékére egy gyönyörű zenekari elégiát, vagy említhetjük még tőle a „Papageno barátom” című variációs művet. Nem csak zeneszerző, hanem nagyszerű zongorista is volt, sok kétzongorás Mozart-darabot játszott lányával közösen. Francaix A virágóra című darabja egy Mallarme-versre készült, amit a közönség majd hallani is fog Weöres Sándor gyönyörű fordításában. Nem csak az irodalomhoz, hanem a tudományos élethez is köthető az alkotás: Carl von Linné, a svéd botanikus rájött, hogy a virágok nem egyszerre nyílnak, nem akkor, mikor előbukkan a Nap. Megalkotott egy „nyílás szerinti virágórát”, melyben a hóvirág az első és a szilének zárják a kört. Ezt a nyílási sorrendet követik a darab tételei. Az az érdekes, hogy a virágok mögött mindig különböző emberi karakterek jelennek meg, a második tételben például maga Cupido – zenéje is egészen friss, pajzán és szerelmes. A darab közepén az egyik tétel a karibi mézvirágról szól, ez pedig gyakorlatilag egy tündéri rumba, ahol ketten beszélgetnek, a klarinét és az oboa. A darab utolsó előtti tétele a Szomorú muskátli címet viseli, és mégis ez a legviccesebb, a legvidámabb tétel.

Kodály. Nem tudom, ő mennyire kedvelte Mozartot, remélem nagyon! Kodályban megvan az a szellem, mint Mozartban: még a moll tételekben is valamiféle életigénylés jelenik meg. Művészete nagy kincsünk nekünk, magyaroknak. Tavaly volt a Kodály-év, éjjel-nappal az ő műveit játszottuk. De minden évnek Kodály-évnek kellene lennie! Az Epigrammák, amiket szinte senki nem ismer, varázslatos darabok, melyeket minden hangszeres játszhat, vagy akár énekhangon is elő lehet őket adni. Én pedig átírtam ezeket angolkürtre és vonósokra. Kodály ajánlása így hangzik: „A jobb jövő jobb muzsikusainak”. Azt már a közönség döntse el, hogy jobb-e a jövő, vagy jobbak-e a muzsikusok...

Az utolsó darab egy igazi mestermű, az op. posth. fúvós szimfónia, amiből két tételt fogunk előadni – a két „mozartos” tételt. Strauss ezt a darabot élete alkonyán (utolsó előtti kompozíciója) „az isteni Mozart szellemének ajánlom egy beteljesült élet végén” ajánlással írta. Most képzeljük el ezt a helyzetet: Strauss még az életében megtapasztalhatta a hírnevet, az ő műveit játszották a legtöbbet a kortársai közül. Volt benne magabiztosság, tudta magáról hogy híres és népszerű szerző. Ez az ember fogta magát, és mikor érezte, hogy közeleg a vég, írt egy ilyen művet egy ilyen alázatos ajánlással. Mi csodálatos, ha nem ez? És a darab egy mesteri kompozíció, nem véletlenül hangsúlyozom. Ha a közönség jól reagál, akkor ráadásképp az utolsó tétel bevezetőjét is eljátsszuk. Egy komor, sötét atmoszférából indulunk el, majd egy picike kis témafej kezd el megszületni, kiteljesedni. És a végén, mikor ténylegesen megszületik, Mozart Gran Partita című műve utolsó tételének a főtémája bontakozik ki. Zseniális ötlet ez is. Ha véletlenül sikere lesz a koncertünknek, ezt fogjuk még eljátszani a MÁV Szimfonikus Zenekar muzsikusaival, akik nagyon pozitívan állnak az egész projekthez és nagyszerű atmoszférában folyik velük a munka. A műsor nem könnyű, de nagyon boldog vagyok, hogy a koncert létrejöhet!

Hörömpöli Anna

Dohnányi első zongoraversenyét játszod nemsokára a MÁV Szimfonikus zenekarral. Mit jelent számodra ez a mű?

A világ összes zongoraversenye közül ez az egyik, ha nem A kedvencem! Nagy boldogság, hogy tavaly végre megtanulhattam és Németországban többször elő is adtam koncerteken. Az is külön öröm számomra, hogy pont ezzel a darabbal mutatkozhatok be a MÁV Szimfonikus Zenekar közönségének.

Szofija Gülbadamova [Fotó: Sceneline Studio Hamburg]

Mit kell tudni a keletkezéséről?

A darab születésének története egészen érdekes. Dohnányi a Bösendorfer zongoramanufaktúra fennállásának hetvenedik évfordulója alkalmából kiírt versenyre komponálta a művet 1898-ban. Miközben írta, rájött, hogy nem tudja befejezni a munkát a meghirdetett határidőig, és ezért mintegy összefoglalta azt egyetlen tételben. Végül így került előadásra Bécsben a versenyen, ahol első díjat szerzett. De közben persze befejezte a teljes művet is, és még a verseny előtt be is mutatta azt Budapesten, 1899 januárjában. A sikert követően pedig kis túlzással az egész világon koncertezett a darabbal, mindenhol kiemelkedő figyelemmel fogadták és lelkesedéssel hallgatták kompozícióját. Nagy álmom, hogy egyszer mindkét verziót előadhassam egyazon hangversenyen!

Dohnányi egészen fiatalon, 21 évesen írta meg első zongoraversenyét. Mi ez inkább, kezdeti próbálkozás, vagy már a komoly kompozíciók közé sorolhatjuk?

Semmi esetre sem egy „tanulódarab”! Ez egy igazi mestermű! Ami mindig szíven üt, mikor Dohnányi munkásságára gondolok: már a korai művei is rendkívüli érettségről és mélységről tesznek tanúbizonyságot, sziporkáznak az ötletektől és a humortól, és ezzel egy időben szenvedélyesek és drámaiak is. Elképzelni sem tudom, hogy hogyan tudott olyan érzéseket megfogalmazni és hangjegyek képében papírra vetni, amelyeket ilyen idősen még át sem élhetett igazán. Nem csodálkozom egy percig sem, hogy a Zeneakadémia neves professzorai maguk is kételkedtek abban, hogy a Dohnányi által az akadémiai felvételire vitt darabok valóban az ő fejéből és tollából származnak!

Mi az, amire magyar zene előadásakor felfigyel az ember?

Számomra inkább az a természetes, hogy érzem és játszom a zenét, mintsem hogy szavakkal fogalmazzam meg a gondolataimat róla. Mikor magyar dallamokat játszom, mindig lenyűgöz a rendkívüli szépségük, mélységük és érzékenységük, valamint a tipikus harmóniák is, amiket ritkán, vagy talán soha nem hallani más nemzetek zeneszerzőinek műveiben. Érzek még bennük büszkeséget és szabadságvágyat, és azt hiszem, ahhoz, hogy „élethűen” interpretáljak magyar zenét, teljesen fel kell szabadítanom magamat belülről, el kell engednem minden meglévő érzelmemet ahhoz, hogy tisztán a zene áramolhasson át rajtam.

Mennyiben volt példakép Brahms Dohnányi számára?

Az vitathatatlan, hogy a legtöbb karrier úgy indul, hogy az ember valamiféle példát vesz nagy elődeitől. Így Dohnányi Brahmstól, de ha már Brahms szóba kerül, meg kell említenem, hogy Schumann befolyása is nagy volt, csak valamiért erről nem emlékezünk meg gyakran. És egyébként is, miért kell állandóan összehasonlítgatnunk, kötődéseket keresnünk másokhoz? Dohnányinak már fiatalon is olyan egyedi, kialakult stílusa volt, amiről más szerzők még idősebb korukban sem álmodhattak. Ez a tény rögtön nyilvánvaló lesz, mihelyt valaki beleássa magát korai munkásságába.

Dohnányi első zongoraversenye persze sokban hasonlít Brahmséhoz. Kissé misztikus, de még korban is ugyanott jártak, mikor elkezdtek dolgozni első zongorára írt versenyművükön! Egyrészt terjedelemben, formában, másrészt a zenei megközelítésben találunk egyezéseket – mindkét szerzőnél megfigyelhető az a technika, hogy a zenekart szinte több mint egy szintre hozza a szólistával, ezáltal a zongoraszólamot beleolvasztja a kompozíció szövetébe. Ezért is imádom Dohnányi művét olyan nagyon, különleges élmény ily módon együtt muzsikálni megannyi zenekari művésszel!

Hörömpöli Anna

Az újévi koncertünkön [jan. 13., 11:00; Olasz Kultúrintézet] a Strauss-család és Széchényi Imre művei közül adnak elő pár kiválasztottat. Mely darabok kerültek a műsorba és miért?

Bár a Strauss-életmű hatalmas, ezúttal igyekeztem a népszerűbb darabok közül választani. Mivel a koncert „témája” Strauss és Széchényi, és Széchényi Imre művei majdhogynem ismeretlenek a szélesebb publikum számára, ezért a Denevér nyitánnyal, a Kék Duna keringővel és a Pizzicato Polkával olyan fogódzót szerettem volna nyújtani a közönségnek, amihez könnyen mérhető Széchényi elegáns, sallangmentes stílusa. A Frauenhertz polka-mazurka talán kevésbé játszott, ám nem kevésbé igényes és izgalmas mű. Egy Strauss-csárdást is belecsempésztem a műsorba, mégpedig a Denevér című operettből, ami saját átiratom szólóhegedűre és zenekarra.

Strauss művei rendkívül színesek, kifejezetten öröm vezényelni, játszani őket. Igényes tánczenék, igazi, gondtalan, békebeli hangulattal. Keringőt alkalomadtán még mindig táncolunk, így talán közelebb vannak a közönséghez, mint régebbi társaik, mondjuk egy menüett. Az ember szinte ösztönösen érzi a lendületet, a pörgést, suhanást, ezeket a zenéket hallgatva.

Hollókői Huba [Fotó: Kelko Niki]

Széchényi Imre műveit nem játsszák gyakran. Ki ő, mikor alkotott? Stílusa miben hasonlít a straussihoz, és miben egyedi?

A „nem gyakran” ebben az esetben azt jelenti, hogy az elmúlt 120 évben tudtommal nem is adták elő a műveit. Széchényi Imre szinte évre pontosan Johann Strauss kortársa volt. Mindketten 1825-ben születtek, és egy év különbséggel haltak meg a századforduló előtt. Főrend, diplomata, országgyűlési képviselő, Széchenyi István unokaöccse, gyermekkorában Ferenc József játszótársa: ezek alapján is látszik, a zeneszerzés az ő esetében megmaradt egy nagyon magas szintű hobbinak. És bár állítólag a maga korában a magyar keringőkirálynak nevezték, műveinek kiadását valamiért mégsem propagálta, pedig minden valószínűség szerint erre könnyen lett volna módja. A második világháború után nemesi származása, a nagypolgári, arisztokratikus bálok háttérbe szorulása sem kedvezett darabjai újrafelfedezésének.

A bécsi, szentpétervári udvari bálokon hasonló zenei inspirációkat kaphattak mindketten. Széchényi művei véleményem szerint intimebbek, mentesek a harsány, vagy a Pizzicato polkához hasonló speciális effektektől. Dallamvonaluk lírai, néha melankolikusabb Straussénál. Hangszerelése kiegyensúlyozott, ám ebben Straussnak jóval nagyobb rutinja volt, hiszen több száz keringője és polkája mellett számos operettet is komponált, míg Széchényi alig egy tucat művet írt zenekarra. Mindenesetre teljes mértékben megállják a helyüket a nagynevű kortárs mellett, és remélem, egyre gyakrabban fognak felcsendülni legalább a magyarországi újévi koncerteken. Talán egyszer majd újra Bécsben is? Ki tudja? Rendkívül örülök, hogy a MÁV Szimfonikus Zenekar aktív partner az ilyen és ehhez hasonló felfedezésekben.

Riccardo Muti azt mondta a bécsiekkel közös újévi koncertje előtt egyik interjújában, hogy "Strausst előadni és játszani hallásra könnyűnek tűnhet, de pont az ellentéte igaz". Mit gondol erről?

Ez pontosan így van. Annyi finomság, leheletnyi rubato, évszázados tradíció kötődik ezekhez a darabokhoz, ami gyakorlatilag lekottázhatatlan. Egy igazán jó előadáshoz rendkívüli módon összeszokott zenészek kellenek, a legmagasabb technikai szinten. Másképpen szinte lehetetlen biztosítani azt a könnyedséget, amit a közönség elvár, hiszen az egyes zenekari szólamok virtuózak, szólisztikusak, ugyanakkor a formának és a finom hangszerelésnek köszönhetően a legapróbb egyenetlenség is azonnal észrevehető. A karmester feladata ezeknek a szólamoknak az egységbe kovácsolása, a helyes arányok „kikeverése”, legyen szó tempókról vagy a hangzás kiegyensúlyozottságáról.

Megfogadott valamit az új esztendőre? Akár zenei téren. Milyen kihívások, koncertek várnak idén Önre?

„Tanulni, tanulni, tanulni!”, ahogy egy nagy karmester is mondta. De a viccet félretéve: nem szokásom az újévi fogadalom. Nem kell megvárni január elsejét, ha az ember el akar kezdeni, vagy be akar fejezni valamit. Kihívásra nem is kellett sokat várni idén, január 3-án már Carment dirigáltam, amire szintén illene Muti mondása: hallgatva könnyűnek tűnhet - viszont vezényelni is nagyszerű élmény! Több magyar vonatkozású koncertem is lesz Finnországban, köztük Láng István Cimbalom Concertojának ősbemutatója, és Eötvös Péter Da Capo című művének finnországi bemutatója. Mexikóban Sibelius és más finn szerzők műveiből összeállított programot fogok vezényelni, ősszel pedig Mozart Figaro házasságának próbái kezdődnek. Idén is szervezünk karmester kurzust közösen a MÁV Szimfonikus Zenekarral, mellette folytatom az átiratok készítését, és remélem, több időm jut kamarazenélésre, mint tavaly.

Zenében és élményekben gazdag új évet kívánok mindenkinek!

Hörömpöli Anna

A Diótörőből választottatok részleteket az Unokák és nagyszülők sorozatunk következő koncertjére. De mi alapján?

Seidl Dénes: Részleteket választani egy ilyen zeneműből nem hálás feladat, hiszen egy csodás darabról van szó, amelynek minden egyes percét öröm hallgatni. Több irányelvet is szem előtt kellett tartani, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb tételeket annak érdekében, hogy minél komplexebb élmény lehessen a koncert. Vannak részek, amiket nem lehetett kihagyni, ha Diótörőről beszélünk. Ilyen például a Virágkeringő, vagy a Tündérkirálynő tánca. Ugyanakkor a történet fonalát is figyelembe kellett venni: olyan tételeket is választottunk, amik nem a legnépszerűbbek, de a történet szempontjából elengedhetetlen meghallgatni. A Diótörő zenéje – amellett, hogy magával ragadó – nagyon színes, így inkább több rövidebb részletet játszunk a közönségnek, hogy ennek a műnek minél több arcát tudjuk megmutatni.

Dénes-Worowski Marcell: Pontosan. Igyekeztünk kiemelni a mű legfontosabb pillértételeit – a történet szempontjából. Ugyanakkor figyelnünk kellett arra is, hogy bizonyos ismert és szeretett dallamok is elhangozzanak, valamint belecsempésztünk egy-két nem annyira ismert vagy a történet szempontjából nem perdöntő, de valami miatt izgalmas és gyönyörű tételt is.

Seidl Dénes (balra) és Dénes-Worowski Marcell (jobbra) [Fotók: Borovi Dániel]

Pontosan hogy kell elképzelni az előadás menetét, mi lesz köztetek a „szereposztás”?

S. Dénes: A koncertnek egészséges ívet szeretnénk építeni. Elmesélem a történetet, és bizonyos mérföldköveknél zenét hallgatunk majd. Próbáltuk úgy összeállítani az előadást, hogy pörgős és élvezetes legyen. A felkészülés során rengeteget dolgoztunk együtt Marcival, az egész előadást közösen, együttes erővel alkottuk. De a koncerten más a helyzet, előre le voltak osztva a lapok. Marci vezényel, én beszélek.

Inkább talán a nagyszülők, mintsem az unokák ismerhetik a Diótörő történetét. Milyen korosztályra számítotok, és hogyan készültök?

D-W. Marcell: Minden korosztályra készülünk, hiszen maga a történet is időtálló és kortalan. Mindenki megtalálhatja a szép zenén kívül is a számára izgalmas gondolatokat akár az előadásban, akár a mesélésben vagy a prospektusban leírt érdekességekben.

S. Dénes: A MÁV zenekar trombitásaként többször játszottam már „Nagyszülők és Unokák” koncerten. Úgy vettem észre, hogy az alsó tagozatos diákok vannak a legtöbben, így legfőképp nekik szól ez a koncepció. Minden gyerek szeret játszani, úgyhogy egy nagy játékkal készültem, ami az egész koncerten átível majd.

Ezek szerint lehet számítani valamilyen interaktív feladatra, a gyerekek aktív bevonására?

S. Dénes: Így van! Ha gyerekekkel dolgozunk, elengedhetetlen az interakció. Persze ez sem egyszerű feladat, hiszen könnyű átesni a ló túlsó oldalára. Foglalkoznunk kell a gyerekekkel, de nem szabad, hogy a „show”-ra irányuljon az összes figyelem. Úgy szeretném megszólítani őket és érdekessé tenni számukra a koncertet, hogy a zene maradjon a középpontban. Az előadás során a megfelelő egyensúly megtalálása nem könnyű, de erre megpróbálunk figyelni.

Egyáltalán miben más, mikor ifjúsági előadásra készül az ember?

S. Dénes: Szerintem egy ifjúsági koncert extra felkészülést igényel. Oda kell figyelni, mert a fiatalabb korosztály – amellett, hogy kritikus – fogékony hallgatóság, így a felelősségünk nagyon nagy. Ha egy előadásra készülök, mindig megpróbálom kitalálni, hogy mi lehet az adott korosztálynak az igénye, és ehhez próbálom igazítani az anyagot. Úgy gondolom, hogy a zeneirodalom elég sokszínű ahhoz, hogy találjunk minden korosztályhoz és helyzethez illő darabokat, amelyekben a közönség örömét leli.

Ki lehet találni felnőtt fejjel, hogy a 6-10 éves gyerekek szívéhez milyen út vezet?

S. Dénes: Ha ezt a korosztályt igazán meg szeretnénk szólítani, akkor el kell őket varázsolni. Valami olyasmit szeretnék adni nekik, ami teljesen ki tudja kapcsolni őket, és bele tudnak feledkezni az élménybe. Egy mesénél és egy játéknál jobb eszközünk erre talán nem is lehetne. Emellé egy gyönyörű zene, és egy kiváló zenekar társul szombaton.

Fontosnak tartjátok ezeket a típusú koncerteket abból az aspektusból, hogy ezekből a gyerekekből lesz/lehet a jövő koncertre járó közönsége?

D-W. Marcell: Szerintem talán ez a legfontosabb korosztály ebből a szempontból, hiszen a kicsi vagy még kisebb korban szerzett első élmények lehetnek végül meghatározóak. Ha még apró korukban sikerül valamiféle személyes kapcsolatot teremteniük a zenével, már elvetettük bennük a későbbi kultúraszeretetnek a magvát.

S. Dénes: Személy szerint nekem a klasszikus zene terjesztése teljes mértékben szívügyem. Zenészként szükségesnek tartom, hogy – korosztálytól függetlenül – kommunikáljunk a közönséggel, meséljünk nekik a zenéről, amit játszunk, mert így egy sokkal teljesebb élmény lehet a zenehallgatás és a koncertre járás. Egy-egy kompozíciónak olyan története, jelentősége vagy üzenete van, ami talán egy szimpla koncert alkalmával nem feltételül tudatosul a hallgatóságban. A mi feladatunk megszólítani a közönséget, elmondani ezeket az információkat és megteremteni a lehetőséget, hogy egy adott zenemű megfelelő hatást gyakoroljon a koncertlátogatóra. Ebbe a képbe jól illik egy gyerekkoncert, ahol megpróbáljuk az ifjúságban a zene szeretetét a felébreszteni.

Van valami konkrét tényező, amivel csökkenteni lehet a mindennapi élet és a klasszikus zene közötti misztikus, megfoghatatlan távolságot?

D-W. Marcell: A közönség és a gyerekek számára fontos a személyes kapcsolat. Fontos, hogy lássa, én is csak egy vagyok a szomszédok vagy az utcán elhaladó, bevásárlóközpontban sorban álló emberek közül, és valami miatt mégis amellett döntöttem, hogy egy ennyire megfoghatatlan művészetre teszem fel az életem. Ha nem a művész mítosz által teremtett képet vagy a celebet látják bennünk, közelebbről indulhatunk el egymás felé.

Szerkesztette: Hörömpöli Anna

2017. december 2. 10:00 és 11:30
Magyar Nemzeti Múzeum, Díszterem
Csajkovszkij: A diótörő - részletek

Szemtelenül fiatal. Óriási tehetség. Számtalan rangos verseny, köztük a 2016-os Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny díjazottja és közönségdíjasa. Ő Szergej Beljavszkij, a 24 éves orosz zongoraművész! December elején érkezik Budapestre és csatlakozik a MÁV Szimfonikus Zenekarhoz három koncert erejéig: Csajkovszkij örök klasszikusát, remekbe szabott b-moll zongoraversenyét adja elő december 8-án, 9-én és 11-én zenekarunk élén, először a Zeneakadémia Nagytermében, majd az Olasz Intézetben, végül pedig Kaposváron a Szivárvány Kultúrpalotában.

Mesélnél egy kicsit a magyarországi élményeidről?

Először „komolyabb” megmérettetés miatt 2011-ben látogattam Magyarországra, a Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny alkalmából. Sikerült bejutnom a döntőbe, de díjat (akkor még) nem hoztam el. Viszont azt elmondhatom, hogy akárhányszor jártam az országban, mindannyiszor nagyon élveztem az itt eltöltött időt. Emlékezetes egy szegedi koncert a „régebbi” múltból – kedves és barátságos zenészekkel ismerkedtem meg, kiváló koncertteremben játszhattam, és... finom volt a vacsora is! (Mint fő szempont. :))

Ez tényleg egy fontos szempont! De még fontosabb, hogy 2016-ban visszatértél hozzánk, ismét elindultál a Liszt Zongoraversenyen, és ezúttal a második díjjal, valamint a közönségdíjjal a zsebedben távozhattál.

Igen, ez így történt! Nagyon boldog voltam az elért eredmény miatt. Ha objektíven nézzük, a döntőbe egy roppant erős csapat jutott be, ez pedig nem szokott minden világversenyen így alakulni. Leon [Leon Bernsdorf – a szerk.], aki itt a harmadik helyezett lett, közeli barátom már réges-régről, sok versenyen „összefutottunk” az idők során. Annyira jó, mikor van egy olyan zongorista barátod, akivel (akár egy versenyen) nem érzed úgy, hogy ténylegesen versenyezned kell! Hiszen mindketten elismerjük a másikat, vetélkedésre semmi szükség.

A közönségdíjnak külön örültem, és csodálatos érzés, hogy most visszatérhetek, és ugyanezeknek az embereknek (is) játszhatok! Izgatottan várom! Az egész karrieremet végigkísérték a különböző közönségdíjak, és mostanra fogalmazódott meg bennem, hogy ez nem lehet véletlen. Mindig törődtem azzal, hogy a nem zenész publikum számára is érthető és élvezhető legyen az előadásom. Még a versenyeken is azon voltam, hogy ne csak a profikhoz szóljak, akik aztán az eredményt meghatározó pontokat adják. Természetesen fontos, hogy tetsszen nekik a produkcióm, de nem ők lesznek azok, akik jegyet vesznek a koncertjeimre! Az „átlagember” az igazi bírám egy ilyen szituációban, és nemcsak hogy figyelek, de nagyon adok is a közönségem véleményére.

Összességében milyen hatással volt ez a verseny a karrieredre?

Minden verseny hozzáad egy kis szeletet ahhoz a képhez, ami alapján az embert megítélik. Jó érzés, hogy sikerült megmutatnom, ami bennem van, és talán Magyarországon is ismertebbé válhattam. Viszont ez a verseny nem hozott tucatszámra további felkéréseket, és mivel szeretnék több és több szólókoncertet adni évente, ezért még mindig a karrierépítés fázisánál tartok. De akárhogy is volt, akármilyen lehetőségeket is kaptam, ez az „erőpróba” mindig is különleges lesz számomra – Liszt miatt, és hogy a róla elnevezett Akadémia csodálatos koncerttermében játszhattam. Liszt nagyon sokat jelent nekem, a művei nagy részét teszik ki a repertoáromnak. Sokat olvastam már az életéről, és azokról az emberekről, körülményekről is, akik/amik inspirálhatták őt komponista és zongorista munkásságában. Abszolút egyedi és utánozhatatlan művésznek tartom.

Nagyon jó ezt hallani egy külföldi művésztől! Most viszont térjünk „vissza a jövőbe”: Csajkovszkij híres zongoraversenyét adod elő hamarosan a MÁV Szimfonikus Zenekarral.

Ez a zongoraverseny az egyik kedvencem az összes közül – szerintem nem vagyok ezzel egyedül. És nem számít, hogy hány milliószor adták már elő! Az emberek minden egyes koncerten valahogy úgy élvezik ezt a művet, mintha most hallanák először, vagy most hangzana el először a világon. A mostani koncertünk programjába pedig tökéletesen beleillik, hiszen csak orosz zenét játszunk, mi lehetne ennél jobb választás?

A művészt kérdezte és a szöveget írta: Hörömpöli Anna

Karmesterként mire kell igazán figyelni, mikor egy szólista is „áll” a színpadon? Nehezebb „kísérni” valakit, mint mondjuk egy szimfóniát vezényelni?

Nem nehezebb, egyszerűen csak más. Bizonyos szemszögből egy jó szólista éppen hogy megkönnyíti az ember munkáját! Vele arra kell helyezni a fő hangsúlyt a „kísérésben”, hogy a képességeinek és személyes interpretációjának 100%-át tudja nyújtani és átadni a színpadon. Mikor szimfonikus művet vezénylek, sokkal inkább a saját személyes elképzeléseimre fókuszálok, és azokat is tudom követni - mondhatni kompromisszumok nélkül.

Andrea Vitello (Fotó: Marios Dadoudis)

Azért azt el kell mondani, hogy zenekarra íródott művet vezényelni is kicsit olyan, mint szólistát kísérni. Hogy miért? Mert a zenekar minden posztján egy egyéniség ül, saját zenei elképzelésekkel. Szeretek minél több ilyen elképzelést fogadni a zenészektől, és ha ezek nem ütik a „nagy elképzelést”, azaz a zeneszerzőét, és az alatta levő összefogó elképzelést, azaz az enyémet, akkor igyekszem őket beépíteni az előadásba. Szerintem ezzel is csak növeljük a zene, és maga a produkció értékét.

Mi köti Massimohoz [Massimo Mercelli, fuvolaművész – a szerk.], dolgoztak már együtt korábban?

Nem dolgoztunk még együtt korábban, csupán telefonon beszéltünk, hogy kicsit megismerjük egymást a közös munka előtt. Eldöntöttünk alapvető dolgokat, mint például hogy hogyan játsszunk Mozartot és Bachot. Nagyon felkészült és hozzáértő zenész, aki pontosan tudja, hogy milyen különbségek vannak a program egyes műveinek stílusai között. 

Elárulna néhány érdekességet Schumann szimfóniájáról? [Schumann: I. szimfónia Op. 38]

Ez a mű az úgynevezett „lied periódusban” íródott, amikor is Robert Schumann talán élete legboldogabb időszakát élte meg, hiszen ekkor vette feleségül Clara Wieck-et! Csupán 4 nap kellett a teljes darab megkomponálásához. És tényleg, minden olyan bájos és megnyerő ebben a szimfóniában! Sok a tempóváltás, sok a csúcspont és tele van gyönyörű dallamokkal. Az előadásához minden képzelőerőnkre és az érzelmi világunk legteljesebb skálájára szükség van. Ezt pedig egyszerűen imádom!

Tudná ajánlani a koncertprogramot a zenekedvelő, ámde nem zenész közönségnek?

A zene MINDENKIÉ! Nincs megkülönböztetés zenészek és „nemzenészek” között. Ahogy Rossini mondta: a zene nem más, mint Dallam és Ritmus. Ezek pedig részei az emberi természetnek, és magának A természetnek is (gondoljunk mondjuk a madarak, vagy a bálnák „énekére”). Mindenkit vonz egy elbűvölő, érzelmes dallam, egy különleges ritmus pedig mindenkit izgalomban tart. Ez a koncert pedig olyan lesz, ahol mindkét oldal megjelenik teljes valójában!

Írta: Hörömpöli Anna

Massimo Mercelli

Mit jelent számára a Mozart fuvolaverseny?

Ez az egyik, ha nem a legjelentősebb fuvolaverseny, amit az idők során írtak!

Mikor játszotta először?

16 voltam, a konzis éveim egyik meghatározó darabja...

Technikailag mennyire nehéz?

Annyira, mint minden Mozart-mű. Úgy megvalósítani a végtelen "egyszerűségét", áttetszőszégét, hogy közben az előadó egyéni interpretációja is érvényesülhessen, nem kifejezetten egyszerű!

Inkább szóló darab, vagy inkább kamarazene?

Számomra inkább kamaramuzsika! Mégpedig azért, mert az egész mű során megjelenik a zenekarral való párbeszéd, és a tutti szólamát is játszhatom.

Van valamilyen kialakult napi rutinja koncert előtt?

Hetente átlagosan 2 koncertem van, többnyire zenekarral. Az elmúlt 10 napban 4 versenyművet játszottam (Penderecki, Sollima, Bach, Mozart), szóval ilyen változatosság mellett úgy gondolom, hogy veszélyes lenne bármilyen rutint kialakítani és alkalmazni. Én inkább a finom ételekben és egy jó kubai szivarban hiszek!


Írta: Hörömpöli Anna

November 17-én és 18-án a világhírű zongoraművész, Michel Béroff csatlakozik zenekarunkhoz. Az előadásra kerülő művekről kérdeztük.

Michel Béroff (Fotó: Eric Manas)

Az egyik darab, amit a MÁV Szimfonikus Zenekarral ad elő, már csak a neve hallatán is különlegesnek tűnik – ez Ravel bal kézre íródott zongoraversenye. Hogyan kell ezt elképzelni, hogy tud megszólalni egy komplex mű mindössze öt ujj „közreműködésével”?

Ravel „csupán” bal kézre íródott zongoraversenye a 20. század egyik remekműve. Ugyanarra a polcra tenném, mint ahol Bartók, Prokofjev vagy Rachmanyinov versenyművei helyezkednek el. A darab címe a zenében kevéssé jártas közönségnek megtévesztő lehet, hiszen attól még, mert kevesebb ujjal kell játszani, egyáltalán nem könnyebb, sőt! Az ugyan igaz, hogy rövidebb, mint egy szokványos versenymű, de egy kézzel játszani egy teljes zenekarral „szemben” óriási kihívás. Technikailag nagyon igényes darab, és a megfelelő hangzást előállítani sem egyszerű, hiszen 5 darab ujjal kell több szólamot megjeleníteni egyszerre. Ez Ravelnél általában úgy néz ki, hogy az erősebb hüvelykujj játssza a dallamot, és a többi ujj a kíséretet.

Mi alapján választ egy szólista egy („ilyen”) darabot színpadi előadásra?

A mű színpadi tolmácsolójának elsősorban nem az a feladata, hogy tisztán örömet szerezzen a publikumnak, hanem hogy felfedeztessen olyan remekműveket, amelyeket sajnos ritkán hallhatnak a koncertteremben. Ebben az esetben viszont nem ez a helyzet, hiszen ez a darab a legtöbb nagy zongoraművész repertoárjában megtalálható! Nem tudom, hogy Magyarországon mennyire játszott zongoraverseny ez, de bízom benne, hogy a koncerten ismerős fülekre talál majd. Ha pedig nem, akkor azért jöjjenek el, hogy megismerhessék ezt a különleges művet!

Akkor ezek szerint az Ön repertoárjában is régóta szerepel ez a mű...

Így van. Nagyjából 50 éve tanultam és játszottam először, és az idők során több mint száz alkalommal adhattam elő színpadon különböző zenekarokkal és nagyszerű karmesterekkel. Számomra ez mindig is a huszadik század egyik legeredetibb és leghatalmasabb zongoraversenye volt, van és lesz.

Viszont a zenekarral most nem csak ezt adja elő, hanem César Franck Szimfonikus variációk c. művében is közreműködik.

Igen. Nagyon érdekes, hogy ez a művet a hetvenes évekig bezárólag rengetegszer adták elő, és számottevő mennyiségben készültek felvételek róla. Viszont valamilyen „megmagyarázhatatlan” okból egy csapásra eltűnt a koncertpódiumról. Talán itt az idő a visszatérésre! Egyébként ez egy rövid, gyönyörűen megkomponált mű mély lelkiséggel. A zenei anyag egészen Bachig tekint vissza, de ötvözve azt Franck fölényes építkezési technikájával és harmóniáival. Úgy gondolom, hogy ez az alkotás jól illik Ravel művéhez – még akkor is, ha Ravel egyáltalán nem szívelte Franck zenéjét!

Írta: Hörömpöli Anna

Takács-Nagy Gábor ezúttal a szerző Robert Schumannhoz fűződő barátságáról és a „skót” szimfóniáról mesél.

Mendelssohn – aki rengeteget utazott élete során – 1829-ben, 20 éves korában egy barátjával Skóciában járt. Edinburgh közelében megtalálták azt a kastélyt, ahol I. Mária, Skócia királynője élt az 1500-as években. Gyönyörű levelet írt onnan: „Ahogy a romok között sétáltunk, ahol Mary élt, szeretett és az emberi sorsát megélte (most már csak gaz és virágok lepik be a romokat, még a kápolnából látszik valami) – hirtelen, egy pillanat alatt a fejembe ötlött a darab első 16 üteme. Ezt a 16 ütemet azonnal leírtam, és abban a pillanatban tudtam, hogy ez a kis szakasz belekerül majd a skót szimfóniámba. Skót dudát is fogok használni benne.” Utóbbira később mégsem került sor. Figyelemre méltó, hogy mennyire inspirálta ez az utazás, amikor az első 16 ütemet leírta – Mary királynőre emlékezve. Ám végül elvetette a tervet, és csak 1842-ben, 13 évvel később fogott hozzá a darab megírásához, méghozzá a-mollban. Érdekesség, hogy az „Olasz” szimfóniában az olasz ég és a mediterrán fény színei az A-dúrban köszönnek vissza, a skót hangulatot pedig a-mollban érzékelteti. Nekem ez az egyik legkedvesebb szimfóniám, minden tétele zseniális. A legeslegvégén – amit Schumann egyébként nagyon dicsér – egy óriási pezsgés után hirtelen elhalkul a zene, majd egy olyan dallam következik, amit a skótok második himnuszukként tisztelnek. Állítólag a futballmeccseken, ha egy skót csapat jól játszik, vagy amikor a nagy skót nemzeti ünnepeken összejönnek az emberek, ezt is eléneklik. Schumann ódákat írt erről a darabról, sok minden más mellett azt is megemlítve, hogy „Mendelssohn a XIX. század Mozartja”.

Egy rövid történetet még elmesélek arról, hogy Schumann mennyire szerette és tisztelte Mendelssohnt. Robert Schumann és Clara Schumann egyszer elmentek Düsseldorfba vagy Lipcsébe egy estélyre, ahol Liszt Ferenc is jelen volt. Clara a következőket írta: „Liszt leült a zongorához és elkezdett virtuóz darabokat játszani. Egyszer hirtelen felállt és azt mondta, hogy Mendelssohn, mint zeneszerző igencsak felül van értékelve, és hogy szerinte Meyerbeer legalább akkora művész. És abban a pillanatban Robert, a férjem odarohant Franz Liszthez, megragadta a gallérját és elkezdte rázni teljes erőből. Közben olyasmiket mondott neki, hogy mégis hogy merészel így beszélni Mendelssohnról, erről a zseniről, az ő barátjáról. Ezután ellökte magától, kirohant a teremből és bevágta az ajtót maga után. Döbbent csend maradt utána. S megszólalt Liszt: „Asszonyom, ezt a sértést csak az Ön férjétől tűröm el, de azt is csak azért, mert egy óriási zseni”.

Hörömpöli Anna