A MÁV Szimfonikusok mindennapjai

Szabó T. Anna: ÁTÜLTETÉS ÉS ÜLTETÉSREND – KÓR, KORSZELLEM, KORSZERŰSÉG

2020. június 02. - MÁV Szimfonikus Zenekar

         Közös virtuális előadásra készülődtem Győri Noémi fuvolaművésszel. A zenei fordításról és a műfordításról beszélgettünk, arról, hogyan viszünk át műveket „a túlsó partra”: ők fuvola-gitár átiratokat készítenek, én pedig verseket és regényeket fordítok magyarra. A pontosság határait kerestük együtt, az értelmezés szabadságának korlátait, a különféle hangokon megszólaló művek mögött a minden átültetésen át is megmaradó elemi lényeget. Igen, létezik sikeres közvetítés, a mi eszközeinkkel is megszólaltatható a mű esszenciája, vagy annak a tiszta visszhangja. Vajon az egyéniség ereje teszi? Az indulat lendülete? Az érzelmi töltés intenzitása? Vagy egyszerűen csak a tehetség és a tapasztalatok árán szerzett profizmus összjátéka? Mindenesetre: ha koncentráltan, teljes odaadással dolgozunk, akkor működik a fordítás. Mindketten meglevő anyagból dolgozunk, előadó- és alkotóművészként tisztelve a kész mű integritását, mégis halált megvető bátorsággal állunk neki, hogy dekonstruáljuk, majd elemenként újra felépítsük egy más hangszeren, egy más nyelven azt, amit valaki más már nagy gonddal megírt korábban. Minden fordítás értelmezés is egyben, torzítás, újraírás. Vajon meddig mehet el egy értelmező?

          A beszélgetésünk során megtudtam, hogy egyik utolsó interjújában Vladimir Horowitz arról panaszkodott, hogy soha nem merte közönség előtt eljátszani Liszt zongoraátiratait Beethoven szimfóniáiból, holott nagyon nagyra tartotta ezeket a műveket, és titokban állandóan gyakorolva próbálgatta otthon, hogyan helyettesít a zongora egymagában egy egész nagyzenekart; ennek ellenére félt volna fellépni ezekkel a zenei fordításokkal, mert a közönség és a kritika akkoriban (1988) megvetette, túl olcsónak tartotta ezeket a darabokat. „Szörnyű sznobok vagyunk” panaszolta, és azóta sok zenész mintha az ő álláspontjához közeledne hasonlóan határfeszegető próbálkozásaival.

          A közönség mellett persze a szerző haragjától is félni lehet: Ted Hughes, a nagy angol költő például egyszer, miközben éppen a Lear királyt próbálta átírni filmre, szörnyű álmot látott a haragjában tajtékzó Shakespeare-ről, aki demonstrálta a Lear helyes előadását és kategorikusan megtiltotta, hogy idegen kéz hozzányúljon ehhez a műhöz, hogy szétszedje és a maga szájíze szerint rakja össze. Hughes engedelmeskedett a parancsnak – ezt később megbánta, hiszen egy alkotónak soha nem szabad visszariadnia az efféle kalandoktól.

            Egy zenésznek sem szabad megijednie: hiszen minden zenekar, minden karmester interpretál – nem átír, de értelmez. Ráadásul a nagy közös értelmezésen belül ott derengenek az egyéni értelmezések, az a mód, ahogyan maguk a zenészek egyenként megküzdenek az anyaggal és a zeneszerzővel, és persze nyilván valamelyest egymás értelmezéseivel is. Ebben a hónapban például éppen egy fuvolaművész, Párkai Krisztina értelmezését hallgathatja (vagy hallgathatná) meg az élő zenére éhes közönség, zongoristaként pedig Dubravka Tomšič játszaná Beethovent a Zeneakadémián.

          Mindig izgalmas megélni, ahogy a közönség jelenléte felizzítja a levegőt a teremben, és ahogy a zenészek erre az energiára rátalálnak. Győri Noémi meséli, hogy az ő Koltai Katalinnak közös átdolgozásaikat nem egyszer befolyásolta már a közönség reakciója, ez a finom és pótolhatatlan műszer, holott előzőleg a próbákon – ők ezt „kísérleti laboratóriumnak” nevezik egymás közt – már bőven csiszolgattak a darabon. Akármilyen profi is az összjáték, a zenekaroknak is szüksége van ilyen labor- vagy műhelymunkára, és a közönség számára sem pótolható az emberi közelség inspiráló ereje.

          Egyelőre elképzelni is nehéz, milyen lesz a jövő élőzenéje. Keringenek már a neten az egyik legnagyobb berlini színház nézőteréről készült felvételek, a széksorok erősen foghíjasak, hogy a távolságtartást betarthassák – így azonban a nézők is gyakorlatilag megtizedelődnek majd (egy ilyen színházba régen is nehéz volt jegyet kapni, ezután már szinte lehetetlen lesz). A könnyűzenei koncertekhez foszforeszkáló és szivárványszínben világító búvárruhákat javasol egy élelmes új cég, már el is kezdték gyártani. Ennek szellemében elképzelem akkor a MÁV Zenekar koncertjét, mondjuk az Olasz Intézetben (a program szerint hatodikán Daniel Boico vezényelne, többek közt Ravelt). Legyen fantáziánk: tíz-tizenöt ember ül egymástól jó pár méternyire, légmentesen záródó, világító búvárruhában… Jó, de hogyan fogják megoldani a tökéletes hangot? Búvárruha, mikrofon… És ugyanez a zenekaron? Képzeljünk el egy foszforeszkáló fuvolistát?

          Hm. A jelen helyzetből kiindulva bármi megtörténhet. Korábban fogalmam sem volt róla, hogy létezhet olyan világ, ahol a klasszikus zene hallgatása életveszélyes. Kicsit megnyugtató, hogy Noémi szerint már létezik fuvolára is olyan (eredetileg a szabadtéri előadások szélvédelmére szánt) védőeszköz, amely jórészt megakadályozza, hogy a vírusok bejussanak a légtérbe. Zongorázni lehet szájmaszkban – de vezényelni biztosan jóval nehezebb. Az is kísérleti laboratórium lesz, hogy vajon szemvillanásokból is megértjük-e egymást, hogy mit kezdünk a takaréklángra állított metakommunikációnkkal. Lefordíthatóak-e azok a gesztusok, azok a mimikai formák, amelyeket egész másmilyennek szoktunk meg? Át tudjuk-e vinni a teljes egyéniségünket ezen a krízisen, eljutunk-e „lélektől lélekig”?

          Nagyon drukkolok, hogy legalább azok a programok lefolyhassanak a régi terv szerint, amelyekhez nem elengedhetetlen a közönség jelenléte. Hallom, hogy a zenekar Zádor Jenő műveit tervezi CD-re venni – erre talán van még némi esély. Ha létrejön ez a felvétel: azonnal történelem lesz, hiszen nemcsak a minősége miatt válik majd különlegessé. Reméljük a legjobbakat!

anna_kep_cseresznye_felnez.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

 

Szabó T. Anna [Fotó: Dragomán György]

75 éves a MÁV Szimfonikus Zenekar

Ma, 2020. április 30-án tartanánk a MÁV Szimfonikus Zenekar 75. évfordulójára rendezett gálahangversenyt a Müpában, de sajnos a koronavírus keresztülhúzta számításainkat, és meghiúsította ezt a koncertet. Azt azonban semmi nem akadályozhatja meg, hogy visszatekintsünk a kezdetekre, és ugyan egymástól távol, de lélekben mégis együtt ünnepeljük Zenekarunkat.

A MÁV Szimfonikus Zenekar megalakulásának története az egyik legszebb bizonyíték a zene gyógyító erejére, valamint arra, hogy az embereknek szükségük van rá, bármilyen életkörülmények között. A második világháború végén Varga László, a Magyar Államvasutak akkori vezérigazgatója úgy döntött, hogy a vasút a háború sújtotta ország újjáépítéséhez nemcsak építőanyag szállításával, hanem a zene terjesztésével is hozzájárulhat. Az elhatározást tettek követték, a vezérigazgató felkérte Szőke Tibor karmestert, hogy alapítson zenekart, amelyet a MÁV saját költségén szállít városról városra, ahol a zenészek koncertekkel segítenek enyhíteni a háború okozta fájdalmakat. A MÁV Zenekar 1945. május 1-én adta első koncertjét (ekkor még fúvószenekarként), alig pár héttel Budapest ostroma után. Rövid időn belül szimfonikus zenekarrá alakult az együttes, és útjára indult a Gördülő Opera is, amely keretében közel 10 év alatt több mint 500 koncertet adott a zenekar az ország különböző városaiban, ahová vasúti kocsikban utazva jutottak el alapítójuk, a MÁV segítségével.

Viszontagságos időben, nehéz körülmények között született a MÁV Zenekar, ezzel minden kétséget kizárva bizonyítva létjogosultságát. Ez a mai napig erőt ad a Zenekarnak, a kezdetektől küldetésünk, hogy a zene által örömöt, szépséget adjunk és vígaszt nyújtsunk az embereknek.

Az alakulás óta eltelt 75 év megerősített minket abban, hogy minden körülmények között szükség van a zenére, így a mostani, kihívásokkal teli időszakban, amikor élő koncertekre sajnos nem kerülhet sor, sem feledkeztünk meg arról a feladatunkról, hogy lehetőségeinkhez képest minél több helyre eljuttassuk a zenét. Hetek óta zenélő autókkal járjuk Magyarország városait, falvait, arra kérve a lakókat, hogy nyissanak ablakot a zenének, és élvezzék a MÁV Zenekar által megszólaltatott dallamokat. Rendkívül megható élményekkel gazdagodunk mi is ezeken az utakon, köszönjük Önöknek, hogy velünk tartanak!

Reméljük, még sok évtizeden keresztül utazunk együtt a zenében!

foto_kicsi.jpg

Szabó T. Anna: MOZART MADARA

             A karanténban mindig történik valami. Az „egyhangúság” szón gondolkozom most, hogy ha egy hangot hall mindig az ember, akkor az jó-e vagy rossz – hiszen milyen jó hallgatni egy hangvillát, vagy az Om-ot kántáló szerzeteseket, milyen egész testet-lelket bizsergető és átható élmény egy tibeti hangtálat vagy akár egy mélyen zengő sámándobot megszólaltatni. Ha teljes lényünkkel rá tudunk hangolódni, bele tudunk feledkezni abba az egy hangba, az egy-hangúságba, akkor megszűnik a világ körülöttünk, hanggá és rezgéssé válunk mi magunk is (ahogy rezgés és áradás minden). Nemrég láttam egy német filmet, magyarul Mű szerző nélkül a címe, abban egy tragikus sorsú fiatal nő a hitleri Németország őrületében a buszok dudájában és a zenei A hangban találja meg az egyetlen értelmét a létnek. Az egyhangúság tehát akár még jó is lehet.

            Az élet azonban nem egyhangú. Elég kinyitni az ablakot szinte bárhol, a legkopárabb városi udvaron is, és árad befele a madárdal – és nemcsak a rigók remekelnek, hanem rákezdte már a fülemüle is, nálunk legalábbis betölti a kertet különlegesen bonyolult trillázatú éjjeli csattogása. Akit érdekelnek a hangok és-vagy a madarak, meghallgathatja a neten a lassított dalokat, sokszor meglepően emlékeztetnek a klasszikus zene dallamaira. Olvasom, hogy minden madárnak megvan a maga külön éneke: a fajra jellemző dallamon kívül imitálnak és variálnak, hiszen a legjobb énekes lesz a legsikeresebb a szerelemben. Az én kedvenc rigómnak (évek óta itt él a kertben, ő, vagy a tanulékony leszármazottjai), messziről felismerhető saját nótája van, pár üteme egy csengőhangra emlékeztet – talán nem véletlenül. Hol van itt az egyhangúság?

            A verebek csiripelése felvidít, a galambok burukkolása megnyugtat, a kacagó gerlék hangos krúgása, turbékolása pedig az otthonosság hangja számomra. Nemrég egy kis tragédia történt itt a kertben, a macskánk elkapta az egyik gyönyörű szürke madarat, a szerelmes gerlepár egyikét, hiába tette le később, a megmarcangolt madár belehalt a sebébe. Nemcsak egy élőlény, de hangok is eltűntek így a világból, a szárnyak szokásos lágy püpögése leszálláskor, a hívóhangok visszhangzó élessége, a körmök koccanása az etetőként szolgáló műanyag cserépaljon. A kert szimfóniájában, amely a távoli autózúgás alaphangjától kezdve az állandó levélsusogáson át békabrekegésig, nyávogásig és cirádás énekesmadár-szólókig  elhallgatott egy énekes a kórusból, de a szólam megmaradt, a többi gerle továbbra is éli az életét, csak a párja keresi kitartó kiáltozással, várakozó szomorúsággal.

            Sok zeneszerző figyelt a természet hangjaira, és ma is van, aki az erdőben készít lemezt – Dés András például tavaly kizárólag az erdőben található tárgyakat használta ütőhangszernek a szabad ég alá költözött együttesében. Olyan is van, amikor a madarak konkrétan részt vesznek a komponásban – itt különösen Mozartra gondolok, a kanárijára és a vörösbegyére, de főként a híres seregélyére, aki nemcsak megtanulta elfütyülni egy dallamát Mozart legnagyobb gyönyörűségére (mellesleg a neten ma is látható Mozartot énekelgető seregély), hanem három évet is élt a zeneszerző házában. „Mozart a kiadásait rögzítő könyvecskéje (Ausgaben-Buch) szerint 1784. május 24-én 34 krajcárért vásárolta a madarat, amely el tudta fütyülni Mozart akkor új, 1784. április 12-én befejezett, G-dúr zongorakoncertjéből (K. 453) a 3. tétel első öt ütemét” olvasom egy cikkben. Amikor a madár meghalt, könnyed és könnyes verset is kapott a temetésére (mert vers mögött persze ott van Mozart szeretteinek a halála, és a háttérben a kolosszális Don Giovanni), meg egy rendes processziót, és mindenki énekelt a menetben – hogyan is búcsúztathatott volna másként egy énekesmadarat? Korai életrajzírója egyenesen egyfajta requiemnek nevezi a verset és a ceremóniát. (Külön érdekesség, hogy Mozart madárbúcsúztatóját az a Tandori Dezső fordította le gyönyörűen, aki sok madárral élt együtt, és mindegyikről meg is emlékezett a műveiben. Egy madárral is egy világ pusztul el, és aki ezt megérzi, az együtt rezeg a mindenséggel.  („Mellesleg, ha valaki ebnek emel mauzóleumot: kár nevetni. Tanulj nevetségig szeretni” írta a szintén állat-szerető Weöres.)

            És ha már siratás: ebben a vészterhes korban, amikor annyi ember hal értelmetlen és tömeges halált, még jobban sajnálhatjuk, hogy nem segíthet a siratásban és a vigasztalásban élőben Mozart zenéje. A MÁV Zenekar éppen Mozart Requiemjét játszotta volna májusban, mégpedig a régóta tisztelt és szeretett Kobajasi Kenicsiro vezényletével. Reménykedem, hogy valamikor mégiscsak lesz mód őket így együtt meghallgatni, mert a Requiem rejtélyes, halálközeli, sőt, egyenesen túlvilági szépsége áthat és felemel mindenkit, aki meghallgatja. Kamaszkoromban heteken át hallgattam a Ferencsik-Gregor-Takács -féle felvételt, szinte alig vettem le a walkman fülhallgatóját, ezzel vigasztaltam magam a felnövés és az áttelepedés gyötrelmei között, hitet adott, reményt és erőt, kapaszkodót és örömöt. Most, amíg ezt írom, ezt hallgatom megint, hosszú idő óta először, és ugyanúgy segít eloszlatni a szorongást, a félelmet a bizonytalanságtól és az elmúlástól – minden fájdalmon túl örök életet ígér. A kert és a madarak mellett a zene a legfőbb vigasz.

            Nyitva van az ablak – a madarak éneke átszövi Mozartot. A mi környékünkön, ezen az eldugott utcán, aligha fog megjelenni a MÁV zenekar kocsija a Nyiss ablakot a zenének programjukkal (pedig rengeteg helyre eljutnak, falvakba is, érdemes figyelni, követni, hátha), mégis zene árad be az ablakon, zene vesz körül, beborít a lét örömével, amelybe mindig, mindig belevegyül az elmúlás szólama – meg kell tanulnom az egészet egységként elfogadni.

anna_friss_portre_gyuri_fotoja_ujmentes.JPG

Szabó T. Anna [Fotó: Dragomán György]

Szabó T. Anna: SZÜLETÉSNAP

             Ágota hetvenöt éves. Pont annyi, mint a kedvenc zenekara, még a születésnapjuk is egyformán áprilisra esik. A koncertek hiányoznak neki a legjobban a karanténban, a zene eleven árama, amely egyszerre erős és sebezhető, hiszen bármikor abbamaradhat, és beállhat a rémület csöndje. Ezt jól tudta, átélt már légiriadót hangverseny idején, hirtelen felcsapták az ajtókat, kintről benyomult a szirénák vijjogása, és egyszerre mindenki felállt, fegyelmezett rutinnal vonultak ki az emberek, csak a zenészek kapkodták a hangszereiket, tudták, ha találat éri a termet, mindenük odavész, a parancsnok hiába ordított az ajtóból, hogy mars ki azonnal, mindenki mentette, ami menthető, mintha az életénél is fontosabb lenne, aki tudott, segített cipelni a dobokat meg a nagybőgőket, Ágota a falhoz tapadt, hogy el ne sodorják, úgy nézte őket, Milost, a nagyhajú klarinétost kereste a szemével, együtt kezdtek a konziban, de Ágota a kerékpárbalesete miatt fél év múlva abbahagyta, Milos egy szőke csellistanőt terelgetett kifelé gyöngéden, és akkor Ágota mégis elment, és soha nem tudta meg, mi lett velük – az épület megúszta akkor, de Milossal nem találkozott többet, csak egyszer látta, a tévében, amikor egy Beethoven-estet közvetítettek, mert ő Magyarországra költözött a lányához, a férfi meg ott maradt.

            Vajon milyen lesz a zenekar születésnapi koncertje? Megtarthatják-e egyáltalán? És vajon ő megéri még? Éppen az imént olvasta, hogy a szívbetegek nagyobb veszélyben vannak, ki se mozdul tehát a lakásból, a lányával is csak telefonon beszélgetnek, Juli megáll a Pannónia utca túlfelén, Ágota az ablakhoz áll, integetnek, aztán felhívják egymást, de volt, hogy így is pillanatok alatt összevesztek, ahogy máskor is szoktak, ilyenkor Juli vadul hadonászva gesztikulál, megteheti, neki nem kell fogni a telefont, mert fejhallgatója van, Ágota ilyenkor elmegy az ablaktól, hogy ne is lássa, annyira felhúzza magát, hogy mit szólnak a szomszédok, biztos minden este hétkor kiülnek az ablakba megnézni az ingyencirkuszt, és mivel a forgalom is csökkent, még a hangját is hallhatják, Hülye vagy, Anyika, üvölti Juli a fejét rángatva, ha megtudom, hogy kimész, megfojtalak, senki nem beszél így az anyjával, gondolja ilyenkor Ágota, szégyen, gyalázat. Szó, ami szó, tényleg ki akart menni, egy fuvolista szokott néha állni a Nyugatinál, nagyon fiatal lány, és gyönyörűen játssza Vivaldit, a múltkor is hallani vélte az ablakból, amikor kirázta a porrongyot, nagyon kellhet neki a pénz, ha még mindig kint áll, szinte mindenki maszkban jár már, de hát maszkban nem lehet fuvolázni, pont úgy, ahogy otthon sem lehet koncertet hallgatni, még csak tíz nap telt el, de Ágota már a világ végére is elment volna egy kis élő zenéért. Vajon honnan sejtette meg Juli? Ismerlek, kiabálja a lánya az utcán, a múltkor beszéltél arról a fuvolásról, csak úgy megemlítetted ártatlanul, de én tudom, tudom, tudom… a hangja egyre feljebb csapott, és Ágota ekkor, szokása ellenére kinyomta a telefont. Szegény Juli. Egész életében az anyja miatt izgult, előbb az otthoni bajok, aztán a válás, aztán a háború, az átköltözés, az új szerelem, Kristóf halála, a szívműtét, most meg a koronavírus… Nyugi, gondolja Ágota. Nyugi. Isten kezében vagyunk, mondja benne egy hang, nem az ő hangja volt, hanem az anyjáé, ő szólalt meg benne, a szokásos napi sóhaja volt ez, inkább fatalizmus, mint bizalom, Ágotát annak idején szörnyen idegesítette, de most, ebben a pillanatban megérti, mit érezhetett az anyja. Mégis megnyomja a hívás gombot, hogy a lányának is elmondja, hogy ő bizony nem fél.

            A zene az oka, magyarázza, a zene az ő zen-e, minden imák és meditációk origója és csimborasszója, direkt használ ilyen lázas szavakat, most ő is gesztikulál már a fél kezével, képzelj el egy zen-kört, mutatja is, az ablaküvegre rajzolt nagy ívben, vagy egy önmagába visszatérő hullámot, na, az az örökkévalóság, és ezt csak a koncertteremben lehet megérezni, a zenészek és a közönség lélegzetének nagy közös hullámzásában és áradásában, a megiramodó és elnyugvó szívdobogást is hallani lehet ilyenkor szinte, a szavak nélküli zengésben összekapcsolódó tudatok együtt lejtenek, igen, így mondja, lejtenek, lejtenek és emelkednek, ahogy táncolnak a muzsika szelében, újraélnek minden háborút és megbékélést, minden szúrást és simogatást, keserűséget és áhítatot, Ágota nem érti, mi történik vele, hogy ilyen költői révülésben törnek elő a szavak, hiszen maga is hegedült, mielőtt összetört volna a csuklója, ráadásul gyógyszerész, tapasztalatból tudja, hogy minden, ami igazán hat, azt patikamérlegen kell kimérni, mérget és mézet egyaránt, de az ember persze néha nem számol az új és ismeretlen reakciókkal és kölcsönhatásokkal, na tessék, nem bír leállni… Juli, értened kell, suttogja elfáradva, hogy én nem bírok zene nélkül élni, nekem az kell, hogy ott és akkor történjen, nekem ez a drogom és az izgalmam… Az előbb még zen volt és megnyugvás, neveti el magát Juli odalent, mi van veled? De hát ott a tévé, úgyis egyfolytában a koncerteidet meg az operáidat meg a baletteteidet nézed, nem igaz, hogy már mindent láttál! De nekem élő zene kell, kiabálja Ágota is, megmondtam, a közösség kell, az egész kell, az, hogy itt és most történjen, érted? Reménytelen vagy, Anyika, mondja Juli, de most mennem kell, vacsorát kell adnom Rebekának.

            Ágota leül és a rádiót kezdi hallgatni, kritikusok beszélgetnek egymással, persze most csak telefonon, jobb híján régi koncerteket és nagy mestereket idézve fel, egész érdekes, főleg az, amikor Zubin Mehta, Daniel Barenboim és Jacqueline du Pré 1967-es  izraeli háborús fellépéséről kezdenek beszélni , Ágotának a szíve is belesajdul, úgy megkívánja Elgar csellóversenyét, ezt a fáradt és mégis szenvedélyes sóhajt az első nagy világégés utánról, lemezen a Londoni Szimfonikusokkal játszotta, ezt fogom kérni születésnapomra, gondolja, ha megérem, teszi hozzá, és ha meghalsz, mondta a fejében az anyja hangja, akkor majd meghallod élőben, és én is ott leszek. Ágota elmosolyodik, vannak a túlvilágon koncerttermek, ezt mindig is sejtette, ott majd áll épen minden összetört és lebombázott és kiszuperált hangszer, és minden összetört és lebombázott és kiszuperált emberi test is, de csak a forma kedvéért ülnek székbe és játszanak és vezényelnek és tapsolnak, mert igazából mindenki zenéből van, hangokból és emlékekből és élményekből és érzelmekből, és együtt vannak ott, ahol súlya semminek nincs, csak zengése, távlata, aurája.

            Ekkor szólal meg a telefonja, csak azért veszi fel, mert Juli nem szokta ilyen későn hívni. Mi baj, szól bele ijedten, és akkor Juli köszön, és hallatszik, hogy mosolyog, Anyika, mondja, ha nem lennél ilyen ódivatú, akkor azonnal felmennél a fészre, és meglátnád, hogy tele van élő közvetítéssel, másokkal együtt is  nézheted, ha akarod, plusz, ha holnap kinézel, mielőtt odaérek, hallani fogod a kedvenc zenekarodat egy autóból is, mert pont arra járnak nyitottablakozni, akár a szomszédoknak is szólhatsz, meglátod, nem vagy egyedül, légyszi, menj fel a netre, de azonnal, mielőtt egészen becsavarodnál. Megértetted? Gyere ide, Rebus, magyarázd már el a nagyinak, mit hogy kell csinálni, és ha már ott vagy, nem nézel meg vele valamit? Légyszi? Addig én végre gitározhatok egy kicsit, ha már se hegedülni, se fuvolázni nem tanított meg az anyám… Igen, már fél éve tanulok, nem tudtad, Anyika? Ágota csak áll, a fejét csóválja, mosolyog. Így már biztos, hogy túl fogja élni.

anna_kep_cseresznye_felnez.jpg

Szabó T. Anna [Fotó: Dragomán György]

Falusi hagymaszag, cigányzene, pezsgő humor

Takács-Nagy Gábor, a mai Beethoven-estünk karmestere mesél a felcsendülő művekről

tng.jpg

Takács-Nagy Gábor [Fotó: n/a]

Beethoven István király nyitánya – a szerzőnél egyedülálló módon – a magyarokhoz köthető. Az 1800-as évek elején nyílt meg Pesten a Német Színház, és Beethovent kérték meg arra, hogy írjon az István király című színdarabhoz egy kísérőzenét. Beethoven azt írta egy levelében: „Nagyon szeretem a bajuszos magyar barátaimat – igaz, hogy szerettem volna most egy fürdőhelyen pihenni, de annyira szeretem a magyarokat, hogy nem tudok visszakozni a kérésükkel kapcsolatban”. A nyitány maga nagyon tüzes, vérpezsdítő zene. Így láthatott minket a nagy mester – tudta, hogy egy kis nemzet vagyunk, de valahol érezhette, hogy mi van bennünk. Ezer év alatt mégiscsak sikerült fennmaradnunk, akármilyen kis nemzet is vagyunk a nagy birodalmak nyomása alatt, és ez az erő érződik a darabban. Óriási kontrasztok vannak benne, de drámai résszel nem találkozunk. Egy fuvolanótával kezdődik, ezután a király színre lép: fanfárok jelzik érkezését. Ezután megjelenik Bihari Jánosnak, cigányzenészünknek egy dallama, amit Beethoven Bécsben hallott. Ez az anyag tele van pajkossággal, humorral, udvarlással, tánccal és énekkel. Egyébként ez egy öt-hat perces, sajnos méltatlanul ritkán játszott darab. Szerintem remek „előétel” lesz a koncerten.

Beethoven öt zongoraversenyt írt – annak nincsen koncepciója, hogy miért pont a másodikat játsszuk most, de természetesen mind az öt zongoraverseny önállóan egy-egy gyémánt, bármelyik remekül beleillett volna a műsorba. Érdekes, hogy ez igazából nem a második zongoraversenye, hanem az első – azért van 2. zongoraversenyként elkönyvelve, mert igen sokáig gyűrődött vele a nagy ember. Négyszer is átalakította, nyolc éven keresztül dolgozott rajta. Idő közben pedig megjelent a név szerint első zongoraversenye C-dúr hangnemben. Húszéves korában kezdte az első vázlatait – ekkor még Mozart is élt –, és 28 éves korában, Prágában fejezte be a most előadásra kerülő versenyművet. Hihetetlenül pezsgő, energiától duzzadó zene ez, tele humorral. Haydn nyomát is felfedezhetjük benne, ugyanis ebben az időben a fiatal zeneszerző Haydntól tanult. Csak érdekességként említem, hogy Beethoven nem pénzzel fizetett neki, hanem babbal és kávéval. Egyébként a mű tele van különleges akcentusokkal és humorbombákkal. A mester levelezéseiből kiderül, hogy kicsit cinikus, de elképesztően jó humora volt – nem lehet elvonatkoztatni az embert a zenéjétől.

A szólistánk Ránki Fülöp lesz – Várjon Dénes barátom betegsége miatt történik ez a beugrás. Azért őt választottuk, mert egy kiváló fiatalember, nagyszerű zongorista. Alázatos, tehetséges, szorgalmas. Vasárnap tudta meg, hogy játszani fog. Persze úgy kértük fel, hogy mi tisztában voltunk azzal, hogy már játszotta a darabot. Nem akarnánk egy fiatal tehetséget ekkora erőpróba elé állítani, hogy négy nap alatt tanuljon meg egy ilyen kaliberű versenyművet. Az efféle helyzetekből nagyon jó produkciók szoktak születni. Néha nem kell az, hogy az ember hónapokig gyötrődjön valamin: így lesz meg az előadás frissessége.

 

A Pastorale szimfónia egy szerelmi vallomás a természet felé. Beethovent egész életében sorra érték a csalódások – nem talált igazi párra, egyedül élte le az életét. Tele vannak a levelei szívszorító, szomorú részekkel. Több hölgynek is írt ehhez hasonlóakat: „Kedvesem, tegnap hallottam a hírt, hogy férjhez ment xy-hoz. Nagyon fáj a szívem, de sok boldogságot kívánok Önnek.” Több nagy zeneszerzőhöz hasonlóan ő is a természetben talált megnyugvást. Leveleiből ez is kiderül: „Sokkal jobban szeretem a fákat, mint az embereket.” Le van írva, ahogyan erdei séták folyamán különleges transzba esett: „Térden állva találtam magam és fohászkodtam az Úrhoz, hogy mennyire hálás vagyok, hogy adta nekem a természetet, amiben feloldódhatok és nyugalmat találhatok.”

Ez az egyetlen szimfóniája, amihez tételcímeket is írt. A második epizódot – aminek a „Jelenet a pataknál” elnevezést adta – valóban egy patak mellett ülve komponálta, figyelve a természet rezdüléseit. A tétel végén megjelenik egy remek ötlet, a madarak füttykoncertje. Nagyon érdekes, hogy Beethoven a partitúrában bizonyos fúvós hangszerekhez madárneveket társított: a fuvola lett a fülemüle, az oboa a fürj és a klarinét a kakukk. A harmadik tétel a „Vidám paraszti mulatság”. Mindig azt szoktam mondani a zenészeknek, hogy ezt hagymaszagúan kell játszani. Ha a szimfónia legvégét, a megnyugvás pillanatait, atmoszféráját sikerül „rendesen elkapnunk”, az katartikus élmény lehet – remélhetőleg a közönség számára is. Beethoven olyan mély dolgokat képes írni, olyan elementáris erővel hat, hogy nem véletlenül imádja és tiszteli mindenki. Mikor ezt a szimfóniát vezénylem, mindig hálát adok a sorsnak, hogy ezt a pályát választottam.

 

Takács-Nagy Gáborral Hörömpöli Anna beszélgetett.

Szabó T. Anna: KÉRDÉSEK ÉS KÉPZELGÉSEK

             Szép hosszú estét töltöttem el az álló autómban február végén, nem tudtam elmozdulni a rádió mellől, miután hazaértem – a Bartókon izgalmas műsor ment, csak közben kapcsolódtam bele, úgyhogy nem tudtam, mit hallok, de ott ragadtam a kocsiban, mert olyan szép volt, hogy nem lehetett félbeszakítani. Miközben a macskám felugrott a motorháztetőre, és éhes rosszallással bámult be a szélvédőn, én megnéztem a telefonomon, kik és mit játszanak. Bizony, hogy a MÁV zenekar volt, Medveczky Ádám vezényletével Balassa, Viski, Dohnányi és Ránki műveket adtak elő szenvedélyes és lírai lendülettel. Sokáig ültem az egyre hűlő belső térben, aztán nem bírtam tovább, a mobilon kapcsoltam be a rádiót, aztán bent hangszórón folytattam. (Ahogy nézem, március tizenhetedikén, dél körül megismétlik a rádióban, ha valaki lemaradt volna róla.)

            Remek volt, időnként lehunytam a szemem, és hozzáképzeltem a zenekart, azelőtt nem sokkal láttam őket a februári Vengerov-Ránki-Devich koncerten, ahol  ugyan a három szólista volt előtérben, legdzsesszesebb, legjátékosabb Beethovent mutatva meg, amit eddig láttam-hallottam, anélkül, hogy elnyomták volna az eredetit vagy a többieket, de a zenekar is velük tartott mindvégig a kalandban; és nagyon szép volt, ahogy a koncert végén nemcsak a szólisták ölelték meg egymást, hanem a szólamvezetők mellett még sokan adták le kézfogással, öleléssel, érintéssel az este boldog feszültségét. Mivel még soha nem játszottam zenekarban (csak kórusban énekeltem), a zene után ismét elgondolkodtam azon, hogy vajon egy ekkora közösségben mennyit számít, hogy sok nő is muzsikál az együttesben – vajon ettől érzékenyebben reagál az egész zenekar?

            Novellák indultak meg a fejemben arról, hogy milyen lehet a nők élete egy zenekarban, köttetnek-e szövetségek, egyenlőség van-e valóban, mit beszélnek egymás közt (egy-egy elsuttogott szót láttam is előadás előtt, kinti beszélgetések elvarródó szálait), elképzeltem, hogy milyen lehet visszaállni a zenekarba friss szülőként, vagy még inkább szoptatós anyaként, hogyan befolyásolják az első gyermek körül kalandozó gondolatok és érzelmek a koncentrációt, vajon a mellek feszülése, fájdalma, a has sajgása, a testi változások lehetővé teszik-e minden hangszeren a megfelelő játékot – egy hárfás vagy egy női csellista például képes-e egyáltalán visszatérni szoptatós anyaként a munkába? Hogyan fér meg a zenekari munka feszített fegyelme és figyelme a kialvatlansággal, a beteg gyerekek mellett eltöltött éjszakák aggodalmával? Megérti-e ezeket a fizikai és lelki változásokat a zenekar egésze, és a zenekar férfitagjai? Figyel-e ilyesmire vajon egy karmester? (Nyilván figyel, ha jó ember, vagy ha jó apa.) Olvastam ezt érintő interjút, hallottam zenész anyákkal beszélgetéseket, és mintha zenész házaspárok esetén ez érthetőbb-tapinthatóbb kérdés lenne az egész családnak, ráadásul ott természetesen vonódnak be a csemeték is a zenébe – láttam az egyik híres hegedűs házaspár karon ülő, egy évnél is kisebb babáját, amint a legnagyobb természetességgel próbált játszani a szülők hangszerén, és láttam a fiatal zongorista pár kisfiát fülig érő mosollyal verni a billentyűket. Vajon hány próbát kénytelenek végigülni gyerekek? Vagy lehet, hogy a zenészgyerekek korábban önállóak?

            Laikusként azt is tudni szeretném, vajon létezik-e olyan interjúkötet, vagy akár honlap, ahol egy egész zenekarral beszélgetnek, ahol minden tagot, akár rendszeresen, meginterjúvol valaki arról, hogy melyek a reflexiói egy-egy adott évaddal, vagy művel, vagy vendégművésszel kapcsolatban? Mennyire maradhat az ember egyéniség egy ilyen közösségi produkcióban, és nőként például hogyan oldják meg a külföldi vendégszerepléseket? Megvallom, engem még az is érdekel (halványan bár, de mégis), hogy miként választ valaki (akár nő, akár férfi), fellépőruhát- és cipőt… Ez látszólag távol áll a zenétől, de az élő koncerteken a vizuális összképhez hozzátartozik, még akkor is, ha a közönség annyira belemerül a zenébe, hogy szinte meg se látja magukat a zenészeket. És az is érdekes, hogy vajon egy fiatal zenészt befolyásol-e, hogy női vagy férfi zenész a mellette ülő kollégája, vagy akár az, hogy milyen korú vagy nemű közönségnek játszik? Egyszer hosszan beszélgettem egy külföldi zenekutatóval, aki azt vizsgálta, hogyan változik egy egyházi kórusban a kamasz fiúk hangszíne és hangereje attól függően, hogy kinek énekelnek. Vajon van-e ilyen érzékelhető különbség a hangszeres zenészek esetében is? Kézdy Lucával, a remek dzsessz-hegedűssel beszélgettünk nemrég ilyesmiről, ő nem gondolta, hogy ez megtörténne; de vajon a klasszikus zenészekre, nagyzenekari szólistákra is igaz ez? Nyilván mindenről van adat és kutatás, ha nem is feltétlenül magyar viszonylatban.

            Olthatatlan kíváncsiságom persze nem csökkenti lelkesedésemet a MÁV zenekar márciusi koncertjeivel kapcsolatban sem. Nagy örömmel látom, hogy koncertet adnak Nagyváradon (erdélyi gyökerű emberként sok családi emlék köt a városhoz), hogy több nagyszabású koncert is lesz a Zeneakadémián (az egyik alkalommal éppen a Csajkovszkij után következő orosz nemzedék műveiből válogat a visszatérő vendégkarmester, Alim Shakh, a zongoránál Jurij Favorin, a másik alkalommal a fiatal spanyol hegedűművész, Roberto González-Monjas mutatja meg a „viharokra emelt nyárderűt” Mozart és Beethoven művészetében), és jó tudni, hogy folytatódik a jubileumi Beethoven sorozat is, és hallható lesz az egyszerre éteri és sodró intenzitású kései nagy mű, a Missa Solemnis, Kovács János vezényletével, olyan szólistákkal, mint Kolonits Klára.

            Az egyik legjobban várt koncert számomra mégis a Várjon Dénes közreműködésével készülő Beethoven-est, mindjárt március ötödikén, nemcsak az István király nyitány magyar vonatkozásai miatt, hanem leginkább a Pastorale-szimfónia természeti képeinek finomsága okán – ugyanis ez bennem személyes emlékeket ébreszt. Jártam egyszer a csodálatos Várjon-Simon házaspár barátságos kertes otthonában, és elképzelem, ahogy Dénes az ablakon beömlő napfényben gyakorolja a művet gyöngéd-szép mozdulatokkal, a lábánál a figyelő kutya és az alvó macska, a lassanként kivirágzó kertből pedig beszivárognak az első tavaszi madárkoncertek hangjai – soha ennél pásztoribb, idillibb képet: ha lehunyom majd a koncerten a szemem, hallani fogom a nagy fák suhogását, és azt is, ahogy Beethoven ott ül a kertben, és elégedetten mosolyog.

 anna_friss_portre_gyuri_fotoja_ujmentes.JPG

Szabó T. Anna [Fotó: Dragomán György]

Három kontinens gyermeke

Henry Cheng igazi világpolgár – ázsiai születésű, az Egyesült Államokban nőtt fel és tanult, 6 éve pedig Európában él és dolgozik. A MÁV Szimfonikus Zenekarral közös hangversenyén megcsillogtathatja fantáziáját és kulturális tájékozottságát, hiszen a műsor összeállítása közel olyan sokszínű, mint ő maga. Az alábbiakban a vele készült beszélgetést olvashatják.

headshot-min.jpg

Henry Cheng [Fotó: n/a]

Kérlek, oszd meg a gondolataidat a koncert felépítésével, tematikájával kapcsolatban!

Nagyon érdekes programról van szó, az lehetne a fantáziacíme, hogy "Amikor kelet találkozik nyugattal", hiszen szimbolizálja azt, hogy hol is helyezkedünk el az egyetemes kultúrában. Az első műsorszám, a Train Toccata például a nyugati zene teljes kromatikus palettájából merít és így ábrázol egy száguldó mozdonyt. Viszont a "kínai ízt" is érezhetjük, konkrét idézetet is találhatunk benne a "Train", azaz Vonat című slágerből, amelyet a tajvani popsztár, Lo Tayu tett híressé. Érezhetjük, hogy egy igazi kulturális keveredésről van szó. A következő darab a Butterfly Lovers hegedűverseny lesz, ami az egyik leghíresebb zenekarra írt kínai mű. Egy ősi kínai legenda megzenésítése egy tételben, hét jelenetre tördelve, de nyugati típusú zenekarra írva. A szóló hegedű szólamban megjelennek bizonyos tipikus ázsiai technikák és motívumok.

A IX. (Az Újvilágból) szimfóniát pedig azt hiszem, senkinek nem kell bemutatnom. Ugyan Dvořák csak a komponálás befejezése után adta a címet darabjának, viszont kezdettől fogva törekedett arra, hogy a kompozíciónak sajátos amerikai „aromája” legyen. A lassú bevezetéssel induló nagyszabású első tételben például a melléktéma pentaton dallam. Nem “népdal”, de mégis olyan jellegű, amilyeneket Dvořák korabeli gyűjteményekben láthatott, s talán még az utcán is hallhatott.

 

Hol tartasz most a szakmai pályafutásodban?

Jelen pillanatban a "főhadiszállásom" Duisburgban, Németországban van, ahol a Klangkraft Orchester művészeti vezetőjeként és vezető karmestereként működöm. Nagyon szerencsésnek tartom magamat, hiszen 2018-ban két nemzetközi karmesterversenyen is első helyezést értem el. A Doráti Antal Karmesterversenyt követően nagyon sok út, lehetőség nyílt meg előttem. Ebből következik, hogy azóta gyakorlatilag csak repkedem körbe a világban és kapom az újabbnál újabb vendégkarmesteri felkéréseket. Hihetetlenül élvezem, hogy nemcsak Európában, hanem Amerikában és Ázsiában is koncertezhetek. Most, hogy belegondolok: a MÁV Szimfonikus Zenekarral közös hangversenyünk kicsit olyan, mintha az eddigi és a mostani életemről szólna. Ázsiában születtem, Amerikában nőttem fel, és az utóbbi 6 évben Európában dolgozom. Úgy érzem, hogy három kontinens gyermeke vagyok – mosolyog szélesen.

 

Mivel töltöd a szabadidődet?

A szabadidőmet? Mit is jelent ez a szó? – kérdezi nevetve. A viccet félretéve, tényleg nem rendelkezem sok olyan idővel, amit saját belátásom szerint használhatnék ki. Leginkább alvással töltöm ezeket a nyugodt órákat – én is öregszem, mint mindenki más, úgyhogy jobban oda kell figyelnem magamra, egészségesen kell táplálkozni és néhanapján edzeni sem árt. Most épp egy maratonra készülök. Két éve áttértem a vegán étkezésre, de sajnos nincs mindig lehetőségem eszerint táplálkozni. Húst nem eszem sehol, de néhány országban még nem annyira elterjedt ez az életmód – így például a hotelben, ahol most szálltam meg, nincsen vegán opció a menüben. Amióta vegán vagyok, sokkal több energiám van és kevesebb alvásra van szükségem, így hiába tűnt a folyamat elején ez egy komoly lemondásnak, ma már inkább a hosszabb, kiegyensúlyozottabb életbe való befektetésként tekintek rá.

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

Született vezéregyéniség: Maxim Vengerov

Vengerov nevét minden klasszikus zenét művelő és kedvelő ismeri, hiszen a világ egyik legjobbjának tartott, legismertebb hegedűművészéről van szó. Azt viszont kevesen tudják, hogy milyen pályára készült gyerekkorában és miért választotta pont ezt a hangszert. Minderről és sok másról is faggattuk az alább olvasható, igencsak vidámra sikerült interjú során.

 

vengerov.jpg

Maxim Vengerov [Fotó: B. Ealovega]

Először beszéljünk a MÁV Szimfonikus Zenekarral közös koncertjének műsoráról. Ki választotta az elhangzó műveket?

Én! Beethoven-év van – erről bizonyára mindenki tud, aki szereti a klasszikus zenét. Számomra egyébként minden év egy kicsit Beethoven-év is, hiszen gyakran játszom a hegedűversenyét és sokszor vezénylem valamelyik szimfóniáját. A zenekar szerette volna, hogy most is ilyen programot állítsak össze, hát így alakult. A koncert első felében Beethoven Hármasversenyét adjuk elő, két csodálatos ifjú szólista, Devich Gergely és Ránki Fülöp csatlakoznak hozzám. A második részben pedig a hetedik szimfóniát játsszuk, én vezénylem a zenekart. Nagyon sztenderd, de mégis frissítő a műsor. Beethovenre, mint szerzőre azt mondhatnám, hogy egyszerű, de ezzel együtt mégis nagyon komplex. Sokoldalú, sok színt jelenít meg a műveiben. Érezhető, hogy lélekkel teli muzsikákról van szó, és az a jó ebben, hogy változatosan lehet ezeket interpretálni. Persze az előadási mód nagyban függ a koncertteremtől és a közönség elhelyezkedésétől is. Ez a zene mindig más, nincs két egyforma előadás, ezáltal bizonyos értelemben kortárssá válik. Folyamatosan alakul.

 

Milyen gyakran van alkalma ennyire fiatal szólistákkal színpadra lépni?

Nem mondanám gyakorinak, de nagyon várom, hogy színpadra léphessek velük. A fiataloktól mindig sokat lehet tanulni. Persze nagyon remélem, hogy a közönség engem is fiatal szólistának lát majd – mondja nevetve. – Azt hozzá kell tennem, hogy hiába vagyok „csak” 45 éves, de most van a 40. évfordulója annak, hogy színpadon koncertezem. Az első hangversenyt 5 évesen adtam, akár hiszik, akár nem. Annyira élveztem az elmúlt negyven évet, hogy úgy döntöttem, ezt a jeles dátumot megünneplem. Lényegében az idei összes koncertem ünnep, de most kifejezetten egy alkalomra gondolok: ez a hangverseny Londonban lesz június 12-én, ahol kiváló kollegáim, Mischa Maisky és Martha Argerich lesznek partnereim Beethoven Hármasversenyében az Albert Hallban. A kísérő zenekar az Oxford Filharmonikusok lesznek, ahol rezidens karmesterként is működtem. A koncerten előadom továbbá Sosztakovics első hegedűversenyét, és készülünk egy különleges műsorszámmal is. Ez Sarasate Navarrája lesz., de nem akárhogyan! Átírva 10 hegedűsre. A Royal College of Music növendékei csatlakoznak majd hozzám. Az intézményben jelenleg a „Polonsky Visiting Professor of Violin” titulust töltöm be.

 

Emlékszik még arra, hogy mit játszott 5 évesen azon a bizonyos első koncerten?

Igen! Főleg rövid kis darabokat, az egyik Paganini egyik könnyebb variációja volt egy romantikus témára, azt hiszem Csajkovszkij tollából. Összesen fél órás programot játszottam, ami eléggé jelentős hosszúság az akkori koromat tekintve.

 

Feltételezem, nem öt évesen kezdett el hegedülni tanulni...

Egészen pontosan 4 éves és 8 hónapos voltam, mikor először kezembe adták a hangszert. Lényegében fél év kellett ahhoz, hogy ki tudjak állni a pódiumra. Gyorsan tanultam, talán nem túlzás ezt állítani – mondja mosolyogva.

 

Miért kezdett el vezényelni?

Sokan nem tudják, de én gyerekként rögtön karmester szerettem volna lenni. Sosem gondoltam arra, hogy hegedűművész váljék belőlem. Édesanyám kóruskarnagy volt és apám próbáira is gyakran ellátogattam, ő oboista volt. De már a kezdet kezdetén is a karmestert figyeltem, ő nyűgözött le. Tetszett, ahogy mindent irányít, és én is úgy éreztem, hogy ilymódon szeretnék a folyamat részese lenni. Született vezető személyiséggel és a zene szeretetével megáldva, zenészcsaládba születve nem is volt kérdés, hogy a karmesterség vonzott. A szüleim azt mondták, hogy ehhez előbb tanuljak meg valamilyen hangszeren játszani. Nem ők választottak helyettem, hanem gyerekként megkérdezték, min szeretnék játszani. Csak azért választottam a hegedűt, mert közvetlenül a közönség előtt foglalnak helyet a színpadon – magyarázza harsányan kacagva.

 

Elárulna pár kulisszatitkot? Először is, milyen húrokon játszik?

Ez jó kérdés! Nagyon sokáig játszottam Pirastro Evah Pirazzi garnitúrával, de most a Thomastic húrok felé fordult az érdeklődésem. Ezek kicsit talán alá vannak becsülve a Pirastrokhoz képest, pedig nagyon jó húrokról van szó! Mélyebb, intenzívebb tónust tudtam elérni velük, mint amire előzetesen számítottam. Persze ez nagyban függ attól, hogy milyen típusú, korú hangszeren játszik az ember. De mindenképpen érdemes kísérletezni.

 

Melyik a kedvenc Thomasic szettje?

Egyelőre a felfedezés fázisában vagyok, de ígérem, jövőre beszámolok a tapasztalataimról – mosolyog szélesen.

 

Hogyan készül fel egy koncertre az esemény napján?

Na igen, párszor felfutok a lépcsőn, hogy bemelegítsek – viccelődik, aztán komolyra fordítja a szót – attól függ, hogy van-e próbám aznap, vagy nincs. Ha délelőtt van, akkor utána megebédelek, alszom egy jót délután és igyekszem időben odaérni a koncertterembe. A sietségnél, kapkodásnál nincs rosszabb. Ha megérkeztem, lenyugtatom magamat és a légzésemet – gyakran végzek különböző meditatív légzőgyakorlatokat. Ezután nincs más hátra, mint felmenni a színpadra és elkezdeni.

 

Hogyan tartja karban, fitten magát?

Ez a teendő nagyon fontos minden hangszeres művész számára. Mivel a test folyton változik, néha tudatosan kell adaptálnunk magunkat ezekhez a változásokhoz. Néha magam is végzek különböző gyakorlatokat, tornákat, de szerencsére ezzel nekem nincs sok problémám. Lényegében csak emlékeztetnem kell magamat, hogy hol vannak a hangszeren a húrok, és figyelni rá, hogy a vérem továbbra is keringésben maradjon – a gondolatsor közben hangosan felnevet –, minden más pedig ott van a fejemben.

 

Köszönöm szépen az interjút!

Hörömpöli Anna

Amikor az élet mindkét kockával hatost dob

Devich Gergely és Ránki Fülöp igazi játékosok – hangszerük fiatal mesterei. Tehetségesek, ugyanakkor nagy alázattal és lelkesedéssel állnak a munka elébe. Mindkettejük mögött támogató és szerető zenészcsalád áll. Most abba a különleges helyzetbe kerültek, hogy együtt léphetnek színpadra a MÁV Szimfonikus Zenekar hangversenyén a világsztár Maxim Vengerovval. A továbbiakban a rendkívüli esemény alkalmából készült beszélgetést olvashatják.

2020_02_22.jpg

Kérlek titeket, mutatkozzatok be pár mondatban!

Ránki Fülöp: Klukon Edit és Ránki Dezső zongoraművészek gyermekeként természetes volt, hogy zenélni kezdek. Három- négyéves koromtól zongorázom, és valamikor az általános iskola utolsó éveiben kezdett bennem tudatosulni, hogy ez lesz a hivatásom. Becht Erikánál kezdtem hivatalosan zongorát tanulni a II. kerületi Járdányi Pál Zeneiskolában nyolcévesen, nála maradtam egészen az érettségiig. A zeneakadémiai felvételi előtti években Hambalkó Edithez is jártam, az egyetemen pedig Jandó Jenő, Lantos István és Wagner Rita növendéke voltam 2018-ig, amikor lediplomáztam. Az utóbbi időben sokat hallgatok régi nagyokat, például Vladimir de Pachmannt, Josef Lhévinne-t, Josef Hofmannt vagy éppen Bartók Bélát, és igyekszem tanulni a játékukból. Három zongoristához pedig mindig visszatérek: ők Dinu Lipatti, Szvjatoszlav Richter és Arturo Benedetti Michelangeli.

Devich Gergely: 21 éves vagyok, jelenleg harmadéves hallgató a Zeneakadémián. A tanév végén kisdiplomázom, jelen pillanatban Mező László és Varga István a két tanárom. 8 évesen kezdtem gordonkázni, ami nem számít nagyon korainak. Nem volt sem bennem, sem a szüleimben valamilyen különleges indíttatás. Azért kezdtem el csellózni, hogy tanuljak valamilyen hangszert, hiszen a zenetanulás sok mindent fejleszt – többek között a hallást és egyéb dolgokat. Mivel zenészcsalád vagyunk, viszonylag természetesnek számított, hogy csellózni kezdjek, a hangszert magát viszont én választottam. Anyukám, Kovalszki Mária próbált a zongora fele terelni, de hajthatatlan voltam. Nagypapám, Devich János csellista volt, de én ezt nem igazán fogtam fel gyerekként, nem is így tekintettem rá – tehát nem miatta kezdtem gordonkázni, hanem így alakult.

Az évek során elkezdett azért kikristályosodni, hogy belőlem végülis csellista lesz. Fantasztikus zeneiskolai tanárom volt, Antók Zsuzsanna, aki határozottan terelt a pálya felé. 13 évesen, 2012-ben felvételiztem a Zeneakadémiára, az Előkészítő Tagozatra. Utólag nagyon hálás vagyok Zsuzsa néninek, de bennem a felvételi után tényleg csak évekkel később tudatosult, hogy innen már nincs visszaút. Az is a zeneakadémiai évek során alakult ki, hogy hobbim lett a klasszikus zene. Ez némileg Batta Andrásnak köszönhető, végig ő volt a zenetörténet tanárunk. Élmény volt minden óra, és rengeteg benyomás ért, amik nagy hatással voltak rám. A legtöbb ideig Mező László tanár úr foglalkozott velem – 2012 óta folyamatosan tanít. Nagyon sajnálom, hogy nem hallottam őt élőben csellózni, de pont mostanában kezdtem kicsit felfedezgetni a Bartók Vonósnégyes felvételeit. Egészen lenyűgözőek.

Hogyan kell elképzelni a mindennapjaitokat?

D.G.: Az enyémeket úgy, mint egy „normális”, BA 3-as hallgatóét. Az időm nagy részét a gyakorlás teszi ki, de igyekszem bejárni az órákra, amennyire lehet. Van egy vonósnégyesem, a Korossy Kvartett, ami mostanában egyre több elfoglaltságot jelent. Másokhoz képest – megítélésem szerint – eléggé sokat próbálunk. A szabadidőmet általában zenével kapcsolatos dolgokkal töltöm. Olvasni is szeretek, szépirodalmat vagy filozófiát. Ha sportot kellene mondanom: teniszt rendszeresen nézek, nagy Nadal-drukker vagyok. Ha ő játszik, azt a lehetőségeimhez mérten azért megnézem...–mondja mosolyogva.

R.F.: Mivel jelenleg sem hallgatóként, sem tanárként nem kötődöm intézményhez, lehetőségem van az időm túlnyomó részét gyakorlással, önképzéssel, a koncertekre való felkészüléssel tölteni. Szerencsés helyzetben vagyok, hogy rendszeresen adódnak fellépési lehetőségeim, ráadásul többnyire különböző műsorokkal – így szinte észrevétlenül el tud telni hét-nyolc óra egy nap csak a koncertanyagok gyakorlásával. Egyébként szívesen olvasok és sétálok, beszélgetek barátokkal, valamint igazán szeretek aludni.

Milyen koncertjeidre vagy büszke az elmúlt időkből és mire készülsz nagy reményekkel?

R.F.: Büszke nem szoktam lenni, inkább örülök, ha megtettem a tőlem telhető legtöbbet, hogy a tudásomat hasznosítsam. A koncertek mindig pillanatképek, amik a zenei képzettségem szintjét, a darabbal való összefonódásom mélységét és a koncert alatti lelki és testi állapotomat is elárulják – mindhárom tényező állandóan vagy műről műre változik. A múlt héten két koncertre ugrottam be Mendelssohn g-moll zongoraversenyével, amit tavaly tavasszal tanultam meg és játszottam el egyszer, most pedig négy napom volt elővenni. Szokatlan és tanulságos feladat volt. Az utóbbi hónapokban nagy lendülettel foglalkozom Olivier Messiaen A kerti poszáta című nagyszabású zongoradarabjával, amit a következő hetekben játszom majd.

Ha el tudjátok választani a két „funkciót”, mennyire érzitek magatokat szólistának és mennyire kamarazenésznek?

R.F.: Első nekifutásra azt mondanám, hogy szólistának tartom magamat elsősorban, de a kamarázás érzete nagyban függ a partnerek kilététől, az összhang meglététől vagy hiányától. Az egymásra figyelés, kezdeményezés, reagálás folytonossága extra szellemi igénybevételt jelent a szólózáshoz képest, ugyanakkor támpontot is jelent a társak jelenléte. Egyedül gyakorlatilag önmagammal kell kamaráznom, a különböző zenei anyagoknak akár egyidejűleg kell önálló formát adnom úgy, hogy közben egymással a kellő harmóniával és kontraszttal kapcsolódhassanak össze. Mindkét zenélésmódnak megvannak az örömei, és szívesen csinálom őket.

D.G.: Én nem érzem magamat szólista alkatnak. Nagyon örülök és nagyon megtisztelő, hogy ennyi lehetőségem van, viszont nincs bennem egy mindent elsöprő szólista-ambíció. Nem csak így tudom elképzelni a jövőmet, kamarázni is nagyon szeretek. Azt nem tudom eldönteni vagy megmondani, hogy melyiket érzem közelebb magamhoz – talán nem is kell. A helyzet az, hogy a szólista léttel sokkal több stressz jár, a kamarazenéléssel kevésbé. És a kamarázásban ott van az is, hogy többen vagyunk, kiegészítjük egymást – ezt az érzést kifejezetten szeretem.

Mióta ismeritek egymást?

R.F.: A Zeneakadémián Földes Imre kurzusára jártunk együtt, aminek kapcsán jókat beszélgettünk. 2018-ban Petrovics Eszter felkért minket A mi Kodályunk című filmben való szereplésre, amelyben beszélünk Kodályról és zenélünk is, ekkor kezdődött a szorosabb szakmai kapcsolatunk. Eddig csak Kodály cselló-zongora darabjait játszottuk együtt, Beethoven tehát új területet jelent a közös játékunkban. Minden közös próba frissítő, Gergő kivételes tehetségéből, természetességéből és műveltségéből sokat meríthetek.

D.G.: Annyit hozzátennék, hogy amennyit dolgoztam Fülöppel – nem mondom, hogy rengeteget, de azért az utóbbi időben volt egy-két projektünk – mindig lenyűgözött az a fajta hozzáállás, amivel ő dolgozik. Egyrészt hihetetlenül profi, másrészt mindig tisztán a műből indul ki, amennyire lehet, sallangmentesen közelíti meg azt. Semmi öncélú nincs benne. Ez borzasztóan imponáló és inspiráló számomra. Mindig öröm, mikor vele játszhatok.

Mit jelent számotokra Maxim Vengerov kamaratársaként színpadra lépni?

D.G.: Óriási megtiszteltetés Vengerovval játszani, vagy akár csak egy lapon említeni a nevemet az övével. Nagyon remélem, hogy sokat tanulhatok tőle mind a próbafolyamat alatt, mind abból, ahogy a koncerten játszik. Az egészen más, mikor az ember a 10. sorból hallgatja mint közönség, és az, mikor valamiben együtt zenélnek... Azért nem érzem kihívásnak – és ezt értse mindenki jól –, mert ő a Vengerov, én meg a Devich Gergő. Akármit csinálhatok, úgysem fogok úgy csellózni, ahogy ő hegedül, hiszen ő egy világsztár és teljesen kiforrott művészegyéniség. Én még nem érzem magamat annak. Nyitottan, bizonyos fajta nyugodtsággal és várakozással nézek az együttműködés elébe.

R.F.: Schumann tanácsát igyekszem követni, aki azt javasolta, a zenész mindig játsszon úgy, mintha a mesterének játszana. Erre a koncertre sem készülök tehát másképpen, mint bármelyik másikra, mindenkor próbálok a tőlem telhető legnagyobb igényességgel és lelkesedéssel foglalkozni az aktuális darabbal. Abban biztos vagyok, hogy Maxim Vengerovtól rengeteget tanulhatok majd a próbák és az előadás során zenéről és zenélésről, úgyhogy nagy örömmel várom a találkozást.

Egyáltalán mennyire vagy „izgulós” típus? Van bármilyen stratégiád koncertek előtt, amivel ráhangolódsz az eseményre?

R.F.: Azon túl, hogy az izgalom mértéke rengeteg pillanatnyi körülmény függvénye is (mint kipihentség, utazás, a hangszer minősége és így tovább), nálam elsődlegesen múlik azon, hogy mennyire érzem biztosnak a felkészültségemet. Minél otthonosabban érzem magam egy zenében, annál kevesebb stresszt jelent kiülni eljátszani. Esti koncertek előtt jót szokott tenni egy másfél-két órás délutáni alvás, illetve elengedhetetlen, hogy pár falatot egyek nem sokkal játék előtt, mert éhesen nehéz koncentrálni.

Mit kell tudni a most előadásra kerülő Beethoven Hármasversenyről?

R.F.: Először lesz alkalmam játszani a Hármasversenyben. Általában könnyűnek nevezik a zongoraszólamot a hegedű és a cselló játszanivalójához mérten. Valóban kevésbé bombasztikus, mint például a zongoraversenyek anyaga. Viszont egyáltalán nem egyszerű finoman, hajlékonyan, ugyanakkor precízen eljátszani, különösen azokon a mai, féltonnás zongorákon, amiken teljesen más érzés játszani, mint egy korabeli, könnyedebb fortepianón. Beethovent egyébként nem zongorázom gyakran, ha igen, akkor elsősorban versenyműveket (C-dúr és B-dúr zongoraverseny, Karfantázia), de sok csodálatos művét érzem egyre közelebb magamhoz, amiket a következő években reményeim szerint megtanulhatok és eljátszhatok majd.

Hogyan kezelitek azt, hogy egyre ismertebbnek és elismertebbnek számítotok fiatal zenészként a klasszikus zenei életben?

R.F: Valójában nem tudom megítélni, mennyire számítok ismertnek, az viszont biztos, hogy változást nem érzékelek a közeli környezetem felől, ennek pedig nagyon örülök. Családom és barátaim mind támogatnak, amivel könnyűvé és örömtelivé tesznek minden teendőt. Kritikát elsősorban saját magamtól kapok, ezért nem fukarkodom vele, hogy képes legyek fejlődni.

D.G.: Az ismertséget és az elismertséget is érzékelem egy bizonyos mértékben – de nem a környezetem viselkedése miatt, hanem amiatt, hogy milyen szintű koncertekre kérnek fel. Mikor megkaptam a lehetőséget, hogy Vengerovval játszhatok, nem hittem el... Ettől eltekintve szerencsére nem érzékelem nap mint nap a „hírességet”. Inkább az akadályaimmal szembesülök és azzal, hogy miben kellene fejlődnöm. Pont egy ilyen darab, mint a Hármasverseny megállítja az embert, hogy nagyokat gondoljon magáról. És nemcsak erről a műről van szó, hanem mindegyikről, amivel elkezdek dolgozni. Pont emiatt nem gondolom azt, hogy befutott és kiérlelt zenész, vagy művészegyéniség lennék. Én tanuló vagyok. Rendszeresen vannak csellóóráim, és egy folyamatnak vagyok a része. Nem érzem, hogy bármilyen szinten megérkeztem volna bárhová. A legtöbb biztatást és egyben kritikát a szüleimtől, a közvetlen környezetemtől, valamint a tanáraimtól kapom. Rajtuk is ugyanezt a hozzáállást látom – igyekeznek mindig arra az útra terelni, hogy jobb és jobb lehessek. És nemcsak az elv miatt, hogy mindig lehet valamit jobban csinálni, hanem azért is, mert tényleg bőven van még teendőm.

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.

„A zene a csendből születik, majd visszatér a csendbe”

Mladen Tarbuk, február 15-i koncertünk karmestere mesél az általa választott művekről, az idilli koncepcióról és Bersáról, kora egyik legkiemelkedőbb horvát zeneszerzőjéről.

mladen_tarbuk_c_diner_tamas2.JPG

Mladen Tarbuk [Fotó: Díner Tamás]

Mi volt az inspirációja a műsor összeállítása során?

Ma olyan világban élünk, mint amilyen ez az utca mellettünk – tele emberekkel, forgalommal és túlságosan sok zajjal. Sosincs egy tökéletesen békés pillanatunk sem. Itt a hotelben sem találtunk olyan helyet a beszélgetéshez, ahol ne szólna a zene. Ez nem mindig volt így – az elmúlt 50 év során vált egyre hangosabbá az életünk. És nem is csak a szó szerint vett zenéről van szó, hanem a kéretlen telefonpittyegéstől kezdve az autók füstös moraján át a repülőgépek néha fülsiketítő száguldásáig mindenféle lármáról. Ezek a dolgok jártak a fejemben akkor is, mikor a koncert műsorát állítottam össze. Azt gondoltam, hogy a zene puha és szelíd oldalát kell bemutatnunk, ha már a külső környezetünk erre egyre alkalmatlanabb. Sok olyan kompozíció létezik, amelyeknek van valamilyen köze az idilli hangulathoz, a makulátlan szépséghez. Ezek közül válogattam négyet.

Hogyan jelenik meg az idill a zenékben?

El tudnám mondani az összes darabról egyesével is, hogy miért pont ezeket választottam a műsorba. A végén oda lyukadnék ki, hogy a művek kivétel nélkül a természet zenéjével foglalkoznak, persze más-más módokon. Azt szoktam mondani, hogy a zene a csendből születik, majd visszatér a csendbe. Ezt a gondolatot Wagner és Bersa művei szépen tükrözik: mindkettőnek ugyanaz a képzete a korai békés és csendes kezdetről, majd egy zenei-eszmei fejlesztés során elérik a tetőpontot, és innen zuhannak vissza a megoldásba, a csöndbe. Mascagni Intermezzoja is hasonlóképpen építkezik: a csúcspont nagyon eksztatikus, ami később fokozatosan csökken és pianoba torkollik.

A zongoraverseny is hasonlóan idilli?

Bartók harmadik zongoraversenye kicsit kilóg a sorból, mivel három tételből áll, de csak az első kettő épül fel úgy, ahogy azt az előbb elmondtam a többi darabról. A kezdete valójában a semmi, csak néhány szösszenet alakítja ki bennünk a zene atmoszféráját. Ezután kezdődik a fejlesztés. A második tételben gyönyörűek a vonósoknál felbukkanó kanonikus utánozások és a párbeszéd a zongorával. A középső rész nagyon érdekes: megjelenik a természet félelmetes zenéje, aztán megint visszatér a békés, korálszerű karakter. A harmadik tétel pedig valami egészen mást jelenít meg. Bartók úgy használ magyar dallamokat, hogy közben érződik az országtól való mérhetetlen fizikai távolsága – élete legvégén, 1945-ben komponálta a művet Amerikában, ahova a háború borzalmai elől utazott el öt évvel korábban.

Bersa nevével nem gyakran találkozunk az itthoni koncerteken – róla mit érdemes tudni?

Számomra azért fontos őt beemelni bizonyos koncertműsorokba, mert része hazám örökségének –dubrovniki születésű zeneszerző. Fuchs tanítványa volt, aki többek között Sibeliust, Mahlert és Schrekert is tanította. Bersa tehát korának egyik legfontosabb komponistája volt. Az élet viszont nem mindig igazságos – egyesek közülük nagy hírnevet szereztek, mások pedig nem tudtak kitűnni igazán, holott arra voltak predesztinálva. Mahlert például eleinte nem ismerték el, megvetették, szörnyű kritikákat kapott, hiába kedvelték, mint karmestert. Neki ellentéte Schreker, aki életében fontos pozíciókat töltött be és kedvelt szerző volt, majd zsidó származása miatt 1933 után teljesen betiltották műveinek előadását. Egy évvel később meg is halt, munkássága azóta is el van hanyagolva.

Bersa személyisége miatt nem tudott igazán hírnevet szerezni magának, hiszen introvertált, szerény, csendes ember volt. Nem tudta úgy eladni magát, ahogy azt sikeres pályatársai tették. Nemcsak visszahúzódó, de melankolikus típus is volt, ami ellentéte azoknak a sztereotípiáknak, amiket a „napos délről” származó emberekre szokás vetíteni. Pont az összetett, labilis személyisége miatt nem is írt sok zenét. Inkább hangszerelési munkákat kapott Doblingernél, Bécsben, ott próbált karriert építeni. Nagyon frusztrálta, hogy hasznossága sokszor kimerült Strauss-keringők átírásában, hiába volt tehetséges ebben is. Nem tudott hosszú műveket, szimfóniákat írni, viszont a miniatűr darabok mestere volt. Az Idill, amit most színpadra viszünk, ennek remek példája. Csak 7 perc, semmi több, de rendkívül szelíd és kedves. A házassága portréja ez – boldogan vette feleségül szerelmét, aki odaadó, hű társa volt. Gyermekük sosem született, viszont sokáig megmaradtak egymásnak. A horvátoknak később vált igazán fontossá, hiszen ő volt az első akadémiai szintű zeneszerzéstanár az országban.

 

Az interjút Hörömpöli Anna készítette.