Vajon szabad-e sírni egy koncertteremben? Költő vagyok, elemien hat rám minden, ami szép, a zene pedig a szavaknál ezerszer erősebben rezonál bennem, úgyhogy a legtöbb koncertlátogatás önfegyelmi gyakorlat. A zenekar, a szólista, a karmester a pódiumon az előadásra koncentrál, technikával csatornázza művészetté az érzelmeket, de mi ott ülünk tehetetlen mozdulatlanságban,  csendes sorokban, és csak a végén törhet ki belőlünk – nem, nem a zokogás: csak a vad taps.

            Az élő előadások megilletődött ünnepélyessége, a sokarcúságában is minden idegszálával egyfelé figyelő közönség együtt-lélegzésének rítusa a megnyugtatást szolgálná és az összeolvadás örömével kecsegtet, mégis nagyon egyedül tud lenni ilyenkor az ember, ha olyan élményeket hoz magával ebbe a magasztos térbe, amelyekre éppen az akkor hallott zene kínál választ vagy feloldozást. A borzongást szerencsére nem látni, a forróhideg váltóláza sem süt annyira, hogy a közel ülőket megperzselje, és közben talán a szomszédaimnak is éppen olyan nehéz, hogy a könnyeiket visszatartsák – de nem nézek rájuk, a karmester ujjait nézem, a vonók lendülését, a zongorista hátát, és próbálok arra koncentrálni, hogy a belső képek helyett egy pillanatra visszakerüljek a hús-vér test valóságába. A csendes könny rendben van, de a sírás udvariatlanság, a zokogás pedig botrány. De hogyan érjem el, hogy ne feledkezzem meg magamról, amikor a zenébe annyira belefeledkezem? Még szerencse, hogy sokféle muzsika van, és nem minden zene hat rögtön a primér érzelmekre, vagy tapint rá rögtön a fájó pontokra, mert különben nem tudnék hangversenyre járni.

            Itthon azonban nem fenyeget semmi, ha engedek az érzelmeimnek. Amikor Ingrid Fuzjko Hemming játékát meghallottam, mélyen felkavart, és nem értettem az okát – ezúttal nem a magam helyzetére rezonált a zene, hanem valami olyan elemi erő áradt belőle, hogy rögtön olvasni akartam még valamit a zongoraművésznőről, mihelyst kicsit lecsillapodtam. Vajon ki él a látványos színpadi ruhák, a zilált frizura és a fájdalmas mosoly mögött, ki lakik a zenében a zeneszerzőt értelmezve, segítve, felragyogtatva? Kit rejt a későn jött viharos világhír? A csend zongoristája, Liszt küldötte, ezt már olvastam róla, és azt is, hogy küzdelmes élete volt, de az érzelmileg bántalmazó anyáról és eltűnt apáról, a háborús gyerekkor és az évtizedeken át tartó hányattatás nehézségeiről nem tudtam, nem láttam a jól ismert életrajzi filmjét. Most, példabeszédszerű sorsát megismerve nem közelebb kerültem hozzá, hanem inkább szent borzadállyal lépek hátra, de csak azért, hogy még nagyobb hódolattal figyeljek játékának utánozhatatlan intenzitására. Ő szó szerint a zenében él, belső termeinek akusztikája időtlen: nem érintheti semmilyen rombolás. A ház, amibe beköltözött, mindannyiunké, aki be merünk lépni a kapun. Az érzékeken túli térben a fájdalomból is öröm válik, és a katartikus kín ajtaján át, a fájdalmakon és emlékeken és ízeken és színeken és hangokon átjutva megsejtjük azt a csendet, ahova mindig is vágyott bennünk az az igazabb és fényesebb lény, aki voltaképpen vagyunk.

 Szabó T. Anna [Fotó: Dragomán György]

Andrei Ioniță [Fotó: Nikolaj Lund]

Tudnál mondani pár szót Dvořák csellóversenyéről?

Hogyne! Ez az egyik olyan versenymű a csellista repertoárból, amit szinte mindenki ismer, számunkra pedig mondhatni „A csellóverseny”. És persze nem véletlenül. Ha mai kifejezéssel kellene illetnem a főtémáját, azt mondanám, hogy nagyon menő! Varázslatosan keverednek benne az amerikai és a szláv motívumok, és úgy van megírva, mint egy sinfonia concertante – a kísérő zenekar minden képességét megcsillogtathatja. Az első tétel zenekari bevezetése önmagában 5 perc hosszú, és ez kicsit olyanná teszi, mintha egy igazi nagy szimfónia első tétele lenne. Nagyon élvezetes játszani és hallgatni is!

Mikor játszottad először a művet?

Nagyon régen, egy csellóversenyen, amit Várpalotán rendeztek! Még középiskolás voltam. Az első próbától fogva éreztem, hogy mennyire természetesen tudom játszani ezt a darabot, és mennyire magától értetődő minden.

Most a MÁV Szimfonikus Zenekarral adod elő, nagyobb zenekarral, nagyobb közönségnek. Mennyi próbára van szükség egy ilyen kaliberű produkcióhoz?

Egy próbánk lesz, aztán a főpróba a helyszínen, a Zeneakadémia Nagytermében. Ennyi elég kell, hogy legyen, mivel ez minden zenész számára egy játszott, ismert darab. Nagyon várom a közös koncertet!

Mindenki olvashatja az önéletrajzodban, hogy hány versenyen vettél részt ez idáig és milyen nagyszerű eredményeket értél el egészen fiatal korodtól kezdve. Mostanra abbahagytad a versenyzést?

Emlékszem, hogyan néztem ki, mielőtt a Csajkovszkij Verseny döntőjében a színpadra léptem, mert belenéztem akkor egy tükörbe. Elképesztő nagy volt a nyomás, hiszen az egész eseményt közvetítette a Medici TV, emberek milliói néztek élő egyenes adásban. Akkor úgy éreztem, hogy az volt az utolsó alkalom, mikor ezt bevállaltam. Nem is igazán érdekelt, hogy nyerek-e vagy sem. Nagyon fáradt voltam a müncheni ARD Nemzetközi Csellóverseny után 2014-ben, de szerencsére a tanárom kitartóan küzdött mellettem, velem és tolt tovább a következő kihívás felé. „Csak még azt a Csajkovszkij-t próbáld meg egyszer...” Nagyon örülök, hogy megpróbáltam. Ez egy remek platform a fiatal, tehetséges művészeknek, az már csak a hab volt a tetején, hogy sikerült megnyernem.

Izgultál valaha úgy igazán, mielőtt színpadra léptél?

Nem mondanám. Persze a stressz kikerülhetetlen ilyen helyzetekben, viszont mikor az ember ott áll a színpadon és elkezd játszani, átkapcsol egy másik üzemmódba. Ebben az állapotban nagyon koncentrált leszek, és a külvilág szinte megszűnik létezni. Néha felütötte a fejét a lámpaláz, de nekem az mindig segítség volt. Segít fókuszáltnak maradni. Egyébként, ha érzek is néha valamiféle félelmet, akkor magamra vessek – én választottam ezt az életmódot. Ez ellen nem sokat lehet tenni, sokszor még a nagy tapasztalat ellenére is következhetnek be váratlan dolgok.

Mikor játszottál először zenekarral?

Úgy 14 éves lehettem. Szerencsésnek tartom magam ebben a tekintetben, hiszen nálunk a konziban, Romániában sokszor kaptunk ilyen lehetőséget, ezáltal némi tapasztalatra tehettünk szert. Azt hiszem, Csajkovszkij műve, a közkedvelt „Változatok egy rokokó témára” című volt az első, amit szimfonikus együttessel adhattam elő. Elképesztően inspiráló volt hallani azt a sok hangszert a hátam mögött...

A számtalan koncert és siker ellenére azért el kell mondani, hogy még csak 25 éves vagy... Eljutottál már arra a pontra, hogy nem érzed magadat tanítványnak?

Még nem. Idén nyáron fejeztem be az MA tanulmányaimat Berlinben. Úgy érzem, hogy az elkövetkezendő években még mindig szeretnék játszani a tanáromnak, Jens Peter Maintznak, hiszen mindig tanulok új műveket. Jó, ha az embernek van egy objektív külső segítsége.

Mennyit gyakorolsz mostanság?

Átlagosan napi 3 órát, de persze ez függ attól, hogy kell-e például új repertoárt tanulnom, vagy készülök-e valami nagyobb megmérettetésre, koncertre. Akkor sokkal több időre van szükségem. És vannak utazónapok is, mikor szinte nem látom a hangszeremet. Nagyon hálás vagyok a konzis tanáromnak, mert nagyszerű volt, jól tudtunk haladni, motivált maradtam, minden nap tudtam 3-4 órákat gyakorolni. Ez alapozta meg igazán azt a tudást, amiből ma is építkezem.

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

            Kitti a könyvtárba lépve rászólt Eszterre:
            - Halkítsd le, kiesnek az ablaküvegek!
            - Nem lenne csoda, már a gitt is összeszáradt, télen meg emlékszel, hogy süvít be a szél! Le se kell vegyük a polcról az orosz irodalmat, bejön a sztyepp a réseken.
            - Már megint ezt a Jenkinst nyomatod, tisztára, mint egy rockrajongó. Mit tud ez a szimfonikus angol lord? Mintha filmzenéket írna soha el nem készülő filmekhez.
            Eszter méltatlankodott:
            - Nem angol, velszi. De lordnak lord. Ne idétlenkedj, ez teremtő muzsika! Világot alkot, visszhangja van, végtelen terek sokszorozódnak, mintha egy kastély termeinek sorát járnád, a szobák mind ugyanolyanok, még sincs köztük két egyforma.
            - Hű, kora reggel kipakoltad az Ezo-magazin példányait? Fél szekér bölcsesség kávézás előtt... Apropó, forró víz?
            - Undok vagy. Tényleg igyál kávét. Mintha nem egy kastélyban élnénk itt...
            - Kastélynak könyvtár, könyvtárnak kastély. Ötven kilométer esőcsatorna, egy falunyi tetőfelület folyton beázó antik cseréppel, kifűthetetlen belmagasságokkal. Kísértetkastély. Azt hiszem, a Bochkovich grófék nem erről álmodtak...
            - Figyelj, most jön a kedvencem, üstdobok, kórus, rezesek: mintha vízesés szakadna a nyakadba, és felnéznél a szédítő magasba, a robogó fellegekre, az izzó napra...
            Kitti bosszúsan fújtatott:
            - A napra lehet nézni, de veled ma reggel beszélni... Hallgasd a zenédet, ha egyszer ez a partidrog. Megyek, megnézem a kávét.
            Eszter sejtelmes mosollyal megállította kolléganőjét:
            - Itt járt a púpos, képzeld, megműtötték a szemét lézeresen, újra szemüveg nélkül olvas. Egy mázsa szerelmes regényt vitt, azt mondta, pár nap múlva jön.
            - Micsoda? Átnyergelt a láv sztorikra? De hiszen az nyugdíjas mamáknak való...
            - Azt mondta, megunta a sok felfedezős meg túlélős baromságot. Változnak az emberek.
            - Vigyázz vele azért, tudod, milyen az öreg. Figyeld a kezét!
            - Ó, nem próbált udvarolni, zsémbelt, hogy fáj a dereka a front miatt.
            Kitti felkacagott, szemlátomást élvezte a témát:
            - Ne tessék, egy lumbágós Casanova! Jaj, tegnap bejött a szép Kárásziné, elkezdte érdekelni a filozófia...
            Eszter összeráncolta a szemöldökét:
            - Nem túl meredek váltás ez a szakácskönyvek után?
            - Azt mondta, fokhagymadinsztelés közben elgondolkodott az élet értelmén, és rájött, hogy mostantól csak ezzel akar foglalkozni. Kezdi Platónnal meg Augustinussal. Legalább lesz kis anyagmozgás, ezeket minden leltározásnál úgy kell megmenteni a kárhozattól.
            Kitti felvillanyozódott:
            - Nem is meséltem, hogy felbukkant a széparcú Zsolti. Úgy bizony! A városba szakadt egyetemista! Megújította az olvasójegyét, mert itt, a szüleinél parkolgat vizsgaidőszakban. Vitt a történelmi szakkönyvekből, de egy-két humoros vackot is. Unja magát a szerencsétlen.
            - Te bezzeg elszórakoztatnád?
            - Menj már, az régi történet, gyerekek voltunk.
            - Elpirultál!
            Kitti elfordult, és kinézett az ablakon. Odakinn a postás tolta biciklijét.
            - Hol az a kávé? Muszáj engem szívatni?
            Eszter odaszaladt hozzá és átölelte. Együtt bámulták a Bandi postást, amint becsönget a szemben lakó nénihez.
            - Ne haragudj már, te bolond! Csak olyan bunkón reagáltál a zenémre, gondoltam, beléd csípek, ahol tudom, hogy fáj. Rettentően szeretlek! Főnyeremény vagy nekem, mióta Znamenáknét sikerült nyugdíjba paterolni. Valaki, akivel együtt álmodozhatok. Aki veszi a lapot. Akivel együtt repülhetek a képzelet mezőin.
            - Ó, te Csehov-drámából szökött Mása! Szeretlek én is. Már csak egy harmadik nővér hiányzik, úgy teljes lenne a bolondokháza. Tudod, hogy ezt a Feri-gyereket is beírattam?
            - Ne hülyéskedj, a postást? Le fogunk bukni!
            - Ugyan már, egy csomó krimit a nyakába sóztam. Imádja a skandináv bűnügyeket.
            - Ha te mondod. Mert én már többször álmodtam, hogy kijön Kázmár a megyeiből, és mindent tud...
            Ebben a pillanatban, mintha egy ócska amerikai komédia ikszedik jelenetét látnánk, tárult az ajtó, és Kázmér állt a küszöbön.
            - Hölgyeim, remélem, zavarok!
            A két fiatal könyvtárosnő ijedten rebbent széjjel. Kázmér nem feszélyezte magát, fél fenékkel leült egy asztal tetejére.
            - Gyors leszek, mert a polgármesterrel van találkozóm. Nagyon büszke vagyok magukra, a rátermettségükre, a sok színes gyerekprogramra, baba-mama körre, akvarisztikára, diáktáborokra, mindenre, ami itt zajlik. Nem véletlenül kaptak megyei kitüntetést, nem véletlenül kérem, hogy segítsenek tippeket adni a bátortalanabb megyei könyvtárosoknak. De... Most jön a feketeleves. Mondják, minek hiszik magukat, Úristennek? Azonnal álljanak le! Mindent tudok. Én se most jöttem le a falvédőről. Ez a holt lelkek-sztori, ez nagyon gáz. A temetőből gyűjteni fiktív olvasókat? Megőrültek? Normális, hogy rettegnek a bezáratás rémétől, tudom, hogy sorra halnak ki az olvasók, a gyerekek nemigen jönnek, rettentő gazdaságtalan az épület. De ez nem megoldás. Higgyék el, dolgozunk rajta, lesz felújítás EUs pénzből, talán egy kis sulikönyvtár-részleget is sikerül kibuliznom. De most átléptek egy újabb határt ezzel a postás-üggyel. Ne szórakozzanak velem, hogy hat évet húztam itt le a Znamenákné keze alatt, ismerem a falut, mint a tenyeremet. Feri és az olvasás! Ha valami szemfüles újságíró megszimatolja, hogy ötvenes alkoholisták személyi adatait másoljuk be illegálisan az olvasói nyilvántartásba, csak mert jóban vannak Terikével a városházáról, hát akkor nekünk lőttek! Nem fogom tartani a hátamat. Tüntessék el a nyomokat, de gyorsan! Végeztem!
            Kázmér mögött csattant az ajtó. Eszter fásultan szólalt meg.
            - Meg se kínáltuk.
            Kitti gépiesen tette hozzá:
            - Majd kap kávét a polginál.
            Az ajtó újra kitárult. Kázmér gunyorosan odavetette:
            - Halkítsák le a zenét, tíz perc múlva nyitás! Mi ez, Jenkins? Az egész nyugdíjas-kommandó az ablakban csüng, hogy lássák, mit buliznak már megint azok a rosszcsont könyvtáros lányok!

Lackfi János [Fotó: Molnár Mihály]

„Az egyik legbriliánsabb és legmuzikálisabb hegedűművész” – mondta róla Yehudi Menuhin. Június 6-án és 8-án koncertezik zenekarunkkal Alexander Markov, akit a közönségünk már jól ismerhet. Ezúttal egy olyan hegedűversenyt mutat be, amivel legutóbb 10 éve állt az együttessel a színpadon. A „jubileumi” visszatérés alkalmából kérdeztük.

Alexander Markov [Foto: Pavel Antonov]

Csajkovszkij Hegedűversenyét játssza a MÁV Szimfonikus Zenekarral – pont úgy, mint ahogyan 10 éve is. Emlékszik még erre az előadásra?

Köszönöm az emlékeztetőt, jól elrepült az idő! Remélem, hogy most is örömmel fogadja majd a közönség ezt a szép hegedűversenyt, optimista vagyok az este kimenetelét illetően – mondja nevetve. De természetesen nagyon izgatott vagyok és alig várom, hogy eljátszhassam.

Mi változott ezek alatt az évek alatt?

Ez az évtized szerencsére csodálatos és eseménydús volt számomra, telis tele koncertekkel és kreatív projektekkel. Ha a műhöz való hozzáállásomról kell beszélnem, mindig igyekszem benne új dolgokat felfedezni, hiszen ez egy olyan hegedűverseny, amely fiatal koromtól fogva elkísér és velem van. Csak úgy maradhat friss és érdekes az interpretációm, ha igyekszem magamat megújítani, de közben szabad és hiteles maradok. A kihívás az, hogy objektivitásra kell törekedni és fel kell ismerni, ha valamelyik ötlet jó, és azt is, amelyik annyira nem. Több szólistatársam elköveti azt a hibát, hogy tudatosan igyekeznek újítani a stílusukon, hogy érettebbnek tűnjenek. De sokszor a manírok nélküli, személyiségükből fakadó fiatalkori játékuk sokkal megnyerőbb, mint a jól megkomponált későbbi. Igyekszem erre odafigyelni – úgy, hogy közben azért ne zárjak be egy ajtót sem.

Mit jelent az Ön számára évről évre visszatérni Budapestre?

Mindig nagyon lelkesen várom a visszatérés pillanatát. Budapest az egyik kedvenc városom, mert nagyon szép, építészetileg különleges, és a klasszikus zenei élet valami fantasztikus itt! A közönséggel egyetemben. Ha valami nosztalgiával tölt el, az az, hogy mindenhol bele lehet botlani a különböző hangversenyek és programok plakátjaiba. Ezt már nem sok országban tapasztalom, mert a különböző promóciók mind online zajlanak, és ettől olyan mechanikussá válik a mi érzelmekkel teli hivatásunk. Itt viszont mindig melegséggel tölt el, ha véletlenül „összetalálkozom” ily módon a kedves kollégákkal, ismerősökkel. A város forgatagába is remekül beleillenek ezek a hirdetések. Egyébként pedig mindig találok valami újat, amit megnézhetek, csak legyen rá időm. Legutóbbi látogatásom alkalmával a Bartók Béla Emlékházat, valamint Liszt Ferenc zongoráját tekintettem meg.    

Emlékszem egy koncertre, 5 évvel ezelőttről, amikor a ráadást egy arany elektromos hegedűn játszotta, lézerkardként pirosan világító vonóval. Számíthatunk „az eszközök” újbóli felbukkanására?

Jó lenne! Attól függ, hogy lesz-e elég időnk, hogy próbáljunk az akcióra egy kicsit. Mindig nagy élmény számomra elővenni ezeket nagyszínpadon, és tetszik a gondolat, hogy valami frisset, újat és igazán mai értelemben vett szórakozást nyújthatok a közönségemnek. Ez az a produkció, ami a fiatalokat is be szokta vonzani a koncertjeimre. Ha a menetrendünkbe ez most nem férne bele, a pénteki hegedűkurzuson azért be akarom mutatni őket... mindenképpen nálam lesznek, mert a Budapest utáni állomásomon szükségem lesz rájuk.

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

            A zene a fejemben, amikor ültem a nagyszobában, forgott az a nyavalyás lemezjátszó, gálgámócsái dállámok és gyárákjátékok, de nem Galgamácsán voltam, Vankóné Dudás Juli néninél, hanem a Pasaréten. És lehetett volna kinn a kertben göndör gilisztakakikat bizgerálni. És lehetett volna háromkerekű biciklizni. És lehetett volna lepotyogott, kővé száradt minifügékkel játszani. És hervadó, illatos magnólia-szirmokat keresgélni. Vagy a szobámban mesélni a Dzsó nevű majomnak, melynek fityegett a gombszeme. Ehelyett anyámnak azt mondták, muzikális vagyok, így ott maradtam bezárva ezzel a pruszlikos, pufiszoknyás gyereksereggel meg a nénijükkel, akik forgolódtak, tapsoltak, topogtak, menj ki, menj ki, bárányka, jönnek a pandúrok, csivirintem, csavarintom szomszédasszony kontyát, én is fogok rózsafával tüzelni. Azóta se láttam pandúrt, csak filmen, szomszédaim kontyát ritkán csavargattam, fűtöttem bükkel, tölggyel, meggyel, fenyővel, de rózsafával életemben sosem. Viszont a bartóki modell a könnyeimen keresztül agyamba ivódott, velem teszik majd sírba.
            A zene a fejemben, amikor felvételiztem a Magyar Rádió Gyerekkórusába, de valahogy idegen volt az egész helyzet. Vonzott a siker, viszont beijedtem, és szándékosan elrontottam a zongoradallam visszaéneklését, mellé énekeltem, ahogy az ember mellé lötyögteti a kávét, a bort vagy a szörpöt. Persze talán csak utólag fésülöm így a kudarcot, hogy az én döntésem volt, mégiscsak pozitívabban jövök ki belőle. Az biztos, hogy félelmetesnek tűnt, megyünk majd külföldre sokan, gyerekek, ez volt anyámék álma, nem értettem az álmukat, ők meg az én álmomat, nem volt álmom, csak félelmem, rémálmaim voltak, de nem tudtam, mitől. Nem akartam elmenni sehova, nem tudtam, mi a külföld, várólistára tettek, de persze senki sem betegedett le, akkoriban az emberek még a holt gyereküket is kiküldték volna utazni koporsóban, ma el vagyunk kényeztetve. Maradt a kudarc kicsi íze, és a titkos elégtétel, hogy én győztem, akkor is, ha látszatra vesztettem.

            A zene a fejemben, amikor fújtuk önfeledten, testünkből kirepülve, hogy vágtass a szélben, szabadságunk csak te védd meg, meg hogy sok amúri partizán. Klári néninél a nosztalgikus regiszterek, finom, rokokó hölgy, kékespuha ősz hajjal, rokokó ráncokkal, teniszlabdányi konttyal, bús kuviklárma száll a szélben, reccsen az ég a kőrisfán, régi mesékre emlékszel-e még. Évek múlva visszatévedtem, kábéfelnőtt, fiatal fejjel az Éneklő Ifjúság versenyre, döbbenten hallgattam a pirosnyakkendős kórusok sipákolását. Kérdeztem egykori énektanárunkat: Úristen, mi is ennyire hamisak voltunk? Bizony, kincsem, bólogatott, talán még hamisabbak is, ó, régi szép idők!
            A zene a fejemben, amikor a könyvtáros Gabi néni megkérdezte az újabb öt-hat lovagregényért beslisszoló kis pupákot, aki voltam: na, öcsi, tartasz-e már a két szólamú invencióknál? És nem tartottam sosem, ezt be kellett ismernem, hazudhattam volna, de féltem, lejátszatja velem Gabi néni az invenciókat, ott, a könyves pultnál, és a kezemre koppint a kávés kiskanállal, ha mellé ütök. Nem is tudtam volna máshová ütni, mint mellé, hiszen fogalmam se volt az invenciókról. Soha nem jutottam el odáig, Gabi néni mindig győztes maradt, mert ő azoknál hagyta abba a zongorázást. Hat évig zongoráztam, ötöt bármikor letagadhatnék belőle. Nyolc tanárom volt, dobáltak egymásnak, mint a forró krumplit, egyiket szerettem, másikba szerelmes voltam, a harmadikat utáltam, mint egy művészi lucernatáblába tévedt tehenet. De megmaradtak a végtelen skálázások, Czerny és társai, meg hogy összespórolt ötvenfilléreimből fagyizni hívtam a fehér térdzoknis, piros nyakkendős lányokat zongoravizsga után, kétségkívül a zongorázásnak ez a lovagias oldala dobogtatta meg leginkább a szívemet.
            A zene a fejemben, amikor a Bartók-féle Gyermekeknek felfedte titkait, és beleharaptam a modernizmus keserűcsokijába. És éreztem, hogy édes ez is, csak másképp. És hogy milyen jól esik elcsempíteni kicsit a ritmust, megtördelni a színeket, kidörzsölni az ízeket, hogy ez igenis menő, épp annyira, mint Cziffra Liszt-rapszódiáit hallgatni. Mert az volt ám a harci Liszt, a hetyke, a mélységesen keserű, a meditatív, álmodozó, kurucos, romantisch. Aki dacol a történelemmel, az árvízzel, a csaplárosnék izzó tekintetével. És a bárónőkre is ráfanyalodik. Szabad a munkatáborban is, és ha zenélni kell a foglár uraknak, addig kínozza vadászkesztyűben a kőhordástól elfacsarodott ujjait, míg nem repülnek a klaviatúra felett, akár a madarak. Magyarnak cigány, cigánynak francia, franciának magyar. Így érdemes.
            A zene a fejemben, amikor autóval mentünk valahová, én már kamaszosan fejben elkülönülve a családtól, aminek jelképe saját fülzeném lett, rémronda narancssárga vattás fülhallgatóval, daráltam a kazettákat oda-vissza, másfél órás régizenés brandenburgi koncsertók, füstölő vonókkal, Mozart-divertimentók, meg már időnként Deep Purple vagy Sex Pistols. A zene azóta is táj a fejemben, szaladó bokrok, átlózó barázdák, fésűfogakként nyíló-záródó fasorok, szaladó nyulak, szaladó autók, szaladó házak, lemaradó, bámész emberek, haptákban álló templomtornyok. És Brüsszelbe is úgy mentünk ki fél év ösztöndíjra, hogy először a zenéket szedtem össze, amik majd Brüsszelt jelentik, mert hát hogyan másképp. A Casals-féle Barch-gordonka szemerkélő eső, pisilő kisfiú szobra a ködben, kínzóeszközökkel felszerelt apostolszobrok a katedrális oszlopain, mélybarna Kwaak keserűsége. Gigli szívtépő dalai fanyar tekert cigik, melyeket a tetőre kiülve szíttam az éjszakai város felett. És az egész alatt ott zakatol a Golden Gate gospelje, Józsué ledönti Jerikó falait, bugivugizva kerüli meg hétszer, mert az igazi biblikumot halál-laza feketék csinálják rongylábbal, az Úristen csettint egyet, Armageddon, égszakadás és földindulás és cunami és földrengés és dögvész és pusztulat és ember embernek farkasa, de kisvártatva elindul a többszólamú mennyei dicsőítés, hogy egy, és két, és hár, és: "Az Úr szavára porba hull Jerikóóó, Jerikóóó, Jerikóóó, / áldunk téged, és imádunk, Fennvalóó, Fennvalóó, Halleluja!".

Lackfi János [Fotó: Molnár Mihály]

             Zenészcsaládba szeretnék újjászületni, mert nincs az az ármányos hatalom, amely ezt a szabad művészetet korlátok közé szoríthatná, hiszen egy írónál elég, ha megfúrjuk, ellehetetlenítjük, szétzúzzuk a külföldi kapcsolatokat, és máris minden szó illedelmesen megtorpan a határokon. Továbbá műveket lefordítani kisebbfajta vagyon, ezért aztán amely szerzőkbe az állami kultúrpolitika milliókat fektet be, jó kiadóra találnak odakinn, s az, ha már invesztál valakibe, onnantól fut a pénze után, és le se fütyüli az irodalmi szegénylegényeket.
            A zene viszont mentes minden nyelvi korláttól, ismeretes az anekdota a cigányprímásról, ki Angliában járva, egy koncert után bekéredzkedett Benny Goodman öltözőjébe, a szving koronázatlan királya fogadta, de a derék magyar romától csak pár dadogó angol szóra futotta. Ám gondolt egy merészet, elővette a klarinétját, és fújt a mesternek pár futamot, mire Goodman is felkapta a maga hangszerét, és vígan duetteztek, pompásan megértették egymást. A következő koncerten már közönség előtt is együtt játszottak, tartalmas zenei barátságuk akadálytalanul kiépülhetett a bugyuta szavak birodalmán messze túl. A zene magáért beszél, a zenét nem kell lefordítani, Brahms magyar táncot ír, Liszt cigány románcot, Mozart török indulót. A zenészek nemzetközi kasztjában a kevésbé előkelő származás nemhogy nem hátrány, de még kimondottan előny is, hamisítatlan tájjellegű zamat, egzotizmus, vadító, színpompás sajátosság.
            Épp ebből az okból születek majd olyan családba, ahol a húgom észbontóan fuvolázik az egyik szobában, a nővérem eltökélten gordonkázik a nappaliban, bátyám vadul zongorázik a Zeneakadémián, öcsém meg tehetségesen tubázik a kamrában, miközben anyám szemmel tartja a készülő levest, és szolfézs-dolgozatokat javít az abroszon. Apám természetesen repülőn ül, célpontja Hongkong, Sydney vagy Tbiliszi, esetleg a világ valamely jelentősebb koncerttermében vezényli a róla elnevezett szimfonikus zenekart, ha meg véletlenségből otthon időzik, Japánból érkezett zeneszerző vendégével társalog angolul, kedves szavak kíséretében elbúcsúzik a minket német szóra tanító osztrák hölgytől, majd sűrű elnézések közepette elintéz egy villámtelefont párizsi impresszáriójával franciául.
            Mondanom sem kell, hogy a hegedű iránti elképesztő fogékonyságomat már óvódás koromban felfedezik, negyedes, feles majd háromnegyedes hangszer után egy kiváló és karitatív zenészkolléga jóvoltából (ugyan, kérlek, ne butáskodjatok, nálam csak porosodik, fogadjátok el!) egy milliókat érő Stradivari-másolaton gyakorolhatok. Az, hogy gyakorlok, valójában nem is kifejezés, egyszerűen megszállottja leszek a muzsikának, zsigereimből fakadnak a trillák, szívemből az érzések, ujjbegyeimből a technikai virtuozitás, és a zenetanulók többségével ellentétben már zsenge gyerekkoromtól kezdve képtelen vagyok Bach papában vén perverzet látni, aki zongorának nézi a hegedűt, és azt hiszi, lehet rajta akkordmeneteket fogni. Számomra Bach maga a muzsika és a muzsika a maga teljességében Bach, nyilatkozom tizenkét és fél évesen a The Sunday Telegraph riporterének a Carnegie Hallban adott nagysikerű koncertem után, a rám jellemző szerénységgel megjegyezve, hogy köszönettel tartozom első kamarapartnereimnek, Edit nővéremnek és Csaba bátyámnak, akik amúgy szintén a világot járják, csak nem csodagyerekként, hanem csodafelnőttként.
            Tizennégy éves koromra szakmunkásbajszot növesztenék, pattanásaimtól pedig a legelhivatottabb kozmetikusok próbálnának megszabadítani világszerte, ám a hormonális változások is kedvezően hatnának játékomra, mert egyszeriben megérnék Csajkovszkij őrült nehéz technikai felkészültséget igénylő pravoszláv mélabújára, és belekóstolnék Bartók absztrakt szenvedélyességébe, amely különösen autentikusan hangzik egy fiatal magyar művész tálalásában.
            Tizenöt évesen mindent elérnék, tucatnyi versenygyőzelemmel a tarsolyomban teljesen kiégnék, és a számomra Monacóban bérelt villa teraszán szürcsölném bánatosan egymás után a tajvani inasom által elkészített, csökkentett alkoholtartalmú koktélokat. Egy neves nemzetközi coach segédletével másznék ki úgy érzelmi, mint művészi válságomból, melynek aztán egészen leheletfinom Debussy-interpretációkat köszönhetnék, és a Beethoven-játékom is eddig nem ismert ízekkel, színekkel telítődne. Régi és új Bach-partitáimat pedig aztán nem is lehetne egy lapon említeni. Apám vezényelné a zenekart azon az estén, amikor a Berlini Filharmónia nagytermében soha nem hallott magasságokba emelném Mendelssohn hegedűversenyét. Amikor egy újságíró feltenné azt a hülye kérdést, mit kezdenék az életemmel, ha nem lehetnék hegedűművész, általános csodálkozás és mélyértelmű hümmögés közepette azt felelném, hogy író lennék, aki mindezt papírra vetheti.

Lackfi János [Fotó: Molnár Mihály]

            (Andante - Allegro con anima) Lamartine a tó partján sétálgatott, és visszagondolt holt kedvesének viaszfehér arcára, cseresznyeszín ajkára! Ó, mennyit csónakáztak ezen a tavon! Könny szökött a szemébe, előkapta belső zsebéből a jókora libatollat, megnyálazta, és lázasan írni kezdett egy árkus papirosra. Ó, az evezők csobbanása! Ó, a fények siklása a vízen! Ó, a hattyúk harmonikus vonulása! Ó, az alkony bíbor nyálkái a pecsétes égbolton!
            Nem jó, még valaki azt gondolná, orgia utáni, lehányt, foltos abroszról értekezik. Ráadásul az egész tatyót ki kell pakolni, tintatartó, porzó, itatós, nem úgy megy az, hogy toll elő, aztán üsd, vágd, nem anyád! Alphonse, szedd össze magadat! Muszáj hangulatba jönni, mert Labrutier már írja a cikket a tó partján születő halhatatlan költeményről. Labrutier jó haver, és pontosan tudja, mit jelent ez a vers neki. Nem kevesebbet, mint az életét. Ha sikerül megfelelő hírverést csapni a vers körül, akkor felszöknek a kötetek eladási számai. És akkor talán az a vén uzsorás is ad egy kis haladékot. Ráadásul ha ma este is kártyázni megy, akkor a deficit növekszik tovább. Akkora szerencséje sose lesz többé, mint két éve! Hej, mennyit nyert össze akkor!
            (Andante cantabile, con alcuna licenza) Lamartine sajnos saját szemével látta az Hachette és Társa raktárában tornyosulni a felvágatlan példányokat. A nyomdász meg is fenyegette, hogy ő ugyan nem lacafacázik, zúzdába küldi az egészet, kár ezért a jó minőségű papírért, istenkísértés hagyni, hogy a nyakára penészedjen, miközben Cocquelicot kötetét megint újra kellett nyomni. Apropó, Lamartine úr nem akarna vidám dalokat írni? Mindig ez a sanyargás, sehol egy pajkos menüett, egy kibomlott szalagcsokor, egy rózsás boka? Olyan illusztrátorok vannak, hogy mind a tíz körmét megnyalja az ember! Telefirkálgatnák zsenge, lenge lánykákkal az oldalakat, kész a siker...
            Lamartine ráförmedt az idiótára: hát maga nem olvasott Schopenhauert? Hát nem fáj magának az élet? Nem szégyelli a rücskös pofáját?
            Nem, mondta Hachette és Társa, ő a tőzsdei közlönyt olvassa, és attól fáj neki az élet. Muszáj, hogy menjenek azok a nyavalyás értékpapírok, máskülönben se pénz, se semmi. Nem ismer jó bukmékert véletlenül Lamartine úr?
            Lamartine úr pulykavörös lett, és üvöltve, fuldokolva rugdosta vissza saját üzletébe Hachette urat: Maga gúnyt űz belőlem, mocskos állat? Ezzel az undorító bukméker-szöveggel jön? Kinyírom! Felaprítom gyújtósnak! Elharapom a torkát!
            Két termetes nyomdászlegénynek kellett kipofoznia a romantika fejedelmét a cég raktárépületéből. Leporolta zöld bársony zsakettjét, és méltatlankodva, sziszegve, sántikálva indult hazafelé. Féltéglát hajított a csúfolódó utcakölykök közé. Hogy szült volna helyettetek az anyátok rinocéroszt! Akadt volna belé az az egy szarva!
            Való igaz, Lamartine úr nem bírta a bukmékereket. A halhatatlan kedves jutott eszébe róluk, amint a tavon csónakázik vele, és nem győzi őt szapulni.
            (Valse. Allegro moderato) Alphonse, te félkegyelmű, te dilis költő, hát hogy fogod te azt az átkozott evezőt? Mint a szűzlány a megmondom én, micsodát... Normális vagy? Mindjárt kiborítasz! Sőt, már most kiborítottál teljesen, cseppet sem hiányzik, hogy még a csónakból is. Ha elázik az haute-couture-ruhám, tudod, mit kapsz apámtól? Szárított fügét a hátsódba, de kosárszámra! Egy vagyonba fájt, mert apám kockáztat a tőzsdén, míg te a debil alexandrinusaid szótagjait számolgatod. És hiába ajánlott neked állást, normális embernek valót, csak fennhéjáztál tovább. Hogy majd a magasságos király évjáradékkal jutalmaz. Nem pont ezért a kötetedért, hanem a következőért. Aha, ezt beléd, nem évjáradékot! Figyelsz te rám egyáltalán? Lefröcsköltél, idióta! Pedig most jártam friseurnél, van fogalmad róla, mit el nem kér egy ilyen arcátlan pasas manapság! Na, ő egy művész! Ő tényleg az! Dolgozik egész nap, mint az igavonó barom, sütővasakkal, fésűkkel, kencékkel, kefékkel. Meg is lehet nézni a műveit. Szánalom, tényleg szánalom vagy! Vedd tudomásul, utoljára ülök veled egy csónakban.

            (Finale. Andante maestoso) Alphonse-ba ekkor hasított bele a felismerés, hogy milyen jó is lenne Claudine-t egyszeriben tényleg befordítani a vízbe. Kész a tragikus tényállás. A romantika érzelmi zaklatottsága! A költő elveszíti hőn imádott kedvesét, ezt az oly észbontóan ifjonti, alig kifeslett rózsabimbót. Feslett perszóna! Emlékmű az olthatatlan szerelemnek, egy év távlatából. Egy év, ez nagyon jó! Négy évszak! Hó, avar, rügyek, gyümölcsök, pazar! Mint a kártyajátékban az ászok. Tényleg, a kártyatartozást is ki kell fizetni. Mily nemes indítéka a viharzó kebelnek! Ó, Ámor, megsebzettél örökre! Lelkem jegyese immár fellegek közt szálldos, emléke ott libeg a kéklő firmamentumon! Megcsal, látom a kéjsóvár szájtartásából, nem vagyok én hülye, tényleg megcsal azzal a kis bukmékerrel. Halhatatlan költemény egy nagyon is halandó lánykáról. A viharfelhők épp kapóra jönnek. Hajótörés nélkül nincs romantika. Lamartine kiszabadította az egyik evezőt a villájából, és hunyorogva próbálta becélozni a buta kis gömbölyű homlokot.
            Francba, szemüveget kéne hordania, de hogy áll a szemüveg egy romantikus költőnek?

Lackfi János [Fotó: Molnár Mihály]

Roby Lakatos [Fotó: Lajtos István]

Tudna mesélni a koncert műsorának összeállításáról?

Két okból választottuk a most műsorra tűzött műveket. Egyrészt még sosem játszottam ezeket a darabokat Magyarországon úgy, hogy szimfonikus zenekar „kísért” volna! Másrészt viszont, ez az összeállítás számomra és Csaba Péter számára is ismerős, hiszen a Lyoni Filharmonikusokkal ugyanezt a programot már előadtuk együtt Franciaországban.

Honnan eredeztethető saját kialakult, egyéni stílusa és ehhez hogyan párosítható egy alapvetően klasszikus repertoárt játszó együttes?

Az unortodox fúziós cigányzene a saját találmányom. A ’80-as évek második felétől kezdtem el kialakítani, mikor barátaim alkotta kis zenekarommal kikerültem Belgiumba. Először 3 hónapra kaptunk szerződést, majd a sikerünk nyomán azt többször megújították. Ezután Brüsszelben találtuk magunkat egy akkor újonnan nyílt zenés klubban, a Les Ateliers de la Grand Ile-ben. Itt tizenkét évig játszottam és az idő múlásával beérett saját stílusom, ami a klasszikus zene, a cigányzene és a jazz ötvözetéből áll. Mivel a klasszikus zene is alapját képezi, így teljes mértékben érvényesül és előadható szimfonikus zenekarral. Érdekesség, hogy az eddigi lemezeim anyagának mindegyikéhez készítettünk nagyzenekari átiratot is, így ha adódik a lehetőség, bármit választhatnék közülük szimfonikus együttessel történő előadásra.

Mennyire jellemző karrierére ez a fajta együttműködés?

Rendkívül fontosnak tartom pályafutásom zenekari hangversenyeit, melyeket többnyire nagy koncerttermekben rendeznek, vagy klasszikus zenei fesztiválok keretein belül valósulhatnak meg. Kis túlzással Amerikától Japánig minden fontos és ismert szimfonikus zenekarral játszhattam már, és dolgozhattam igazán nagynevű karmesterekkel, klasszikus zenészekkel. Annak pedig külön örülök, hogy első ízben léphetek fel itthon a MÁV Szimfonikus Zenekarral!

Jelenleg milyen hangszeren játszik?

Cremonai hegedűm van, amit Leonidas Rafaelian készített nekem névre szólóan. Rafaelianról érdemes tudni, hogy jelenleg ő az egyik legnagyobb mestere a szakmának, „az élő Stradivari maga”. Athéni származású, és brácsaművészként kezdte a pályafutását – sokáig játszott például a Miskolci Szimfonikus Zenekarban. 1991-ben költözött Olaszországba, ahol megtanulta a hangszerkészítés csínját-bínját. Olyan művészeknek készített hegedűket, mint Maxim Vengerov, Shlomo Mintz, Vadim Repin, Zakhar Bron vagy Vladimir Spivakov, de Rostropovichnak is épített egy nagyszerű gordonkát.

Mennyit koncertezik itthon, s mennyit külföldön ebben és az elkövetkezendő években?

34 éve Belgiumban élek. Az utóbbi egy évben tartózkodom csak többet Magyarországon, ezért az elkövetkezendő időkben szeretnék többet játszani itthon, mintegy „behozni a lemaradást”. Mivel a menedzsmentem külföldi, ezért a kinti koncertekben biztosan nem lesz hiány. Áprilisban Amerikába utazom majd, aztán Kínába, Japánba... Most viszont az elkövetkezendő előadásokra koncentrálok, remélem, minél többen eljönnek meghallgatni minket!

Az interjút készítette: Hörömpöli Anna

            A férfiak féltékenyek a telefonokra. A telefonok érzékien tapadnak a női fülre, akár óceánjáró hajók falára a kagylók. A hallójáraton keresztül valami zsibbasztó zselével, valami kábító anyaggal áraszthatják el a nő szervezetét, mert álmatag, táncos léptekkel jár a lakásban, fura kacagásokat, hümmögéseket, dudorászásokat hallat. Hangja átszellemült, mintha csak egy másik, titokzatos asszony lenne, akivel a férfi még sosem találkozott.
            (Húzza Piazzolla mester, a lélek szakad belé, mint egy rissz-rossz nejlonszatyor, amit annyi minden éles, sarkos cipelnivalóval megrakodtak, ilyen szatyrokkal van tele a tenger, keringőznek, mint szintetikus medúzák. A lélek szintetikus medúza, kering az óceánban, hogy a rosseb egye meg... Csak a zene vigasztal, Musica, női név, olyan, mintha muslincát mondanánk, körbelibegi szakadatlan az erjedő lélek présházait.)
            Amennyire a kósza hangmintákból kivehető, a női telefonokban elhangzó történetek irgalmatlan mélységekből érkeznek, valósággal felforgatják az egész világot. "Nem fogod kitalálni... Teljesen kivoltam... Hát ilyen tényleg nincs... Egészen hihetetlen... Eszméletlen, nem is tudom, mit képzelt... Akkor döbbentem le igazán... Majd meghaltam a rémülettől... Megfagyott bennem a vér..."
            (Rimszkij-Korszakov dongója nem hagy békét, ki a fülön, be az agyba, végigdarálja magát a tekervényeken, belerezeg minden sejtünk, menj már innen, elhessenthetetlen, erőszakos, életveszélyes, gyilkos egy dög, végtelenítve van, lennie kell egy fészeknek valahol a közelben. Ezt a Korszakov nevet meg a férfi sosem értette, hogy hívhatnak így valakit, jó, hogy nem Kormányablakov, eszem megáll, ezek az oroszok.)
            A férfi sehogy sem tudja kiverni a fejéből a gondolatot, hogy ezek a telefonok bizony róla szólnak, a leírhatatlan borzalmak és meglepetések tárháza részben az ő viselkedése. Úgy érezte magát, mint egy élő kísérleti patkány, mely megpillantja magát kibelezve, kifeszítve, latin nyelvű címkékkel teletűzdelve a boncasztalon. Ezt a balsejtelmét aligha oszthatja meg kedvesével a két telefon közötti szünetben, mert a gyanút egy könnyed kézmozdulat összeesküvés-elméletté silányítja.
            (Amúgy felülről fúj az őszi szél, már két este el nem jöttél, a szerelem sötét verem, tényleg csak tapogatózik az ember idelenn, a férfi nem tudja, miért ilyen fontosak neki ezek a telefonok, miért nem képes vállat vonni, telefonál, hát telefonál, de ő nem, ő az idegszálait tépdesi ki egyenként, tövestül. Tapogatózik idelenn, a sötét veremben, sötét kamrában, a szerelem csillagközi fekete lyuk.)
            "Jaj, mert ti férfiak mindig azt hiszitek, pont rólatok van szó. Mintha annyira érdekesek volnátok. Holott van nekünk bajunk nélkületek is épp elég!"
            További faggatózásra, nevezetesen hogy miről beszélgettetek Nórával, Edittel, Karolinával, Lilivel ennyit és ilyen szenvedélyesen, vállvonás a szabatos válasz. Hát, mindig ugyanaz, Nórának ott az anyukája, akit gondoz, Editnek az immunbeteg kislánya, Karolinának a kamaszfia, nem bír vele, Lili meg egyszerűen nem bírja már társaság és minőségi szórakozás nélkül azon az Isten háta mögötti tanyán, ahol a férje baromi jól érzi magát, mint városban született hamisítatlan divatparaszt.
            (Az első magyar tánc mindig olyan, mintha a férfi lélekölő futás után egy magaslatra érkezne, és tüdeje megtelne elképzelhetetlenül friss levegővel, tekintete pedig a mámorító kilátással, így aztán hőlégballonként dülöngélne odafönn. Hogy lehet egy zenében ennyi buborék? Brahmsot kérek. Simát vagy bubisat?)
            A férfi próbált időnként bosszút állni, felhívogatta haverjait, disznó vicceket meséltek egymásnak, kitárgyalták a német, az angol és a spanyol bajnokság állását, az aktuális berúgásokat, majd átdumálták, hol kocsmáznak, fociznak, kit költöztetnek legközelebb, és letették. Ránézett a telefon időkijelzőjére: a beszélgetés pontosan két perc harmincnyolc másodpercig tartott. Még mindig volt negyed órája a meccsközvetítés kezdetéig. A szomszéd szobából egy sohavégetnemérős telefonbeszélgetés foszlányai hallatszottak át. Mintha egy dél-amerikai sorozatot nézne valaki. Megöllek, te édes nyomorult gyönyörűség, megőrjítesz, te mocskos állat, te sunyi, alattomos féreg, gyere, ölelj át izzó szerelemben, rohadj meg a neved napján, nem bírok élni nélküled, soha többé ne lássalak, kivágom az emlékedet is magamból, mint egy fekélyt, fojts meg és temess magadba, tüzes gleccser, csodás versenyparipám, te undorító meztelencsiga.
            (Ide lépek, oda lépek, elég párat fordulni egy leánnyal, máris érzi az ember, kiféle-miféle, körülöttünk zuborognak a pendelyek, a gatyák, dobbannak a csizmák, a szívek. Én csak egyet hallok, egyet látok, összes porcikája zakatol a kezem között, tudom, hozzám való-e vagy akkor lássam, amikor a hátam közepét. A Bartók Bélu meg a malacbandájával csak reszeli-reszeli kegyetlenül a sarokban.)
            Nyilván az érzelmi bizonytalanság hatása alatt, a férfi egyszer azt álmodta, hogy egy imbolygó kupac tetején ül, mindenféle tárgyak, korsók, étkészletek, komódok, ruhaneműk, varrógépek, habverők, hajszárítók és egyebek közt, melyeket hatalmas, keleti szövésű kendővel kötöttek batyuvá. Az irdatlan motyót a nő cipelte fején, utánozhatatlanul kecses tánclépésekkel, és az utca végén már a szakadék is felrémlett, ahová, a férfi álmában pontosan tudta, ezzel a sok hasznavehetetlen tárggyal együtt majd őt is lehajítják.

Lackfi János [Fotó: Molnár Mihály]

Zalai Antal [Fotó:n/a]

Mit jelent számodra Beethoven hegedűversenye?

Felülmúlhatatlan alkotás a hegedűverseny műfajában, amelynek előadása nagy kihívás bármely hegedűs számára. A mű időtlen tökéletessége folytán eszményi interpretációja nem létezik, de épp az ilyen remekművek előadásának életen át tartó csiszolása adja a választ a kérdésre, hogy valaki miért a zenét választotta hivatásául.

Mikor tanultad és játszottad először?

Növendék-koromban tanultam, több alkalommal is elővettem, de zenekari koncert szólistájaként idáig csak négyszer játszottam. Az ezt megelőző alkalom 2016 júliusában volt, Kocsis Zoltán vezényletével. Ez számomra nemcsak a közös munka élménye miatt emlékezetes, hanem mert ez volt az utolsó találkozásom vele.

A darab általam ideálisnak gondolt megszólaltatása eddig nem ment keresztül nagyobb változásokon – ezt próbálom a lehető legmagasabb színvonalon megvalósítani a gyakorlatban.

Technikailag miben nehéz, miben kevésbé nehéz?

Mivel a szólóhegedű minden megszólalásakor jelentős előtérben van a versenymű folyamán, nincs ami néha "takarja", ezért a tiszta intonációra nagy szükség van, emellett a szép, éneklő hegedűhangra is, aminek azonban nem szabad eltérnie a klasszikus stílustól.

Az első tételben viszonylag sokáig kell várakoznod az első belépésedig. Mik szoktak a zenekari bevezetés alatt a fejedben járni, hogyan fókuszálsz és koncentrálsz?

Bár önmagában hosszúnak tekinthető a zenekari bevezetés, a mű terjedelmét, arányait figyelembe véve tökéletes a hossza. Természetesen a darab számomra sem a hegedű belépésnél kezdődik, hanem az induló, jellegzetes üstdobütésekkel. Nem játszom, de hallgatom a zenekart és figyelem a karmestert, hogy bekapcsolódásom a zenei folyamatba előkészített és természetes legyen.

Melyik a kedvenc részed, témád, dallamod a műben – ha van ilyen?

Nem igazán tudok részeket kiemelni, mert a legnagyobb hatással a darab egésze van rám. A harmadik tétel ismert rondó-témája mindig nagy örömet okoz, akár hallgatom, akár játszom.

Szerkesztette: Hörömpöli Anna