A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

Székely Szabolcs: A CSIGA, AKI NEM TALÁLT HAZA - 10. rész

- verses elbeszélés -

2022. június 30. - MÁV Szimfonikus Zenekar

szekely_szabolcs_2_cmihaela_chintoiu.jpgSzékely Szabolcs [Fotó: Mihaela Chintoiu]

TIZEDIK FEJEZET – A FINÁLÉ

Csöpi izgatott, de Dömper nem is érti.
Hogy fognak a Singing Birds-be odaérni?
Annak mindjárt vége, a Nagy Platán messze –  
versenyezni pedig nincs már semmi kedve.

Csöpi bólint – de hát kit érdekel a show?
Dömper álma így is valóra váltható –
mit számítanak az énekesmadarak?
Még ott az egész park a Nagy Platán alatt,

hát játszanak nekik! Ő is játszik vele – 
megmutatják, mi a csigaörömzene,
még ott a közönség, még ott a nagyszínpad,
a bicikliúton legördülve pikk-pakk,

két perc se kell hozzá, máris odaérnek!
Azzal rámutat egy gördeszkára – tényleg,
mintha csak a jó sors hagyta volna hátra –
felmásznak a rozzant, megunt gördeszkára,

így süvítenek a bringaúton végig,
hűvös szélben, míg a Nagy Platánt elérik.
A nézőktől Csucsu búcsúzik el éppen.
„Viszlát egy hét múlva, itt a Park TV-ben” –

mondja, és leröppen – jön a vége-szignál.
A közönség lassan szedelődzködik már,
mikor Csöpi jelez. „Itt az idő, Dömpi!”
Dömpert szinte úgy kell színpadra lökdösni,

alig ocsúdik fel. Csöpi újra rászól,
vegye a gitárját ki a csigaházból,
itt van az övé is – akkor, elkezdhetik?
Dömper izgatottan bólint, Csöpi pedig

szól a közönségnek – ne menjenek még el,
készültek nekik egy kis meglepetéssel.
Megtorpan a tömeg, kíváncsian várják
a két csiga nem várt, furcsa magánszámát.  

Valaki felkiált. „Hé, ez nem a Dömper?”
„Akit meghívtak, de aztán mégse jött el?”
„De, az utcazenész! Tök jól szokta nyomni!”
Dömper ledöbben, és elkezd meghatódni,

hogy a sokaságból sokan ismerik fel.
„Többen is, mint hinnéd” – mondja Csöpi – „hidd el” –
mosolyog, és aztán bele is kezdenek,
a húrokba csapnak, de gitárok helyett

csak recsegés szól az óriás hangfalakból,
majd el is némulnak. „Helló, csigák, akkor
ezt most be is lehet fejezni, de gyorsan” –
szól Csucsu, hogy ismét a színpadra toppan.

„Tipli van, de tüstént – hogy képzelitek ezt?
A műsor már lement, ma győzött Nyúl, a nyest –
azaz, hogy… Nyest, a nyúl? Mindjárt ellenőrzöm…
a lényeg, kiscsigák, hogy tűnés, de rögtön!

Dömper, téged vártunk, de hát el se jöttél,
biztos jobb programod volt a Singing Birds-nél, 
akkor viszont semmi keresnivalód itt –
egy hét múlva majd a műsor folytatódik,

előválogató lesz megint, de jobb, ha
nem várod, hogy újra meghívjunk a show-ba.”  
Dömper nevet. „Nem baj. Nem fontos a verseny.
Ma már veszítettem, aztán visszanyertem

mindent ami számít” – teszi hozzá Dömpi.
„Azt, aki én vagyok, tudtam csak legyőzni,
és az pont elég volt – de attól még, légyszi,
hadd lehessen végre most csak úgy, zenélni!”

Csöpi kontráz – hogyha véget ért a sztárgyár,
kapjanak a nézők most egy kicsit mást már,
szóljon ez az este végre kicsit róluk,
verseny helyett talán bulizzanak, mondjuk.

„Hát ez megható, de ez nem így megy, mondtam,
hogy a színpadra jössz, mikor kedved szottyan” –
válaszolja Csucsu, és van még gondja más:
lejárt, például, a területfoglalás.

„A sünöket gyorsan értesítem inkább
döntsenek, akik a helyszínt biztosítják” –
mondja Csucsu, mire Dömper belesápad.
„Jaj, ne, a rendőrök! Hogyha rám találnak…”

Csucsu el is tűnik, éppen csak egy percre,
aztán vissza is tér egy sünnel, sietve:
Sarolta érkezik – el se hiszi, kit lát!
Dömper megkönnyebbül, el is mondja mindjárt

Saroltának gyorsan, hogyan talált haza,
hogy lett meg az el sem veszített otthona,
azóta, hogy eljött a fogdából, és bár
a műsort lekéste, mire ideért már,

Csöpi, a barátja, meggyőzte, játszanak –  
csapjanak egy bulit a Nagy Platán alatt.
Sarolta hümmög – de végül bólint. „Rendben.
Főleg, hogy Dömpernek rajongója lettem,

miután egy dallal megvigasztalt” – mondja
Csucsunak Sarolta, immár mosolyogva.
„Engem is!” – szól egy hang a tömegből erre.
„Fürge?! Hát te itt vagy?!” – mondja ledöbbenve

Dömper, hogy a hangját meghallja a gyíknak.
„Miattad jöttem el, olyan jó, hogy itt vagy!” –
teszi hozzá Fürge. „Az én életemet
Dömper konkrétan egy dallal mentette meg” –

kiáltja a Szöcske fel-le ugrándozva.
„Bele is fulladtam volna a habokba,
ha ő nem bátorít, el is nyel az árvíz!” –
teszi hozzá, és az állatsereg máris

skandálni kezdi a nevét, „Dömpi…! Dömpi…!” –
majd ovációban, tapsviharban tör ki,
mire Csucsu végül kénytelen-kelletlen,
szemeit forgatva rábólintja – „Rendben.”

Visszakapcsolják a hangosítást, a fényt –
mikor egy sünosztag törzsőrmestereként
most befut Sándor is. „A szökevény! Ott van!” –
kiáltja, és máris a színpadra toppan,

azaz, hogy toppanna – Sarolta szelíden
lerángatja onnét. „Sanyikám, szerintem
nyugodj le egy kicsit, az jót tenne most, mert
pillanatok múlva kezdődik a koncert,

Dömper történetét addig elmesélem,
mert hát az őrszobán nem úgy volt egészen…”
– meséli tovább, de ezt nem halljuk mi már,
hisz a hangfalakból felzeng a két gitár, 

Csöpi és Dömper, hogy zenélni kezdenek,
a Nagy Platán alatt felzúg a nagy tömeg,
önfeledten ugrál, táncol minden állat,
egyszerre dobbannak a mancsok, a lábak,

és táncol a tacskó, ő is itt van, Kóbor,
és Bajusz bá, ő se marad ki a jóból,
az egér, a postás, morcosan, de  – táncol,
és arrébb Sarolta, és mellette Sándor,

egymásra néznek, és szégyenlősen ropják,
„Jól van, Sarolta, már nem is haragszom rád,
hogy a szabályzatot megszegted, de máskor…” –
Sarolta egy csókkal némítja el. „Táncolj!”

És táncol Mester, az imádkozó sáska,
és Pacák, a pocok is peckesen rázza,
és a giliszták is, a rovarsereglet,
csúszkálnak, röpködnek, összetekerednek,

és feltűnik Jung is, a vakond – és táncol,
alighogy kibújik az alagútjából,
Csucsu – ő nem táncol most még, isten őrizz,
de aztán mégse tud nem táncolni ő is,

a hangmérnök táncol, a kábeles táncol,
megfeledkezik még Bence is magáról,
mint aki a versenyt meg is nyerte végül –
úgy táncol a borz, hogy szinte beleszédül,

és ott táncol vele a többi versenyző,
az igazi győztes – Nyest, a nyúl, az első,
és persze a zsűri, Flóra, Tangó, Sámán
ott ülnek a platán egy magasabb ágán,

onnan leskelődnek féltékenyen most még,
milyen mulatságban tombol lent a pórnép,
végül aztán mégsem bírják már ki ők sem,
a három zsűritag egyenként leröppen,

és táncolnak ők is, úgy, mint soha máskor, 
együtt a ligettel, istenigazából,
mintha csak először, mintha utoljára,
most, mikor az estét éjszakára váltja

a mozdulatlanul táncoló pillanat –
és Csöpi és Dömper a Nagy Platán alatt
csak zenél, és zenél, és egész addig zenél,
amíg kiürül a színpad előtti tér,

amíg az utolsó állat hazatáncol,
lüktető álomba szédülve a bálból –
mikor a színpadot lebontja a stáb is,
álmosan bólogat már a Nagy Platán is.

Csöpi és Dömper – ők ketten maradnak itt,
házaikba rejtik fáradt gitárjaik,
és a tompa, zsibbadt, hűvös éjsötétben,
a sűrű avarba süllyednek be, mélyen,

egymás mellé bújnak, házuk összekoccan,
amikor felettük, fent a csillagokban
ciripelni kezd a lassú tücsökzene,
és a telehold, az égbolt karmestere

tücsökhegedű-szót, altatót vezényel,
így ringatja őket álomba az éjjel,
Csöpi és Dömper is elalszanak lassan –
két csöpp csigaház a zizzenő avarban.

Székely Szabolcs: A CSIGA, AKI NEM TALÁLT HAZA - 9. rész

- verses elbeszélés -

 

szekely_szabolcs_1_c_mihaela_chintoiu.jpgSzékely Szabolcs [Fotó: Mihaela Chintoiu]

KILENCEDIK FEJEZET – SINGING BIRDS

Hogyan is mondjam el – hogy mint az öregek,
akik keresnek egy eltűnt szemüveget,
hiába kutatják órákig mindenütt,
pedig szemük előtt van a szemüvegük,

ott van az orrukon, nem találják mégse –
így volt Dömperrel a hazaérkezése.
Hogyan is mondjam el – de kell-e mondanom?
Hisz te végig tudtad, kitartó olvasóm,

Dömperre vártunk, hogy végre kitalálja,
hogy most is vele van eltűnt csigaháza,
hogy az egész napos csatangolásán át
mindvégig a hátán cipelte a házát,

ahogy azelőtt is, születése óta
ő volt otthonának örök hordozója.
Milyen amnézia, milyen balszerencse
kell, hogy egy csiga ezt, pont ezt elfelejtse –

Dömper így tűnődik hazaérkezésén.
„A házam itt volt a hátam mögött, és én
megkerültem érte a világot” – mondja
immár odabentről, a házba gubózva,

most, mikor a parkot elönti az este,
úgy húzódik vissza fáradt puhateste,
teleszkópos szeme utoljára jön be.
„Szia, otthon!” – mondja, kicsordul a könnye,

ahogy körbenéz most csöppnyi kis lakhelyén.
„Arra vágyakozni, ami már az enyém,
nem hittem volna, hogy ezt tanulom tőled –
de azért légy szíves, ne vessz már el többet!” –

szól Dömper, miközben az ágyára huppan,
elfáradva, persze, a nagy hazaútban,
kocsányos két szemét éppen csak lecsukja,
amikor észbe kap – hirtelen ocsúdva

a szekrényhez ugrik, ajtaját kitárja,
tokjában ott áll a tartalékgitárja.
Hiszen ezért akart hazajutni gyorsan,
hátha fel tud lépni még az esti show-ban –

mennyi is az idő? A nagy falióra,
látja, most kattan át éppen este nyolcra,
de ez a kattanás – akár egy gongütés,
csupán egy pillanat, mégis, ólomnehéz –

Dömper most érti meg, hogy akkor ennyi volt,
mégis lekéste a tehetségkutatót,
hiszen a Singing Birds most kezdődik éppen –
zajlik már a show a Nagy Platán tövében.

„Hát akkor ez eldőlt. Ez most már így marad.
Nem fogunk zenélni énekesmadarak
előtt a színpadon – senki nem fedez fel,
nem álmodunk többé zenészkarrierrel,

sikerrel, hírnévvel leszámolunk végleg,
nem kezdődik új – csak megy tovább – az élet.”
Dömper felsóhajtva körbenéz, és leül.
Hogyan is kell élni felfedezetlenül,

ezen gondolkodik. „Most mit is csináljunk?
Éljünk a jelennek, nyilván, mondaná Jung”
– így bíztatja magát szomorúan Dömper.
„Főzhetnénk egy teát, ezzel az erővel,

levendulateát! Príma esti program,
Folytatni a régi-új életet, jól van,
megy ez Dömpikém, mint a karikacsapás.
este egy jó tea, nem is kell semmi más –

így cseveg magával. „Jól megleszünk együtt,
a Singing Birds-öt meg szépen elfelejtjük.
Ezzel meg is volnánk – lefőztük a teát.
Öt perc máris eltelt. És most? Hogyan tovább?”

Szeme épp a tévékészülékre téved.
„Nahát, a Park TV műsora megy, tényleg!
Belenézhetnék egy pillanatra, mondjuk,
mint akinek nem is fáj a szíve, pont úgy,

mint aki nem is lesz irigy és féltékeny –
mint aki nem bánja, hogy nincs a tévében.
Távirányítóért nyúl, nyomkodja gombját,
váltogatják egymást az állatcsatornák:

mókus-vitaműsor, rókák híradója,
fészektanácsokat osztogató gólya,
vidra-hokimeccs és embermesés rajzfilm –
végül a Park TV adására kattint.

„…Singing Birds, Singing Birds, énekelj tovább,
az egyetlent, ki győz, emeld a parkon át,
Singing Birds, Singing Birds, legyél madárdalom,
a csillagok közé repíts a szárnyadon!”

– így ér véget épp a főcímdal, miközben
a Nagy Platánt látjuk, színes fényözönben,
reflektorok tánca körbe-körbe pásztáz,
vastaps, ováció, dübörgés, skandálás

tölti be a teret, a közönség tombol,
bevonulózene dől a hangszórókból,
mikor egy csíz röppen a színpadra éppen –
stroboszkópok sűrű villanófényében.

„Hölgyek-urak, helló! Helló srácok-lányok!
Brutálisan vidám, szép estét kívánok!
Ez itt a Park TV, üdv a Singing Birds-ben,
Csucsu vagyok, a csíz, konferálni jöttem,

én leszek ma este itt a házigazda –
legyen először a zsűri bemutatva!
Itt van velünk Flóra, a sztárfülemüle –
tehetségkutató nem futhat nélküle!

Közöttünk van Tangó, a táncos vörösbegy –
musicalszínészként ismerős önöknek!
És itt van Sámán is, a sármány, a rocker,
reméljük, az UFO-k nem rabolják most el!”

Felröhög a zsűri, Csucsu is felnyerít.
„De vicces gyerek vagy, a büdös mindenit!” –
mondja Sámán, aki azért lett most celeb –
szokott, állítólag, látni űrlényeket.

„De hát ne is tépjem tovább itt a csőröm” –
szól Csucsu – „Aminek jönnie kell, jöjjön,
kezdődjön végre az előválogató –
kit repít csillagok közé az esti show?

Lehet, hogy ez éppen Bence lesz, a cincér!
Nagy tapsot Bencének! Bencikém, segítsél
már nekünk, és mondd el, mi a civil munkád?”
Színpadra lép egy borz. „Borz vagyok leginkább,

egyébként pincérként dolgozom civilben.”
Csucsu a papírját fürkészi. „Szerintem
akkor ezt benéztem! Bocsánat, barátom!
Cincér vagy pincér vagy, nem mindegy, belátom!”

– így vihog fel Csucsu. „És, izgulsz már, kis borz?
Mondjál már magadról néhány szót, na, mit szólsz?!”
Bence lámpalázas. „Világéletemben
szerettem a zenét, mindig énekeltem,

de azért amikor ide elhívtatok,
bizonytalan voltam, anyukám bíztatott,
hogy elég jó vagyok, próbáljak szerencsét…”
„Igaza volt! Bence, nem lesz nálad bencébb

versenyző ma, ennyit ígérhetek, becsszó!
Izgulni meg nem kell – ez csak egy szupershow!” –
– nyihog megint Csucsu. „A lényeg, hogy itt vagy!
Kápráztass el minket! Tiéd is a színpad!”

Csucsu elröppen, a nézőtér elnémul.
A Nagy Platán köré bársonyos sötét hull,
nem világít, csupán egyetlen spotlámpa,
Bence áll a fényben – így kezd a nótába.

Bús, drámai sanzon. Bence hangja reszket.
„Úgy szeretlek, ahogy csak borzok szeretnek” –
énekli, átélve gyönyört és fájdalmat,
szívével követné dallamát a dalnak,

és bár szíve szárnyal – hangja megbicsaklik,
önfeledten csúszkál hamistól a falsig.
Néhány taktus után összenéz a zsűri.
„Hallod ezt Sámánka?! Ez nem egyszerű, mi?!” –

ezt visítja Flóra, miközben a dal még
be sem fejeződött. „Hát én belehalnék,
ha ez a borz nekem szerelmet vallana!”
„Borzalmas a borzok magánya, trallala!” –

utánozzák Bencét a zsűriből, de Bence
mintha egy másik világban lebegne,
fel se fogja – mígnem véget ér az ének.
Gyenge taps. A nézők halkan nevetgélnek.

Csucsu röppen vissza. „Felkérném a zsűrit,
akármilyen nehéz feladatnak tűnik,
értékeljék ezt a produkciót” – mondja.
„Neked hogy tetszett az előadás, Flóra?”

„Őszintén? Áruld el Bence, ez most komoly?
Tényleg énekesi pályán gondolkozol?
Ebbe belefájdult fülemüle-fülem –
értékeljétek ezt szerintem nélkülem!”

Sámán következik. „Egyetértek, Flóra,
hát, ez penetráns volt, kár beszélni róla!”
„Jaj, olyanok vagytok!” – így csattan fel Tangó.
„Nem volt ez rossz, még ha nem is volt olyan jó!

Juttassuk már tovább! Megmondhatja bárki,
jó, ha egy versenyző érzelmeket vált ki,
még ha szánalmat is!” A közönség fújol –
Bence borzarca már szinte ég a gúnytól

most, mikor a zsűri kiszavazza végre.
„Bence, hát úgy tűnik, neked itt a vége –
viszont, kedves nézők, mi folytatjuk máris,
maradjanak velünk a reklám után is!”

Dömper letaglózva ül a tévé előtt.
Erre vágyott, tényleg? Ezt a vetélkedőt
akarta elérni, ezt a kupac trágyát?
Behívnak egy borzot, csak, hogy megalázzák?

Mi ez a halántékszaggatóan tahó,
kínos ripacskodás? Tehetségkutató?
Idétlen bohócok vihognak egymáson.
Ezeknek zenélni? Ez volt a nagy álom?

Így háborog Dömpi, mikor a tévében
Csucsu folytatja a konferálást éppen:
„Kedves nézők, sajnos nem mindenki jött el –
hiába hívtuk meg, nem futott be Dömper,

a park utcazenész, csavargó csigája,
pedig ő igazi tehetség, hiába,
úgy tűnik, hogy neki nem való a sztárlét.”
Dömper biccent. „Én sem gondolom ezt másképp.”

„…következzen tehát helyette egy bolha…!”
Dömper sóhajt – és a tévét kikapcsolja.
Kikapcsolja, aztán… ül csak leforrázva.
Súlyos csend telepszik a csöpp csigaházra.

Bámul maga elé – nevessen, vagy sírjon?
Bárcsak lenne szavam, olvasóm, leírnom,
mit érez most Dömper, milyen ürességet –
mint aki álmodott, és aztán felébredt,

mint aki felébredt, és nem tudja hol van,
mint aki egész volt – és most darabokban,
egy széttört tükörben meglátja önmagát,
azt, aki küszködött egy egész napon át,

azt, akinek célja, útja volt és terve,
mintha az egésznek lett volna értelme,
és mint aki végre megérti, a vágya
nem volt más, csupán a sorsa délibábja.

„De hát önmagamnál kell-e jobb önmagam,
akinek sorsomnál sajátabb sorsa van?
Miért nem volt elég saját csigasorsom?” –
tűnődik az eltűnt galagonyabokron,

ahol hajnalonta végigzenélgetett
egész mostanáig egy egész életet.
Volt alatta föld, és volt felette égbolt,
volt nála egy gitár, és ez épp elég volt –

miért nem volt elég? Miért nem volt elég,
hogy mégis elhagyta a régi életét –
tűnődik Dömper az apró csigaházban.
„Hol van, aki voltam – és Csöpi, a társam?”

Szíve belesajdul, ahogy ezt kimondja.
„Hol van az egyetlen, aki hajnalonta
rám várt a bokornál, aki számított rám,
akinek mindig volt egy jó szava hozzám,

hol van az egyetlen, aki velem akart
csigazenét írni, hogy csigazenekart
alapítsunk, csak a zenéért magáért,
hol van, aki velem beszélgetni ráért,

véletlenül mindig volt ideje énrám,
vitatkozni, vagy csak úgy hallgatni némán,
hosszan röhögni, vagy csellengeni éppen –
aki tőlem kért, és adott, hogyha kértem,

akinek jó voltam úgy, amilyen voltam,
örökké izgágán és mindig szétszórtan,
aki, míg velem volt, nem is vettem észre,
olyan volt, mint a test szorgos szívverése,

csak amikor megáll, tűnik fel hiánya.
Hát, hiányzol, Csöpi. És most már hiába,
messze vándoroltam, többé ne várj engem –
remélem találsz új barátot helyettem.”

Dömper előveszi a hangszerét – játszik.
Egyik akkordmenet után jön a másik,
dallam a dallamra – így improvizálgat,
mintha saját lelke lenne a gitárnak,

mintha nem ő volna, aki rajta penget,
nem is veszi észre az órát, a percet,
mintha az idő is most szűnne meg éppen,
mintha feloldódott volna zenében –

mikor odakintről furcsa hangokat hall.
Leteszi a gitárt. Késő este van, jaj,
ki neszez ilyenkor a sűrű avarban?
Megint kaparászás szűrődik be halkan,

Dömper nem is tudja, kimerészkedjen-e,
végül mégis úgy dönt, nincs mitől félnie,
kidugja a házból teleszkópos szemét –
és mintha álmodna, mert fel sem fogja még,

kit lát a sötétben, száján hang se jön ki.
Csöpi áll előtte. „Na, hát helló, Dömpi” –
szeme ragyog. Dömper a nyakába ugrik.
Perc telik el így, vagy egy félóra múlik,

lógnak csak egymáson összecsimpaszkodva,
megszólalnának, de nem kell, hogy kimondja
egyikük sem, amit tudnak mind a ketten –
így ölelik egymást, hosszú néma csendben.

„Jaj, Csöpi, ha tudnád…” – kezdené el Dömpi,
hogy ostobaság volt tőle idejönni,
hogy a Singing Birds-be el se jutott végül,
és hogy nem is bánja – szinte beleszédül,

miért vágyott másra, sikerre, hírnévre,
elveszett, de újra megtalálta végre,
azt, ami kell neki, azt, aki épp elég –
akivel le tudná élni az életét.

Csöpi el sem hiszi, amit hall. „Na, egy frászt!
Szépen megöregszünk? Támogatjuk egymást?
Majd ha itt a nyugdíj, visszatérünk erre –
de most készülj össze, méghozzá sietve,

önsajnáltatásra nincs idő, Dömperem,
ma este rock and roll lesz, és te jössz velem,
csodára készülünk ezen az éjszakán.
Van egy tervem. Nyomás! Irány a Nagy Platán.”

Székely Szabolcs: A CSIGA, AKI NEM TALÁLT HAZA - 8. rész

- verses elbeszélés -

szekely_szabolcs_2_cmihaela_chintoiu.jpgSzékely Szabolcs [Fotó: Mihaela Chintoiu]

NYOLCADIK FEJEZET – A MEGVILÁGOSODÁS

„Fejed búbjától a hasadig, egészen
alámerülsz most a lassú süllyedésben,
elernyedsz, ellazulsz, puhatested pulzál,
érzed, a testedben nincsen semmi súly már” –

így vezeti Jung a hipnózisba Dömpit,
az idők kezdete előtti időkig,
mintha csak a semmi közepén lebegne,
mintha a semmi is ringatózna benne,

így vezeti Dömpit Jung a hipnózisba,
a létezés előtti létezésbe, vissza,
mintha csak a semmi közepén ringana,
mintha a semmibe érkezne meg – haza,

mintha itt, a csöndben ölelné a háza,
mintha csak ruhaként öltené magára
az érzést, hogy otthon van, hazajutott végre –
mit látna most Dömper, hogyha körbenézne?

„Hazaértem” – mondja. „Látom a házamat.
Fölém tornyosulnak a boltíves falak,
látom az ágyamat, látom a szekrényem,
vibrálnak a tárgyak bent a lámpafényben.”

„Nagyon jó.” – felel Jung. „Odabent vagy tehát.
Most keresd meg, kérlek, a házad ajtaját,
lépj ki a küszöbön, és kívülről nézd meg.
Mit látsz a ház körül? Mesélj róla, kérlek!”

Dömper szeme előtt a film pereg tovább,
megszólalni mégis képtelen most, szavát
se hallani, csendben gyorsul szívverése,
beszélne, de nem tud hangot adni mégse.

Szaporán veszi a levegőt is. Jung vár.
Nézi, ahogy csigánk csukott szeme ugrál,
mintha csak álmodna, zihál izgatottan –
teste remeg, szíve össze-vissza dobban,

majdnem el is ájul. Jung eldönti, jobb, ha
a hipnózisból most Dömpert visszahozza,
egy, kettő, és három – Dömper szeme rebben,
és magához is tér a vakondüregben.

Jung heverőjén most csalódottan ül föl,
felidézi, látta a házát – belülről,
de amint az ajtón előlépett volna,
képtelen volt rá, bent maradt, begubózva,

igen, begubózva, ez volt az érzése,
kéri Jungot, hogy ne nevesse ki mégse,
úgy érezte, mintha a háza, a teste,
nem is tudja, mintha… összenőve lenne.

„Összenőve? Furcsa.” – Jung ezen tűnődik,
talán az elméje tréfálja meg Dömpit,
talán csak így üzen a tudattalanja,
hogy a szíve mélyén össze van ragadva

a hellyel, amelyik biztonságot nyújthat.
Dömper zaklatottan kérdi, van-e Jungnak
ötlete, hogy mégis, mit csináljon akkor,
mert dumálhatnak itt a tudattalanról,

de ő jobb szeretne inkább hazamenni;
csakhogy Jung szerint ezt megfejteni senki
nem tudja Dömperen kívül, csak ő maga –
ő tudhatja, mit súg a tudatalattija.

Rákérdez, máskor is előfordult-e már,
hogy ezt-azt elfelejt, elveszít, nem talál,
Dömper pedig bólint – mondják, elég szétszórt,
problémája ebből sajnos épp elég volt,

nehéz figyelnie arra, amit csinál,
akárhol jár, fejben már máshol kóricál,
mondták mások is már, hogy soha nincs jelen –
hogy nyugton maradni valahogy képtelen.

Jung elgondolkodik: a parkban, nem vitás,
népbetegség lett a hiperaktivitás,
Dömpernek is – igaz, hogy ő pont egy csiga –
nem ártana talán kicsit lassulnia,

otthon lennie az itt-ben és a most-ban,
az amire vágyunk, gyakran éppen ott van
velünk, ahol vagyunk, nem máshol és máskor.
„Hát akkor ennyit a hazatalálásról” –

sóhajt fel most Dömper, búsan konstatálva,
egy beszélgetéstől nem lesz meg a háza,
nem lesz meg a hangszer, a tartalékgitár,
és a Singing Birds-ben nem fog fellépni már.

Jung, látva, hogy Dömper most letörten hallgat,
felajánl még néhány hipnózis-alkalmat,
„Tudom, most is egy gyors megoldást szeretnél,
de az önismeret lassabb munka ennél,

nem hozhat áttörést egyetlen alkalom” –
Dömper legyint. „Mindegy. De azért kösz nagyon!”
Jung rákérdez végül, hogy Dömpernek nincs-e
ismerőse, mondjuk, aki megsegítse,

aki egyszerűen tudja, hol a háza.
Nincs egy jó barátja? Nincs egy csigatársa?
Csend ereszkedik most a vakondüregre.
Dömper mosolyog. „Hát persze, hogyne lenne!”

Csöpi jut eszébe. Vajon merre járhat,
mióta hajnalban egymástól elváltak?
Ő a Nagy Platánhoz indult el, a show-ba,
de Csöpiről semmit nem hallott azóta.

Még el se búcsúztak – így emlékszik Dömpi –
Csöpi talán nem is akart elköszönni,
indult a dolgára ő is – na de merre?
Egyáltalán, gondol néha még Dömperre?

Eszébe jut, mondjuk, mikor dudorászgat?
Ír-e dalt? És ha ír, megmutatja… másnak?” –
Erre gondol Dömpi, most már csalódottan.
„Van barátom, persze – de nem tudom, hol van.” –

mondja végül Jungnak. „Hajnalonta, mikor
zenélni kezdek, a galagonyabokor
aljában, ott szoktunk találkozni mindig.
Csöpi segíthetne. Csak hát Csöpi nincs itt.”

Jung sajnálkozik, de Dömper csak rálegyint –
nem Jung hibája, hogy kudarcot vall megint,
nem rajta múlik, hogy nem lesz meg a háza.
„Kösz a segítséget. Vagy, hogy megpróbálta.”

Jung felviszi Dömpert a vakondtúrásig,
onnan már kitalál egyedül is – mászik,
amíg ki nem ér a felszínre, a fényre;
mélyvörös napkorong vakít a szemébe.

A nap lemenőben. Esteledik lassan.
Dömper egymagában áll az alkonyatban,
híre-hamva sincs már a dühös tömegnek,
a tüntetők mind-mind régen hazamentek –

a nagyrét üres már. Azaz nem egészen.
Fürge ólálkodik a környéken, éppen
most szúrja ki Dömper, meglepetten szól rá.
A gyík zavarba jön, odasurran hozzá.

Dömper el sem hiszi – hogy talált rá Fürge?
A gyík először csak hebeg szemlesütve,
hát ez a szakmája, detektív, ugyebár,
mindig kinyomozza, az ügyfél merre jár.

„Na, és? Mit tudott meg? Beszéljen már végre,
meglett a házam? Az Isten szerelmére,
kiderítette, hogy hol lakom?” – faggatja
Dömper a gyíkot, de nincsen foganatja

semmi sürgetésnek, Fürge hímez-hámoz.
„Hát, alkalmaztam az ilyenkor szokásos
nyomozati módszert, és utána néztem
alaposan, merre járt a célszemélyem,

igyekeztem mindent kinyomozni róla” –
magyarázza a park magánnyomozója.
„A célszemély – Dömper, hogy megnevezzem őt –
egy motivációs trénerhez ment előbb,

de az imádkozó sáska után egyből
lerohanta vagy egy féltucat sünrendőr,
őrizetbe vették volna, csakhogy éppen
arra járt Kóbor, és elhozta, egészen

ide, a rétre, a demonstrációra.
Dömpernek Jungnál is volt valami dolga,
az imént jött fel a terapeutától –
szóval ennyit tudtam meg eddig magáról.”

Fürge elhallgat, és – lesüti a szemét.
Dömper megszólalna most, de előtte még,
csak, hogy megnyugodjon, vesz egy nagy levegőt.
Ez volt a nyomozás? Fürge… követte őt?

A gyík zaklatott. Hát, mi mást is tett volna?
Hát ez a módszere. Hát nem ez a dolga?
Igen, követte őt, igyekezett, hátha
kideríti, merre van a csiga háza,

de az tény, hogy sajnos nem járt eredménnyel.
„Viszont, ha gondolja, én nem adnám még fel” –
folytatná, de Dömper szavába vág: „Tényleg
köszönöm, de inkább hagyjuk az egészet.”

Dömpi nem is tudja, sírjon, vagy nevessen.
Fürge összeomlik. Elkeseredetten
csapkodja a farkát. „Próbáltam, de mégsem…
Úgy tűnik, hogy ehhez sincsen tehetségem.

Úgy tűnik, ebben is kudarcot vallottam” –
Fürge leroskadva mondja, zaklatottan,
egy csomó szakmában kipróbálta magát,
volt már sportoló és színész, és így tovább,

végzett mindenféle magas rendű munkát –
egyik se ment neki, felmondott, kirúgták,
és bár most egyéni vállalkozása van –
holnapra már ez is becsődöl biztosan.

Bevallja, egyébként végzettsége szerint
betegápoló. És abban jó is. De mint
Dömper talán rájött, ennél többet remélt:
sikert, meg karriert, szóval… elismerést.

Dömper nagyot sóhajt – elég jól érti ezt.
Megesik a szíve a gyíkon, dalba kezd,
E dúr, Fisz moll, D dúr, és aztán egy A dúr:
Fürgének énekli ezt vigasztalásul.

BALLADA A NAGYRAVÁGYÁSRÓL

A nagyravágyás rossz bohóc,
szíved vihogva rágja,
éjjel álmatlan forgolódsz,
és tervezgetsz, hiába,
mert azt hitetné el veled,
rajtad múlnak a dolgok,
de nagyravágyó tervedet
kineveti a sorsod.

A nagyravágyás kerge fény,
fel-le járkál a szívben,
én, hogyha újrakezdeném,
zenész lennék szerintem
újra és újra és újra, csak
sikert – azt mért akartam?
Meghallotta a célomat
sorsom – s nevetett rajtam.

A nagyravágyás nem haver,
én vagyok rá a példa.
Ma reggel úgy indultam el,
be fogok futni még ma.
De hát a Singing Birds helyett
tessék, eddig jutottam –
a nagyravágyó terveket
te is nevesd ki gyorsan.

Nem fogok zenélni így
az esti show-ban, tényleg.
Rosszkedvű leszek és irigy,
amíg mások zenélnek.
Nem is lesz ennek más oka:
a nagyravágyás, mondom.
Parányi élet záloga:
nagyobbra vágyni folyton.

Ajánlás

Most útjaink elválnak itt,
Fürge, vigyázz magadra!
Ha tudná szíved vágyait
sorsod – nevetne rajta.

Dömper elbúcsúzik. Hová megy, és miért?
Nem tudja már ő sem, nem ismer semmi célt,
A szökőkút felé araszolgat tovább,
mintha könnyű terhet – cipelve önmagát.

A nap most süllyed el, túl a horizonton.
Utolsó sugarát elküldi a folyton
fecsegő haboknak, ezt bámulja Dömper,
hogyan zuhog alá, aztán hogyan tör fel

újra és újra a szökőkút hűs vize,
nem tud megpihenni egy pillanatra se,
kajla szorgalommal, fáradhatatlanul
újra csak fellövell, és megint visszahull.

A medence mellett alvó hajléktalan.
Ki tudja, miféle csúnya-szép álma van.
Öntudatlansága olcsó esti ünnep –
teste pokróc alatt emelkedik, süllyed.

Őszülő, bozontos feje alatt párna:
egyetlen vagyona, kopott hátizsákja,
azon alszik mindig, így védi másnapig
embernyi holmiját, filléres tárgyait.

Kislány érkezik most egy piros rolleren.
Átszáguld a téren, és máris ott terem
Dömper mellett, aztán már gördül is tovább –
megáll, végigugrál egy ugróiskolát,

visszaszáll, újra hajt, siklik körbe-körbe,
magával versenyez, mintha kergetőzne,
fárad, megáll újra – kezd megéhezni, hát
táskájából kivesz egy kakaós csigát.

Enni kezdené, de észreveszi most, hogy
kicsit arrébb tőle hajléktalan hortyog.
Elgondolkodik – majd odalopakodik
a szuszogó lényhez, a szomszédos padig,

odateszi mellé, óvatosan, persze,
nem akarja, hogy az alvót felébressze,
mégis, a férfi most magához tér rögtön.
A kislány nem tudja, gyorsan merre szökjön,

ijedten iszkolna, de aztán látva, hogy
a bácsi nem bántja, inkább bocsánatot
kér tőle, amiért felébresztette őt.
A férfi meglátja most az ételt, előbb

megköszöni halkan, aztán rámosolyog.
A kislány erőt gyűjt. „Ne félj, nem harapok!”
Szóba elegyednek. „A bácsi hol lakik?”
„Tegnap egy híd alatt aludtam el – ma itt,

vagy végső esetben ott a krízisotthon –
drukkolj, hogy ma éjjel senki meg ne lopjon!
Nincsen semmim, csupán ez a hátizsákom –
ebben hordom minden holmim és hiányom.

Egyébként nem is baj, hogy felébresztettél,
ha megint feltámad éjjel a hideg szél,
jobb lesz ma mégis az átmeneti szállón.
Szóval, kösz a kaját. Minden jót, kislányom.”

Felkel, hátizsákját felveszi, és indul.
Ahogy eltűnik a szökőkúton is túl,
Dömper most elmereng a hajléktalanon.
„Úgy élni, mint ő, az milyen lehet vajon?

Sehol sem lakni, és mégis, szinte bárhol,
nem is álmodozni hazatalálásról,
állandó lakcímről, egy pontról a térben –
ahol azt mondhatom, végre hazaértem,

hogy az egész világ otthonom is, nem is,
mindenem, amim van – utam bármerre visz –
az egy hátizsákban mindig velem legyen,
hátamon hordozzam az egész életem.”

Hátamon hordozzam az egész életem –
ismétli meg Dömper, tűnődve most ezen.
„Az itt-ben és a most-ban” – hogyan is mondta Jung?
„Az, amire vágyunk, ott van, ahol vagyunk.”

Ahogy ezt kimondja, könnyű szellő támad,
sodródó falevél érinti csigánkat,
– ilyenek az őszi, hűvös koraesték –
épp csak megsimítja Dömper puhatestét,

mégis, mintha éles áramütés érné,
a felismerésé, a megérkezésé,
mert az érintéstől Dömper beleborzong,
– hogyan is mondjam el – megérzi az otthont.

És hogy az hol is van? Áruljam el végre?
Haragotokat a hátam közepére
sem kívánom, kedves, kitartó olvasók –
szóval, mesém, kérlek, hogy gyorsan folytatódj,

ne titkold tovább, hogy hol van Dömpi háza,
volt-e értelme, vagy végül tök hiába
indult el ma reggel – hogy mi lesz a show-val,
eljut-e Dömper a Singing Birds-be, ó jaj,

fel tud-e lépni, mint énekes-gitáros?
Kegyes lesz-e sorsa végre a csigához?
Én sem tudom még, de drukkolhatunk ennek.
Gyertek, olvasóim! Vár a végkifejlet.

 

Székely Szabolcs: A CSIGA, AKI NEM TALÁLT HAZA - 7. rész

- verses elbeszélés -

szekely_szabolcs_1_c_mihaela_chintoiu.jpgSzékely Szabolcs [Fotó: Mihaela Chintoiu]

HETEDIK FEJEZET – VEZESS MINKET, DÖMPER!  

 DAL A VEGANIZMUSRÓL

Pongyola pitypang, bodzavirág, makk,
serkenti emésztésed meg a véred,
csúcs a vegán étrend, sose árthat –
fúj, csigahús, nem jó, ne egyél meg!

Lóhere, pásztortáska, szömörce,
százféle virág kelyhében a nektár:
mind finom, éhed elűzi örökre –
Kóbor, hagyd meg az életemet már!

Mennyi gyümölcs, és mind szuper, edd meg!
Vadkörte, vadalma, dió, mogyoró vár,
és jót tesz mind a koleszterinednek,
rossz csigahúst minek is ragadoznál?

Rostban gazdag a cserjegyökérzet,
egy tacskó, ha vegán, az a trendi.
Jó kutya vagy, tudom – én az ebéded
mégse szeretnék lenni.

Szorult helyzetében ezt énekli Dömpi,
(tudjátok, bármikor tud dalt rögtönözni),
nézi az előtte magasodó Kóbort,
aki most megszólal. „Hát, ez marha jó volt!”

Felnevet a tacskó. „Tényleg, értékelem,
eddig egy kajám se énekelt még nekem –
de még most sem érzem magamat vegánnak.
Jó ebédhez szól a nóta! Megzabállak!”

– mondja Kóbor. Dömper nagyot nyel. „Hát ennyi.”
– vagyis arra vár, hogy őt fogja lenyelni,
miután bekapta és megrágta Kóbor,
Dömper már efféle rémségekre gondol,

amikor a tacskó végre megkegyelmez,
megnyugtatja Dömpert, hogy belőle nem lesz
most ebéd, hiába lenne jó ebfalat
Dömpit megennie neki most nem szabad –

másért küldték ide, más vele a dolga:
el kell vinnie egy demonstrációra.
Dömper meghökken. Egy tüntetésre? Miért?
Kóbor nyugtatná, hogy máris mindent megért –

ám ekkor meglátják, hogy mellettük éppen
egy sünrendőr-csapat vág át a sövényen,
és amint kiszúrják döbbent Dömperünket,
Sándor, a parancsnok szól a többi sünnek –

„Megvan a szökevény! Fogjátok el tüstént!”
Kiélesít hátán minden egyes tüskét,
és most el is indul, vágtat a sünosztag,
szétválnak, kétfelől futnak, rohamoznak,

bekerítenék a halálra vált Dömpit,
aki úgy dönt, tovább nem is tépelődik,
ráhagyja Kóborra, vigye csak, de rögtön –
„Bárhová is megyünk, jobb lesz, mint a börtön!”

Kóbor fel is kapja, finoman, gyengéden
szájába veszi, és elfut vele, éppen
azelőtt, hogy rajtaütne a süncsapat –
szitkozódva nézik, hogy Kóbor elszalad

szájában Dömperrel, máris messze vágtat,
viszi a ligeten keresztül csigánkat.
„Jaj, ez nagyon állat!” – lelkendezik Dömper.
„Soha nem utaztam eddig repülővel!”

Önfeledten visít. „Ááá, ez iszonyat jó!
Mondd, te sose szoktál elszédülni, tacskó?
Mindig a magasban száguldozni itt fenn –
engem elfogna a tériszony szerintem!”

Kóbor némán szalad, nem válaszol, persze,
nehogy a szájából véletlen kiejtse
csigánkat, miközben árkon-bokron átvág,
így hallgatja Dömper lelkes ujjongását

amíg célba érnek – céljuk pedig nem más:
a szökőkút mögött elterülő tisztás,
ott lassít le Kóbor, most érnek épp oda –
„De hisz ez a nagyrét! Itt van az otthona

Jungnak is, valahol, ide költözött el” –
ezen tűnődik egy pillanatra Dömper,
hol a vakondtúrás, kémlel körbe-körbe –
de miközben éppen ezen tépelődne,

Kóbor be is vágtat Dömperrel a rétre,
ahol már javában zajlik tüntetése
az ott összecsődült állatsokaságnak.
„Szóval, mi a túró ez itt, már bocsánat,

mi ez a tömeg, és miért jöttünk ide?”
Kóbor szerint elég volna figyelnie
Dömpernek egy kicsit, nyugodjon le végre,
és hallgasson el, az Isten szerelmére –

teszi hozzá, inkább szeretettel, mint sem
mérgelődve. „Amúgy nem láttam, szerintem,
csigát, aki nálad hebrencsebb, izgágább.”
Dömper végre szétnéz, észrevesz egy táblát

a mellette álló tüntetőnél – mancsa
„Le az emberekkel!” jelszót tart magasra,
„Ki az emberekkel! Nem kell ide egy sem!” –
ez olvasható egy másik transzparensen,

„Elég!” „Meddig tűrjük!?” „Teret a ligetnek!”
„Tűnjenek innen a Homo Sapiensek!” –
és így tovább, dühös molinók és zászlók
követelnek teljes állatszabadságot.

A tömeg zúg – most lép színpadra egy pocok.
Nagy tapssal köszöntik a vezérszónokot,
a Park Állatai Szövetség elnökét,
a karizmatikus, mindenre eltökélt

peckes Pacák urat, (így hívják a pockot),
ligetszerte fontos barátja van jó sok,
na, persze, nem a Park Állat Párt tagjai –
Pacák szerint ők a liget bitangjai,

hisz a PÁSZ és a PÁP – ellenségek oly rég,
talán azóta, hogy park itt nem is volt még,
rivalizálnak az ősidőktől fogva,
így ácsingóznak a szavazatokra

mindig, ha választás közeleg a parkban:
egymást hibáztatják mindenért, ha baj van,
a választókat is folyton úgy ijesztik:
hogyha győz a másik, világvége lesz itt.

Most azonban Pacák, hogy a színpadra lép,
békés hangot üt meg – széthúzás volt elég,
összefogásra hív, közös harcra szólít,
hogy a park lerázza végre elnyomóit:

ki kell végre mondják, nem kell ide kec-mec:
a park napról-napra élhetetlenebb lesz,
az embertömegek naponta ellepik,
lármáznak, balhéznak, semmi sem szent nekik,

szemetelnek folyton, mindent szétdobálnak,
most meg épp felhúznak egy irodaházat
a park északi részén, fel is épül mindjárt.
„Holnapra az egész parkunkat kiirtják,

hogyha nem cselekszünk időben – és akkor
nem beszéltünk még a reggeli viharról…
Szupercella ősszel? Ilyet meg ki látott!?
Klímaválság sújtja az egész világot,

ők szabadították ránk a veszedelmet!
Az állatok végül földönfutók lesznek,
nem lesz talpalatnyi élőhelyünk – lassan
otthontalanokká válunk itt, a parkban!”

A tömeg zúg, dühös jelszavakat skandál,
majd Pacák folytatja. „Barátaim, van már
közöttünk, akinek lakhatás-gondja van,
itt az első állat, aki hajléktalan,

de nem az utolsó – hogyha így megy tovább,
más is elveszíti szeretett otthonát.
Azért harcolunk, hogy ne történjen ez meg!
Kérek egy tapsot a csigának, Dömpernek!

Ő is eljött közénk, ha jól tudom, itt van –
bajtársként köszöntjük őt is sorainkban!”
Dömper szóhoz se jut – de Kóbor felkapja,
átvág a tömegen, viszi a színpadra,

így landol Dömpi most éppen Pacák mellett –
és zavartan ennyit mond csak a tömegnek:
„Ez egy félreértés, azt hiszem, sajnálom,
nekem tényleg rendben van a lakhatásom,

mármint van egy házam valahol, csak éppen,
hogy merre találom, arra nem emlékszem.”
Pacák most közbe szól. „Polgártárs, értem én…
A helyedben talán én is szégyelleném

azt, hogy földönfutó lettem – talán félnék,
hogy az emberektől milyen csapás ér még,
de megfutamodnod nincs értelme most már,
miért tagadnád le, hová visszakoznál,

te tudsz képviselni minket a legjobban,
állj közénk, és harcolj, szívünk veled dobban,
legyőzzük az embert egyesült erővel –
ne hagyj minket cserben! Vezess minket, Dömper!”

„Vezess minket, Dömper!” – már a nép is zúgja,
„Vezess minket, Dömper!” – harsogják el újra,
és újra, és újra, egyre lelkesebben.
„Te Atyaúristen, mibe keveredtem?” –

gondolja rémülten. Áll némán, lefagyva,
várja, hogy a tömeg végre abbahagyja
a skandálást, de az nem csitul azért sem.
„Elment az eszetek? Komolyan, nem értem,

mit akartok tőlem?” – kérdi felcsattanva.
„Vezess minket, Dömper!” „Hagyjátok már abba,
nem vezetek senkit! Ne kövessen senki!” –
kiabálja most már. Végre csendesedni

kezd a nép, és el is hallgat aztán. Pacák
veszi most magához ismét a szót. „Nahát,
polgártárs, nem értesz egyet céljainkkal?
A park nincs veszélyben? Az emberrel nincs baj?”

Dömper sajnálja, hogy félreértik, tényleg,
kéri, felejtsék már el ezt az egészet,
ő csupán egy zenész, van háza, pont oda
menne, ha tudná, hogy hol van az otthona.

Fütyülni kezd a nép, és Pacák felveti,
ahogy Dömper érvel, egészen emberi…
talán megvették őt? Az ügynökük lehet?
Vagy a Park Állat Párt ajánlott üzletet,

bomlasztani köztük? Talán erre kérték –
árulja el saját állatközösségét!
Néma csend áll be – és valaki felkiált:
„Áruló! Áruló! Kapjuk el a csigát!”

Dömper érzi, ennek a fele se tréfa,
Pacákkal együtt már fenyegetik, és ha
nem vigyáz, még meg is lincselik esetleg –
most, hogy a tüntetők tényleg közelednek

felé, Dömpi lassan-lassan hátrálni kezd,
gondolkodik, miként tudja megúszni ezt,
hátrál, legjobb lesz, ha csapot-papot itt hagy,
hátrál, nem is látja, meddig tart a színpad,

még egy lépés, még egy – már a semmibe lép,
berántja a színpad mögötti szakadék,
lepottyan, éppen egy puha és fekete
földkupacot talál testével telibe,

és ahogy a földbe lágyan belehuppan,
elmerül az omlós, fellazult humuszban,
elnyelik Dömpert a porhanyós rögök –
bezáródik a föld rémült csigánk fölött.

Vaksötét nyeli be, egyre lejjebb húzza,
bőszen kapálózik, még mélyebbre csúszva,
kavicsba, gyökérbe kapaszkodna – aztán
végül talajt ér egy kisebb üreg alján.

Szilárd földet észlel maga alatt végre –
egész beleszédült már a süllyedésbe.
„De hát hová estem? Hová nyelt a föld el?” –
ezt lenne jó tudni, erre gondol Dömper.

„Van itt valaki, hé?” – kiáltja félénken,
mintha saját sorsa barlangrendszerében
járna, de járatot nem találna mégsem,
mintha csak az élet útjának felén, benn,

az ismeretlenben kúszna valahova,
„Van itt valaki, hé?” – visszhangot ver szava,
amikor egyszer csak megmozdul a mélység,
valami ásni kezd, mintha sötétségét

cserélné a barlang egy másik sötétre,
szuszogó lény kapar Dömper közelébe,
és amint eléri, körbe is szagolja –
Dömper lélegzetét némán visszafojtva

tűri, majd’ elájul – de aztán gyanút fog,
és hitetlenkedve ismeri fel… Jungot.
„Ez a vakondtúrás! Hogy én egy mekkora…” –
„Jung vagyok, bizony ám, kis barátom, hova

a sietség? Ki vagy? Van már időpontod?”
Dömper megölelné szinte a vakondot,
elmondja, szó szerint bezuhant az előbb,
nem is ismerte fel a vakondrendelőt.

Az történt, hogy épp egy demonstrációról
menekült, becsszóra, tényleg, tiszta horror
volt az egész – de Jung szavába vág most már.
„Jól van, nincs semmi baj. Hogyha megnyugodtál,

lejjebb mehetünk a barlangrendszeremben.
„Hehe, úgy látszik, itt muszáj mélyre mennem” –
teszi hozzá Dömper – és indul Jung után,
megkeresni, ami el sem veszett talán,

megkeresni, ami emlékei között
a tudattalanja mélyére költözött,
ott kell lennie a háznak, otthonának –
menj, Dömper, követlek! Indulok utánad.

Székely Szabolcs: A CSIGA, AKI NEM TALÁLT HAZA - 6. rész

- verses elbeszélés -

szekely_szabolcs_2_cmihaela_chintoiu.jpgSzékely Szabolcs [Fotó: Mihaela Chintoiu]

HATODIK FEJEZET –  FÜRGE ÉS AZ IMÁDKOZÓ SÁSKA

Üdv, kedves állatok! Elköltöztem innen.
Vakondtúrás, Nagyrét – ez most már a címem.
Klienseit ott is szeretettel várja:
Jung, a vakond – a park terapeutája.

Dömper olvassa épp felsóhajtva ezt, itt,
doktor Jung előző lakhelyén, a cetlit
az elhagyott vakondtúrásra kitűzve –
és amint az írást búsan kibetűzte,

fáradtan körülnéz. Innen hogyan tovább?
Mire elérné a vakond új otthonát
a szökőkút mögött a nagyrét közepén,
rá is esteledik, így tűnődik szegény,

nincs értelme oda elvándorolnia.
Ha ki is gyógyítja Jung az amnézia
gyötrelméből, addig véget is ér a show,
hiába lesz meg így az eltűnt házikó,

hiába lesz meg így benne a pótgitár,
inkább élethosszig hontalan kóricál,
ha a Singing Birds-ben fel nem léphet este –
minek menjen haza fáradt csigateste?

Dömper fel is adná – már-már arra gondol,
azt se bánná, hogyha rátalálna Kóbor,
a csavargó tacskó, a park hírhedt ebe,
hogyha kell, a sorsát Kóbor végezze be,

csigák és más apró állatok vadásza –
már-már erre gondol, mégiscsak parázva
egy kicsit, hogy ezt most elképzeli jobban,
felszívódni végleg egy tacskógyomorban,

fel is gyorsul erre Dömper szívverése,
meggondolja magát. „Na jó, hát ezt mégse
mondtam ám komolyan, inkább visszaszívom”
– így rágódik Dömper elméleti síkon,

amikor egyszer csak rossz érzése támad.
Mint mikor beléd vág, hogy jönnek utánad,
bevillan, nem tudod miből, de megérzed,
hogy lépteid mögött ismeretlen léptek

szaporáznak, szóval, hogy követ valaki –
„Mi van, ha Kóbor az?” – rettegve mondja ki.
„Bakker, hogy lehettem ekkora egy állat,
hogy magamnak kutyatámadást kívánjak?”

Meg se fordul, viszont teleszkópos szemét
visszabandzsítja most, riadtan nézve szét
maga mögött, kit lát, ki surran utána? –
de Kóbor, a liget rettegett kutyája

nincs sehol. Csupán egy négylábú, pikkelyes,
fémesen csillogó hüllő – egy gyík neszez
mögötte. Dömper, hogy fenevadnak hitte,
felnevet – szívéről mázsás kő esik le.

Ahogy utoléri Dömpert most a gyík, a
szemét – a sajátját – lágyan megnyalintja,
aztán, ahogy illik, ráköszön Dömpire.
„Üdv! A nevem Fürge. A parkban többnyire

magánnyomozóként ismernek, már akik
használják a cégem szolgáltatásait,
vagyis hát egyéni vállalkozó volnék,
elszánt, és tettre kész, még ha nem is oly rég

vagyok a szakmában, szóval… pontosabban,
most kezdem a munkát” – jegyzi meg zavartan.
Dömper csendben várja, hogy mi sül ki ebből –
Fürge folytatja. „De miért kerestem föl?

Miért is traktálom, miért az önreklám? –
ha ezen tűnődik, miért van önnek rám
szüksége, megértem, jogos a dilemma.
De hát a detektívmunka az ilyen ma:

egy magánnyomozó, ha magától nem lép,
hogy maga találja meg az új kliensét,
várhat mindörökké, várhat mindhiába.
Az egész detektívszakma ezt csinálja,

vagy, hát legalábbis, az én módszerem ez:
kinyomozom, ki az, akinek érdemes
kinyomoznom ezt-azt – ehhez kell jó szimat –
szóval ezennel a szolgálataimat

felajánlanám most, például, magának,
akit, megtudtam, a Singing Birds-be várnak,
a Park TV látja ma este vendégül:
egy szó mint száz, tehát versenyezni készül,

akkor meg, gondolom, nyerni is szeretne,
és hát jó esélye akkor volna erre,
ha utána járnék, mit szeret a zsűri,
milyen dallal tudna előttük kitűnni,

vagy kinyomozhatnék, hogy most mást ne mondjak –
hasonló bennfentes információkat.”
Dömper közbeszól a gyík szavába vágva –
fontosabb neki a verseny tisztasága,

ha előnyhöz jutna ilyen eszközökkel,
nem is ízlene a győzelem. De Dömper
el is gondolkodik – talán kitalálod,
eközben mi jár a fejében, naná, hogy

felveti Fürgének, volna azért itt egy
kinyomozni való, amiben segíthet.
Össze is foglalja, miért nem emlékszik
arra, hogy hol lakik, elmeséli végig

a vihart, hogy talán agyrázkódás érte,
és van egy gitárja, hazamenni érte
mégse tud, nem tudja, merre van a háza –
Szóval, ha felkérné Fürgét nyomozásra,

akkor már inkább a házát kutassa fel.
„Persze, a megbízás díja is érdekel” –
teszi hozzá Dömper, egy kissé aggódva,
de a gyík csak legyint: „Majd a végén” – mondja,

„ha sikerrel jártam – kezdő detektívként
amúgy is, leginkább azt remélem, hírét
viszi a munkámnak, így fut fel az üzlet.”
Nem is tartóztatja tovább Dömperünket

Fürge, elbúcsúzik. „Amint kinyomoztam,
merre van a háza, felkeresem nyomban,
ne féljen, meg fogom tudni, hogy merre jár –
különben nem lennék detektív, ugyebár.”

Hogy végül a gyíkkal szétválnak útjaik,
Dömper eltűnődik – és nem is tudja, mit
gondoljon Fürgéről. Meggyőző volt, részben,
közben meg egy kicsit, olyan… szerencsétlen.

Kár ezen rágódni, eldől nemsokára,
sikeres-e Fürge magánnyomozása,
Dömper úgy dönt, addig céltalan kolbászol,
és ha célja nincsen – csak úgy, megszokásból.

Így éri el lassan a halastó mellett
az aprócska tisztást – épp ott gyülekeznek
a tücskök, a hangyák, más egyéb rovarhad,
micsoda csődület! Oda ne rohanjak!

Vagy hát, miért is ne – erre gondol csigánk,
most, hogy úgysem talál magának jobb irányt,
odaverődik egy katicabogárhoz,
rákérdez, mi ez a nem éppen szokásos,

váratlan tumultus. A katica biccent.
„Maradj itt, meglátod, máris értesz mindent,
nem mindennapi a közösségünk, tényleg”
– adja át magát a bősz lelkendezésnek.

„Közösség vagyunk, mert az ügyünk is közös” –
állítja, miközben izgatottan köröz
Dömper körül, csigánk kocsányszeme pedig
– úgy elszédül – majdnem összetekeredik.

„Mi egy család vagyunk, egymás lelki társa
azóta, hogy mind az imádkozó sáska
tanácsai szerint éljük életünket.”
„Ajjaj, ezek elég megszállottnak tűnnek” –

erre gondol Dömper. A katica sandít.
„Ha esetleg attól félnél egy fikarcnyit,
hogy mi szekta volnánk, gyorsan leszögezem,
szó sincs ilyesmiről” – mondja, mert Dömperen

észrevette, hogy pont ilyesmin rágódik.
„Ezt csak neked mondom – amúgy, hogy mások mit
gondolnak rólunk, az minket hidegen hagy.
Fogadd el olyannak magad, amilyen vagy,

anélkül, hogy másnak próbálsz megfelelni,
érd el a célod, és legyél boldog. Ennyi!” –
a katica szerint ez a siker kulcsa.
„Hát ez érdekes, meg… kicsit talán furcsa” –

mondja erre Dömper, a katica viszont
közli, nem kell neki semmit elhinni, pont
most fog fellépni az imádkozó sáska,
minden önfejlesztő állat messiása,

a motivációs trénerek trénere,
a Mester – egyébként ez a művészneve –
minden kérdésedre tudja majd a választ,
közöttünk szellemi otthonra találhatsz,

mondja a katica, és csak nem is sejti,
ez az, ami Dömpit kezdi érdekelni,
hátha guru tényleg, hátha tud valamit –

elővarázsolja, hogy ő hol is lakik.

Amint ilyesfélén gondolkodik Dömper,
hangos bevonulózene dübörög fel,
felbukkan a Mester – egy buckára szökken,
körötte a tömeg hullámzó körökben

köszönti őt, ujjong, tapsviharban tör ki.
„Szinte mint egy rocksztár” – erre gondol Dömpi.
Extázisban tombol a tücsök, a hangya –
ám ekkor a Mester mikrofont ragadva

megszólal. Elcsitul a rovarsereglet.
„Sziasztok! Ma milyen nap is van?” „A legszebb!” –
zúgja a tömeg a sáskának válaszul.
„Pontosan! Higgyétek el, bennem hála gyúl

minden áldott reggel azért, hogy ma van ma –
Minden nap csodaként tekintek magamra!
Hálás vagyok érte, hogy egy állat vagyok!
Hadd halljam!” – kiált, és a tömeg zúgja, hogy:

„Hálás vagyok érte, hogy egy állat vagyok!”
„Ez az! Energikus, csodálatos napot
kívánok magunknak! Olyan jó így együtt,
azok között, akik soha nem feledjük,

hogy a célunkat csak nagyon akarni kell.
Ha egyszer bevonzod, nem hagy el a siker!
Ti tudjátok, lehet belőletek bármi!
Csupán álmodni kell, aztán megcsinálni!

Színpadra szólítok először egy lepkét,
elmeséli mindjárt, hogyan is élt nemrég,
míg az önfejlesztés útjára nem lépett,
kérek egy hatalmas tapsot a lepkének!”

Ováció, vastaps. A buckára röppen
gyönyörű szárnyakkal, pompás színözönben
egy büszke pillangó. „Köszönöm a tapsot!
Annyira megható! Nagyszerűek vagytok!

Szeretném neked is megköszönni, Mester,
hogy te hittél bennem – emlékszem, hogy egyszer,
régen, úgy éreztem, nekem lenni nem jó,
nem is voltam semmi, csak egy tömzsi hernyó,

bebábozódva, és szinte már halottan,
te bíztattál engem, hogy higgyek magamban,
legyen egy álmom, ne féljek semmitől sem,
akár pillangó is lehet majd belőlem!

Ezt először talán el se hittem, aztán
a hangoskönyveid hallgattam tucatszám,
és így hinni kezdtem – ugye, hihetetlen?
Csúnya kis hernyóból tényleg lepke lettem!”

Most, hogy a taps újra tombolva felharsan,
Dömper a katicát kérdezi meg halkan:
„Meggyőző volt tényleg, de azért érdekes.
A hernyó, ha felnő, mindenképp lepke lesz,

akár hisz magában, akár nem. Nem így van?”
„Kár, hogy ezt így látod, ilyen negatívan” –
mondja a katica, kissé megvetően.
„Szerencsére vagyunk, és hát egyre többen,

akik tudjuk, hogy a kezünkben a sorsunk.”
Dömper eltűnődik, hátha nem is lózung,
hátha nem csak üres szemfényvesztés mindez –
hátha a megoldás neki is a hit lesz.

Éppen ekkor szól az imádkozó sáska
ismét a tömeghez, végre valahára
szeretne felkérni egy önként jelentkezőt
aki elég bátor, hogy közönség előtt

bizonyítsa be, hogy nincsen lehetetlen.
Dömper meg is lódul, átvág a tömegben,
arra gondol, nincsen vesztenivalója,
így hág a buckára, futva-araszolva,

fújtatva áll meg a Mester mellett Dömpi.
A sáska nagyot néz, nem győz meglepődni,
hogy az önfejlesztő rovarsokaságból
pont egy ismeretlen csiga lett a bátor.

Elmondatja szépen Dömperrel a sáska,
mit akar elérni, mi a titkos álma –
Dömper így össze is foglalja most gyorsan,
csak tudni szeretné, hogy a háza hol van,

volt egy gitárja, de nem emlékszik arra,
hogy a viharba’ is veszett a viharba,
amnéziája van – otthon a pótgitár.
Egyszóval jó lenne hazatalálni már.

„Álljunk meg egy szóra” – szól közbe a Mester
a fejét ingatva, komor tekintettel.
„Látjátok, ilyen az, ha valaki sorsa
alakulásáért a sorsát okolja!

A körülményeket hibáztatni persze
egyszerűnek tűnik, kifogást keresve
ez is balszerencsét, meg vihart emleget –
hát így célba érni, látjátok, nem lehet!”

Megkéri Dömpert az imádkozó sáska,
segítő mantrákat mondjon most utána.
„Szeretem magam” és „a célom elérem”,
és „amire vágyom, legyen most aképpen”.

Dömper szorgalmasan elismétel mindent,
de mikor a Mester rákérdez, hogy itt, bent,
a szívében tényleg, őszintén, igazán
érzi-e, hogy képes változtatni magán,

bevallja, nem érez semmi változást még –
a Mester azt mondja elmarasztalásképp:
„Energiavámpír – pont ezekre mondják!
Kérve-kéretlenül elmondja a gondját,

segítséged kéri – akár ez a csiga,
neki kéne magát megváltoztatnia,
de hát túl negatív, sohasem fejlődik!” –
azzal a buckáról elbocsátja Dömpit.

Dömper elkullog a füttyszó közepette
„Elrettentő példa is kell néha, nemde?”
– szól a Mester, és a tömeghez fordulva
lelkesítő, vidám beszédbe kezd újra.

Elmondja, megy tovább a műsor, hiszen még
felhívná a kedves rovarnép figyelmét,
hogy a könyveire csapjanak le gyorsan –
megvásárolhatók, és most akciósan.

Eközben Dömperünk már távolabb lépdel.
„Hát, az önfejlesztés sem járt eredménnyel” –
gondolja magában, és már nevet magán,
nem fog hazajutni soha többé talán,

valahogy mégis, most csalódott, de közben –
bizakodik. Miben? Nem tudja már ő sem.
De hát pont ilyennek ismerjük a reményt:
mikor reménytelen – akkor fészkel belénk.

Csalfa, vak, remény! Jaj, Dömper, ha sejtenéd,
miféle fenevad ugrik mindjárt eléd,
nem is reménykednél, nem is bizakodnál,
őrült csaholását most te is hallod már,

hallod morgását a megvadult kutyának,
igen, Kóbor vágtat messziről, utánad,
mégiscsak rád talált, jön feléd a tacskó.
Morgása rémisztő! Szeme vérfagyasztó!

Krusovszky Dénes: Koncert helyett

krusovszky_denes_2021_09_15_1214_szalmas_kriszta_kicsi.jpg

 Krusovszky Dénes [Fotó: Szalmás Kriszta]

Úgy terveztem, hogy az új bejegyzésben majd szépen beszámolok a január 20-i koncertről, boldog visszatérésemről a Müpába, Molnár Viktor Mars Mission-jának budapesti bemutatójáról, Alexander Gingyin zongorajátékáról. Ehhez képest azt tudom elmesélni, hogy a családunkat beszippantó omikron-hullám szerdán elért engem is. Addig még legalább abban bízhattam, hogy habár már körbelőtt a vírus, én magam nem vagyok pozitív, így talán be tudok csusszanni az évadnyitó koncertre is. Ez sem volt különösebben nagy perspektíva, sőt, amolyan utolsó szalmaszálnak tűnik visszanézve, de mégis valami. Szerda délután aztán a gyorsteszt fölé hajolva keserűen kellett tudomásul vennem, hogy ez bizony két csík. Itt nem lesz semmiféle Mars Mission, de még csak Magyar fantázia sem.

Mondhatjuk persze, hogy nagyobb bajom ne legyen, és így is van, ugyanakkor mégis csak bosszantó, hogy épp a koncert előtt ütött be a dolog. Így jobb híján azt vagyok kénytelen végigszálazni, hogy hová nem tudtam elmenni végül.

Vannak terek, amelyekhez különös kötődést érzünk, és mivel ez nagyon sokszor irracionális elven működik, a kötődés mibenlétét nehéz pontosan leírni. Számomra a Müpa egy ilyen tér, ha koncertre vágyom, rögtön ez jut eszembe. Szívesen megyek máshová is, persze, de a Müpa belső tereiben van egyfajta rideg-otthonosság, amivel könnyen tudok azonosulni. Hozzá kell tennem, kívülről már közel sem ilyen egyértelmű a helyzet. Úgy értem, az épület külsejével nincs ilyen viszonyom, azaz semmilyen viszonyom sincs vele. Ez egyébként nem biztos, hogy baj, a modern épületek nem elsősorban az érzelmi viszonyulásra bazíroznak, nem ez a céljuk, a dolguk. Illetve, ha egy új épület mégis efféle kapcsolódást vár el a szemlélőjétől, az nagyon nagy eséllyel inkább kudarccal jár végső soron. Rögtön a Müpa mellett ott a Nemzeti Színház ugye, agyonterhelve mindenféle frinc-francokkal, színes alakokkal, díszítőelemekkel, szimbólumokkal, körbevéve a város leglehangolóbb zsánerszobor-parkjával, megspékelve egy Trianonnal elnehezített hajóorral a süllyedő homlokzatok között. Nem sorolom inkább. Rettenetesen sok, és kétségbeejtően kevés.

A Müpával efféle gondom nincs, egyszerűen csak nem szeretem a helyet, ahol áll, és ezért amikor kívülről nézem, nem lelem benne különösebb örömömet. Igyekszem is ilyenkor minél előbb belülre kerülni. Odabent ellenben minden kisimul – mondhatni. A modern vonalvezetés mélyén meghúzódó klasszikus struktúra, a különböző anyagok szintézise, és az olykor kérdéses megoldások mögött is felfedezhető racionális megfontolások könnyen megnyernek maguknak. Az egészben nincsen semmi világraszóló, semmi nagyzoló, semmi pöffeszkedő, és épp ettől méltóságteljes az összhatás.

Ugyanakkor egy épület, pláne egy koncertterem nem lehet teljes a tartalma nélkül. Részben a kötődés is az efféle élményszerűségen alapszik – holott megint csak ennek az ellenpéldája a Nemzeti Színház. Hiába akadtak jó színházi élményeim (is) benne, legkedvesebb teremmé mégis a festőműhely vált, ami sokat elárul az épület többi részéről.

Ha nagy koncertélményt kell felidéznem a Müpából, zavarba jövök. A nagy élmény nem feltétlenül a nagy minőséghez kapcsolódik, sokszor az épp aktuális hangulathoz, a véletlenszerűen felbukkanó asszociációkhoz, egyetlen, épp jókor elhangzó szólamhoz legalább annyira, mint a produkció kvalitásaihoz. Persze az sem árt, ha eleve magas a minőség. A Ligeti-sorozat olyan emlék, ami sokszor eszembe jut. Vagy egy Bartók-maraton, habár a zene nem sport szerencsére, de még csak fagylaltnak sem mondanám, hogy minél több, annál jobb lenne belőle. És mégis, volt ebben a maratoni zenére figyelésben végül valami katartikus. Aztán egy Eötvös-opera ugrik be, de meg nem mondom, mikorról és miért. Egyszerűen megmaradt belőle néhány momentum, és ezeket ma is magammal hordozom. Vagy egy Steve Reich-koncert. Ha jól emlékszem születésnapi előadás volt, és talán maga a mester is megjelent. De ezt már lehet, hogy csak hozzáképzelem.

Mindenesetre Reich azóta alapember nálam. És nagyjából az egyetlen, akinek a zenéjére írni tudok. Általában a csöndet szeretem munka közben, de ha már nyomaszt a csönd, jöjjön valami olyan zene, ami egyszerre több és kevesebb a csöndnél. Most, hogy ezt így felidézem, el is indítom az egyik Reich-darabot. Meglátjuk, hogy a karanténhoz is illik-e majd. Aztán, ha szabadulok, most már tényleg remélem, hogy eljutok egy valódi koncertre is.

Krusovszky Dénes (1982, Debrecen) József Attila-díjas költő, kritikus, szerkesztő, műfordító. Legutóbbi kötete Áttetsző viszonyok címmel jelent meg (2020, Magvető).

Székely Szabolcs: A CSIGA, AKI NEM TALÁLT HAZA - 5. rész

- verses elbeszélés -

szekely_szabolcs_1_c_mihaela_chintoiu.jpgSzékely Szabolcs [Fotó: Mihaela Chintoiu]

ÖTÖDIK FEJEZET – KEVÉSBÉ SZUPER CELLA

Miközben az útról zöldruhás melósok
takarítják el a kidőlt fát, a lombot,
és a közterület-fenntartó munkagép
ágakat, gallyakat darál magába épp,

szóval, amíg tisztul roncsaitól a park,
hogy elfelejtse már a pusztító vihart,
most, amikor déli tizenkettőt kongat
fáradt harangja az őszi napkorongnak,

Dömperünk eközben elgyötörve, mélyen,
bent, a susnyásban, a sűrű szövevényben,
a cserjék alatti sünfőhadiszállás
egyik fogdájában, tüskés gallyak ádáz

börtönében, néma, vizes cella mélyén,
ott, a félhomályban, hová csak kevés fény
tör át a bozóton, el sem ér a földig –
ott látjuk fogságban elcsüggedve Dömpit.

Kétségbe esve és végleg elcsigázva,
mégis a rácshoz lép néha, és megrázza:
„Engedjenek ki, hé! Sünfőtörzs, hall engem?”
Sünhadnagy! Értsék meg, muszáj tovább mennem!

Segítsenek inkább végre hazajutnom,
nyomozzák ki nekem, merre van az otthon,
maguk a rendőrök! Segítsenek, kérem!
Muszáj ott lennem ma este a tévében,

nem késhetem le a show-t, a Singing Birds-öt,
nem hallják? Valaki jöjjön már, könyörgök!”
Válasz nincs. Dömper az ágyára leroskad.
„Hagyd már ezeket a disznó sündisznókat”

– szólal meg ekkor a másik priccsen Brácsa.
(Még be se mutattam! Dömper cellatársa,
béka – azon belül varangynak is mondják.)
Épp egy nagy léggömbé fújja fel a torkát.

„Kár balhézni. Ezek élvezik is talán,
Dömper, ha dörömbölsz a cella ajtaján.”
Csigánk mostanra már beavatta Brácsát
mindenbe: Schwartztól a vízbe fúlásán át

amíg magához tért, az eltört gitárig,
hogy tudja, hogy otthon van nála egy másik,
csak hát nem emlékszik arra, hogy hol lakik.
Brácsa szerint azért megoldás volna itt

az is, hogyha mondjuk egy másikat venne –
csakhogy Dömper szerint semmi esély erre,
mert a csigák spéci csiga-fagitáron
tudnak csak játszani, arra pedig három

hetet kell várni, hogy a műhely legyártsa.
„Jut eszembe, honnan jött a neved, Brácsa?
Meg miért is vettek téged őrizetbe?”
„Régi sztori ez már” – szól Brácsa brekegve.

„Nem túl meglepő, de brácsás vagyok, az van,
hogy a szimfonikus békazenekarban
brácsázom, de sajnos feljelent a szomszéd,
mikor a darabot otthon gyakorlom szét –

és hát előfordul, hogy egész álló nap
játszom. Visszaeső csendháborítónak
tartanak egyszóval.” Dömper odabiccent.
„Szóval szintén zenész… máris értek mindent.”

Dömper és Brácsa így barátkoznak össze,
beszélgetésükben hosszasan körözve
a könnyű és komoly zenészélet fölött –
mikor meghallják, hogy feléjük sündörög

Sándor és Sarolta. Be is lépnek rögtön.
„Na mi van, zenészek, nem ízlik a börtön?
Nagyon szomorúak, nekem úgy tűnik, mer’
lógatják az orruk. Kezdjünk egy sünviccel!”

– mondja Sándor. „Ugye, szeretik a viccet?!
Na szóval. Van két sün. Az egyik szetiszfek,
a másik nem. Melyik az elégedett sün?
Dömper, Brácsa hallgat. „Hát a szetiszfeksün!”

Rövid hatásszünet, majd felnyihog Sándor,
de mert csak ő nevet istenigazából,
el is hallgat aztán. Komolyra vált. „Brácsa
velem jön, indulunk a kihallgatásra.”

Viszi a békát a sünfőtörzsőrmester,
Sarolta marad ott kettesben Dömperrel,
aki most feldúltan kérdezgetni kezdi,
mikor szándékozzák végre elengedni.

Sarolta közli, ő meg nem mondja most ezt,
viszont szerencsére negatív a drogteszt,
amit időközben elvégeztek rajta:
Dömperünk vérében varázsgomba-fajta

nem volt található, úgyhogy ezzel többet
nem is gyanúsítják. „Na, és meglepődtek?”
Megmondtam előre, hogy csak a giliszták
találták ki, hogy én begombáztam … inkább

nyomozzák ki végre, merre van a házam,
biztos benne vagyok egy nyilvántartásban!”
„Hát ez a bökkenő” – válaszol Sarolta.
„Igen, van egy listánk, fel is van sorolva

rajta lakhely szerint minden egyes állat.
Csakhogy… nem találjuk ezen a csigákat.
Mivelhogy azonban nem volt ebből gond még,
egy csigának sem volt probléma a hollét,

legalábbis mi nem értesültünk róla,
hogy ne tudná, melyik háznak a lakója –
ez a kérdés eddig nem is vetődött fel.”
„Vagyis?” – bámul kérdőn Saroltára Dömper.

„Vagyis tovább kell még nyomozunk az ügyben,
egy kollégát már az irattárba küldtem,
utána néz a park jogszabályaiban…
hogy is fogalmazzak. Hogy most akkor mi van.”

Dömper el sem hiszi, amit hall. „Csak ennyi?”
Aktát bogarászni, precedenst keresni,
nem képesek másra?” Sarolta nem enged.
„Utána kell járnunk alaposan ennek,

mert ha kiderül, hogy mondjuk illegális
betolakodásról van szó, akkor máris
kitoloncolást kell sajnos eszközölnünk.
Megkérdeztük erről az imént a fősünt,

vagyis felhívtuk a sünközpontot ezzel…”
Dömper szavába vág. „Jó, felejtsük ezt el.”
„Mármint micsodát?” – Sarolta értetlen.
„Sikert, világhírt, meg mindent. Szóval engem.

Meg ezt az egészet. Énekesmadarak
előtt szerepelni a Nagy Platán alatt.
Ezt a hülye álmot. Ezt a rossz rögeszmét,
hogy utcazenésznél egy nap több lehetnék,

hogy egy-egy dalom majd saját életre kel,
csőrről-csőrre szállva mások éneklik el –
ostobaság volt, mi? Ér rajtam röhögni.”
– elcsuklik a hangja, így hallgat el Dömpi.

Gyorsan hozzáteszi: „Azért önsajnálat
vádja ne illessen engem, olyan állat,
hogy magam sirassam, nem vagyok én mégsem,
meg a bánatomnál nagyobb is a mérgem,

hogy maguk miatt kell feladnom a célom,
mert szöszmötölnek csak itt a dossziékon
– miközben lekésem az életem show-ját.
Komolyan, kakáljon sünt a sünhatóság!”

Sarolta szóhoz se jut erre hirtelen.
„Sajnálom. Akkor se beszéljen így velem,
kérem” – válaszolja, szinte már szelíden.
„Én sem beszéltem így magával szerintem.”

Erre most csigánk az, aki meglepődik,
ez a normális hang leforrázza Dömpit,
hogy a sünhadnagy nem utasítja rendre,
fel is hívja Dömper a figyelmet erre,

hogy a békés hangnem szokatlan egy süntől.
„Nem vagyunk egyformák – még sohasem tűnt föl?
Persze, egy sünrendőrt könnyű kiröhögni,
bunkónak, butának gondolni, satöbbi.”

– magyaráz Sarolta. „Nincs igazam? Főleg,
hogy egy sünnősténynek beszólni is könnyebb.”
Dömper mostanra már egész zavarba jön,
lassan megesni kezd a szíve a sünön,

lassan már ő az, ki elszégyelli magát.
„Jó, hát ezt valóban nem is gondoltam át”
– mentegetőzne, de nincs miért. Sarolta
legyint csak, már régen megszokta ezt, mondja,

hogy senkinek, soha nem jut az eszébe,
hogy még egy sünnek is van személyisége,
mindenki csupán az egyenruhát látja,
nem csoda, ha nincs a sünöknek barátja.

Dömper együttérző kérdezgetésére
Sarolta megnyílik, nem is veszi észre,
hogy szinte dőlni kezd most a szó belőle,
hogy már olyankor is megijednek tőle,

hogyha civilben van, mindenki a tüskék
alapján ítéli meg. „De hát a sünlét
már csak ilyen, szúrós, akárcsak a bánat.
Ki is szeretne egy drótkefét barátnak?”

„Hát a többi sün, nem?” – csodálkozik Dömpi.
„Velük sem sokkal könnyebb ám kijönni.
Nekik is ijesztő egy sünrendőr, ha nőstény,
minden hím attól fél, mindenben legyőzném,

gondolom, szerintük brutális, drabális
egy nő, ha erős, és – ha kell, kiabál is.”
Dömper megértő – de hozzáteszi, lehet,
nem ő kelt a többi sünben félelmeket,

mi van, ha Sarolta inkább az, aki fél,
aki ijesztőbbnek véli mindenkinél
önmagát, attól tart, bárkit megsebezhet,
aki túl közel jön – akit közel enged.

SÜNSANZON

Kemény a tüske, lágy a szív,
az élet harcba, táncba hív,
sebezni fog, hogy megsebezd,
azt, aki veled harcba kezd,
védi magát, hogy védd magad
bíborban úszó ég alatt.

Kemény a tüske, lágy a szív,
az élet harcba, táncba hív,
add meg magad, hogy megszerezd,
azt, aki veled táncba kezd,
neked magát megadta rég:
begyógyíthatod sok sebét.

„Talán igaza van” – mosolyog Sarolta,
miután Dömper a sanzont eldalolta.
„Köszönöm. Nem hittem volna, hogy a szívem
egyszer egy csigának öntöm ki. Szerintem

egyébként, ahogyan meghallgatni képes,
hogy utat talált egy sünhadnagy szívéhez,
terapeutának is kiváló lenne.”
„Hogy ez eddig nekem nem jutott eszebe!”

– így kiált fel Dömper, mert ötlete támad,
kocsányos szemével homlokára rácsap.
Felugrik a priccsről. „Hogyha elmennék egy
pszichológushoz, az segíthetne, tényleg –

hipnózissal talán nem is lehetetlen –
az amnéziából kigyógyíthat engem,
emlékeznék újra, hogy merre is lakom.”
Dömper érzi, ez az utolsó alkalom,

hogy Saroltát talán végre meggyőzheti,
zárja le az ügyét, most már engedje ki,
könyörögve kéri, hagyja elmenni őt,
elég dolga lesz még az esti show előtt.

Sarolta először kérlelhetetlenül
ellenáll, de közben a szívében, belül
már magja csírázik az együttérzésnek.
„Szó sem lehet róla, kérlek, Dömper, értsd meg”

– mondja, és kicsit még ő is meglepődik,
hogy letegezte az őrizetest – Dömpit.
„Egy szó, mint száz, tényleg, nem én döntök erről,
tud az ittlétedről egy tucat sünrendőr,

iktatva van minden, bent vagy a rendszerben,
képtelenség téged csak úgy elengednem.
Azaz, hogy…” – tűnődik, spekulál Sarolta –
„más lenne a helyzet mondjuk akkor, hogyha…”

„Mondjad már!” – könyörög kiakadva Dömper.
„Lehetne mondjuk az, hogy minden előjel
nélkül rosszul leszek, te meg, hogy is mondjam,
kapsz az alkalmon, és megszöksz marha gyorsan.

Nyitva van a cella, menj, mielőtt Sándor
visszaér a béka kihallgatásáról.
Arra is vigyázz, hogy ne maradjon bűnjel.”
Sarolta elájul. „És akkor most tűnj el.”

Dömper szíve, mint egy verdeső kolibri,
dobog a torkában, el se tudja hinni
Sarolta jóságát. „Köszönöm, sünhadnagy.”
Tiszteleg, és lelép. Nincs veszve a nagy nap!

Kiiszkol a sűrű bozótosból Dömpi,
izgatottan, le sem lehetne törölni
arcáról a vigyort, boldogan úgy rohan
– vagyis araszol – mint akinek célja van.

Úticélja nem más, Vakond, akit a park
állatai közül mindenki nagyra tart,
pszichológusként jól ismeri a liget –
ő lesz a megoldás az elszánt Dömpinek.

Eszébe fog jutni, hogy a háza hol van,
meglesz a gitárja, és az esti show-ban
sikere lesz, most már biztos benne, tényleg.
Hajrá, Dömper! Máris folytatom mesédet.

Krusovszky Dénes: Fent, a karzaton

krusovszky_denes_2021_09_15_1214_szalmas_kriszta_kicsi.jpg

Krusovszky Dénes [Fotó: Szalmás Kriszta]

 

A csizmáinkról leolvadó hólé befolyt a templomi karzat öreg deszkái közé, és úgy képzeltem, hogy nem áll meg ott, hanem tovább szivárog lefelé, aztán apró, sáros cseppekben potyog rá az alattunk ülők kabátjára. Igaz, nem tudtam, hogy egyáltalán ül-e alattunk valaki, de mégis jobb volt ezt így elképzelni valamiért. Iszonyú hideg volt odafent. Az egész templomban szinte ropogott a fagyos decemberi levegő, és jókora párapamacsok buktak elő minden ásítás és minden köhintés után odalent is, mégis, a karzaton volt a legelviselhetetlenebb az idő. És még csak toporogni sem volt szabad, mert attól a vén deszkák nyikorogni, recsegni kezdtek, mozdulatlanul kellett végigülnünk a koncertet, pedig már az első darab végén alig éreztem a lábujjaimat.

Kórista pályám nem volt sem túl hosszú, sem túl sikeres. Nem dicsekedhetek azzal, hogy ma is mennyi kórusműre emlékszem még az egykori repertoárból, mert gyakorlatilag semmire sem emlékszem, kivéve azt az egy szem Berzsenyi verset, Kodály átiratában. „Forr a világ bús tengere, oh magyar! Ádáz Erynnis lelke uralkodik”. Hogy miért pont ez maradt meg, rejtély. Talán mert maga a vers érdekesebb és titokzatosabb volt, mint bármi más, amit énekelnünk kellett akkoriban. De valószínűbb, hogy ezt is csak ma gondolom már róla, és akkor még hidegen hagyott az egész vérbe mártott tőröstől és dühödt viadalostól. Erre ma már nincs egyértelmű válasz, és ez végül is jól van így.

Emlékezetem szerint a karácsonyi koncertnek is A magyarokhoz volt a csúcspontja, ezért fagyoskodtunk ott fent vagy harmincan, negyedikesek, azon a korhadt karzaton. Odalent a szüleink, nagyszüleink, testvéreink ültek, és élvezték az előadást vagy épp alig várták már, hogy vége legyen, kortól és zenei ízléstől függően. Odafent meg ott reszkettünk mi, láthatatlanul, a föld és az ég között, vagy legalábbis a csiszolt kőlapokkal borított padló és a kazettás mennyezet között félúton. Mint az angyalok kórusa, alighanem jelképesen ezért kerültünk a hallgatók feje fölé, bár elég kevés angyali volt bennünk. Csősapkánkat hol hátracsúsztattuk a tarkónkra, hogy jobban halljunk, hol visszarántottuk, hogy legalább a fülünk ne fagyjon le. Én a kétujjas kesztyűm belsejében ökölbe szorított kézzel vártam a részemet.

És akkor intett Vali néni, aki a kórust vezette, mi, fiúk meg beleadtunk apait-anyait: „Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!” De nem is azért harsogott ennyire ez a mondat, hogy tényleg felébredjen bármi is, hanem mert sokkal kevésbé tűnt elviselhetetlennek a reszketés, ha jó erősen megnyomtuk a szólamot. Rekeszizomból toltuk, aligha volt szép, de a túléléshez épp elég jó lehetett. „Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” Ezt már szinte ordítottuk. Jókora taps volt a jutalmunk, bár azt hiszem, a lentiek is azért csapdosták olyan serényen a tenyerüket, hogy a vérkeringésüket felserkentsék kicsit. Mi süvöltöttünk, ők csapkodtak, a templomi deszkák nyikorogtak, ahogy végre megmozdulhattunk, Vali néni pedig dideregve felemelte a hüvelykujját felénk. A koncert véget ért, otthon forró tea várt, és másnap végre az ajándékozás. Egy évvel később már nem voltam a kórus tagja, mert mutálni kezdtem.

 

Krusovszky Dénes (1982, Debrecen) József Attila-díjas költő, kritikus, szerkesztő, műfordító. Legutóbbi kötete Áttetsző viszonyok címmel jelent meg (2020, Magvető).

Székely Szabolcs: A CSIGA, AKI NEM TALÁLT HAZA - 4. rész

– verses elbeszélés –

szekely_szabolcs_2_cmihaela_chintoiu.jpg

Székely Szabolcs [Fotó: Mihaela Chintoiu]

 

NEGYEDIK FEJEZET – AMNÉZIA


„Hölgyek-urak, helló! Helló srácok-lányok!
Brutálisan vidám, szép estét kívánok,
ez itt a Park TV, üdv a Singing Birds-ben,
Csucsu vagyok, a csíz, konferálni jöttem,

én leszek ma este itt a házigazda,
mindjárt jól be lesz a zsűri is mutatva,
hanem előbb lássuk, kik mérik ma össze
tehetségük roppant méretét, menőzve!

Színpadra szólítok először egy csigát,
a csigák legesleg-muzsikusabbikát,
első versenyzőnk egy utcazenész: Dömper.
Dömper, mondom. Hol van? Eljött, vagy nem jött el?

Nem jött el! Nem jött el! Így betojt a gyáva!
Ne is vesztegessünk több szót a csigára!
Értem a fújolást, megértem a füttyöt,
hanem, közönségünk, jöjjenek a tücskök…”

Ezt álmodja Dömper – de a show véget ér.
Sötétség zuhan rá. Aztán sűrű, fehér
fény öleli körül, és mintha a mennybe,
Dömpert látjuk menni, felfelé lépdelve,

láthatatlan lépcsőn, lebegve és könnyen,
mintha el is tűnne a ragyogó ködben,
el is tűnne mindjárt – ha ekkor hirtelen
magához nem térne a parkban, odalenn:

vizet köhög fel, és véget ér az álma,
sajgó puhatestben ébred tudatára,
ahogy félájultan kinyitja a szemét
a vizes flaszteren lágyan terülve szét.

Ahogy lázálmából magához tér lassan,
megérti, a vihar véget ért. A parkban
a fáradt esővíz százfelé csordogál –
ő pedig egyben van. Habár mindene fáj.

Mintha a fejében dúlna még a vihar,
odabent cikázna villámlásaival,
zúg a halántéka, és szakad, és sajog,
kerítésnek, kőnek dobálták a habok –

hogyan is élte túl? Bárcsak időm volna
elmesélni, miként csavarodott sorsa
mostanáig, amíg elvonult az árvíz –
egy a fontos: hogy él. Fel is kelne máris,

ahogy eszébe jut a Singing Birds, a show,
hogy őt várja ma a tehetségkutató,
indulna is egyből, de aztán halálra
váltan észbe kap – jaj, hol van a gitárja?

A gitár! A gitár! Kapkodja a fejét,
a pocsolyák között riadtan nézve szét,
virágágyást pásztáz, bokor alá néz be,
„Emlékezz, emlékezz!” ismétli kétségbe

esve önmagának, „hol hagytad el, Dömper?!”
Viharral harcolva, küzdve vízözönnel
hol csavarhatta ki kezéből a hullám,
fel-alá dobálva öntudatlan útján –

így tipródik, mikor pár lépésre onnan
megtalálja egy kő mellett… darabokban.
Bezúzva, széttörve gitár és gitártok.
Dömper odakúszik. Felvesz pár szilánkot,

nézi, hogy lifeg a gitártestről a nyak,
nézi az elpattant, tekergő húrokat:
hintázva csillan meg rajtuk az esőcsepp
– csigaujjak többé nem pendítik őket.

Aztán, hogy ocsúdna fel az első sokkból,
máris a közelgő fellépésre gondol,
énekes-gitáros a gitárja nélkül –
hogy fog így zenélni? Dömper beleszédül,

aztán észbe kap. Van tartalékgitárja!
Otthon tartja. Hol is? Ja igen, az ágya
melletti szekrényben, ott áll betámasztva,
mint akinek szinte nincs is semmi haszna,

mint akinek sorsa csak örökös pótlék,
utcazenéléshez használva se volt még,
végszükség-esetre tartogatta Dömpi,
szóval, most pont jól jön. Dömper el is dönti,

gyorsan hazaugrik, felkapja hangszerét –
az esti fellépés így nincsen veszve még.
El is indul rögtön, megy is hazafelé,
amikor egyszerre, mintha maga elé

mondaná zavartan és szórakozottan:
„Hazamegyek, rendben. Na, de az meg hol van?”
Lelassít, és megáll. „Hát ez fura nagyon.
Hirtelen nem jut az eszembe, hol lakom.

Na jó, ez egy rossz vicc.” Felnevet kínjában.
„Tényleg nem emlékszem, hogy hol van a házam?”
Csak röhögne magán eleinte, tényleg,
aztán végigveszi, sorban, életének

tényeit egyenként, magát vizsgáztatva –
és hát emlékezik minden más adatra:
„Dömper vagyok, csiga. Amúgy utcazenész.
Szakmai méltatás, babér, elismerés,

ennyi csak a vágyam, plusz közönségsiker”
– sorolja, egyszóval, ha emlékezni kell,
emlékszik mindenre, ami neki számít.
„Már csak tudnom kéne az utat hazáig.

De hogy felejthettem el? Mi ez az egész?
Sosem volt régebben gond az emlékezés!
Emlékszem, korábban, olyan nem létezett
hogy így cserben hagyjon, jaj, az emlékezet,

hogy hazaindulni melyik a jó irány –
vagy rosszul emlékszem? Volt már amnéziám?”
Amnézia. Jaj ne. Alig, hogy kimondja,
feje belefájdul. Mi lesz vele, hogyha

tényleg soha többé haza már nem talál –
fellépés se lesz, ha nincs meg a pótgitár.
Amíg ezen szorong, látja, kicsit messzebb
a vizes talajból előmerészkednek

a szorgos giliszták, vidáman nyüzsögnek,
rózsaszín burjánzás tölti meg a földet.
Dömper – mostanra tanácstalan végképp –
úgy dönt, a gilisztasereg segítségét

kéri, hátha lesz egy jó ötletük mindjárt,
és a hazaútján útbaigazítják.
Dömper be is számol, mi lenne a gondja,
hanem amint végez, a csúszómászókra

egyszerre tör rá a röhögés, de rögtön –
derűsen nyihogva gurulnak a földön.
„Jahaj, ez hatalmas!” „Nem tudja, hol lakik!”
„Figyu, varázsgomba lesz a probléma itt!

Szerintem véletlen varázsgombát evett,
és most be van tépve!” „Vagy még az is lehet,
hogy a sok megerjedt vadkörtéből habzsolt,
becuppantott néhány mámorító vackort,

az okozhat ilyen memóriagondot!”
„Viccen kívül, csigusz, én csak annyit mondok,
józanodj ki gyorsan, aztán minden jó lesz.”
„De várjatok, mi van, ha ez csak egy hómlesz?

Ne tartsatok nagyon kukacoskodónak,
de azért szólhatnánk, hogy most mást ne mondjak,
például, talán, az illetékeseknek:
a hatóságoknak szólhatnánk esetleg.”

„Nyugodjatok már le! És ha hajléktalan?
Attól állatszámba vehetjük még, ha van,
ha nincs lakása!” „Ja! Ő is csak egy állat!”
„Tényleg? Szuper! Akkor lakjon, mondjuk, nálad!”

Dömper közbe szólna. „Bocs, de van otthonom
elvileg, csak hol van? Szóval ezt nem tudom” –
mondaná, de meg sem hallják a giliszták,
most már csak egymással veszekednek inkább,

ügyet se vetnek rá. Dömper megy is tovább,
megtalálni el sem veszített otthonát,
„Hát, pedig elveszett. Van, és nincsen mégsem,
amiről nem tudok: megáll a levésben,

nekem, legalábbis, mintha nem is lenne.
Létezik-e ami nem jut az eszembe?”
Ezen gondolkodik Dömper, mindhiába –
mostantól ő a park hontalan csigája,

ha eszébe nem jut mégis valahogyan,
hol van a csigaház, melyben otthona van.
Közben, ahogyan most céltalan mendegél,
látja, hogy egy tölgyfa aljában egy egér

bőszen panaszkodik, vadul zsörtölődik,
nem is veszi észre az érkező Dömpit,
azon bosszankodik egyre, hogy miért nem
olvasható jól a címzett a levélen,

amit kezében tart – most veszi csak észre
jó csigánk, amint a közelébe érve
megnézheti jobban, hogy az egér nem más:
Bajusz bácsi. A park jól ismeri: postás.

„Vigye el az ördög, lehetőleg még ma,
aki képtelen rá, hogy a borítékra
pontosan írja föl, kicsoda a címzett!
Levelet így mégis, hogyan kézbesítsek?

Házszámnak miért a harmadik nagy tölgyet
tüntették fel, hogyha nem is a bögölynek
szánták, ahogy látom, inkább a bagolynak?
Mázli, hogy ismerem az összes lakókat.”

De ez, ahogy hallja, hogyan mérgelődik
a park postása, most felvidítja Dömpit:
Mindenki lakhelyét ismeri Bajusz bá?
Talán akkor az ő címét is meg tudná

mondani. Hangosan odaköszön neki. 
„Jó napot, Bajusz bá!” De az lepisszegi:
„Észnél vagy, kiscsiga? Kicsit csendesebben!
Azt akarod, hogy a bagoly felébredjen,

és megegyen engem? Röhej, hogy a liget
még veszélyességi pótlékot sem fizet
ezért a munkáért. Egy postás ennyit ér!
– így zsémbel Dömpernek, dohogva az egér.

Dömpi végre rátér, mi nyomja a lelkét,
hogy lett a házából elfelejtett emlék,
Bajusz bá azonban ingatja a fejét:
„Nem teljesen kizárt az, hogy segítenék,

ha tudnék, nem vagyok szőrös szívű állat,
megszoktam azt is, hogy folyton kihasználnak,
csakhogy, barátom, egy bökkenő van ám itt:
mikor kaptál postán utoljára bármit,

levelet, csomagot, vagy egy sárga csekket?
Már csak az öregek, azok leveleznek,
küldeménnyel már csak öregekhez járok,
őket ismerem, és szerintem belátod,

nem tudhatom minden e-mailező állat
lakcímét a parkban. Például te nálad
sem voltam még soha, egyszóval naná, hogy
fogalmam sincsen, hogy hol van a lakásod.”

Dömper csalódottan sóhajt fel, de aztán
el is szomorodik Bajusz bá haragján,
zsémbes, öreg postás, totál ellenséges,
unja, utálja a munkát, amit végez,

fel is ajánlja, hogy elénekel neki
egy dalt, ami Bajusz bát érdekelheti.
Kiégés elleni, hatásos szerzemény.
„Hogyha kéri, rögtön el is éneklem én.”

„Csak azt ne, csak azt ne! Könyörgöm, semmiképp!
Jó fej zenészekkel volt dolgom épp elég.
Nyávogásukba a fülem belefásul –
jobban bírom én a csendet. Ráadásul

mindenki a Varró Dániel dalát, a
„Mért üres a postaláda mostanába?”
kezdetűt dalolja nekem, mer’ az vicces!
Nem énekelsz? Eskü, pont azzal segítesz.”

Erre Dömpi már csak széttárja a kezét,
zenegyűlölővel nem hozta össze még
a sorsa. Távozik, ott hagyja a frusztrált,
mufurc, zsörtölődő, házsártos Bajusz bát.

Délelőttbe fordul lassanként a reggel,
nem takarózik már paplanfellegekkel
az égbolt se többé, a felhők oszlanak.
Fényét a ligetre csorgatja már a Nap,

miközben figyeli, merre halad csigánk,
tétován keresve magának útirányt,
amikor egyszer csak, a semmiből szinte,
két száguldó rendőr mellette lassít le.

Nem tévedés: sünök. A park rendőrei.
Ők szokták parkot renddel megtölteni,
sünegyenruhában sündörögnek büszkén,
nem egy bűnöző már fennakadt a tüskén.

„Jó napot kívánok, szolgálunk és védünk!”
Dömper is illendőn köszönti a két sünt,
(Sándor az egyikük, mutatja a rendjel
az egyenruháján, hogy főtörzsőrmester,

hadnagy a másik sün, a neve Sarolta,
járőrözni együtt szoktak ők gyakorta.)
„Személyit és lakcímkártyát kérünk gyorsan,
nem is rabolnánk az idejét, azonban

úticélját, azt még árulja el nekünk!”
Dömper megszeppenve nézi Sándort, a sünt.
„Tudhatnám okát az igazoltatásnak?”
„Milyen kíváncsi itt valaki, no lám, csak,

ne tessék aggódni, rutinellenőrzés.”
Dömper tétovázik. Saroltára fölnéz,
hátha ő kevésbé szúrós szívű fajta –
húzná az időt, de nincsen foganatja.

„Jött egy lakossági bejelentés nemrég,
ami felkeltette a sünök figyelmét,
tudomást szereztünk egy éti csigáról,
aki bejelentett lakhelyet hiányol,

és varázsgombával való visszaélést
is gyanúsítunk a célszemélyre nézvést,
egyszóval, gondolom, önnek is világos,
elég okunk van az igazoltatáshoz.

Dömper jó nagyot nyel, de aztán lapítva
elmondja, otthon van az összes papírja.
Azt meg, hogy hol lakik – hát, elfelejtette.
A két rendőr zordan összenéz felette.

Sándor bosszankodik. „Sarolta, szerintem
bolondnak nézésnek esete áll itt fenn,
egy komoly hatóság nem vehet benne részt.
Foganatosítsunk végre intézkedést!”

Sarolta egyetért. „Egyetértek, Sándor!
elég a süntisztek kigúnyolásából!”
Eszközöljünk végre őrizetbe vételt!”
Dömper hitetlenül kérdezi, „azért, mert

nem tudom hol lakom?” „Valószínű, inkább,
hogy az ilyet tiltott csavargásnak hívják,
kitoloncolás lesz jogos büntetése.”
Kattan is a bilincs Dömperünk szemére.

Jó csigánk kocsányos két szeme bilincsben –
viszik már a sünök, nincs, aki segítsen.
Mi lesz veled, Dömper? Készül az ítélet. 
Szabadulásod lesz vagy száműzetésed?


Székely Szabolcs (1983, Budapest) költő. Legutóbbi kötete A beszélgetés története címmel jelent meg (2021, Magvető).

Székely Szabolcs: A CSIGA, AKI NEM TALÁLT HAZA - 3. rész

– verses elbeszélés –

szekely_szabolcs_1_c_mihaela_chintoiu.jpg

Székely Szabolcs [Fotó: Mihaela Chintoiu]

 

HARMADIK FEJEZET – SZUPERCELLA

 

„Hahó, Csiga csoport! Indulás, de rögtön!
Mindenki ügyesen párba rendeződjön,
indulunk vissza az óvodába máris.
Hadd ne kelljen külön kérnem Bandikát is!

„Klári néni, úgy volt, kint leszünk a játszón
ma egész délelőtt!” „Épp ezt magyarázom
ötödször, kisfiam, kérlek, ne őrjíts meg,
változott a helyzet, bemondták a hírek...”

Mit mondtak a hírek? Mi volt ilyen fontos?
Miért siet vissza a csigacsoportos
gyerekhad hirtelen? Dömper hallgatózna
– éppen a közelben araszol szuszogva –

csakhogy Klári néni mondatának vége
belekapaszkodik a feltámadt szélbe,
és messze száll. Dömper így csak annyit lát, hogy
Klári néni buzgón vezényelve tátog.

És most, hogy a kölykök kézen fogva lépnek,
mások is elhagyják a ligetvidéket,
az ilyenkor reggel szokásos társaság:
kutyasétáltatók, babakocsis mamák,

csak nemrég érkeztek, de ők is sietve
elmenekülnek most. „Ezeket mi lelte?”
– így csodálkozik egy pillanatra Dömpi,
mégsincs kedve ezen hosszasan tűnődni,

más az, amin csigánk buzgón spekulálgat:
mit játsszon este az énekesmadárhad
és a többi zenész előtt majd a showban,
mit énekeljen, ha a színpadra toppan,

hogyan kell toppanni, gyorsan, mint egy rocksztár,
hogy szerez jópontot a sárgarigóknál,
rogyasztott térdekkel a mikrofon előtt
hogy lehetne még a gerléknél is menőbb,

egyáltalán, hogy jut el a Singing Birds-ig,
Dömper gondterhelten ezen tépelődik,
amikor egyszer csak szemből a meleg szél
újult erőre kap – hirtelen feleszmél.

„Azta, milyen ősz ez? Szinte nyár lehetne.
Nem is emlékszem én ilyen októberre,
hogy fújhatnak ilyen sivatagi szelek,
meg ez is, milyen már, hogy… besötétedett.”

Hogy besötétedett. Ejha. Le is lassít,
tétovázva megy még, épp csak egy arasznyit,
és aztán meg is áll. Erősödik a szél.
Dömper csodálkozva azt veszi észre: fél.

Kocsányszeme lobog. Fél hát, hogyne félne,
feltekint a sűrű októberi égre,
sötétszürke felhő tornyosul magasra,
ágaskodva, büszkén tekint le a parkra.

(Forgó feláramlás nyújtogatja tornyát:
mezociklon, ahogy a tudósok mondják,
kavargó, alacsony légnyomású rendszer,
labilis légköri paraméterekkel.)

És mint mikor kötött pulóvert veszel le,
pólód csiklandozza szikrázva, sercegve,
porszemmel a porszem, végig a parkon át
zizegve játszik most elektrosztatikát.

Dömper konstatálja: hát, itt vihar készül.
Fusson menedékbe? Begubózzon? Végül
úgy dönt, ennyitől a világ össze nem dől,
nem fog lecsúszni a zenészkarrierről

egy kis zápor miatt. Nekifeszül bátran
a szembeszélnek, mely most búgócsigásan
örvénylik körötte: porvihart keringet.
Lobogó szemében az elszánt tekintet

csak a jövőt nézi, csak az estét látja,
odaérni a Park TV műsorába,
befutni ma estig, befutni örökre –
erről álmodozik, amikor fölötte

megnyílik a nagy ég, és az első villám
átvillan a parkon, ragyogóan, tisztán,
félelmetesen – egyszóval gyönyörűen,
megremeg a föld, és visszhangzik az űrben,

és villámlik újra, és újra, és újra,
mintha pislákoló, öreg lámpa gyúlna
régi, romos házban most a liget fölött,
dübörög az ég, és dörög, megint dörög.

De Dömper azért is folytatja az útját:
mintha a fotósok máris őt vakuznák
a vörös szőnyegen, mintha ott vonulna,
mintha rajongók közt vezetne az útja,

mintha a morajlás nem égzengés lenne,
máris beugrana szinte a tömegbe,
csápoló közönség adja kézről-kézre:
az ő dübörgésük az ég dübörgése.

Hanem amint Dömper elszántan araszol,
észreveszi, a szél újságpapírt sodor:
felkapja, röpteti, táncoltatja szépen –
aztán elengedi. Alázuhan, éppen

Dömpert takarja be a reggeli újság.
Ó, ha az emberi betűket tanulnák
a csigák a csigaiskolában, akkor
el tudná olvasni, mondjuk, a címlapról,

hogy a térségünkben egyre többször ádáz
viharok várhatók, extrém időjárás,
villámárvíz, orkán egész évben lehet.
Főcím: klímaválság. Alcím: megérkezett.

Dömper, ahogy mászna ki az újság alól,
Koppanást hall. Megint koppanást. Mi dobol
odakint? Meglesné, de amint kinézne,
méretes jégdió zuhan a fejére,

azaz csak zuhanna. Időben az újság
alá bújik vissza, nehogy összezúzzák
az égből zúduló jéglabdák a testét –
van úgy, hogy életet ment egy nyomdatermék.

Aztán a jégverés amikor alábbhagy,
Dömper ilyesféle szókat mond magának:
„máris éppen elég időt vesztegettem,
inkább én vesszek el, semmint, hogy elvesszen 

életem esélye – nyomás tovább Dömpi!”
(Szokása volt néha így megkettőződni,
magát szólítani meg, mintha csak ketten
élnének egy másik Dömperrel egy testben.

El is gondolkodott ezen néhanapján:
„ki ez a másik én, kinek gondja van rám,
aki beszél hozzám, kihez én beszélek,
lehet-e valaki én nálam is énebb?”

Írt is erről egy dalt, éppen a napokban…
na, de most már így is messze kalandoztam –
majd máskor elmondom.) Kövessük most Dömpert,
aki már arrébb jár, ott, a jégeső vert

ösvény távolabbi pontján szlalomozgat,
kerülgetve nála nagyobb jéggolyókat,
gitárját tokjában hóna alá rejtve
a Nagy Platán felé araszolgat egyre.

És most, hogy a szél is, mintha alább hagyna,
Dömpinek jókedve lesz egy pillanatra,
igaz, hogy hűvös lett, de talán vége, és
ennyi volt az egész – csak egy kis jégverés.

Jaj, pedig ha tudná! Épp most szedi össze
erejét az égbolt sötéten körözve,
hogy lecsapjon újra. Az első esőcsepp
éppen Dömper mellett éri el a földet,

ahogy becsapódik, arrébb kúszna nyomban,
de máris egy újabb vízibomba robban
mellette, és még egy, és utána még egy –
pedig odafentről mintha csak egy plédet

lebbentene az ég, így indul a zápor,
mintha csak viccelne istenigazából,
mintha azt játszaná éppen a pillanat,
nem szakad szét az ég, inkább egyben marad, 

aztán, mintha mégis ehhez volna kedve,
egyszerre hasad fel, a földre eresztve
a tengert, mit eddig felhőiben tartott
egyszerre árasztja el az egész parkot, 

egyszerre támad fel a forgószél ismét,
bokrokat, lombokat dühödten szakít, tép, 
törnek le a gallyak, dőlnek le az ágak,
sorompót csapva le útjára csigánknak. 

Pedig szegény, már ha akarna, se tudna
tovább csúszni-mászni, nincs már gyalogútja,
most, hogy a zivatar nem csak felülről ver,
oldalról, szemből is bőven kapja Dömper, 

már a víz sodorja, felkapja a hullám,
mintha folyó vinné már szeszélyes útján.
Ám ekkor, mintha csak szerencséje volna,
mintha az özönvíz gondoskodna róla, 

mintha csupán azért kapná fel egy percre,
hogy a még pusztítóbb dagálytól megmentse,
úgy sodorja a víz, mintha irgalomból:
a játszó melletti domboldalon landol 

hangszerével együtt. Úgy ér földet, lágyan
a vad égzengésben, a vad villámlásban,
mintha vigyázó kéz tenné le a dombra –
mintha saját csigaőrangyala volna. 

Kifúj és felsóhajt. Ez aztán a mázli,
ne próbálja senki utána csinálni,
erre gondol, innét, habár kerülővel,
mégis eljut majd a Nagy Platánig. Dömper 

azzal fel is kelne, indulna is tüstént,
látva a domboldal tetején az ösvényt,
a murvás úton, bár esőben és szélben –
sikerülni fog, hogy estig odaérjen. 

Hanem ekkor, amint már éppen indulna,
segélykiáltást hall. Megtorpan, és újra:
„segítség! segítség!” – talán képzelődik?
Menne is, de aztán megállítja Dömpit 

a lelkifurdalás. Körbenéz, és látja,
odalent, ahol az imént a víz árja
még őt hányta egyre – egy kő feketéllik,
azon pillant meg egy fázó szöcskebébit. 

Ijedten kuporgó, apró, árva szöcske
nézi, hogy az árvíz hogy nő körülötte,
ide menekült csak egy perccel korábban,
menekülne tovább, de halálra váltan

reszket csak egyhelyben, mozdulni képtelen –
mit tehetne – nincsen elképzelése sem.
Mit tehetne – Dömper szintén dilemmázik:
„Szegény kicsi szöcske! Jó, hát jól elázik, 

biztos megtalálják a szülei mindjárt,
segítenek rajta, vagy ha nem, hát így járt.
Miért én segítsek, van még több tucatnyi
állat a közelben, jó példát mutatni, 

biztosan, még ha most hirtelen egyet se
látok, akinek a figyelmét felkeltse
ez a kétségkívül hátrányos helyzetű
rovar. De hát basszus, szúnyog, darázs, tetű: 

mind az ő rokona – ízeltlábú fajta!
Hát akkor miért pont én segítsek rajta?
De tényleg, miért is nekem kelljen éppen
kockáztatnom a Park TV-s szereplésem?” 

Így monologizál Dömper maga elé,
aztán el is indul. Elindul… lefelé.
Leereszkedik a domboldalon Dömpi,
segíteni a kis szöcskének megszökni 

a sziklaszigetről, hol az árvíz rabja,
hol a víz úgy jön fel egyre magasabbra,
hogy mindjárt elnyeli – Dömper kiabálva,
bíztatja a szöcskét, végre valahára 

ugorjon, nincs idő késlekedni tovább,
az árvíz már így is nyaldossa potrohát.
A szegény kis állat kőbe gyökerezve
áll csak, és bár Dömper ösztökéli egyre,

hogy ugorjon, másképp nem úszhatja ezt meg –
de ettől a csöppség csak még jobban reszket.
Dömper észbe is kap – „minek ordibálok?
amúgy is parázik szegényke, naná, hogy

csak még jobban lefagy, hogyha üvöltözöm!
Jobb ötletem is van – mit nekem vízözön,
villámlás, égzengés, szélvihar mit nekem!
Egy dal mindig segít. Van is rá ihletem.”

SZÖCSKEBÍZTATÓ

kicsi szöcske kicsi szöcske
jön a nagy víz körbe-körbe
szökkenj át a szárazföldre
kicsi szöcske kicsi szöcske 

ne félj nem hagylak magadra
átlendítelek a partra
ügyes szöcske vagy te tökre
kicsi szöcske kicsi szöcske

szorítsad meg két szememet
két szemem mint két kötelet
odadobom mindjárt neked
szorítsad meg két szememet

És így is történik. Dömper teleszkópos
szemét átdobja a kőre a lurkóhoz,
az megragadja, és Dömpi, mint egy cowboy
lasszómozdulattal kirántja a bajból.

„Köszi, csiga bácsi!” – mondja az apróság  
hálásan, és mint ki jól végezte dolgát,
kettőt-hármat szökken, el is tűnik pikk-pakk –
Dömper meg csak áll, mint akit lebácsiztak.

Azzal nekiindul ő is, elcsigázva,
a domb tetejére vissza csúszna-mászna,
erőlködik, szegény, próbálkozik, ó jaj,
dagonyázni tud csak, sáros a domboldal,

nyálkás, vizes, csúszós, fáradt puhateste
a vad zivatarban kapaszkodna egyre,
mikor véletlenül – csak egy rossz mozdulat –
egyensúlyát veszti, kaparná a sarat,

kaparná, hiába, csigánk tehetetlen,
visszacsusszan, és lent, a szilaj vizekben
alábukik. Hányja, dobálja a hullám,
mintha egy vidámpark rossz hullámvasútján

fel-le zakatolna – ha levegőt venne,
vizet nyel, őt meg a vad víz nyeli egyre,
nekivágja kőhöz, kitépett facsonkhoz,
jaj, hol van a csigaőrangyal, ki gondos

kezével korábban védelmébe vette?
Csigánk nincs magánál. A habok felette
összecsapnak, süllyed, sodródik a mélyben.
Jaj, Dömper, mi vár rád? Mindjárt elmesélem.

 

Székely Szabolcs (1983, Budapest) költő. Legutóbbi kötete A beszélgetés története címmel jelent meg (2021, Magvető).

süti beállítások módosítása