Medveczky Ádám [Fotó: n/a]

Mikor kezdődött az együttműködése a MÁV Szimfonikus Zenekarral?

Még a pályám kezdetén, hiszen az első koncertjeimet velük együtt adhattam – a MÁV Szimfonikusok voltak ugyanis a Zeneakadémia (illetve akkor még Zeneművészeti Főiskola) karmester tanszakának kisegítő zenekara. Akkor is ők játszottak, amikor felvételiztem, és ez már jó régen volt – mondja mosolyogva –, valamint akkor is, amikor diplomáztam. Bár a kapcsolat nagyon régi, az utóbbi időben valahogy mégis elkerültük egymást. Ezért örültem nagyon a lehetőségnek, hogy visszatérhetek hozzájuk. A másik, aminek kifejezetten örvendek, a műsorválasztás lehetősége. A magyar zenének megvannak a „szent imádságai” – a Galántai táncok, a Psalmus Hungaricus vagy a Hunyadi nyitány. Nemzeti zene címszó alatt általában Bartók, Kodály, Liszt és Erkel művészetét szokták emlegetni. Nagyságukat elismerve és méltóképp kezelve azt azért el kell mondani, hogy a magyar zeneirodalom rajtuk kívül is rendkívül gazdag. Kevésbé közismert, kiváló szerzőink művei közül válogattunk ki négy számot a január 9-i, Zeneakadémia Nagytermében rendezett koncertünkre.

Melyik mű indítja a hangversenyt?

Balassa Sándor darabjával indul a koncert, akinek művészetét régóta ismerem. Sok alkotói korszakon ment át, az idők során dirigáltam fiatalkori műveit is. Az utóbbi 20-30 évben stílusa letisztult és több magyar elemet is beemelt műveibe. A most előadásra kerülő Magyar táncok inkább a fantázia szüleménye, de idézeteket is találunk benne, például magyar népdal-karakterű témákat. A mű öt különböző tételből áll. Az érdekessége talán az, hogy nem hatalmas, felemelő fináléra kell számítani, hanem csendes, nyugalomba hajló bezárkózással végződik.

Ezután következik...

...Viski János hegedűversenye. Rendkívül szellemes és gazdag darab. Három tételes, ahogy azt a klasszikus forma megkívánja. Az első tétele sűrű mondanivalóval és tematikával ellátott, második tétele lágy és lírai, a harmadik tétele pedig egy elég hatásos és vad scherzo, ami virtuóz feladatot ad a szólista művésznek. Ábrahám Mártával fogjuk előadni, akivel már többször volt szerencsém találkozni. Érdekes a sors – legutóbb épp Balassa Sándor hegedűversenyét vittük színpadra együtt.  

A következő műsorszám Dohnányi Szimfonikus percek című darabja lesz. Dohnányi Ernő az a szerző, aki összegezte a romantikát a magyar stílusban. Fő erénye a hangszerelésbeli virtuozitás és a fantasztikus zeneiség, ötletesség és sziporkázó humor, valamint a lassú részek őszinte lírája. Dohnányi a század egyik legnagyobb muzsikusa volt. Mikor arra kényszerült, hogy a háború után elhagyja az országot, Amerikában is felfedezték 80 éves korában.

A koncerten felhangzó utolsó mű Ránki Pomádé király új ruhájából készült 1. szvit lesz. A darabhoz személyes kötődésem van – fiatal koromban az egyik első operám volt, amit a Magyar Állami Operaházban vezényelhettem. Mindig szerettem, mert tele van ötlettel és humorral. Még amikor nincs szöveg, akkor is rendkívüli színeket és variációkat hoz egy-egy tételben. Igazi sikerdarab, ami népszerű, és a zenekar is mindig szívesen játssza.

Itthon viszonylag kevés olyan koncerttel találkozhatunk, amelyek az említett zeneszerzők műveit mutatják be. Mit gondol, miért van ez így?

Igen, ez sajnos így van, elég baj, hogy sokszor csak beszélnek a fontosságukról. Pályafutásom során mindig az volt a célom és mottóm, hogy nekünk kell ápolni ezt a stílust, hagyományt. Hiszen ki lenne rá alkalmasabb? Számtalan remek magyar zeneszerzőt említhetnék, például Lajtha Lászlót, Veress Sándort vagy Vajda Jánost, Dubrovay Lászlót és a fiatal generáció kiemelkedő alakjait. A mi feladatunk, hogy bemutassuk a közönségnek kiválóságukat, jobbnál jobb műveiket.

Most tért vissza egy hosszabb kínai koncertkörútról, ahová szintén a MÁV Szimfonikus Zenekar dirigenseként utazott. A turnézás mennyire része az életének?

Nem túl sűrűn megyek mostanában. Van elég dolgom – a koncertjeim mellett teljes állásban tanítok a Zeneakadémián, heti 14 órában. A határon túlra megyek, ha tehetem: ez is misszióm. Ha lehet, vezényelek Erdélyben és a Felvidéken, határon túli magyaroknak. Az Operával mentünk már Beregszászra és Kárpátaljára, most pedig egy kassai koncertet tervezünk. Komáromba is gyakran járok át. Messzebbre mostanság már nem nagyon. Eleget utaztam és szeretek itthon dolgozni.

Mi mást lehet tanulni a külföldi koncertekből, mint az itthoniakból? Mivel lesz több az ember a turnék során?  

Állóképesség, erő, tolerancia és az emberekkel való jó kapcsolatok, jó munkaviszony kiépítése – ezek kellenek egy sikeres utazáshoz. Minden turnénak lehetnek nehézségei: az utazással, elhelyezéssel kapcsolatosan, sokszor van rohanás, és előfordul az is, hogy kellemetlen baleset történik vagy elvész valami. Egy turné nagyon élvezetes tud lenni, de persze nem mindegyik alakul az előzetes elvárásoknak megfelelően. Mégis kell utazni, látni, megtapasztalni a dolgokat. Az embernek tartásra, egészségre és önfegyelemre van szüksége, hogy toleráns tudjon maradni minden szituációban. Ezt nem csak arra a helyzetre értem, amikor az ember muzsikusként utazik zenekarral, hanem arra is, amikor karmesterként. Én mindig nagyon szívesen utaztam, de aztán annál nagyobb örömmel tértem vissza Budapestre. Nem sok olyan város van világszerte, amely ilyen kultúrával, történelemmel és kincsekkel rendelkezik.

Melyik város mérhető mégis Budapesthez a tapasztalatai alapján?

Nekem csak Róma. Még fiatalon egy posztgraduális képzés miatt töltöttem kint több mint egy hónapot Rómában és Velencében. Az előbbit nem tudom feledni, ez az időtartam pont elég volt arra, hogy mindent bejárjunk a kollégáimmal. Ami ott művészetben, emberségben, történelemben fel van halmozva, az egyedülálló. Mindennek magam jártam utána, elmentem a múzeumokba, bejártam az összes híres helyszínt. Megmondom őszintén, hogy bár tanulni mentem ki, de inkább városnézéssel töltöttem az időmet. Tanulni itthon is tudok – mondja mosolyogva.

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

Daniel Boico [Fotó: Riehan Bakkes]

Sztravinszkij műve, A katona története lesz az Unokák és nagyszülők koncertsorozat következő előadása, december 7-én. Gyerekeknek való ez a darab?

Mondhatnám, hogy egyáltalán nem az. Gondoljuk csak végig, milyen elemek vannak a történetben! A Katona gyakorlatilag eladja a lelkét a boldogulásért, az ördöggel paktál. Ráadásul nem is ér klasszikus értelemben jó véget a cselekmény, hiszen a „mese” végén, amikor a Katona boldogan hazatérne a Királylánnyal, a falu határában útjukat állja az ördög és a pokolba taszítja a Katonát.

Ezek szerint más szempontok miatt választották épp ezt a művet. Miért is?

A koncert moderátora, műsorvezetője, Fenyő Gábor azt mondta, hogy szerinte a gyerekek mindenre kíváncsiak, akár a zenével, akár az élet általános dolgaival kapcsolatosan. Nem elfogultak és nem irányítják őket előítéletek. A klasszikus zenén belül is nyitottak és mindenféle műfajt meghallgatnak. Ezzel a véleménnyel én is egyetértek. Meg kell próbálnunk nyitottnak lenni annyira, mint amilyen befogadóak azok a gyerekek, akik a koncertünkre érkeznek.

Zeneileg pedig nagyon érdekes a kompozíció.

Így van, és pont ez az a komponens, amivel kortól függetlenül meg lehet nyerni bárkit. Azt tudni kell, hogy a darab szeptettre íródott. Azaz nem egy nagy zenekar játszik, csupán hét muzsikus: hegedűn, nagybőgőn, klarinéton, fagotton, trombitán, harsonán és ütőhangszereken. Viszont attól még, mert számszerűen kevés ember látható a színpadon, sokszor olyan hangviharban ülhet a hallgató, mintha egy nagy szimfonikus zenekar játszana. Elképesztően érdekes zene ez és a hangszerelése is zseniális. Sokszínű, vad, szemléletes. Ha a gyerekek esetleg nem is értik majd a cselekményt, biztos vagyok benne, hogy a hangkép őket is le fogja nyűgözni.

Ez az első koncert ebből a sorozatból, amiben Te is közreműködsz a MÁV Szimfonikus Zenekar művészei mellett. Milyen tapasztalataid vannak a múltból gyerekkoncertekkel kapcsolatosan?

Amikor a New York-i Filharmonikusoknál dolgoztam, én vezettem az úgynevezett „Young People’s Concerts” sorozatot. Nagyjából ez a megfelelője az itthoni Unokák és nagyszülők bérletnek, ha a közönség szerkezetét és életkorát tekintjük. Típusát és méretét tekintve viszont vannak eltérések – a kinti teltházas koncertek 50-60 percesek voltak és nagyjából 2000 főnek szóltak egyszerre. Legtöbbször nemcsak zene szólt, hanem táncosokkal, színészekkel vagy mesélővel egészítettük ki a produkciót. Egy évad négy koncertből állt, a hangversenyek egy tematikára épültek fel. Volt, amikor a zenei stílusok mentén haladtunk, kezdve a barokk korral, befejezve a modern, kortárs zenével. De olyan is volt, amikor földrajzi barangolást tettünk, az egyes koncertek olyan városok zenei életét mutatták be, mint például Párizs vagy Bécs. Arra is mindig figyeltünk, hogy ezek az események kellően „akciódúsak” és interaktívak legyenek.

Mi az, amit kint „megtanultál egy életre”, és az itthoni koncertek kivitelezéskor is szemmel tartod?

Mindenképpen az, hogy a színpadképre tudatosan kell figyelni és sokféle vizuális elemet érdemes beépíteni az egyes produkciókba. Ez a megállapítás vagy elv nemcsak a gyerekkoncertekre érvényes. Senki nem úgy jön el egy hangversenyre, hogy beül a terembe, becsukja a szemét, majd a koncert végén kinyitja. Jó esetben, persze – mondja nevetve. Önmagában a zenészeket is nagyon érdekes nézni, akik profik, tehát (elméletben) mindent jól csinálnak, így hitelessé teszik az egész produkciót. A gyerekek valószínűleg nincsenek tisztában azzal, hogy mennyi tanulás, gyakorlás és koncerttapasztalat áll egy muzsikus mögött, de azt megérzik, hogyha jól és meggyőzően csinálják, amit csinálnak. Tehát amikor vizuális elemekről beszélek, nemcsak a kiegészítő funkciókra gondolok, hanem az organikus színpadképre is, amiből lehetőség szerint ki kell hozni a maximumot. Közvetlenség, kapcsolatteremtés, öltözködés – ezek mind olyan tényezők, amiket érdemes tudatosan átgondolni, mielőtt kivisszük a produkciót a közönségünk elé. 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette

Charles Dutoit [Fotó: Priska Ketterer]

Év elején már dolgozott együtt a MÁV Szimfonikusokkal. A februári koncert egyik műsorszáma Bartók A kékszakállú herceg vára című operája volt. Akkor magyar művet dirigált egy magyar zenekar élén, most pedig francia zeneműveket hallunk egy francia hagyományokat jól ismerő karmesterrel. Jelent ez bármilyen különbséget a felkészülés során?

Hatvan évvel ezelőtt még jelentős különbségek voltak, Franciaországban a francia, német területen a német zene aránya toronymagasan vezetett, a francia zenekarok alig játszottak Csajkovszkijt, Rahmanyinovot, Sosztakovicsot vagy Mahlert, mert nem igazán értették a zenéjüket. Manapság ez a hozzáállás már a múlté, és bárhol a világon ugyanazt a megközelítőleg teljes képet kapjuk a zeneirodalomból. A repertoár is nagyon megváltozott, a XVIII-XIX. századi német zene mindenhol túlsúlyba került, legyen szó akár Németországról, akár Franciaországról, akár Magyarországról, akár Oroszországról. De visszatérve a kérdésre: nem érzek különbséget. Ugyanakkor az csak egy dolog, hogy eljátsszuk a művet, jól játszani mindig munkával jár, legyen szó bármilyen felkészült zenekarról, ez egy örök tanulási folyamat.

Mozart visszatérő vendég a MÁV zenekarral közös koncertjein. Februárban a C-dúr zongoraversenyt hallottuk, most pedig a d-moll következik. Ez véletlen, vagy tudatos választás?

Nagyon szeretem Mozart zongoraversenyeit! Nem én választottam, hanem a szólista, Farkas Gábor zongoraművész, de örültem, hogy így alakult. Ebben a műsorban Mozart nagyon is a helyén van! Tökéletesen illeszkedik Ravelhez és Saint-Saëns-hoz is. Saint-Saëns nagyra tartotta Mozartot, és ez a hatás a művein is érződik, zenéjének eleganciája, érthetősége, világos szerkezete a XVIII. századi zenei hagyományból ered. Úgyhogy ez a mű egyszerre főhajtás Saint-Saëns és Mozart előtt, és tulajdonképpen Ravel előtt is, aki szintén nagyra tartotta Mozart zongoraversenyeit.

A d-moll zongoraverseny már a hangneme miatt is érdekes, hiszen a d-moll Mozartnál a zongoraversennyel nagyjából egy időben komponált Don Giovanniban is meghatározó, mint a démoni alaptónus, később a Requiemben halljuk újra ezt a hangnemet. A zongoraverseny esetében is drámai hatás és sötét tónus kapcsolódik a d-mollhoz.

Mozartnak – ahogy számos más szerzőnek is – megvoltak a maga kedvelt hangnemei. Amikor bizonyos hangnemeket használ, bizonyos motívumok, ritmusok is megjelennek. Az Esz-dúr szintén egy nagyon fontos hangnem a mozarti életműben, említhetjük például a 39. Esz-dúr szimfóniát, az Esz-dúr versenyművet két zongorára, vagy a Sinfonia concertantét. Mind nagyon hasonló karakterű indítást kap, szinte még a ritmus is ugyanaz: félhangot, majd egy nyújtott ritmust találunk az elején. Ám amikor d-mollban ír, más a karakter és más a ritmus, akár a Don Giovanniban, akár a zongoraversenyben a D-hang zakatolását halljuk.

Vajon egy zeneszerző mi alapján választ magának hangnemet?

Jó kérdés. Mozartnál például kifejezetten ritka az F-dúr, Beethovennél kapásból többet is tudunk sorolni, csak a szimfóniák közül a 6. és a 8. is ebben a hangnemben van, de mondhatnánk a Tavaszi szonátát és még hosszan sorolhatnánk a további műveket, Mozartnál egy F-dúr zongoraversenyt találunk. Mozartról tudjuk, hogy mire a kottapapírra vetette a hangokat, már minden készen volt fejben. Beethovennél nem, ő más munkamódszerrel alkotott.

Ravel műve, a Lúdanyó meséi egész más karakterű darab, amelyben a zenei folyamatok illusztrálják a cselekményt. Könnyű ezeket a különböző effektusokat kihozni a darab során a zenekarból, magától adódik a kottafolyamatból, vagy meg kell küzdeni érte?

A Lúdanyó meséi nagyon egyszerű zene, annyira világos a szerkezete, érthető, szinte kézzelfogható, mégis nagyon nehéz jól játszani. Minden zenekarnak meg kell érte dolgoznia, mert egészen speciális hangminőségre, hangszínekre van szükség, ehhez pedig fontos, hogy legyen a zenészekben is egyfajta koncepció, és a megvalósításához komoly technikai tudás kell. El kell magyarázni a zenekarnak, hogy mit és hogyan érjenek el.

A nehézsége ellenére eredetileg Ravel két kisgyereknek írta négykezes zongoradarabként, s csak később készített belőle balettet, majd zenekari szvitet.

Gyerekeknek szól a mese is, mégis nehéz. A Szépség és a Szörnyeteg párbeszédét például gyakran végig kell beszélnünk a zenekarral, hogyan fejezi ki a zene hangról-hangra a Szörnyeteg átváltozását, ahogy herceggé válik, ha meg akarjuk jeleníteni ezt a fantáziavilágot. Kifejezőerőben Ravel egészen kivételes. A feladat eljátszani a művet egyszerűen, mégis ezzel a háttértudással.

Korunk egyik nagy problémája a klasszikus zene népszerűségének csökkenése, a közönség egyre idősebb, pedig a legtöbb zenekar, hangversenyszervező igyekszik minden alkalmat megragadni, hogy a fiatalokat is megszólítsa. Ön hogy látja ezt a folyamatot?

Manapság a fiatalok mindent készen kapnak a kezükbe. Nem kell semmiféle erőfeszítést tenniük ezekért, ha pedig nem kell erőfeszítést tenni, az a kultúra elpusztulásához vezet. A kultúrához ugyanis erőfeszítésre van szükség. Nem lehet művelt az ember anélkül, hogy ne haladna folyamatosan előre, egyre magasabb szintre jutva. Korunkban az emberek inkább informáltak, mint műveltek. Egy-egy zenemű megtanulásába vagy megértésébe energiát kellene ölni, az pedig nehéz. Mennyivel egyszerűbb helyette meghallgatni egy olyan zenét, amihez elegendő az ember alaptudása, és jókedvre deríti. Ez a mai kor problémája. A kiutat viszont én sem látom. A zenekarok jövője is kérdéses, mert ahhoz, hogy fenntartsunk egy elsőrangú zenekart, rengeteg pénz szükséges, és magam is aggódom, hogyan tud ez a kultúra tovább élni. Régebben a döntéshozók elkötelezettek voltak a kultúra iránt, ma ezt nem annyira érzem. Pedig óriási a tét: a mélyből táplálkozó, gyökerekkel rendelkező, vagy a felszínen csúszkáló emberek leszünk? Utóbbiak rendkívül gyorsan haladnak, mint a korcsolyázók a jégen, ez párhuzamban is van a mai kor felgyorsult tempójával.

Ugyanez a felgyorsult tempó mennyire érhető tetten a fiatal zenészeknél, karmestereknél?

Amikor akadémista voltam, több hónapig tanultunk egy-egy komolyabb művet. Manapság a fiatal karmesterek néhány nap alatt megtanulják. Bámulatosan gyorsan haladnak, de megint csak oda jutunk, hogy az a kérdés, gyökeret eresztünk-e, vagy inkább gyorsan siklunk a jégen? A mai társadalom egyik nagy problémája, hogy az embereknek nem jut elegendő idejük arra, hogy megtalálják a gyökereiket. Emiatt marad a korcsolyázás. Nekünk még az információkért be kellett mennünk a könyvtárba, és végiglapoznunk a kottákat, könyveket. Ma mindez csak néhány kattintás az interneten. Ugyanakkor azt sem akarom mondani, hogy régen minden jobb volt. Ha ma lennék fiatal, én is így csinálnám, hiszen senki sem vonhatja ki magát a megváltozott társadalom hatásai alól.

Visszatérve a műsorhoz, a Saint-Saëns Orgona-szimfóniáján Liszt hatását is érezni, neki is dedikálta a darabot, és most pedig a Liszt Ferenc által alapított Zeneakadémia frissen felújított orgonáján hallhatjuk a művet.

A Zeneakadémia gyönyörű hangversenyterem, csodálatos akusztikával, de nem hatalmas méretekkel. Sokkal alkalmasabb kamaraművekhez, kisebb zenekart igénylő darabokhoz, és ezért is örülök a koncertműsornak, mert ezek a művek éppen ilyenek. Nagyon szeretem a Zeneakadémiát, tavaly jártam a Régi Zeneakadémián Liszt egykori lakásán is, és láttam azt a zongorát, ami egykor Beethovené volt, és halála után került Liszthez. Lenyűgözött.

Tervezi, hogy a közeljövőben ismét vezényel Budapesten?

Szívesen jövök Magyarországra. Egy kicsit most lassítani szeretnék, ezért igyekszem csak olyasmit elvállalni, ami örömmel tölt el.

Az interjút Kiss Eszter Veronika készítette

Brecht munkanaplóját olvasom, egy ponton (1942 júliusában) azt írja: „nyomorúságos dolog, hogy még csak annyira sem vagyunk képzettek a zenében, hogy megértsük, mit nem értünk”. Azután írja ezt, hogy a Kaliforniai Egyetemen meghallgatta Schönberget, aki a zeneszerzés elméletéről beszélt, a disszonancia emancipációjáról; Brecht számára annak ellenére világosnak tetszett ez az előadás, hogy a zeneelméleti és technikai részeket nem annyira értette, és ez a világosság-érzet jórészt a zeneszerző személyiségének erejéből következett. A kortársakkal is vannak ilyen élményeink, a modern zenét magyarázó zenészekre és zeneszerzőkre hatalmas szükségünk van, és nemcsak az értelmiségnek. Mese és zene, magyarázat és mű: mindkettőnek helye van az életünkben.

            Milyen jó lenne egyszer olyan embert is hallani a zenéről beszélni, mint Mozart, látni fura kényszeres mozdulatait, hallani, milyen botrányos szavakkal vezeti le az iszonyú feszültséget a  teljes koncentráció szüneteiben – a személyiség vadságának és provokatív gyerekességének megtapasztalása egyaránt hozzájárulna ahhoz, hogy olyan bonyolult dolgokat is megértsünk, vagy akár csak megsejtsük a megértést, amelyeket évek tanulásával is nehéz megközelíteni. A csodagyerekekből lett csodafelnőttek nagy árat fizetnek a szellemi halhatatlanság ragyogásáért. Hogy mekkorát, azt a műveikből azok is megérezhetik, akik csak gyönyörködnek bennük, és nem törekszenek arra, hogy bejárják az alkotók nyomában a legnehezebb kaptatókat, legsötétebb utakat.

            A zeneművészek útját alkotótársként bejárni nem tudom, de lélekben velük emelkedem és zuhanok alá, ahogy a laikus, ám elkötelezett közönség is teljes odaadással követi pokolba és mennybe a muzsikát. A Mozartról készült Amadeus film végén sem csak a mozi által kiváltott érzelmek szögezték a székbe a nézőket, akik a stáblista alatt még mindig sírva figyelték a d-moll zongoraversenyt: maga a zene is olyan felkavaró, hogy lehetetlen megrendülés nélkül hallgatni. A lírai lágyságnak és a szaggató fájdalomnak, a támadó sötétségnek és a fekete felhők résén áttűző éteri napsugárnak olyan viharos és gyönyörű keveréke ez a mű, az emelkedett szépségnek és a talán a megírás sebességének lendületéből is fakadó fájdalmas hajszoltságnak és ideges nyugtalanságnak olyan elegye, amelyet újra és újra meg kell hallgatni ahhoz, hogy megérezzük, mi a tétje egy életnek – igen, a mi saját életünknek is, nemcsak a nagyok emelkedett életútjának.

            A szimfonikusok mostani decemberi előadása érdekes közegbe helyezi ezt a felejthetetlen zenét, Ravel Lúdanyó meséi és Saint-Saëns: Orgonaszimfóniája fogja közre, a kontextus nyilván egész más visszhangot ad majd a műnek, mint amit megszokhattunk. Az elmúlt időszakban számos előadását meghallgattam a KV. 466-os hangversenynek, és kicsit körbetapogattam magamnak a hangzását is, amihez sok támpontot kaptam a neten. Megnéztem például Robert Levint, amint Mozart saját eredeti fortepianóján játszik, és arról beszél, hogy a zeneszerzők mindig a saját hangszerükön komponálnak, és egyik kor zenéje sem elválasztható a korabeli hangképzéstől és hangszerektől – tanulságos volt meghallani Mozart hangszerének finom zenedoboz-hangzását; próbáltam elképzelni Mozartot, ahogy a saját hangszerének az akkor még működő pedálját nyomkodja; éppen ezért hallgattam meg a művet az Ensemble Christofori előadásában korabeli hangszereken is. A mű felívelő zárlata vigasztal és elringatja a sötét kétségeket, a finomság győz a durvaságon, mégis megrendülten fejezem be mindig egy-egy előadás meghallgatását.

            Az nyilvánvaló, hogy nemcsak az élvezheti a jó ételt, aki maga is tud főzni (a mindig nagyon hiányzó Esterházy Péter jut eszembe, „Főzni nem tudok ugyan, de enni….!”), Brecht tehát nem tévedett, amikor úgy érezte, ért mindent, amit Schönberg mond, különösen, hogy alkotóként  ő maga is a zenét helyezte a középpontba számos művében. Nemrég olvastam egy tanulmányt, amely a Brecht-féle  Koldusperát Sztravinszkij A katona történetével veti össze, nemcsak zenei, de történetmesélési szempontból is. A modernséget ugyanúgy érdekli a közérthető üzenet, mint a korábbi századokat, hiába vált minden bonyolultabbá és nehezebben követhetővé. Számomra ez utóbbi darab is arról szól, hogy mi az ára a sikernek, hogy eladhatja-e az ember a saját életét, tehetségét az ördögnek, hogy van-e következménye a döntéseinknek. (Érdekes adalék, hogy a Sztravinszkij-mű sikeres ősbemutatójának napján tört ki a spanyolnátha-járvány, megvalósítva a zárlat hátborzongató ördögzenéjét.) Ha nem is tudom megérteni, hogy mit nem értek, értelmezésre és élvezetre képes maradok – ahogy ennek a mostani decemberi Sztravinszkij-bemutatónak is az Unokák és nagyszülők bérletben találtak helyet, ahol a képzett és talán még naiv hallgatók közösen hallhatják-értelmezhetik majd a mesével is kísért, színes és izgalmas előadást.

Szabó T. Anna [Fotó: Dragomán György]

Josef Špaček [Fotó: Radovan Subin]

Mikor találkoztál először Dvořák hegedűversenyével?

Először 16 évesen tanultam és azóta is gyakran játszom. 5 éve készítettem belőle egy felvételt a Cseh Filharmonikus Zenekarral, akit érdekel, belehallgathat a koncert előtt, például Spotify-on.

Miért különleges számodra ez a darab?

Ez a legjátszottabb cseh hegedűverseny. Dvořák beleírta szerzői zsenijének és fortélyainak legjavát, akár a gyönyörű dallamokat, a néptáncszerű ritmusokat, akár a virtuóz futamokat, technikai elemeket nézzük. A szóló alá egy rendkívül jól hangszerelt zenekari kíséret került, emiatt a zenekari zenészeknek is élvezetes játszani, nemcsak a szólistának. Sőt, sokszor a zenekari szólamokban is megjelennek csodaszép szólók, ami egyáltalán nem olyan gyakori, ha a versenyművek tárházát tekintjük.

Olyan ismert tanároknál tanulhattál, mint Itzhak Perlman. Hogyan mutatnád be a tanítási stílusát?

Ő egy igazán alázatos és szerény ember – csodálatos személyiség! A tanítása során gyakran mesélt példákat a rendkívüli koncertéletéből. Mindig a kreativitást és az egyéniséget kereste tanítványainak játékában. És szerette a zenét bizonyos ételekhez hasonlítgatni – mondja mosolyogva.

Szoktál néha izgulni a koncertjeid előtt?

Ki ne izgulna! Néha idegesebb vagyok, mint máskor, de általánosságban igaz az, hogy minél többet játszol, annál nagyobb tapasztalatod lesz a nehéz pillanatok leküzdésében. Én például szeretek aludni koncertek előtt, aztán pedig eszem egy keveset, amiből energiát tud meríteni a szervezetem. Ha a testemet megfelelő állapotba hozom, akkor sokkal könnyebb az elmémmel is fókuszálni.

Milyen tippjeid vannak a még tanuló hegedűsök számára?

Nagyon fontos, hogy minden koncert előtt megfigyeljék saját magukat és annak alapján határozzák meg idővel, hogy milyen tevékenységek válnak be nekik a legjobban. Néhány ember a banánevésre esküszik, mások az alvásra. Valaki egyáltalán nem eszik koncert előtt. Aztán valakinek az válik be, hogy sokat gyakorol még a fellépés napján is, másoknak pedig az, ha szinte egy hangot nem húznak, minden aznapi töltetüket a koncerten használják fel. Mások vagyunk. Ha nincs ötletünk, hogy min változtathatnánk, érdemes például a sportolók felkészülését tanulmányozni és abból inspirációt meríteni.

Az interjút Hörömpöli Anna készítette

Seidl Dénes (balra) és Dénes-Worowski Marcell (jobbra) [Fotók: Borovi Dániel]

Meséljetek egy kicsit a darabválasztásról!

Seidl Dénes: Ez a harmadik évünk Marcival, amikor egy Csajkovszij-művet mutathatunk be saját koncepciónkban, saját ötleteink alapján a MÁV Szimfonikus Zenekar „Unokák és nagyszülők” bérletsorozatának keretein belül. Most először mi kértük, hogy „A hattyúk tava” című rendkívül népszerű mese-balett legyen műsoron – eddig mindig megkaptuk azt, hogy mivel foglalkozzunk. Úgy gondoltuk, hogy ha két Csajkovszkij-balettet már színpadra vittünk, akkor legyen teljes a kép, és csináljuk meg a harmadikat is. Nekünk nagyon bevált az a koncertstruktúra, hogy van egy „alapsztori”, egy mese, amit elmesélünk a gyerekeknek és közben megmutatjuk, hogy milyen zenét írtak hozzá. Ez azért jó megoldás, mert egy efféle történethez a gyerekek is könnyen tudnak kapcsolódni.

Dénes-Worowski Marcell: A koncertjeinken különböző drámapedagógiai módszerekkel zajlik egy zenés történetmesélés, aminek során arra igyekszünk rávenni a gyerekeket, hogy amennyire lehet, nyissák ki a fülüket és a szívüket a zenére. Érezzék meg, hogy milyen különböző színek vannak benne, és hogy a zeneszerző bizonyos eseményeket, karaktereket és hangulatokat hogyan jelenít meg. Erre tesszük őket fogékonyabbá különböző játékos módszerekkel. A most sorra kerülő történetnek, balettnek az az egyik jó oldala, hogy többféle befejezése is van. Szabadon választhattunk a szomorú és a vidám végződés között – természetesen mi a pozitív kicsengésű végét választottuk a darabnak, hogy ez egy kellemes és mégis tartalmas szombat délelőtt legyen mind a gyerekek, mind a nagyszülők számára.

Mi alapján emeltek ki bizonyos részeket a teljes műből?

Dénes-Worowski Marcell: Amikor összeállítunk egy ilyen műsort, mindig megpróbáljuk magunkat a gyerekek helyébe képzelni, hogy megérezzük, hol lehetnek a történetnek olyan pillanatai, ahol szívesen bekapcsolódnának a folyamatba. Ilyenkor mindig nagyon sok ötletet hozunk fel, játékokat dobunk be s ezeket próbáljuk ráilleszteni a zenére. Különböző zenei részleteket válogatunk – próbálunk szépeket választani, de olyanokat is, amik a cselekmény szempontjából fontosak. Ezeknek az elegyét és harmóniáját próbáljuk hosszú, órákig tartó találkozások során kikísérletezni. Nagyon szoktuk élvezni az alkotás folyamatát, mert rengeteget tanulunk: egymástól is és a darabtól is. És persze sokat nevetünk közben. Lelkesen tudjuk csinálni, hiszen nagyon szeretjük a gyerekeknek készített műsorokat, nem véletlenül vágtunk bele mi is abba, hogy ilyeneket valósítsunk meg.

Mi a célotok, a pillanatnyi szórakoztatás, vagy a jövő közönségének kinevelése?

Seidl Dénes: Számomra az nagyon fontos, hogy komolyan vesszük a gyerekeket emberileg. Nem akarunk bonbonmatinét csinálni. Nem az a fontos, hogy végig maximálisan jól szórakozzanak, hanem hogy összességében nagy élményt adjunk nekik. Olyan dolgokat szeretnénk a játékok mögé rakni, amiknek van valamilyen értéke, üzenete. Önmagában az üres szórakoztatás nem célunk, és ezt tudatosan próbáljuk is elkerülni. A koncepcióban mindig az egyik legfontosabb kérdés, hogy „mivel tudunk mi segíteni?”, „miért jó ez a gyerekeknek?”. A történetek úgy épülnek fel, hogy van egy bevezető szakasz, aztán pedig egy katarzispont, ahol az alapkonfliktus feloldódik, például megtörik az átok. Erre a fő pontra mindig próbálunk valami olyasmivel készülni, aminek a segítségével átérezhetik az egész helyzet súlyát. A koncert felépítése tehát olyan, mint magának a történetnek a felépítése.

Az interaktivitásra mekkora hangsúlyt helyeztek?

Seidl Dénes: Valamennyire mindig megpróbáljuk bevonni a gyerekeket. Az előző koncertekbe is építettünk olyan részt, mikor az ő segítségükkel történt meg egy bizonyos esemény. Csak akkor érezhetik magukénak a történetet, mondjuk a királyfi dilemmáját, ha ők is szenvedhetnek egy kicsit a probléma miatt, és aztán ők oldhatják meg azt. Nagy felelősségünk van, mert sok gyereknek ez lehet az egyetlen fóruma arra, hogy találkozhasson klasszikus zenével. Ezért hitelesnek kell lennünk, tehát úgy kell bemutatnunk nekik a komolyzenét, ahogy azt később, felnőtt korukban (remélhetőleg) fogyasztani fogják. Ha most mi végig szórakoztatnánk őket, akkor nem tapasztalnák meg azt, hogy milyen végigülni egy koncertet. Akkor pedig a klasszikus zene egyik legfontosabb értékét nem adtuk át – hogy ülsz, befogadod a dolgokat, a lelked fejlődik, az elméd pedig utazik egy nagyot, és csomó olyan dologgal leszel több, amikkel egyébként máshol nem találkozhatsz.

Dénes-Worowski Marcell: Természetesen nem kell majd egy helyben ülni a gyerekeknek az egész koncerten, sőt, feladatuk is lesz, amibe igyekszünk majd a nagyszülőket is bevonni. De ez már legyen a meglepetés része a koncertnek!

Az interjút Hörömpöli Anna készítette

Alexandre Dimcevski [Fotó: n/a]

Kérlek, mutatkozz be pár szóban a magyar közönségnek!

A névjegyem nagyon színes – legalábbis, ha a származásomat és az eddigi életpályámat nézzük. Franciaországban születtem egy orosz-macedón családban, ott is nőttem fel, de az akadémiai tanulmányaimat már Németországban folytattam. Egy ideje Magyarországon élek, 2016 óta vagyok a Magyar Állami Operaház koncertmestere.

Most pedig szólistaként érkezel a MÁV Szimfonikus Zenekarhoz – mit gondolsz Barber hegedűversenyéről?

Hogy őszinte legyek, sosem játszottam még ezelőtt, és nem is ismertem igazán korábban. Talán azért, mert kicsit háttérbe szorul az ismertebb, nagy hegedűversenyek mellett. De számomra mindenképpen érdekes felfedezés. Az első két tétele lírai, a harmadik pedig briliáns. Mindenkinek ajánlom, hogy a koncert előtt kicsit olvasson utána a mű keletkezésének, történetének.

Szeretsz Budapesten élni?

Nagyon! Imádom a város atmoszféráját, majdnem annyira, mint a jelenlegi munkatársaimat – mondja nevetve. Eszemben sincs egyhamar elköltözni máshova.

Milyen projektjeid vannak jelenleg?

Pár hete már a Barber hegedűversenyre fókuszálok, közben viszont fel kell készülnöm három koncertre, mert nemsokára utazom Japánba. A legnagyobb kihívás és feladat számomra az, hogy az állandó zenekari játék mellett a szólista mivoltomat is polírozzam, és elegendő időt tudjak szakítani a gyakorlásra a sok-sok egyéb határidő és teendő közepette.

Ebből adódik a kérdés: hogyan tudod összeegyeztetni a koncertmesteri és a szólista létet?

Igazából nem nagy a különbség a két létforma között. Koncertmesterként is vezetőnek kell lennem, mindig a lehető legjobb formámat kell hoznom, akár játékminőségről, akár hozzáállásról van szó. Számomra nem létezik egy olyan kapcsoló, amire rá kellene nyomnom, ha ebből a szerepkörből kilépek és szólistaként állok a közönség elé. Ami mindkét helyzetben fontos: érteni a zenét, amit játszom, a lehető legtöbbet megvalósítani abból, amit a partitúra kér, valamint tudni kell azt is, hogy az emberből, vagyis a személyiségemből éppen mennyi szükséges. Se többet, se kevesebbet nem szabad adni. Minden megvalósítható, ha van elég idő a felkészülésre és a kivitelezésre.

Azt meg tudod esetleg mondani, hogy melyik szerepkör áll közelebb hozzád?

Minden zenei szerepkör összes aspektusát imádom, nincs köztük jobb, vagy rosszabb. Az igaz, hogy szólóban hegedűversenyeket játszani egy külső szemlélő számára talán „értékesebb” vagy „magasabbrendűbb” tevékenység. De azt mondom, hogy csapatban, zenekarban játszva sokkal jobban megismerheted önmagadat.

Átlagosan mennyi az a gyakorlás, amivel formában tudod tartani magadat?

Sosem mérem az időt, amit gyakorlással töltök. Nagyban függ attól, hogy mi a következő műsor, amit játszom – szóval ezekben a napokban valószínűleg az átlagom felett teljesítek – mondja mosolyogva.

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

Voltak idők, amikor még unokák és nagyszülők zenei érdeklődésében sokkal több volt az átfedés. Az én Romániában eltöltött gyerekkoromban például esélyem sem volt másmilyen zenét hallgatni, mint amit elém tettek vagy megengedtek – hol volt még a szinte korlátlan zenei hozzáférés és a meglepő-váratlan  felfedezések aranykora? A televízióban egy szál csatornát lehetett elérni, a családban egyetlen rádió volt, a lemezjátszó pedig édesapám szobájában lakott, ünnepélyesen együtt hallgattunk meg minden hanglemezt, így ismerkedtem meg például az államilag nem létezőnek tekintett dzsesszel. Nagymamáméknál is volt lemezjátszó, áhítattal szedegettem elő és nézegettem a bakeliteket, az egyiktől (nem emlékszem a címére) különösen féltem, mert Signorelli orvietói pokol-freskója volt rajta, azóta se láttam félelmetesebbet. Ha ilyen a borító, milyen lehet a zene? – gondoltam borzongva, de ezt a bizonyos lemezt soha nem hallgathattam meg, mert a lemezjátszó kopott tűjét sem lehetett újra cserélni abban a hiánygazdaságban.

            Nagymamámék vittek először hangversenyre. Akkor már látszott, hogy hiába próbálkoztak a zongoraórákkal, botkezem van, viszont a botfület elkerülendő nemcsak zeneóvodába jártam és kórusban énekeltem, hanem már kisiskolásként ott ültem Erdély-szerte híres nyelvész nagyapámmal a kolozsvári filharmónia széksorában. Nagyapám az örökös szellemi munka után ott töltődött fel, és a nagymamám a lelkemre kötötte, hogy viselkedjem jól a társaságában. Mivel egyetlen zenész sincs a családban, csupán műélvezők, nem szakmai segítséget adott az élőzene élvezetéhez, hanem gyakorlati tanácsot: ha már jól kinézelődtem magam, hunyjam be a szemem, és képzeljek el képeket és történeteket a muzsikára.  Nagy örömmel tapasztaltam, hogy mindjárt az elején működött a módszer. Nem programzenét játszottak aznap, úgyhogy szabadon garázdálkodhatott a képzeletem, nem untam a hosszú estét, büszkén mentem haza, és ez az öröm megalapozta a későbbi felnőtt koncertre járások boldogságát.

            „Nekem ebből elég volt” jelentette ki éppen ekkortájt hároméves öcsém a páholyból, a lehető leghangosabban, a Diótörő lírai zárójelenetének áhítatában, és megszégyenült édesanyám hanyatt-homlok rohant ki vele az operából. Pedig csak azért történt ez a malőr, mivel épp-csak belenéztek a darabba, ugyanis értem jöttek, de előbb érkeztek és beültek ők is egy kicsit, hátha felkelti a kicsi figyelmét Csajkovszkij muzsikája – jó volt a szándék, de nem kellett volna. A kisgyerek, ha nincs kellően felkészítve a zenei élményre, tiltakozni fog, hiszen nem érti, miért jó ez neki, az érték hosszas élvezetéhez pedig még túlságosan türelmetlen.  Ha lett volna idő elmagyarázni neki, hogy mit lát, mit hall, és mire érdemes figyelnie, akkor biztosan nem tiltakozott volna ilyen vehemensen.

             Ma, amikor már mindenhonnan ömlik és árad a zene, és két kattintással bárki belevetheti magát, még nagyobb szükség van a személyes szülői-nagyszülői, keresztszülői-baráti jelenlétünkre, hogy a gyerekek el ne tévedjenek a rétegzenék sűrűjébe vezető ösvényeken, hogy a teljes erdő minden madárdalát élvezhessék majd, ha felnőnek, ne csak egyféle nótát akarjanak hallani újra és újra. Ebben az egyre sötétedő novemberben, amikor még az ünnepi várakozás illatai-fényei sem segíthetnek elviselni a hosszú estéket, különösen nagy segítség, hogy a MÁV Zenekartól ilyen sok fényes muzsikát és hozzá értő magyarázatot kapnak a gyerekek is, nemcsak a szülők. Milyen öröm, hogy már a magzatok is részesülhetnek a zenében, hogy a szeretetkoncerteken a kismamák és a kispapák, a kicsi és a nagyobb testvérek is együtt figyelhetnek a hangokra, milyen remek, hogy a hétgyerekes Bocsák családdal együtt hallgathatnak hegedűt, csellót, zongorát, vadászkürtöt, hogy nagyszülőkkel élvezhetik értő figyelemmel a klasszikus Hattyúk tavát! A közös élmény egy életre összeköt és lehetőséget ad arra, hogy később a kamasz és a felnőtt visszatérhessen a muzsika biztonságába, és soha ne kelljen többé unatkoznia: mindig van érdekes hangverseny a közelben.

            A többi program is ígéretes persze, az oroszországi csípős hidegek ellen fellobbanó újrafelfedezett Sosztakovics és Rahmanyinov-művek, a lendületes  Dvořák-szimfónia (ezen a koncerten is lesz kolozsvári kötődésű muzsikus), a szenvedélyes Chopin és a nem kevésbé szenvedélyes fiatal zongoraművésznő, Jiyeong Mun, aki nehezített pályájából is erőt merítve tizenkét éves korától halmozza sorra a sikereket – ha van fogékony gyermek a közelünkben, hallgassuk meg, milyen zene érdekli őt (ez feltétele a bizalom felkeltésének), és cserébe azután biztosan neki is mesélhetünk a közelgő hangversenyekről, hátha kedvet kap az ilyen felnőttes  koncertekhez. Az őszi kimerültség legjobb ellenszere az élőben hallgatott, közösen megélt muzsika.

Szabó T. Anna [Fotó: Dragomán György]

Jiyeong Mun [Fotó: Anne-Laure Lechat]

Kérlek, mutatkozz be pár szóban a magyar közönségnek!

Jiyeong Mun vagyok, 23 éves, Dél-Koreából származom. Ez az első alkalom, hogy Magyarországon játszhatok. Természetesen nagyon várom! Mit mondjak még? – kérdezi mosolyogva.

Hogyan kaptad a meghívást a MÁV Szimfonikus Zenekarhoz?

Jobb, ha erről a menedzseremet kérdezzük. Én annyit hallottam, hogy a zenekar kapcsolatban áll a Koreai Szimfonikus Zenekarral, ismerik egymást és néha játszanak is együtt. Ezúttal engem hívtak meg, hogy itt lépjek fel. Azt hiszem, ebben az évben jött volna hozzánk a magyar zenekar is, de azt az eseményt a dunai hajóbaleset miatt sajnos törölték.

Szóval ez az első látogatásod Magyarországon?

Nem, itt ünnepeltem idén az Új Évet! A párommal jöttünk, hogy itt töltsük ezt az ünnepet, így valamennyire már ismerem a várost. Szeretem a hangulatát, úgyhogy boldogság, hogy újra itt lehetek!

Hol tartasz most a tanulmányaidban?

Most végzem az utolsó félévemet Koreában, a Koreai Nemzeti Művészeti Egyetemen. Professzorom, mesterem Kim Dae-jin, akinél már kilenc éve tanulok. Jövőre pedig tervezek Európába költözni, továbbtanulás céljából. Azt még nem döntöttem el, hogy melyik ország lesz.

Miért Európa?

Mert imádom! Koreában élem a mindennapjaim nagy részét, de Európába jönni annyira más! Testközelből osztozhatunk azokon az épületeken és festményeken, amelyeket a zeneszerzők a múltban maguk is láttak, és inspirálódtak általuk. Úgy érzem, itt jobban tudok csatlakozni ehhez a kulturális véráramhoz. Ez teszi igazán különlegessé számomra, ezért szeretnék egyre többet megtapasztalni belőle!

Ugorjunk most a koncertműsorhoz – kérlek, mondj néhány szót az általad játszott műről!

Chopin f-moll zongoraversenye számomra nagyon különleges, hiszen ez volt az első „igazi” koncert, amit megtanulhattam és játszottam a közönségnek. 12 éves voltam akkor. Tehát tíz éve folyamatosan játszom, és minden alkalommal egyre jobban megszeretem. Azt hiszem, ez a mű képviseli a valódi, tiszta szépséget. Különösen a második tétel ilyen hangulatú, Chopin az első szerelmére gondolva írta, tehát nagyon romantikus is. Nagy öröm mind játszani, mind hallgatni.

Technikailag nehéznek számít?

Azt hiszem, hogy a zongoristák számára Chopin semmiképp nem lehet könnyű. Még akkor sem, ha valaki rendelkezik a szükséges technikai kvalitásokkal. Zeneileg mindig nagyon óvatosnak kell lenni és figyelni kell a legapróbb részletekre is, hiszen ha valami elromlik, akkor egy ilyen kis kisiklás jelentheti a „mindent”.

Hányszor játszottad már zenekarral?

Átlagosan évente egyszer tudom előadni. Kétszer vittem ezt a koncertet versenyre, Koreában, Olaszországban, Hollandiában is játszottam már. Azt hiszem, ez az a zongoraverseny, ami összességében eddig leggyakrabban volt a repertoáromon.

Végezetül, elárulnál valamit a személyes életedről?

Az életem nagyon egyszerű. Manapság nincs sok teendőm az egyetemen. Amikor nem gyakorolok, sok időt töltök a kutyámmal, szeretek moziba menni, zenekarokat hallgatni. És szeretek utazni is. De semmi igazán különleges hobbim nincs. Olyan ember vagyok, és úgy élek, mint mindenki más.

Milyen gyakran utazol?

Évente kétszer próbálok úgy utazni, hogy nincs koncertem az adott helyen. Szeretném megismerni a többi kultúrát, múzeumokba járok, vagy csak sétálok egyet az utcákon és gyönyörködöm abban a sokszínűségben, ahogyan az emberek élnek más országokban!

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

Pálfalvi Tamás [Fotó: n/a]

Először arra kérlek, hogy mutasd be pár szóval a koncerten elhangzó repertoárt!

• Az első mű, amit játszani fogok, Albinoni Esz-dúr trombitaversenye. Eredetileg ez egy vonósokra íródott darab, amit Maurice André hangszerelt át vonósokra és szólótrombitára. Több hangnemben is elő szokták adni. Ezt a versenyművet körülbelül 15 éve játszottam először, még általános iskolás koromban. Akkor egy olyan hangnemben tanultam meg, ami lejjebb van, és ezáltal fizikailag könnyebb a megvalósítása. Utána ahogyan telt-múlt az idő, egyre fentebb ment a hangnem is… Ezután következett a sorban a pikolótrombita. Egy felvételt is készítettem ezzel a hangszerrel. Később, úgy 3 évvel ezelőtt kiválasztottak az ECHO Rising Star turnéra, ahol 15 koncerten játszottam el a darabot Esz-dúrban, zongorával és orgonával. Most F-dúrban fogom játszani, G-pikolóval. Ez talán jobban fekszik így a hangszerre, kicsit fényesebben szól. De játszottam már G-dúrban és B-dúrban is. Számomra az a legnagyobb kihívás a mostani projektben, hogy mivel tényleg nagyon sokat játszottam a művet Esz-dúrban, most a fogásokat fejben „át kellett raknom”. Remélem, hogy rendben lesz minden. Persze a művet nagyon jól ismerem – mondja mosolyogva.

• Utána következik Telemann háromtételes koncertszonátája, aminek az eredeti verziója egy vonóskvintett volt. Valamikor a XX. században írták át trombitára, és el lehet mondani, hogy nagyon szépen szól ezen a hangszeren. Ezt a darabot még a Weiner Konziban tanultam, és úgy emlékszem, hogy először a Liszt Ferenc Kamarazenekarral játszottam. Aztán később, 2015-ben lemezre vettük, úgyhogy akit érdekel, meg tudja hallgatni különböző platformokon.

• A szünet után pedig egy számomra nagyon kedves darabot játszunk, Stravinsky művét, A katona történetét. A libretto egy katonáról szól, aki eladja hegedűjét az ördögnek, amiért cserébe korlátlan gazdasági hasznot, bevételt kap. A zene szeptettre íródott, és a trombitások szerencséjére került bele egy trombita (kornett) is, virtuóz szólamot írt rá a szerző. Lesz narrátorunk is. Ez egy rendkívül tanulságos történet, minden generációnak az. Akárhányszor játszom, mindig újat tanulok belőle. A trombita szólam tényleg nagy kihívást jelent – ezért szeretem játszani. Egyébként nemcsak narrátorral, hanem színészekkel, táncosokkal is elő szokták adni. Minden formájában igazi remekmű. A legnagyobb nehézsége talán az, hogy rendszeresen változik az ütemmutató. Mind a zenészeknek, mind a karmesternek nagyon oda kell figyelni. Ha a közönségünk esetleg nézi majd a karmester kezét, érdekes lesz megfigyelni, hogy sokszor nem együtt vezényel a zenekarral. Más szavakkal: úgy érezhetik, mintha a zenekar és a karmester harcolna egymással. De ennek így kell lennie, mert így komponálta meg Stravinksky.  És persze a zenészeknek karmesterrel sokkal könnyebb játszani, mint nélküle. Egyben tartja a csapatot, segít a mesélőnek, plusz olyan zenei ötleteket is beleépít az előadásba, amelyek nem feltétlenül jelennének meg maguktól. Nagyon várom, hogy harmadszorra is színpadra álljak a művel. Szerintem igazán kiváló produkció lesz, nagyon jók a zenészek. Összességében: szép koncert előtt állunk, mindenkinek jó szurkolást kívánok, remélem, hogy élvezni fogják!

Mennyi időd jut gyakorlásra és jelenleg milyen projektjeid vannak?

• A gyakorlást inkább hagyjuk... Ha esetleg trombitások olvassák ezt az interjút, vagy olyan tanulók, akik kíváncsiak rá, hogy mennyit kell gyakorolni, akkor nem biztos, hogy ez lenne számukra a megfelelő útmutatás. Mostanában nem sok időm van.

Mi lenne az útmutatás?

• Az, hogy sokat gyakoroljanak! – feleli nevetve. - Nem... Az útmutatás az, hogy ésszel kell gyakorolni. Az a legfontosabb, és akkor minden rendben lesz. De hogy az előbbi kérdésre is válaszoljak, sok mindent csinálok egyszerre. A Budapesti Fesztiválzenekar első trombitása vagyok, a Zeneakadémián főtárgyat tanítok, az In Medias Brass kvintettel koncertezünk és főként azért szólistának tartom magamat. A legfontosabb pedig, hogy van otthon két gyerkőcöm, egy hat hónapos kislány és egy kettő éves kisfiú, úgyhogy minden szabadidőmet a családomnak szentelem.

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.