Szép hosszú estét töltöttem el az álló autómban február végén, nem tudtam elmozdulni a rádió mellől, miután hazaértem – a Bartókon izgalmas műsor ment, csak közben kapcsolódtam bele, úgyhogy nem tudtam, mit hallok, de ott ragadtam a kocsiban, mert olyan szép volt, hogy nem lehetett félbeszakítani. Miközben a macskám felugrott a motorháztetőre, és éhes rosszallással bámult be a szélvédőn, én megnéztem a telefonomon, kik és mit játszanak. Bizony, hogy a MÁV zenekar volt, Medveczky Ádám vezényletével Balassa, Viski, Dohnányi és Ránki műveket adtak elő szenvedélyes és lírai lendülettel. Sokáig ültem az egyre hűlő belső térben, aztán nem bírtam tovább, a mobilon kapcsoltam be a rádiót, aztán bent hangszórón folytattam. (Ahogy nézem, március tizenhetedikén, dél körül megismétlik a rádióban, ha valaki lemaradt volna róla.)

            Remek volt, időnként lehunytam a szemem, és hozzáképzeltem a zenekart, azelőtt nem sokkal láttam őket a februári Vengerov-Ránki-Devich koncerten, ahol  ugyan a három szólista volt előtérben, legdzsesszesebb, legjátékosabb Beethovent mutatva meg, amit eddig láttam-hallottam, anélkül, hogy elnyomták volna az eredetit vagy a többieket, de a zenekar is velük tartott mindvégig a kalandban; és nagyon szép volt, ahogy a koncert végén nemcsak a szólisták ölelték meg egymást, hanem a szólamvezetők mellett még sokan adták le kézfogással, öleléssel, érintéssel az este boldog feszültségét. Mivel még soha nem játszottam zenekarban (csak kórusban énekeltem), a zene után ismét elgondolkodtam azon, hogy vajon egy ekkora közösségben mennyit számít, hogy sok nő is muzsikál az együttesben – vajon ettől érzékenyebben reagál az egész zenekar?

            Novellák indultak meg a fejemben arról, hogy milyen lehet a nők élete egy zenekarban, köttetnek-e szövetségek, egyenlőség van-e valóban, mit beszélnek egymás közt (egy-egy elsuttogott szót láttam is előadás előtt, kinti beszélgetések elvarródó szálait), elképzeltem, hogy milyen lehet visszaállni a zenekarba friss szülőként, vagy még inkább szoptatós anyaként, hogyan befolyásolják az első gyermek körül kalandozó gondolatok és érzelmek a koncentrációt, vajon a mellek feszülése, fájdalma, a has sajgása, a testi változások lehetővé teszik-e minden hangszeren a megfelelő játékot – egy hárfás vagy egy női csellista például képes-e egyáltalán visszatérni szoptatós anyaként a munkába? Hogyan fér meg a zenekari munka feszített fegyelme és figyelme a kialvatlansággal, a beteg gyerekek mellett eltöltött éjszakák aggodalmával? Megérti-e ezeket a fizikai és lelki változásokat a zenekar egésze, és a zenekar férfitagjai? Figyel-e ilyesmire vajon egy karmester? (Nyilván figyel, ha jó ember, vagy ha jó apa.) Olvastam ezt érintő interjút, hallottam zenész anyákkal beszélgetéseket, és mintha zenész házaspárok esetén ez érthetőbb-tapinthatóbb kérdés lenne az egész családnak, ráadásul ott természetesen vonódnak be a csemeték is a zenébe – láttam az egyik híres hegedűs házaspár karon ülő, egy évnél is kisebb babáját, amint a legnagyobb természetességgel próbált játszani a szülők hangszerén, és láttam a fiatal zongorista pár kisfiát fülig érő mosollyal verni a billentyűket. Vajon hány próbát kénytelenek végigülni gyerekek? Vagy lehet, hogy a zenészgyerekek korábban önállóak?

            Laikusként azt is tudni szeretném, vajon létezik-e olyan interjúkötet, vagy akár honlap, ahol egy egész zenekarral beszélgetnek, ahol minden tagot, akár rendszeresen, meginterjúvol valaki arról, hogy melyek a reflexiói egy-egy adott évaddal, vagy művel, vagy vendégművésszel kapcsolatban? Mennyire maradhat az ember egyéniség egy ilyen közösségi produkcióban, és nőként például hogyan oldják meg a külföldi vendégszerepléseket? Megvallom, engem még az is érdekel (halványan bár, de mégis), hogy miként választ valaki (akár nő, akár férfi), fellépőruhát- és cipőt… Ez látszólag távol áll a zenétől, de az élő koncerteken a vizuális összképhez hozzátartozik, még akkor is, ha a közönség annyira belemerül a zenébe, hogy szinte meg se látja magukat a zenészeket. És az is érdekes, hogy vajon egy fiatal zenészt befolyásol-e, hogy női vagy férfi zenész a mellette ülő kollégája, vagy akár az, hogy milyen korú vagy nemű közönségnek játszik? Egyszer hosszan beszélgettem egy külföldi zenekutatóval, aki azt vizsgálta, hogyan változik egy egyházi kórusban a kamasz fiúk hangszíne és hangereje attól függően, hogy kinek énekelnek. Vajon van-e ilyen érzékelhető különbség a hangszeres zenészek esetében is? Kézdy Lucával, a remek dzsessz-hegedűssel beszélgettünk nemrég ilyesmiről, ő nem gondolta, hogy ez megtörténne; de vajon a klasszikus zenészekre, nagyzenekari szólistákra is igaz ez? Nyilván mindenről van adat és kutatás, ha nem is feltétlenül magyar viszonylatban.

            Olthatatlan kíváncsiságom persze nem csökkenti lelkesedésemet a MÁV zenekar márciusi koncertjeivel kapcsolatban sem. Nagy örömmel látom, hogy koncertet adnak Nagyváradon (erdélyi gyökerű emberként sok családi emlék köt a városhoz), hogy több nagyszabású koncert is lesz a Zeneakadémián (az egyik alkalommal éppen a Csajkovszkij után következő orosz nemzedék műveiből válogat a visszatérő vendégkarmester, Alim Shakh, a zongoránál Jurij Favorin, a másik alkalommal a fiatal spanyol hegedűművész, Roberto González-Monjas mutatja meg a „viharokra emelt nyárderűt” Mozart és Beethoven művészetében), és jó tudni, hogy folytatódik a jubileumi Beethoven sorozat is, és hallható lesz az egyszerre éteri és sodró intenzitású kései nagy mű, a Missa Solemnis, Kovács János vezényletével, olyan szólistákkal, mint Kolonits Klára.

            Az egyik legjobban várt koncert számomra mégis a Várjon Dénes közreműködésével készülő Beethoven-est, mindjárt március ötödikén, nemcsak az István király nyitány magyar vonatkozásai miatt, hanem leginkább a Pastorale-szimfónia természeti képeinek finomsága okán – ugyanis ez bennem személyes emlékeket ébreszt. Jártam egyszer a csodálatos Várjon-Simon házaspár barátságos kertes otthonában, és elképzelem, ahogy Dénes az ablakon beömlő napfényben gyakorolja a művet gyöngéd-szép mozdulatokkal, a lábánál a figyelő kutya és az alvó macska, a lassanként kivirágzó kertből pedig beszivárognak az első tavaszi madárkoncertek hangjai – soha ennél pásztoribb, idillibb képet: ha lehunyom majd a koncerten a szemem, hallani fogom a nagy fák suhogását, és azt is, ahogy Beethoven ott ül a kertben, és elégedetten mosolyog.

Szabó T. Anna [Fotó: Dragomán György]

Henry Cheng igazi világpolgár – ázsiai születésű, az Egyesült Államokban nőtt fel és tanult, 6 éve pedig Európában él és dolgozik. A MÁV Szimfonikus Zenekarral közös hangversenyén megcsillogtathatja fantáziáját és kulturális tájékozottságát, hiszen a műsor összeállítása közel olyan sokszínű, mint ő maga. Az alábbiakban a vele készült beszélgetést olvashatják.

Henry Cheng [Fotó: n/a]

Kérlek, oszd meg a gondolataidat a koncert felépítésével, tematikájával kapcsolatban!

Nagyon érdekes programról van szó, az lehetne a fantáziacíme, hogy "Amikor kelet találkozik nyugattal", hiszen szimbolizálja azt, hogy hol is helyezkedünk el az egyetemes kultúrában. Az első műsorszám, a Train Toccata például a nyugati zene teljes kromatikus palettájából merít és így ábrázol egy száguldó mozdonyt. Viszont a "kínai ízt" is érezhetjük, konkrét idézetet is találhatunk benne a "Train", azaz Vonat című slágerből, amelyet a tajvani popsztár, Lo Tayu tett híressé. Érezhetjük, hogy egy igazi kulturális keveredésről van szó. A következő darab a Butterfly Lovers hegedűverseny lesz, ami az egyik leghíresebb zenekarra írt kínai mű. Egy ősi kínai legenda megzenésítése egy tételben, hét jelenetre tördelve, de nyugati típusú zenekarra írva. A szóló hegedű szólamban megjelennek bizonyos tipikus ázsiai technikák és motívumok.

A IX. (Az Újvilágból) szimfóniát pedig azt hiszem, senkinek nem kell bemutatnom. Ugyan Dvořák csak a komponálás befejezése után adta a címet darabjának, viszont kezdettől fogva törekedett arra, hogy a kompozíciónak sajátos amerikai „aromája” legyen. A lassú bevezetéssel induló nagyszabású első tételben például a melléktéma pentaton dallam. Nem “népdal”, de mégis olyan jellegű, amilyeneket Dvořák korabeli gyűjteményekben láthatott, s talán még az utcán is hallhatott.

Hol tartasz most a szakmai pályafutásodban?

Jelen pillanatban a "főhadiszállásom" Duisburgban, Németországban van, ahol a Klangkraft Orchester művészeti vezetőjeként és vezető karmestereként működöm. Nagyon szerencsésnek tartom magamat, hiszen 2018-ban két nemzetközi karmesterversenyen is első helyezést értem el. A Doráti Antal Karmesterversenyt követően nagyon sok út, lehetőség nyílt meg előttem. Ebből következik, hogy azóta gyakorlatilag csak repkedem körbe a világban és kapom az újabbnál újabb vendégkarmesteri felkéréseket. Hihetetlenül élvezem, hogy nemcsak Európában, hanem Amerikában és Ázsiában is koncertezhetek. Most, hogy belegondolok: a MÁV Szimfonikus Zenekarral közös hangversenyünk kicsit olyan, mintha az eddigi és a mostani életemről szólna. Ázsiában születtem, Amerikában nőttem fel, és az utóbbi 6 évben Európában dolgozom. Úgy érzem, hogy három kontinens gyermeke vagyok – mosolyog szélesen.

Mivel töltöd a szabadidődet?

A szabadidőmet? Mit is jelent ez a szó? – kérdezi nevetve. A viccet félretéve, tényleg nem rendelkezem sok olyan idővel, amit saját belátásom szerint használhatnék ki. Leginkább alvással töltöm ezeket a nyugodt órákat – én is öregszem, mint mindenki más, úgyhogy jobban oda kell figyelnem magamra, egészségesen kell táplálkozni és néhanapján edzeni sem árt. Most épp egy maratonra készülök. Két éve áttértem a vegán étkezésre, de sajnos nincs mindig lehetőségem eszerint táplálkozni. Húst nem eszem sehol, de néhány országban még nem annyira elterjedt ez az életmód – így például a hotelben, ahol most szálltam meg, nincsen vegán opció a menüben. Amióta vegán vagyok, sokkal több energiám van és kevesebb alvásra van szükségem, így hiába tűnt a folyamat elején ez egy komoly lemondásnak, ma már inkább a hosszabb, kiegyensúlyozottabb életbe való befektetésként tekintek rá.

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

Vengerov nevét minden klasszikus zenét művelő és kedvelő ismeri, hiszen a világ egyik legjobbjának tartott, legismertebb hegedűművészéről van szó. Azt viszont kevesen tudják, hogy milyen pályára készült gyerekkorában és miért választotta pont ezt a hangszert. Minderről és sok másról is faggattuk az alább olvasható, igencsak vidámra sikerült interjú során.

Maxim Vengerov [Fotó: B. Ealovega]

Először beszéljünk a MÁV Szimfonikus Zenekarral közös koncertjének műsoráról. Ki választotta az elhangzó műveket?

Én! Beethoven-év van – erről bizonyára mindenki tud, aki szereti a klasszikus zenét. Számomra egyébként minden év egy kicsit Beethoven-év is, hiszen gyakran játszom a hegedűversenyét és sokszor vezénylem valamelyik szimfóniáját. A zenekar szerette volna, hogy most is ilyen programot állítsak össze, hát így alakult. A koncert első felében Beethoven Hármasversenyét adjuk elő, két csodálatos ifjú szólista, Devich Gergely és Ránki Fülöp csatlakoznak hozzám. A második részben pedig a hetedik szimfóniát játsszuk, én vezénylem a zenekart. Nagyon sztenderd, de mégis frissítő a műsor. Beethovenre, mint szerzőre azt mondhatnám, hogy egyszerű, de ezzel együtt mégis nagyon komplex. Sokoldalú, sok színt jelenít meg a műveiben. Érezhető, hogy lélekkel teli muzsikákról van szó, és az a jó ebben, hogy változatosan lehet ezeket interpretálni. Persze az előadási mód nagyban függ a koncertteremtől és a közönség elhelyezkedésétől is. Ez a zene mindig más, nincs két egyforma előadás, ezáltal bizonyos értelemben kortárssá válik. Folyamatosan alakul.

Milyen gyakran van alkalma ennyire fiatal szólistákkal színpadra lépni?

Nem mondanám gyakorinak, de nagyon várom, hogy színpadra léphessek velük. A fiataloktól mindig sokat lehet tanulni. Persze nagyon remélem, hogy a közönség engem is fiatal szólistának lát majd – mondja nevetve. – Azt hozzá kell tennem, hogy hiába vagyok „csak” 45 éves, de most van a 40. évfordulója annak, hogy színpadon koncertezem. Az első hangversenyt 5 évesen adtam, akár hiszik, akár nem. Annyira élveztem az elmúlt negyven évet, hogy úgy döntöttem, ezt a jeles dátumot megünneplem. Lényegében az idei összes koncertem ünnep, de most kifejezetten egy alkalomra gondolok: ez a hangverseny Londonban lesz június 12-én, ahol kiváló kollegáim, Mischa Maisky és Martha Argerich lesznek partnereim Beethoven Hármasversenyében az Albert Hallban. A kísérő zenekar az Oxford Filharmonikusok lesznek, ahol rezidens karmesterként is működtem. A koncerten előadom továbbá Sosztakovics első hegedűversenyét, és készülünk egy különleges műsorszámmal is. Ez Sarasate Navarrája lesz., de nem akárhogyan! Átírva 10 hegedűsre. A Royal College of Music növendékei csatlakoznak majd hozzám. Az intézményben jelenleg a „Polonsky Visiting Professor of Violin” titulust töltöm be.

Emlékszik még arra, hogy mit játszott 5 évesen azon a bizonyos első koncerten?

Igen! Főleg rövid kis darabokat, az egyik Paganini egyik könnyebb variációja volt egy romantikus témára, azt hiszem Csajkovszkij tollából. Összesen fél órás programot játszottam, ami eléggé jelentős hosszúság az akkori koromat tekintve.

Feltételezem, nem öt évesen kezdett el hegedülni tanulni...

Egészen pontosan 4 éves és 8 hónapos voltam, mikor először kezembe adták a hangszert. Lényegében fél év kellett ahhoz, hogy ki tudjak állni a pódiumra. Gyorsan tanultam, talán nem túlzás ezt állítani – mondja mosolyogva.

Miért kezdett el vezényelni?

Sokan nem tudják, de én gyerekként rögtön karmester szerettem volna lenni. Sosem gondoltam arra, hogy hegedűművész váljék belőlem. Édesanyám kóruskarnagy volt és apám próbáira is gyakran ellátogattam, ő oboista volt. De már a kezdet kezdetén is a karmestert figyeltem, ő nyűgözött le. Tetszett, ahogy mindent irányít, és én is úgy éreztem, hogy ilymódon szeretnék a folyamat részese lenni. Született vezető személyiséggel és a zene szeretetével megáldva, zenészcsaládba születve nem is volt kérdés, hogy a karmesterség vonzott. A szüleim azt mondták, hogy ehhez előbb tanuljak meg valamilyen hangszeren játszani. Nem ők választottak helyettem, hanem gyerekként megkérdezték, min szeretnék játszani. Csak azért választottam a hegedűt, mert közvetlenül a közönség előtt foglalnak helyet a színpadon – magyarázza harsányan kacagva.

Elárulna pár kulisszatitkot? Először is, milyen húrokon játszik?

Ez jó kérdés! Nagyon sokáig játszottam Pirastro Evah Pirazzi garnitúrával, de most a Thomastic húrok felé fordult az érdeklődésem. Ezek kicsit talán alá vannak becsülve a Pirastrokhoz képest, pedig nagyon jó húrokról van szó! Mélyebb, intenzívebb tónust tudtam elérni velük, mint amire előzetesen számítottam. Persze ez nagyban függ attól, hogy milyen típusú, korú hangszeren játszik az ember. De mindenképpen érdemes kísérletezni.

Melyik a kedvenc Thomasic szettje?

Egyelőre a felfedezés fázisában vagyok, de ígérem, jövőre beszámolok a tapasztalataimról – mosolyog szélesen.

Hogyan készül fel egy koncertre az esemény napján?

Na igen, párszor felfutok a lépcsőn, hogy bemelegítsek – viccelődik, aztán komolyra fordítja a szót – attól függ, hogy van-e próbám aznap, vagy nincs. Ha délelőtt van, akkor utána megebédelek, alszom egy jót délután és igyekszem időben odaérni a koncertterembe. A sietségnél, kapkodásnál nincs rosszabb. Ha megérkeztem, lenyugtatom magamat és a légzésemet – gyakran végzek különböző meditatív légzőgyakorlatokat. Ezután nincs más hátra, mint felmenni a színpadra és elkezdeni.

Hogyan tartja karban, fitten magát?

Ez a teendő nagyon fontos minden hangszeres művész számára. Mivel a test folyton változik, néha tudatosan kell adaptálnunk magunkat ezekhez a változásokhoz. Néha magam is végzek különböző gyakorlatokat, tornákat, de szerencsére ezzel nekem nincs sok problémám. Lényegében csak emlékeztetnem kell magamat, hogy hol vannak a hangszeren a húrok, és figyelni rá, hogy a vérem továbbra is keringésben maradjon – a gondolatsor közben hangosan felnevet –, minden más pedig ott van a fejemben.

Köszönöm szépen az interjút!

Hörömpöli Anna

Devich Gergely és Ránki Fülöp igazi játékosok – hangszerük fiatal mesterei. Tehetségesek, ugyanakkor nagy alázattal és lelkesedéssel állnak a munka elébe. Mindkettejük mögött támogató és szerető zenészcsalád áll. Most abba a különleges helyzetbe kerültek, hogy együtt léphetnek színpadra a MÁV Szimfonikus Zenekar hangversenyén a világsztár Maxim Vengerovval. A továbbiakban a rendkívüli esemény alkalmából készült beszélgetést olvashatják.

Kérlek titeket, mutatkozzatok be pár mondatban!

Ránki Fülöp: Klukon Edit és Ránki Dezső zongoraművészek gyermekeként természetes volt, hogy zenélni kezdek. Három- négyéves koromtól zongorázom, és valamikor az általános iskola utolsó éveiben kezdett bennem tudatosulni, hogy ez lesz a hivatásom. Becht Erikánál kezdtem hivatalosan zongorát tanulni a II. kerületi Járdányi Pál Zeneiskolában nyolcévesen, nála maradtam egészen az érettségiig. A zeneakadémiai felvételi előtti években Hambalkó Edithez is jártam, az egyetemen pedig Jandó Jenő, Lantos István és Wagner Rita növendéke voltam 2018-ig, amikor lediplomáztam. Az utóbbi időben sokat hallgatok régi nagyokat, például Vladimir de Pachmannt, Josef Lhévinne-t, Josef Hofmannt vagy éppen Bartók Bélát, és igyekszem tanulni a játékukból. Három zongoristához pedig mindig visszatérek: ők Dinu Lipatti, Szvjatoszlav Richter és Arturo Benedetti Michelangeli.

Devich Gergely: 21 éves vagyok, jelenleg harmadéves hallgató a Zeneakadémián. A tanév végén kisdiplomázom, jelen pillanatban Mező László és Varga István a két tanárom. 8 évesen kezdtem gordonkázni, ami nem számít nagyon korainak. Nem volt sem bennem, sem a szüleimben valamilyen különleges indíttatás. Azért kezdtem el csellózni, hogy tanuljak valamilyen hangszert, hiszen a zenetanulás sok mindent fejleszt – többek között a hallást és egyéb dolgokat. Mivel zenészcsalád vagyunk, viszonylag természetesnek számított, hogy csellózni kezdjek, a hangszert magát viszont én választottam. Anyukám, Kovalszki Mária próbált a zongora fele terelni, de hajthatatlan voltam. Nagypapám, Devich János csellista volt, de én ezt nem igazán fogtam fel gyerekként, nem is így tekintettem rá – tehát nem miatta kezdtem gordonkázni, hanem így alakult.

Az évek során elkezdett azért kikristályosodni, hogy belőlem végülis csellista lesz. Fantasztikus zeneiskolai tanárom volt, Antók Zsuzsanna, aki határozottan terelt a pálya felé. 13 évesen, 2012-ben felvételiztem a Zeneakadémiára, az Előkészítő Tagozatra. Utólag nagyon hálás vagyok Zsuzsa néninek, de bennem a felvételi után tényleg csak évekkel később tudatosult, hogy innen már nincs visszaút. Az is a zeneakadémiai évek során alakult ki, hogy hobbim lett a klasszikus zene. Ez némileg Batta Andrásnak köszönhető, végig ő volt a zenetörténet tanárunk. Élmény volt minden óra, és rengeteg benyomás ért, amik nagy hatással voltak rám. A legtöbb ideig Mező László tanár úr foglalkozott velem – 2012 óta folyamatosan tanít. Nagyon sajnálom, hogy nem hallottam őt élőben csellózni, de pont mostanában kezdtem kicsit felfedezgetni a Bartók Vonósnégyes felvételeit. Egészen lenyűgözőek.

Hogyan kell elképzelni a mindennapjaitokat?

D.G.: Az enyémeket úgy, mint egy „normális”, BA 3-as hallgatóét. Az időm nagy részét a gyakorlás teszi ki, de igyekszem bejárni az órákra, amennyire lehet. Van egy vonósnégyesem, a Korossy Kvartett, ami mostanában egyre több elfoglaltságot jelent. Másokhoz képest – megítélésem szerint – eléggé sokat próbálunk. A szabadidőmet általában zenével kapcsolatos dolgokkal töltöm. Olvasni is szeretek, szépirodalmat vagy filozófiát. Ha sportot kellene mondanom: teniszt rendszeresen nézek, nagy Nadal-drukker vagyok. Ha ő játszik, azt a lehetőségeimhez mérten azért megnézem...–mondja mosolyogva.

R.F.: Mivel jelenleg sem hallgatóként, sem tanárként nem kötődöm intézményhez, lehetőségem van az időm túlnyomó részét gyakorlással, önképzéssel, a koncertekre való felkészüléssel tölteni. Szerencsés helyzetben vagyok, hogy rendszeresen adódnak fellépési lehetőségeim, ráadásul többnyire különböző műsorokkal – így szinte észrevétlenül el tud telni hét-nyolc óra egy nap csak a koncertanyagok gyakorlásával. Egyébként szívesen olvasok és sétálok, beszélgetek barátokkal, valamint igazán szeretek aludni.

Milyen koncertjeidre vagy büszke az elmúlt időkből és mire készülsz nagy reményekkel?

R.F.: Büszke nem szoktam lenni, inkább örülök, ha megtettem a tőlem telhető legtöbbet, hogy a tudásomat hasznosítsam. A koncertek mindig pillanatképek, amik a zenei képzettségem szintjét, a darabbal való összefonódásom mélységét és a koncert alatti lelki és testi állapotomat is elárulják – mindhárom tényező állandóan vagy műről műre változik. A múlt héten két koncertre ugrottam be Mendelssohn g-moll zongoraversenyével, amit tavaly tavasszal tanultam meg és játszottam el egyszer, most pedig négy napom volt elővenni. Szokatlan és tanulságos feladat volt. Az utóbbi hónapokban nagy lendülettel foglalkozom Olivier Messiaen A kerti poszáta című nagyszabású zongoradarabjával, amit a következő hetekben játszom majd.

Ha el tudjátok választani a két „funkciót”, mennyire érzitek magatokat szólistának és mennyire kamarazenésznek?

R.F.: Első nekifutásra azt mondanám, hogy szólistának tartom magamat elsősorban, de a kamarázás érzete nagyban függ a partnerek kilététől, az összhang meglététől vagy hiányától. Az egymásra figyelés, kezdeményezés, reagálás folytonossága extra szellemi igénybevételt jelent a szólózáshoz képest, ugyanakkor támpontot is jelent a társak jelenléte. Egyedül gyakorlatilag önmagammal kell kamaráznom, a különböző zenei anyagoknak akár egyidejűleg kell önálló formát adnom úgy, hogy közben egymással a kellő harmóniával és kontraszttal kapcsolódhassanak össze. Mindkét zenélésmódnak megvannak az örömei, és szívesen csinálom őket.

D.G.: Én nem érzem magamat szólista alkatnak. Nagyon örülök és nagyon megtisztelő, hogy ennyi lehetőségem van, viszont nincs bennem egy mindent elsöprő szólista-ambíció. Nem csak így tudom elképzelni a jövőmet, kamarázni is nagyon szeretek. Azt nem tudom eldönteni vagy megmondani, hogy melyiket érzem közelebb magamhoz – talán nem is kell. A helyzet az, hogy a szólista léttel sokkal több stressz jár, a kamarazenéléssel kevésbé. És a kamarázásban ott van az is, hogy többen vagyunk, kiegészítjük egymást – ezt az érzést kifejezetten szeretem.

Mióta ismeritek egymást?

R.F.: A Zeneakadémián Földes Imre kurzusára jártunk együtt, aminek kapcsán jókat beszélgettünk. 2018-ban Petrovics Eszter felkért minket A mi Kodályunk című filmben való szereplésre, amelyben beszélünk Kodályról és zenélünk is, ekkor kezdődött a szorosabb szakmai kapcsolatunk. Eddig csak Kodály cselló-zongora darabjait játszottuk együtt, Beethoven tehát új területet jelent a közös játékunkban. Minden közös próba frissítő, Gergő kivételes tehetségéből, természetességéből és műveltségéből sokat meríthetek.

D.G.: Annyit hozzátennék, hogy amennyit dolgoztam Fülöppel – nem mondom, hogy rengeteget, de azért az utóbbi időben volt egy-két projektünk – mindig lenyűgözött az a fajta hozzáállás, amivel ő dolgozik. Egyrészt hihetetlenül profi, másrészt mindig tisztán a műből indul ki, amennyire lehet, sallangmentesen közelíti meg azt. Semmi öncélú nincs benne. Ez borzasztóan imponáló és inspiráló számomra. Mindig öröm, mikor vele játszhatok.

Mit jelent számotokra Maxim Vengerov kamaratársaként színpadra lépni?

D.G.: Óriási megtiszteltetés Vengerovval játszani, vagy akár csak egy lapon említeni a nevemet az övével. Nagyon remélem, hogy sokat tanulhatok tőle mind a próbafolyamat alatt, mind abból, ahogy a koncerten játszik. Az egészen más, mikor az ember a 10. sorból hallgatja mint közönség, és az, mikor valamiben együtt zenélnek... Azért nem érzem kihívásnak – és ezt értse mindenki jól –, mert ő a Vengerov, én meg a Devich Gergő. Akármit csinálhatok, úgysem fogok úgy csellózni, ahogy ő hegedül, hiszen ő egy világsztár és teljesen kiforrott művészegyéniség. Én még nem érzem magamat annak. Nyitottan, bizonyos fajta nyugodtsággal és várakozással nézek az együttműködés elébe.

R.F.: Schumann tanácsát igyekszem követni, aki azt javasolta, a zenész mindig játsszon úgy, mintha a mesterének játszana. Erre a koncertre sem készülök tehát másképpen, mint bármelyik másikra, mindenkor próbálok a tőlem telhető legnagyobb igényességgel és lelkesedéssel foglalkozni az aktuális darabbal. Abban biztos vagyok, hogy Maxim Vengerovtól rengeteget tanulhatok majd a próbák és az előadás során zenéről és zenélésről, úgyhogy nagy örömmel várom a találkozást.

Egyáltalán mennyire vagy „izgulós” típus? Van bármilyen stratégiád koncertek előtt, amivel ráhangolódsz az eseményre?

R.F.: Azon túl, hogy az izgalom mértéke rengeteg pillanatnyi körülmény függvénye is (mint kipihentség, utazás, a hangszer minősége és így tovább), nálam elsődlegesen múlik azon, hogy mennyire érzem biztosnak a felkészültségemet. Minél otthonosabban érzem magam egy zenében, annál kevesebb stresszt jelent kiülni eljátszani. Esti koncertek előtt jót szokott tenni egy másfél-két órás délutáni alvás, illetve elengedhetetlen, hogy pár falatot egyek nem sokkal játék előtt, mert éhesen nehéz koncentrálni.

Mit kell tudni a most előadásra kerülő Beethoven Hármasversenyről?

R.F.: Először lesz alkalmam játszani a Hármasversenyben. Általában könnyűnek nevezik a zongoraszólamot a hegedű és a cselló játszanivalójához mérten. Valóban kevésbé bombasztikus, mint például a zongoraversenyek anyaga. Viszont egyáltalán nem egyszerű finoman, hajlékonyan, ugyanakkor precízen eljátszani, különösen azokon a mai, féltonnás zongorákon, amiken teljesen más érzés játszani, mint egy korabeli, könnyedebb fortepianón. Beethovent egyébként nem zongorázom gyakran, ha igen, akkor elsősorban versenyműveket (C-dúr és B-dúr zongoraverseny, Karfantázia), de sok csodálatos művét érzem egyre közelebb magamhoz, amiket a következő években reményeim szerint megtanulhatok és eljátszhatok majd.

Hogyan kezelitek azt, hogy egyre ismertebbnek és elismertebbnek számítotok fiatal zenészként a klasszikus zenei életben?

R.F: Valójában nem tudom megítélni, mennyire számítok ismertnek, az viszont biztos, hogy változást nem érzékelek a közeli környezetem felől, ennek pedig nagyon örülök. Családom és barátaim mind támogatnak, amivel könnyűvé és örömtelivé tesznek minden teendőt. Kritikát elsősorban saját magamtól kapok, ezért nem fukarkodom vele, hogy képes legyek fejlődni.

D.G.: Az ismertséget és az elismertséget is érzékelem egy bizonyos mértékben – de nem a környezetem viselkedése miatt, hanem amiatt, hogy milyen szintű koncertekre kérnek fel. Mikor megkaptam a lehetőséget, hogy Vengerovval játszhatok, nem hittem el... Ettől eltekintve szerencsére nem érzékelem nap mint nap a „hírességet”. Inkább az akadályaimmal szembesülök és azzal, hogy miben kellene fejlődnöm. Pont egy ilyen darab, mint a Hármasverseny megállítja az embert, hogy nagyokat gondoljon magáról. És nemcsak erről a műről van szó, hanem mindegyikről, amivel elkezdek dolgozni. Pont emiatt nem gondolom azt, hogy befutott és kiérlelt zenész, vagy művészegyéniség lennék. Én tanuló vagyok. Rendszeresen vannak csellóóráim, és egy folyamatnak vagyok a része. Nem érzem, hogy bármilyen szinten megérkeztem volna bárhová. A legtöbb biztatást és egyben kritikát a szüleimtől, a közvetlen környezetemtől, valamint a tanáraimtól kapom. Rajtuk is ugyanezt a hozzáállást látom – igyekeznek mindig arra az útra terelni, hogy jobb és jobb lehessek. És nemcsak az elv miatt, hogy mindig lehet valamit jobban csinálni, hanem azért is, mert tényleg bőven van még teendőm.

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

Mladen Tarbuk [Fotó: Díner Tamás]

Mi volt az inspirációja a műsor összeállítása során?

Ma olyan világban élünk, mint amilyen ez az utca mellettünk – tele emberekkel, forgalommal és túlságosan sok zajjal. Sosincs egy tökéletesen békés pillanatunk sem. Itt a hotelben sem találtunk olyan helyet a beszélgetéshez, ahol ne szólna a zene. Ez nem mindig volt így – az elmúlt 50 év során vált egyre hangosabbá az életünk. És nem is csak a szó szerint vett zenéről van szó, hanem a kéretlen telefonpittyegéstől kezdve az autók füstös moraján át a repülőgépek néha fülsiketítő száguldásáig mindenféle lármáról. Ezek a dolgok jártak a fejemben akkor is, mikor a koncert műsorát állítottam össze. Azt gondoltam, hogy a zene puha és szelíd oldalát kell bemutatnunk, ha már a külső környezetünk erre egyre alkalmatlanabb. Sok olyan kompozíció létezik, amelyeknek van valamilyen köze az idilli hangulathoz, a makulátlan szépséghez. Ezek közül válogattam négyet.

Hogyan jelenik meg az idill a zenékben?

El tudnám mondani az összes darabról egyesével is, hogy miért pont ezeket választottam a műsorba. A végén oda lyukadnék ki, hogy a művek kivétel nélkül a természet zenéjével foglalkoznak, persze más-más módokon. Azt szoktam mondani, hogy a zene a csendből születik, majd visszatér a csendbe. Ezt a gondolatot Wagner és Bersa művei szépen tükrözik: mindkettőnek ugyanaz a képzete a korai békés és csendes kezdetről, majd egy zenei-eszmei fejlesztés során elérik a tetőpontot, és innen zuhannak vissza a megoldásba, a csöndbe. Mascagni Intermezzoja is hasonlóképpen építkezik: a csúcspont nagyon eksztatikus, ami később fokozatosan csökken és pianoba torkollik.

A zongoraverseny is hasonlóan idilli?

Bartók harmadik zongoraversenye kicsit kilóg a sorból, mivel három tételből áll, de csak az első kettő épül fel úgy, ahogy azt az előbb elmondtam a többi darabról. A kezdete valójában a semmi, csak néhány szösszenet alakítja ki bennünk a zene atmoszféráját. Ezután kezdődik a fejlesztés. A második tételben gyönyörűek a vonósoknál felbukkanó kanonikus utánozások és a párbeszéd a zongorával. A középső rész nagyon érdekes: megjelenik a természet félelmetes zenéje, aztán megint visszatér a békés, korálszerű karakter. A harmadik tétel pedig valami egészen mást jelenít meg. Bartók úgy használ magyar dallamokat, hogy közben érződik az országtól való mérhetetlen fizikai távolsága – élete legvégén, 1945-ben komponálta a művet Amerikában, ahova a háború borzalmai elől utazott el öt évvel korábban.

Bersa nevével nem gyakran találkozunk az itthoni koncerteken – róla mit érdemes tudni?

Számomra azért fontos őt beemelni bizonyos koncertműsorokba, mert része hazám örökségének –dubrovniki születésű zeneszerző. Fuchs tanítványa volt, aki többek között Sibeliust, Mahlert és Schrekert is tanította. Bersa tehát korának egyik legfontosabb komponistája volt. Az élet viszont nem mindig igazságos – egyesek közülük nagy hírnevet szereztek, mások pedig nem tudtak kitűnni igazán, holott arra voltak predesztinálva. Mahlert például eleinte nem ismerték el, megvetették, szörnyű kritikákat kapott, hiába kedvelték, mint karmestert. Neki ellentéte Schreker, aki életében fontos pozíciókat töltött be és kedvelt szerző volt, majd zsidó származása miatt 1933 után teljesen betiltották műveinek előadását. Egy évvel később meg is halt, munkássága azóta is el van hanyagolva.

Bersa személyisége miatt nem tudott igazán hírnevet szerezni magának, hiszen introvertált, szerény, csendes ember volt. Nem tudta úgy eladni magát, ahogy azt sikeres pályatársai tették. Nemcsak visszahúzódó, de melankolikus típus is volt, ami ellentéte azoknak a sztereotípiáknak, amiket a „napos délről” származó emberekre szokás vetíteni. Pont az összetett, labilis személyisége miatt nem is írt sok zenét. Inkább hangszerelési munkákat kapott Doblingernél, Bécsben, ott próbált karriert építeni. Nagyon frusztrálta, hogy hasznossága sokszor kimerült Strauss-keringők átírásában, hiába volt tehetséges ebben is. Nem tudott hosszú műveket, szimfóniákat írni, viszont a miniatűr darabok mestere volt. Az Idill, amit most színpadra viszünk, ennek remek példája. Csak 7 perc, semmi több, de rendkívül szelíd és kedves. A házassága portréja ez – boldogan vette feleségül szerelmét, aki odaadó, hű társa volt. Gyermekük sosem született, viszont sokáig megmaradtak egymásnak. A horvátoknak később vált igazán fontossá, hiszen ő volt az első akadémiai szintű zeneszerzéstanár az országban.

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

2020. február 15-én, szombaton 11 órakor az Olasz Kultúritézetben hallgathatják meg Szőcs Kristóf előadásában Bartók Béla 3. zongoraversenyét. Az interjúban Hörömpöli Anna kérdezte a fiatal zongoraművészt a koncertről, tanulmányokról és szabadidőről.

Szőcs Kristóf [Fotó: n/a]

Mikor játszottad először Bartók III. zongoraversenyét?

Ezt a zongoraversenyt kifejezetten erre a felkérésre tanultam meg. Ősszel, szeptemberben kezdtem el rajta dolgozni. „Szerencsére” a zongoraversenyei közül ez a legkönnyebb, technikailag kisebb kihívást jelent, mint az első kettő. Ugyanakkor – ami érdekes és Bartóknál viszonylag egyedülálló – ez egy nagyon sajátos, szinte neoklasszicista darab. Rengeteg olyan mozarti elem van benne, amit más darabjaiban nem lehet ilyen mértékben felfedezni. Ez ugyan egy kései szerzeménye, mégis meglehetősen tonális.

Játszottad már Bartók többi zongoraversenyét?

Nem, ez az első, amit színpadra vihetek. Természetesen a szólódarabjai közül sokat játszottam és nagyon szeretem is őket. Ehhez mérten igyekszem gyakran műsorra tűzni a műveit. A zongoristák számára eleve adott, hogy a magyar szerzők közül Liszt és Bartók műveit játsszák a leggyakrabban. Én is így tettem a tanulmányaim során, nincsen ebben semmi meglepő.

Zenekarral milyen gyakran van lehetőséged fellépni?

Kolozsvári vagyok, ott több alkalommal léptem fel szimfonikus zenekarral, illetve a Kolozsvári Magyar Opera zenekara is kísért. Haydn Divertimentókat, valamint egy Vermesy Péter zongoraversenyt játszottam velük.

Hol tartasz most a tanulmányaidban?

A Doktori Iskolát végzem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. A BA diplomámat itthon szereztem meg, Kemenes Andrásnál tanultam. A mestertanulmányaimat Bázelben végeztem, ahol Claudio Martinez Mehner volt a tanárom. Ezt követően egy év kihagyás után felvételiztem a Doktori Iskolába, amit szeptemberben kezdtem el.

Miért döntöttél úgy, hogy doktori képzés keretein belül folytatod a tanulmányaidat?

Ez egy pedagógiai fokozat. Akkor van rá szüksége az embernek, ha szeretne bármikor felsőoktatásban tanítani. Nevében ez egy művészi diploma, de nagyobb részt tudományos dolgokkal foglalkozunk. Folyamatosan zenélünk is, de ebben sokkal inkább magunkra vagyunk hagyva, mint a korábbi fokokon. Aminek megvan a jó oldala is – mondja mosolyogva.

A külföldi tanulmányaid után miért Budapesten csinálod meg ezt a képzést?

Mindenképpen szerettem volna Pesten maradni. Nagyon szeretem ezt a várost. Nem is néztem utána, hol léteznek máshol doktori képzések, hiszen biztos voltam benne, hogy ezt legkönnyebben az anyanyelvemen fogom tudni elvégezni.

Milyen zenei projektet valósítanál meg, amire eddig még nem kerítettél sort?

Eddig javarészt kamarakoncertjeim és szólóestjeim voltak, amiket többnyire én szerveztem. A jövőben az élő koncertek mellett szeretnék felvenni dolgokat. Nem stúdió jelleggel – tehát nem nagyon kimunkált, megvágott felvételekre gondolok, hanem inkább koncertjellegű kamara- és szólóelőadásokra. Szeretném kialakítani az internetes jelenlétemet a videómegosztó oldalakon. Ahányszor koncertet szervezek, rengeteg ismerősöm érdeklődik. Aztán vagy nem férnek be az adott helyszínre, vagy sokan nem érnek rá eljönni. Szeretném, hogy több emberhez eljuthasson a munkám, hogy többen megismerjenek. Jól jönnének azok a visszajelzések is, amiket teljesen idegen helyekről kaphatnék.

A tanulmányaid mennyire kötik le az idődet?

Szerencsére nem túlságosan. Persze vannak feladataim, nem panaszkodom. De bőven van időm gyakorlásra is.

És még mire?

A Doktori Iskola keretein belül lehetőségem van vendéghallgatóként kurzusokat felvenni az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Így párhuzamosan esztétikát tanulok, ami mindig nagyon érdekelt. Úgy érzem, erre tényleg van időm a hangversenyekre való gyakorlás mellett. Az utóbbi egy évben kb. 400 percnyi anyagot játszottam koncerten, amit elég soknak tartok.

Mi a kutatási területed?

Schubert kései műveivel kezdtem el foglalkozni. Schubert dalirodalma nagyon feldolgozott témakör már, mint ahogy az is, hogy a hangszeres műveiben mennyire jelenik meg saját dalművészete. Felismerjük azokat az elemeket a dalaiból, amiket egyéb műveiben is felhasznál. Nem ismerjük viszont túlságosan az operáit. Schubert rengeteg operát írt, mondhatni, hogy legalább annyira volt operaszerző, mint bármi más. Ezeket a műveket nem nagyon játsszák, pedig különlegesek és nagyon „mások”: olaszos jellegűek a németes stílusú dalokhoz képest. Ami érdekes, hogy a hangszeres zenéjében legalább annyira megjelenik az operazenéje, mint amennyire a dalai. Ez a terület viszont kevéssé van feltérképezve. Emiatt is szeretnék azzal foglalkozni, hogy az operazenéje és a hangszeres zenéje, vagyis kifejezetten a kései zongoraművei milyen összefüggéseket mutatnak.

A zenén és a kutatáson kívül mivel foglalkozol szívesen?

Szeretek utazni, de ezt nem tartom hobbinak. Nem utazom annyit, mint amennyire kíváncsi lennék a világra. Nagyon szeretek sakkozni, talán azzal töltöm a legtöbb szabadidőmet.

Hörömpöli Anna

Az alábbiakban két, Somodari Péterrel és Onczay Zoltánnal készített interjút olvashatnak, akiket a február 7-i közös koncertjükről kérdezte Hörömpöli Anna.

Somodari Péter interjúja

Mi alapján választottad ki a koncert műsorszámait?

A gyerekkori szimpátia gyorsan barátsággá alakult a konzervatóriumi éveink alatt Onczay Zolival, akivel azóta is nagyon jó viszonyban vagyunk. Így jött a kettősverseny ötlete, hiszen talán a konziban játszottunk utoljára együtt.

A C. Ph. E. Bach versenyművek igen ritkán játszott darabok, amelyek csellista szemmel komoly technikai kihívásokkal tarkítottak. Egykori tanárom, Perényi Miklós inspirált a mű színpadra vitelére, remélhetőleg a patinás Festetics terem hangulatát is bearanyozzuk vele!

A program második felében Mozart g-moll szimfóniáját (K.183) fogom vezényelni – pont a Salzburgban évente megrendezett Mozart-hétről érkeztem Budapestre. A Beethoven-év alkalmából pedig nem maradhat el a menüből a Kontratáncok című mű, amelyből a Bécsi Filharmonikusok Újévi koncertjén is elhangzottak részletek.

A honlapon olvasható koncertajánló gordonkaművészként mutat be. Honnan jön számodra a vezénylés? Mi hozzá az inspirációd?

A vezénylés régi vágyam volt. Tanár híján sokáig nem tudtam valóra váltani, egészen addig, míg sok próbálkozás és drága, sehová sem vezető magánórák után Bogányi Tibor „kezelésbe vett”. Tibor – akit világhírű karmesterként senkinek nem kell bemutatni – a mai napig koncertező szólistaként kezeli a csellót. Valószínűleg ez volt az egyik oka annak, amiért a dirigálás lényegét olyan tökéletesen meg tudta világítani számomra, hogy számtalan koncertfelkérés követte az órákat. Nagyon boldog vagyok, hogy ezúttal a MÁV Szimfonikus Zenekar zenészeivel dolgozhatom együtt, igazán figyelmes, fantasztikus partnerek!

A professzionális „hangszeres művész-oldalad” hogyan jelenik meg a karmesteri tevékenységed során?

Sosem felejtem el, Bernard Haitink mondta egyszer nekem egy luzerni találkozásunk alkalmával: „A karmesterség nem szakma, hanem állapot.” Szerencsés helyzetben vagyok, mivel a rengeteg zenekari munka következményeképp folyamatosan továbbképzésen vagyok a legnagyobb mesterek által, őket közelről figyelve. Hiszek abban, hogy a perspektíva ezen fajtájának szélesítése kihatással van a hangszeres játékra is, amelyet minden zenész kollégámnak csak ajánlani tudok!

Onczay Zoltán interjúja

Vivaldi két gordonkára írt g-moll versenyművét adod elő Somodari Péterrel és a MÁV Szimfonikus Zenekar művészeivel február 7-én. Dolgoztál már együtt valaha a szólistatársaddal?

Baráti kapcsolatom Péterrel a régmúltba nyúlik vissza. Ugyan nem egy tanárhoz, de egy konziba, a Bartókba jártunk mindketten, innen az ismeretség. Az országos Friss Antal gordonkaversenyen osztott első helyezést kaptunk. Az élet ezután még többször összehozott minket, de azt hiszem, a tanulmányaink befejezése óta nem muzsikáltuk együtt. Emiatt igazán nagy öröm és büszkeség, hogy együtt játszhatjuk Vivaldi kettősversenyét a gyönyörű Festetics Palotában.

Mit képvisel ez a mű az életedben?

Ezt a darabot mindig nagyon jó játszani, hiszen az ember számíthat a partnerére – jelen esetben én Péterre –, aki kiváló lehetőségeket biztosít. A mű nagyon fekszik csellóra, hangszerszerű. Intenzív, de viszonylag rövid. Számomra az a különlegessége, hogy először édesapámmal játszottam tizenéves koromban. Ezt fontos mérföldkőnek tartom.

Ebből következik az, hogy technikailag nem olyan nehéz a versenymű?

Nem kell alábecsülni. Ez nem egy exponáltan „szólista mű”, a zenekar is nagy szerepet kap. Tele van kisebb, de annál kellemetlenebb technikai feladatokkal, úgy, mint minden barokk zene. Ezeket magával a zenéléssel, vagy a dinamikákkal lehet áthidalni. Gyakorlatilag mindegy, hogy ki játssza az első és a második csellószólamot, hiszen a kettő nagyon hasonló egymáshoz. Gyakran terceléssel egészítik ki egymást, amit tisztán, egységesen megvalósítani nem kis feladat. 

A szólista lét mennyire része az életednek?

Folyamatosan jelen van, azt mondanám. Éppen most mentem volna egy kínai koncertturnéra szólóban, de ez sajnos elmarad az egészségügyi kockázat miatt. Sajnálom, mert nemcsak koncertekről lett volna szó, hanem tanításról is. De nem panaszkodom, el vagyok látva feladatokkal. Mindenféle projektjeim (kamara és szóló) lesznek a közeljövőben. A zenekarban most „csak” félállásban vagyok, a másik fél alatt tudok koncentrálni azokra a jövőbeni feladatokra, amiket említettem. Tervezek felvenni szólóműveket, leginkább a kortárs magyar csellórepertoárból – ez is benne van tavaszig a programomban. Ami különleges lesz: májusban megyek tanítani Amerikába és Kanadába.

Szólamvezetőként milyen érzés kiülni szólistaként a munkatársaid elé?

Jó! Én nagyon jól érzem magamat a MÁV Szimfonikus Zenekarnál. Édesanyám is zenekari tag volt, úgyhogy azt mondhatom, hogy otthonosan mozgok itt. Nagyon szeretem a szólamomat, örülök, hogy velük játszom. Éppen az első próbán vagyunk túl, izgatottan pozitív állapotban játszottam. Bizalmat ad az, hogy mikor odanézek a zenekarra, ismerős arcokat látok.  És tudom, hogy ki milyen, miért néz vagy viselkedik úgy, ahogy, és hogy éppen milyen helyzetben van. Csúnyán sosem nem nézünk egymásra – mondja mosolyogva. A csellószólam nagyon összetart. Jó érzéssel állok előttük és a koncert elébe is!

             Nemrégen régi barátnőmnek, Eszéki Erzsébetnek meséltem erről a MÁV-zenekaros cikksorozatról, ő pedig lelkesen csatlakozott a beszélgetéshez azzal, hogy mennyire várja a zenekar februári közös hangversenyét Maxim Vengerovval. Ő már régebben megismerte személyesen ezt a  rendkívüli művészt, akivel a kétezres években különleges interjút készíthetett: az egymást váltó újságíróknak csak öt percet engedélyeztek az elfoglalt hegedűs feszesen betáblázott  idejéből, ő mégis megtízszerezett időt és egy vidám hangulatú beszélgetést kapott tőle ajándékba – mégpedig azért, mert oroszul zajlott a beszélgetés, és Vengerov nagyra értékelte a gesztust: régóta Nyugat-Európában él, de nagyon fontosak számára a gyökerei.

            A hegedűművész többek közt azt is elmesélte neki, hogy mennyi mindent kipróbált életében, karmesterkedik, tanít, és különféle előadásmódokat tanul; játszott barokk hegedűn is, sőt, a barokk zene hatásának engedve szokta játszani Beethovent, aki ebből a zenei közegből is inspirálódott. Arról is beszélt, hogyan alakult ki meghatározóan fontos zenei élet szibériai szülővárosában, Novoszibirszkben, az oda száműzött, majd oda telepedett remek zenetanároknak köszönhetően, olyannyira, hogy még a háború idején is két koncertterem működött hősiesen a városban.

            A beszélgetés fő témája azonban az inspiráció mellett az improvizáció volt, hiszen Vengerov a klasszikus művek előadása közben is megenged magának ilyen rövid epizódokat, vagy éppen a ráadásban enged játékos hajlamának; mindig nagy élmény a közönségnek, ha a zenekarok boldogan követik ebbe a vad kalandba. Gyermekkorában Oroszországban nem tanulhatott improvizációt, a klasszikus hegedűsöknél ez nem volt része a tanmenetek, de ő mindig a párbeszéd lehetőségét kereste a kötött művekben is, úgyhogy sokat tanult a dszessztől, és hagyta, hogy ez is hasson a művészetére. Egy későbbi, második interjúban azután ezt még részletesebben kifejtette, hosszan beszélt arról, milyen kemény munka az improvizáció, milyen különleges feszültséget teremt az egymásra figyelés, és azt is elmondta, hogy magyar zenészektől is példát vett ezen a téren.

            Magam is azt gondolom, hogy a kötöttség és a szabadság egyensúlya a legizgalmasabb a művészetben, a hagyomány és az újítás, a közösség és az egyéniség viszonya. Csodálatos tapasztalataim voltak ezen a téren, klasszikusokból inspirálódó dzsessz-zenészekkel, és dzsesszből inspirálódó klasszikus zenészekkel. Oláh Kálmánnal, Juhász Gáborral és Barcza Horváth Józseffel  többször is volt alkalmam zenei-költészeti párbeszédet folytatni (éppen Eszéki Erzsébet közvetítő közbenjárásának a segítségével), improvizáltunk egyszer egy ősi indiai kolostorban a Kalákával, de legtöbbet talán Dés Andrással játszottunk-improvizáltunk együtt gyermek- és felnőtt koncerteken, ez mindkettőnket megihletett, én verset ajánlottam neki, ő zenét nekem. Két örökké emlékezetes momentumot emelnék ki a sokból: az egyikben egy haraggal terhes, visszafojtott feszültségtől izzó szöveget olvastam, erre András úgy reagált, hogy elő sem vette a ritmushangszereket a zsákjából, hanem a táska zárt terében rögtönzött velük a robbanásig fokozódó zenét; egy másik esetben pedig Rohmann Ditta értékes csellóját cserkészte be muzsikálás közben, és használta ütőhangszernek – líra és epika, finomság és durvaság, erő és gyöngédség, női és féfi energia feszült párbeszédét teremtették meg ezzel ketten.

            Pár napja éppen Juhász Gáborral léptünk fel, csukott szemmel hallgattam a jól ismert, elemeiben mégis új, finom improvizációkkal dúsított zenét, amikor egyszerre ráébredtem – nem, nem arra, hogy a színpadon ülök a közönség előtt, és a mellettem ülő Lackfi Jánossal együtt ringatózom látványosan a dallamokon, ez még nem zavart volna –, ráébredtem, hogy nyitott szemmel kellene néznem az előadást, ha már olyan szerencsés lehetek, hogy éppen a közelemben zajlik, és nézhetem munka közben a művészt. Gyorsan kinyitottam a szemem – és láttam, hogy Gábor is csukott szemmel, ringatózva játszik (ahogy szokott), teljesen belemerül az előadásba, eggyé válik ritmussal és érzelemmel.

            A csukott és a nyitott szem, a nyitott fül és a nyitott szív jutott eszembe ismét, amikor a MÁV-zenekaros koncert-élményekre készülve Vengerov előadását néztem a neten: ő is ilyen belefeledkezéssel, teljes odaadással, szorosra zárt szemmel játszik, csak a karmesterre pillantva oda időnként – de közben érezhetően egész lényével figyel nemcsak a zenére, hanem a többiekre, a zenekarra is, ráhangolódva műre és közösségre egyaránt. Nyilván a közönségre is, de ezt csak akkor döntheti el az ember, ha személyesen is része egy ilyen ritka közös élménynek. Szerencsés az, aki megteheti – aki pedig lemarad erről, azt még számtalan élmény várja, Mladen Tarbuktól Henry Chengig, Bartóktól Dvořákig. Köszönet érte!

Szabó T. Anna [Fotó: Dragomán György]

Szabó T. Anna [Fotó: Dragomán György]

Képeket nézek, zenét hallgatok közben. Kastélypark, múzeum, Apassionata…. És egyszer csak elképzelek egy orvostanhallgatót, aki szerelmes egy tizenöt éves zongorista lányba. Az arcukat először nem látom, csak a fiú fejét, profilból – fekete szemüvege van, keskeny szája és boglyas haja. Most már a szemüvege mögül nézek: egy boncteremben vagyok, mesterséges fény, formalinszag, épp egy kézfejet nyitok fel, nervus medianus, mondja mellettem náthás hangon a professzor, de időm sincs megriadni, mert már benne vagyok a fiú fejében, aki nem a holdascsontot és a borsócsontot nézi a csukló ravaszul komponált szerkezetében, hanem egy finom lánykezet lát maga előtt, ami a billentyűket simogatja és csiklandozza finom futamokkal végig, de zenét nem hall (hallok) hozzá, mert süket (vagyok) rá, botfülű, csak a puha kéz érzékisége van előtte, élő szépség a halott helyett. És akkor látom meg a lányt, és tudom már, hogy Rékának hívják, feszes kontyba fogott barna haja van, fekete csipkével takart gyönyörű hosszú háta, a hallhatatlan zenére ringatózik játék közben, és a fiú azt gondolja éppen, hogy megszerzem neki, ha törik, ha szakad, megszerzem, ha bezárnak is, és én hallom, amit gondolunk, de nem tudom, hogy mit akar megszerezni.

            Pislogok egyet, már nem a fiú vagyok, hanem itthon ülök a kanapén a laptoppal az ölemben, és a martonvásári kastélyparkot nézem megint, ahol nyírás nélkül hagyták szabadon nőni a fákat a szabadság jegyében, terebélyes koronákat látok és szabadtéri széksorokat, ahol koncerteket hallgat a  romantikus nyári közönség, arra gondolok, hogy egy fa is tudja, hogyan kell nőnie, hogy mi a számára ideális forma és magasság, a kertésznek csak szeretnie és táplálnia kell, óvnia a kór- és károkozóktól, de engednie, hogy szélben-esőben-viharban erősödjék, közben már az Eroicát hallgatom, a lombkoronákként kavargó és hajladozó motívumokat, és arról olvasok, hogyan lett a kiskorában megalázott, zsarnok apja által regulázott, durva módszerekkel zenére kényszerített gyermekből a szabadság híve, és közben titkos, szenvedélyes szerelmes, a szelídségen tűnődöm és a vadságon ámulok, közben kinézek az ablakon, a januári szélben zúg és kavarog az öreg, boglyas hajú ezüstfenyő.

            Próbálok visszakerülni a fiú fejébe, de hiába. Mit akarhat? Meg kell várnom, amíg befejezi a boncolást, amíg gumikesztyűjét ledobva végre hátrasimítja a haját a homlokából, és átöltözik és hazaindul, és csak akkor kezdem érteni a szándékát, amikor érzem, hogy az orromban nekem is ott maradt a fertőtlenítőszerek szaga. A fiú lépéseinek és a zenének a ritmusára mozdulatok kezdenek előtűnni a fejemben, egy kéz, ahogy kinyitja a vitrint, és kiemel belőle valamit, két kéziratos lapot látok, az egyiken vörös pecsét, a pecsétes lapok közt egy üvegmedál, az üvegmedálban szürke szálak, a fiú keze kapkodva feszegeti-nyitja-töri fel az üveget, és a porlékony szálacskák közül néhányat egy celofánzacskóba csúsztat, és már ő vagyok megint, az ő énje az ő képzeletében, a zsebembe teszem a zacskót és rohanni kezdek, ki a szobából, ki a kastélyból, át a füvön, a kapu felé.

            Nem tudom, mi lesz vele, mert kinyitom a szemem, és megállítom az Eroicát, nagy csend lesz hirtelen a szimfónia áradása helyén, de nem hallgathatom tovább, nem hallgathatok, mert mindent értek, ez  a fiú elvakult szenvedélyében Beethoven hajszálaiból akar lopni szerelmi zálogul, azt hiszi szegény, hogy a zenész olyan, mint az orvos, a testen keres és talál csak bizonyítékot jóra és rosszra, pedig a komponistáért halálosan rajongó lány bizony aligha fog örülni a különös ajándéknak, elborzasztja majd az öreg haj halálszaga, a pusztulás üzenete, ez nem annak a tüzes tekintetű embernek a haja, akit a képeken látni, ez egy megtört és élettelen test porlékony maradványa csak, a lány romantikájának nincs köze a tényekhez, egy kamaszlány szerelme nem test, hanem tűz, ahogy a zongorajátéka sem csak a kéz csontjainak és inainak a munkája, hanem a lüktető véré és a száguldó gondolaté.

            Elfordulok a fiú képzelgéseitől, nem érdekel már, csináljon, amit akar, elkapják és bezárják úgyis, hiába vette fel a nagy rabláshoz a gumikesztyűt, a kamera rögzíti a kocsija rendszámát, és… Még egy pillanatra látok egy rövid autósüldözést, és a fiú mozdulatát, ahogy a résre nyitott kocsiablakon szélnek ereszti a celofánba gyűjtött hajszálakat, a szinte láthatatlan zacskót rögtön felkapja a szél, felrepül a fakoronák fölé, azt már soha nem szerzi vissza senki, volt-nincs ereklye, a celofán, mit egy különös üvegfa termése, végigvitorlázik Martonvásár felett, pár ősz szál repül ki belőle és elvegyül az elemek közé, elemészti az elsöprő nagy tágasság, ahogy a hegedűszó vész el a mennydörgés robajában.

            Beethovenre gondolok megint, és a halálra, arra, hogy amikor meghalt, csak a csendet hallotta, nem a Bécs felett tomboló mennydörgést, vagyis dehogy a csendet, biztos zene szólt a fejében akkor is, és képeket látott, kedves sétaútjainak tájait, a Brunszvik-kastély fái is ott kavarogtak biztosan lehunyt szeme mögött – ki tudja, milyen muzsika lehet az, amit utoljára hall egy zeneszerző-zseni, milyen lehet egy komponista halálszimfóniája?? Csend vagy zene, zene vagy csend, az agónia titka örökre zárva marad előttünk, holtakor mindenki a maga dallamát hallja majd bizonnyal, de nem úgy a test titka, Beethoven boncolási jegyzőkönyve ma is elolvasható, a vastag koponya, a szenvedő has, az öregségbe hajló porhüvely feltárja magát nekünk, de a zene igazán soha, hiszen az csak a mi testünkön át és a mi testünkben szól, mindenkinek máshogyan, és igen, látom, ahogy körülveszik az ágyát a hódolók, és zokogva begyűjtik utolsó ősz fürtjeit, hogy szent ereklyeként mutogassák majd, a fejet aztán betakarják, rózsakoszorúval övezik, az egykor zongorázó és komponáló ujjak most liliomot és viaszkeresztet kulcsolnak fehéren, és eltemetik, de el nem felejtik –

– és aki akarja, most is meghallgathatja az Eroicát vagy az Egmont nyitányt, például január huszonharmadikán a MÜPÁban, Frankl Péter közreműködésével. Így zökkenek vissza a valóságunkba, ahonnan megint kiröpít majd és képzelődni hív a szabad és szenvedélyes muzsika, ha ismét ott ülök én is a koncertteremben.

Ábrahám Márta [Fotó: Hévízi Judit]

Mikor dolgoztál először a MÁV Szimfonikus Zenekarral?

Még friss diplomásként játszottam az együttessel Bach E-dúr hegedűversenyét, ezt követte a most is előadásra kerülő Viski-versenymű, amit akkor Sallay Imre, egy Németországban élő karmester vezényelt, ezúttal pedig Medveczky Ádámmal van szerencsém előadni. Sok osztálytársam, barátom, volt évfolyamtársam játszik jelenleg is a zenekarban. Nagyon örülök, hogy újra itt lehetek.

Kérlek, mesélj Viski János hegedűversenyéről!

A formája tradicionális, nagyon virtuóz mű, a zeneisége pedig keverék. Posztromantikus stílusban íródott, mégis nagyon kodályos (Viski Kodály tanítványa volt), de bartóki, valamint népzenei elemek szintén fellelhetők benne. Egy kicsit francia impresszionista is. Ezt a hihetetlen sokszínűséget kovácsolja eggyé a sajátságos Viski-hangvétel, amit a szerző egyénisége táplál, illetve az, hogy erdélyi származású, anyai ágon pedig örmény. Zenéjének ízes, egzotikus hangzásvilága van. Olyan zenei nyelvet beszél, amit csak kevesen mondhatnak magukénak. Művében sok a játékosság – a komolysága és a nehézkessége, a nagy előadói apparátus ellenére tele van mindenféle tréfás zenei ötlettel. A harmadik tételben van egy kis jazz, egy kis Gershwin is.

A darab érdekes körülmények között született, ez volt az első magyar versenymű, ami a második világháború vége után íródott, 1947-ben. Bátor vállalkozás volt „előrukkolni” vele, hiszen azelőtt utoljára Bartók Béla 2. hegedűversenyét (1937-1938) ismerhette meg a közönség – utóbbi nemcsak a magyar művek között meghatározó, hanem világszinten is. Előadóként ezeket a feladatokat mindig jobban szerettem, mint beállni a sorba és a szokásos versenyműveket megtanulni. Azok óhatatlanul elcsépeltté válnak, ahogy az idők során egyre többen adják elő őket. Úgy érzem, nem adnak elég teret a fantáziának, hiszen számos hegedűiskola hagyományai kövesedtek rájuk.

Doktori disszertációdban az 1945 után keletkezett magyar hegedűversenyeket kutattad. Mi inspirált a témaválasztásra?

Az, hogy számomra nagyon fontos a magyar zene. Vannak jó szerzőink, nem is kevesen, csak sokszor utánuk kell járni, műveiket ki kell bányászni az archívumokból. Kutattam olyan versenymű után, amelyről nem készült sem lemezfelvétel, sem rádiófelvétel. Be kellett mennem a Magyar Rádió archívumába és bakelitlemezről meghallgatni az adott darabot. Akkor ismer meg az ember kompletten egy korszakot, ha széles a horizontja és ha az időszak valamennyi darabját, legalábbis a nagy részét megismeri és összehasonlítja őket. Ekkor lehet felfedezni azt, hogy a nemzeti hatások hogy épülnek egymásra, hogyan hatnak egymásra a zeneszerzők, hogyan kacsintgatnak ki egymás felé és honnan idéznek, mit újítanak. Tehát a kutatómunkám tulajdonképpen zenetörténeti vizsgálódás volt, nem bántam meg, hogy beleástam magamat a témába. Mélyebb ismereteim lettek a szerzőkről és a körülményeikről, amik befolyásolhatták alkotói munkásságukat.

Mennyire játszható, hegedűre illő a mű?

Mivel Viski János kiváló hegedűs volt, maximálisan ismerte és ki is használta a hangszer adta technikai lehetőségeket. A bravúros virtuozitást igénylő passzázsok, kettősfogások, a hegedű hangterjedelmét teljes mértékben átölelő nagy romantikus frázisok szabadon szárnyaló dallamvilága mind azt sugallják, hogy „nehéznek” szánt koncerttel van dolgunk. Ezt fejezi ki a címadás is, a szokásos Hegedűverseny helyett Versenymű hegedűre és nagyzenekarra áll a kompozíció címlapján. Ez műfaját tekintve az olasz concertóra való utalás, másfelől azonban a szólista előtt magasra emelt mércét is jelenti. Mércét, amelynek követelménye a tökéletes, sőt fölényes hangszeres tudás, technikai felkészültség, valamint a művel való azonosulni tudás képessége.

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

Érdekesség:

Viski János hegedűversenyét Zathureczky Edének ajánlotta, aki Ábrahám Márta mesterének, Kovács Dénesnek a tanára volt.  

Zathureczky Ede és Kovács Dénes